Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)

1872-11-01 / 251. szám

nénk szolgálatot, az utóbbival ellenben az egész kö­zönségnek. Az előbbi mód szerint csak a társaság pénztára vétetnék igénybe, s én azt hiszem, ily nagy áldozatra a társaság nem is képes; utóbbi mód sze­rint pedig a közönség valószínűleg előfizetés által nagy mértékben segítendi a kiadhatást. Ebben a nézetben a dalokat utóbbi mód szerint kezdtem kidolgozni , s még csak azt akarom megje­gyezni, hogy az egész tömeget nem egyszerre, ha­nem kötetenként vélem legkönnyebben kiadhatónak, egy-egy kötetbe száz dalt számítva, így azt is el le­hetne érni, hogy a közönség minél elébb az első kö­tet birtokába jusson. Most emez első kötetbe szánt s már kidolgozott dalokból van szerencsém néhányat bemutatni, még pedig három balladával kezdem, melyeknek két el­seje székely, a harmadik magyarországi. A székely balladáknak mind szövege mind dal­lama különbözik a magyarországiaktól. Szövegek­­ben bizonyos epikus szinp­ódon hang, mely egyéb­iránt onnan ered, hogy e balladák mind a régibb idők termékei ; a magyarországiak ellenben újabbak, sőt napjainkban keletkeztek. Dallami tekintetben a székelyek legközelebb állanak az egyházhoz, s valószínüleg ennek lamentá­­ciói adtak anyagot, mi szintén természetes következ­ménye a régiségnek ; a magyarországiak ellenben akármelyik hasonló rythmusú népdalra szoktak éne­keltetni Ilyen a fent említett „zsivány felesége,“ melynek az Arany­o.­s Gyulai-féle kiadásban csak a kezde­tét találtam. E ballada kétképpen forog a nép szá­ján, két különböző dallammal. Ismertetem mind a kettőt. Eleget könyörgök apámnak s anyámnak, Hogy ne adjon engem nagy hideg havasra, Nagy hideg havasra, nagy tüzes tolvajnak, Ki most is oda van útkereszt állani. Utkereszt állani, örményt megfosztani Egy pénzért, kettőért lelket elveszteni. Mind ajtón hallgatja a nagy tüzes tolvaj. Szóval fölfelélé a nagy tüzes tolvaj : „Nyiss ajtót, nyiss ajtót, gyenge rác menyecske/" Szóval felfelelé gyenge rác menyecske : „Várj kicsit, várj kicsit, édes jámbor uram, Hadd vessem nyakamba zöld selyem szoknyámat ,­­ Tekerjem fejemre gyenge fátyolomat,­­ Hadd húzzam lábamra sárga papucsomat. Megrugta az ajtót, mindjárt behasada : „Mér sírtál, mér sirtál, gyenge rác menyecske.“ „Nem sirtam­, nem sírtam, konyhán foglalkodtam, Konyhán foglalkodtam, cserefát égettem, Cserefának füstje húzta ki a könnyem.“ „Hol vagytok, hol vagytok, legjobbik kocsisom ? fogd be egybe mindjárt hat szép paripámat, Tedd fel asszonyodat, hónap nyolc órakor, Hónap nyolc órakor légy rózsamezöbe, Légy rózsamezőbe, a fövevő helybe.“ „Ha fejemet veszed, vagy csak vérem veszed, Vedd fel a fejemet, tedd a tarsolyodba , Tedd a tarsolyodba, vidd el Módvába, Módvai Mártonnak tégy az asztalára. Ebéden vacsorán legyek az asztalán, Jó reggel hajnalba tégy ki az kapuba . Vegyen példát róla minden apa, anya. — Ne adja gyermekét nagy hideg havasra, Nagy hideg havasra, nagy tüzes tolvajnak. E költemény dallama igen egyszerű, ódon szül­­jével Tinódi korára emlékeztet. A másik variánst Oláhfaluban írtam szintén a nép után. , Megmondtam apámnak, én édes anyámnak, Hogy ne adja lányát idegen országba. Idegen országba, nagy hires tolvajnak. A nagy hires tolvaj most is oda vagyon . Ember megfosztani, keresztül állani. Nem szoktam, nem szoktam jó reggel fékelni. Piros hajnal előtt véres ruhát mosni. „ Asszony,vagy feleség, mért sírsz, mondd meg kérlek? „Nem sírok, nem sírok, én jó lelki uram.“ „A konyhára jártam, cserefát tüzeltem, Cserefának füstje kicsipte a könnyem.“ „Ne sírj immár kérlek, asszony vagy feleség. Hónap álla délben veszem a fejedet.“ Kifuta az asszony, kiáltá a szolgát: „Jánoskám, Jánoskám, jószivü Jánoskám! Készítsd a hintódat, fogd be hat lovadat, Holnap álló délben veszik a fejemet. Mikor fejem veszik, takard gyenge gyolcsba, Minden reggel jókor mosd meg ürmös borba. Tedd fel a hintóra, vidd be Móduába, Arról vegyen példát az egész Módua , Hogy ne adja lányát idegen országba. Az ökör a földet nem magának szántja, Anya szép leányát nem magának tartja. Húsz évig neveli világ pompájába, Húsz év után pedig ereszti szárnyára. Távol nézi s látja, hogy más üti, vágja, Távol nézi s látja, hogy más üti vágja. A költemény utósó hat sora, mely cáfolólag vá­laszol az előbbiekre s egyszersmind meg akar nyug­tatni, szembe állítván a sors önkényét, úgy látszik későbbi időkben keletkezett. Dallamában is újabb a styl, s csupán egyszerűsége felel meg a balladának. A harmadikra mondtam már, hogy dallama nem különbözik más népdaloktól, sőt éppen egy más népdaltól is kölcsönözték, melyet szintén felolvasok. Esik eső, szép csöndesen csepereg, Csehó Pesta a csárdában kesereg. Ki-ki megy a csaplárosné hozzája, Ráborúl a Csehó Pesta vállára. Csaplárosné, ide halat hozzon kend, A mellé meg aszú bort is tegyen kend, A lányát meg állítsa ki strázsára, Ha zsandár jön, adja híradásomra. Édes anyám, már én strázsát nem állok, Mert itt jőnek fegyverben a zsandárok. Csehó Pesta se vette ezt tréfára, Ráugrott a bársony lova hátára. Beugratott a bakonyi erdőbe, Lova lába megakadt egy gyökérbe, Ott fogta meg kilenc zsandár fektébe, Ott fogta meg kilenc zsandár fektébe. Megüzenem én a feleségemnek, Gondját viselje a gyermekeimnek ; Se csikósnak, se gulyásnak ne adja ; Hogy ha felnő, a zsandár ne vonszolja. Ennek dallamát következő népdalétól kölcsö­nözték :„ A Tiszából a Dunába foly vsz, Mi dolog az édes rózsám, hogy te sírsz ? Sirok lesz én, nem is leszek soha vig, Most kezdtelek szeretgetni, már elmígy. Jaj be hosszú, jaj de széles ez az út, Melyen az én édes rózsám megindúlt. írok neki egy keserves levelet : Kedves rózsám, ne szeretgess engemet. Mielőtt bemutatnék még néhány vegyes tar­talmú népdalt, előre bocsátok pár szót átalában nép-­­ dalaink zenei rhythmusáról. A mi népdalaink leg­­többnyire egyszersmind táncdallamul is szolgálnak,­­ s innen azok zenei rythmusára nézve a következnék,­­ hogy ez mind a kettőben ugyanegy. A közéletben­­ nem áll e következtetés, mindamellett azok, kik ed-­­­dig foglalkoztak magyar népdalokkal, részint a köz­­j­ó­életet nem ismerve, részint nem tudván megbírni az anyagot, dalt és tánczenet egy kaptára húztak. En­­i­­­nek nem lehetett természetesebb következménye, mint az, hogy a közönség abban a közvéleményben éljen, melyben él, t­i. a magyar zene azonnal el­veszti eredetiségét, mihelyt hangjegyekre írják. Igaz, nálunk a népzenében (értem a dalt s a tánczenét,) egy hangszer szerepel leginkább, s e hangszer a he­ ,­gedü, melyet zongorán oly tökkélylyel visszaadni nem lehet; de az a baj, hogy zongorára átírt dalain­kat a közönség nem akarja elismerni, nem abban rejlik, mert a hegedű dallamosabb hangszer, mint a zongora;­­hisz a zongorának öszhangzatosság szem­­­­pontjából szintén vannak előnyei a hegedű felett, sőt rokon a cimbalommal mely a közönségnek éppen egyik kedvelt hangszere) mondom, nem itt van a baj, hanem mint fenebb érintem, a zenei rhytmus rosz felfogásában. Roszúl fogják fel, s roszúl adják visz­­sza a dalok rhytmusát, melyek különböznek a ének­­i szó mellett, s különböznek tánc közben. Éneklés­­ közben az érzések kifejezésére nem elég a dallam­moduláció, hanem főtényező az időnek hol gyor­sabb hol lassúbb vétele, mi egészen más rhytmust ad, mint ha ugyanazt a dallamot tánc mellé mindig egyformán kell játszani. E bajon a magyar zenében avatottak, szóval, kiknek volt zeneérzékök, úgy akartak segítni, hogy a tánc-rhytmussal írott dalok hangjegysorait gazda­gon felszerelték előadásra vonatkozó utasításokkal. Ezt a nagy közönség, miután a közönségnek csak nemzeti zeneérzéke van, de nincs nagy zenei művelt­sége, soha sem értette. Az idegen művészek sem ért­hették, mert volt ugyan nagy zenei műveltségök, de nem volt zenénkre érzékök, minek folytán közön­ségünk eltalálta a legigazabb utat, s inkább ragasz­kodott, s ragaszkodik ma is a naturalismushoz, mint a művészethez. S van még valami, melyet ez alkalommal le­gyen szabad ismételni. A zeneköltőnek, éppen mint a festőnek, tárgyszerűleg kell megválasztani a színe­ket, midőn öszhangzatilag akar színezni. E színezést a programm-zenészek egészen félreértik, mert han­gulat helyett magát a dolgot akarják megalkotni. Mások ismét nem sokat törődnek a tárgyszerűség­gel, hogy maguk fitogatása végett tudományosságu­kat tolják előtérbe. Lehet képzelni, mi lesz így egy árva magyar népdalból, midőn ifjú nemzedékünk vagy nem lévén tisztában ez elvekkel, vagy valódi tehetség hiányában elvakulva a Wagnerismus és Lisztféle virtuozitás ál­tal, minden kigondolható módon felékesíti, s a „há­rom alma, meg egy fél,é s több más társai, nevetsé­ges torzalakokká válnak. Épitnek ők a kis madár Fővárosi hírek. * A ma és holnap a temetőké, melyek már is virágdíszben állanak, ma este pedig — kivált ha az idő kedvez — tömérdek égő lámpa fényétől fog ra­gyogni. A kerepesúti nagy sirkert esti kilencig lesz nyitva,­­ félórával előbb a kápolnaharang kongása fogja adni a távozási jelt. Mint halljuk, rendes szokás szerint : lesz megint egy pár tömeges­ látogatás is, például a kivégzettek közös sírjánál. A kegyelet ér­zete foglal el ilyenkor mindenkit, s szerettet gondol a holtakra az is, ki az élők iránt irigységet vagy el­lenszenvet táplált. A „csöndes hazá“-ban nincs többé sem ellenség, sem vetélytárs, sem irigyelt szerencsés ember, por és hamu minden, s porra és hamura ál­dást kíván mindenki! Egy régi bölcs monda : meny­nyivel jobbak vagyunk a sírok, mint a házak között! * A Kisfaludy-Társaság szerdai ülésén nagy­számú közönség volt jelen, köztük számos zenész, s még több fiatal lány a budai nőtanító-képezdéből. A zenészek egy kollegájukat, a fiatal lányok pedig ze­netanárukat jöttek hallgatni: Bartalus Istvánt, ki idei népdalgyűjtési útjáról olvasá föl azt az érde­kes jelentést, mely mai tárcánkban olvasható. Egy­szersmind a gyűjtött dalok közül egy csomónak a dallamát is elzongorázta, s meglehet éppen ez volt az, mi a hallgatók egy részét bevonta. Mert koncert a Kisfaludyteremben, egészen új dolog! Egyéb­iránt nem volt ez koncert, mely zenészeti bírálat alá eshetnék, hanem komoly és egyszerű bemutatása an­nak, hogy sok oly népdallamot lehet országszerte összegyűjteni, a­mit még nem igen ismerünk s a­mit méltó megismerni és kiadni. A zene jó hosszan tar­tott s Bartalus úgy belemerült a zongorázásba, hogy csakugyan adott valami koncertfélét is, a­mi saját­­lag nem tartozott a felolvasás körébe: egy pár régi hallgató-magyart, melyeket hg. Odescalchi és Thaly Kálmán nem rég fedöztek fel egy vén cigány hege­dűjén, ki az egyiket Tököli-, a másikat Bercsényi-nó­tának nevezte. Szép hallgató-magyarok ezek, minők­­bül jobb volna koronkint egy-egy műárusi bokrétát kiadni, mint az egymást másoló csárdások és csinált népdalok halmazát szaporítani. Bartalus persze nem volna Bartalus, ha e jelentésben is meg nem csípi egy kissé azokat, kik a Wagner és Lisztféle virtuozitás­tól elvakultak. Azt hiszszük azonban, hogy midőn a magyar népdalról van szó , akkor a Liszt virtuózitá­­sáról csak a legmélyebb elismeréssel beszélhetünk, mert ennek e virtuozitásnak köszönhetjük, hogy a magyar dalt a világ sok idegen pontján lelkesen tap­solták meg, és bizony mostan is, ha a Bartalus által gyűjtött dalokat maga Liszt mutatta volna be, mind költői eredetiségüket, mind gyújtó hatásukat száz­szor jobban éreztük volna. És ha fiatal zenészek cif­ra és üres népdalokat komponálnak , annak nem az az oka, mivel Liszt virtuozitásától elvakultak, hanem inkább az, hogy e virtuozitásban távolról sem osz­toznak. Bartalus után lapunk szerkesztője olvasott föl két e végett beküldött költeményt : Tolnai La­­jostól „A szegény Csuka Pál fiai“ című balladát, mely vasárnapi számunkat fogja érdekesíteni, s E. Kovács Gyulától „Nyáréjálom“ című lyrai költeményt, melyet a jövő héten közlünk. Greguss titkári jelentései közt sok érdekes volt. Először is két uj alapitó tag: özv. Császár Jánosné szül. Jánosy Piroska Egeriből s Horváth Lajosné szül. Császár Mária urhölgy Pestről, száz-száz forinttal. — Lévay József a György Vilmos által fordított „Don Quijo­­te“-ot kiadásra ajánlá, valamint Tolnai Lajos is, né­mi igazitnivalókat jelölvén ki. Ugyane két bíráló szintén ajánlá kiadni a Szász Károly Shakspeare­­sonettjeit is.­­ A titkár bemutatá a társulati „E v­­ a p o k“ most megjelent 7-dik kötetét, mely­nek bolti árát 2 írtra határozták. Huszonhét ívből áll, érdekes tartalommal. Benne vannak többi közt a Toldy-ünnep műtárgyai s a legközelebbi társulati év irodalmi dolgozatai, Gregusstól, Szigligetitől, Vulcanutól, Erdélyi Jánostól (becses hagyomá­nyok,­ Dux Adolftól, Bartalustól, Gyulai Páltól (Eötvös felett emlékbeszéd), Jókai Mórtól („Az én kortársaim“), Lévaytól költemény s Névy Lászlótól „A komédia elmélete“ jutalmazott pályamű. Szóval oly kötet, mely megérdemli, hogy egy magyar könyv­tárból se hiányozzék. — Toldy Ferenc és Gyulai Pál igen kedvező véleményt adtak Závodszky Károly „Bessenyei György“ című irodalmi tanulmá­­nyáról, ajánlva, hogy e munkát még az akadémia Bessenyei-ünnepére (decemberre) ki kellene adni, minélfogva a társulat meg is bízta a titkárt, hogy 1095 — számára kalickát, s látjuk is a kalickát, de a mada­rat nem. A mondatokkal szemben arra törekedtem, hogy a dalok rhytmusát úgy adjam vissza, a­mint azt leg­többtől hallottam. A többire nézve felhasználtam ugyan a zongora által nyerhető előnyöket, hogy a­mennyire lehet, kárpótoljam azt, a­mit vonós hang­szerek nélkülözése miatt veszteni kell, de öszhango­­sításomban igyekszem mindig tárgyszerű maradni. Bartalus István.

Next