Fővárosi Lapok 1872. december (276-299. szám)
1872-12-08 / 282. szám
282-dik SZ. Vasárnap, december 8. Kiadó-Wiatal: Pest, barátok tere 7. Mám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. November végén. Soha, soha ilyen november ! Mily he még a nap mosolya... Biz’ isten, nem hinné az ember, Én sem, ha nem látnám szememmel : Valóságos kék ibolya! Házunk előtt a fűbe’ leltem, Melyet nem ért még őszi dér. A pást se’ száraz még a telken ; A fákon zöld még... Ugye, lelkem, Ez hosszú nyájas őszt ígér. A kertben úgy jár-kél az illat Mint a május fuvallatán. Elkésett lepke mézet szívhat, Az orgonák másodszor nyílnak, S másod-gyümölcs az almafán. Ah ! mindez engem úgy kecsegtet : Hogy a mi sorsunk képe ez ! E vidám kép példáz bennünket, Oh kedvesem, hogy életünknek Ily hosszú nyájas ősze lesz. Az élet téli pusztasága El sem borit minket talán; Késő gyümölcs kétszerte drága, S őszünknek tavaszi virága Kis ibolyánk : e pici lány ! Szász Károly. Nyár éji álom. (Elbeszélés levelekben.) Irta: Atala. (Folytatás.) Évek óta nem hagytam el a fővárost, úgy jártam, mint az egyszeri szultán Sherezádéval, és ön volt az én Sherezádom, kit bizonyára jobb lett volna idejekorán kivégeztetnem, mert nem igaz gyöngytől s drágakövektől fénylő tündérregéket mondott ön nekem, hanem hozott rémséges hierogliphekben irt könyveket s megtanított sötét értelmükre, megmutatta a napban a foltokat, a vizben a férgeket, elmondta, hogy a színek pompája csupa csalódás, s hogy a gyémánt nem egyéb, mint szén. Megmagyarázta, hogy véremben mennyi a fehérnye, a zsirrész s a cukor, hogy végre is úgy éreztem magamat, mint valamely angol pudding, s az a sok mész, vas és phosphor szinte mart, szúrt és égetett. — Hát még később, midőn a majmokat, kangurukat, denevéreket, s egyéb kecses lényeket bemutatta mint legközelebbi rokonaimat, s bebizonyitá, hogy még önmagamon is nagyon könnyen föllelhetem a hosszú, hegyes fülek, kiálló agyarak, úszó hártyák s más kellemes dolgok maradványait, mire aztán csakugyan inkább szerettem volna, mint ép egésséges vérű majom, valamely őserdőben ágról-ágra vígan ugrándozni, nem tépelődve azon, hogy mi voltam, s mivé leszek, nem birva sem a létezés, sem a megsemmisülés tudatával, élvezni az életet s nem félni a halált, mely eljönne rám is csendesen a természet rendje szerint, úgy mint első a fűre és rovarra, a virágra és pillangóra. Kételkedtem, hogy valóban tökéletesedés volt-e az, midőn az állat emberré fejlődött, nem-e inkább elfajzás, túltengés, azonos az állatvilágban azzal, mit a növényeknél üszögnek nevezünk. Nem valamely vérszegény, bobóros,ideggyenge gorillától vette-e eredetét az első ember ? S amit észnek nevezünk, talán egy nemzedékről nemzedékre szálló kórjelenség csupán, örökölt hagymát, krónikussá vált agyláb. Végre is szökés által szabadulhattam csak. Szárnyakat kívántam magamnak, félve tekintettem viszszafelé, hogy nem követnek-e a sötét szellemek, csak akkor nyugodtam meg, akkor hittem menekülésemben, midőn végre a b . .. i állomásnál kiszállva, egyszerre erős karok meleg ölelését érzem, egy ismert jóságos hang nevemen szólitott s előttem láttam Rónay Pál kedves, szép, viruló arcát, derült mosolyával. Kezdetben nem tudtam szólni, oda borultam jó meleg szivére, zokogva, kacagva, mint egy bohó gyermek, „Pál, kedves Pál“ — kiáltottam végre, — „vigy el engem haza Reginához a régi házba“ . . . itt hangom újra elakadt s könyeim újra megeredtek. Pál csilapítólag simogatta hajamat, s mosolyogva mondá : „nekem ugyan most már orvosom kérlelhetlen rendelete szerint Karlsbad felé kellene utaznom, most azonban mindenelőtt haza viszem a tékozló gyermeket, s borjút vágatok tiszteletére.“ Könyeim már fölszáradtak, mint a nyári eső, s nevetve kiáltok: „téged Karlsbadba küldeni Pál!“ — de hát mi lesz belőled, ha attól a kicsi kis epétől is megfosztanak, mivel eddig talán bírtál ? — lehetsz-e te még szelidebb nyugodtabb és derültebb ! éppen úgy ráfoghatnák a felhőtlen kék égre, hogy májbajban szenved, mint te rád. Várj csak, majd beszélek én doktoroddal! ! — És ő megmondja majd neked kis Márthám, hogy a múlt télen némelykor mogorva voltam, mint ott künn a hózivatar; a gyermekek lármája türelmetlenné tett, s a cselédek felharagitottak. Erre aztán az egész ház megrémült, a kis leányok sarokba húzódtak, mint az elriasztott madarak, öreg Jánosom fejét csóválta, Regina pedig az orvossal suttogott, s mindennek az lett a vége, hogy én ma, vagyis most már holnap Karlszbadba indulok, s téged valóban az isten küldött, Reginám vigasztalására, mert ez nyolc év óta első elválásunk. Most azonban mondd meg csak te örökös gyermek, ha engem nem fenyegetne egy jövőben rejlő májbaj sejtelme, ha nem küldenének Karlsbadba, s most nem volnék itt kocsival, lóval, hogyan jutnál te haza Sz... re ? Erre aztán mindketten hazáig kacagtunk, mig a régi udvar, régi ház láttára újra jött egy áprilisi felhő s az én szemem újra könybe borúlt. S aztán ott pihentem Reginám keblén némán, boldogan, mint egy fészekre tért madár; sírva öleltem meg egy pár régi cselédet, megszorítottam a vén Rajna barátságosan felém nyújtott bozontos nagy kezét, s végre ott ültem a szőnyegen, egy gyermek karomon, egy az ölemben, a harmadik éppen vállaimra kapaszkodva föl, s bámulva, elbűvölve néztem ezeket a kis csodákat, jobbra-balra fordítottam őket, vizsgáltam ezeket a cukorsüteményhez hasonló kis kezeket, lábakat, a bohóditos orrocskákat, rózsás kis füleket s azokat a nagy, kiváncsi, kérdező szemeket, melyek úgy mosolyogtak, úgy kékültek felém, mint megannyi kék ég, és ez a sok puha kar mind engem ölelt, ez a sok bársony kacsacska mind engem simogatott, s én úgy ültem ott köztük, mint egy zöld szemű cica, s hagytam magamat simogatni, s szinte kedvem lett volna kissé dorombolni. Mikor aztán kijelentettem, hogy nem elég ám a cirógatás, csókolgatás, hanem hát adjanak most már egy kis tejet is, volt akkor ujjongás, tombolás, ugrándozás! rohantak a tejért, megitattak, leöntöttek és milyen jól esett mindez, és milyen az az otthoni tej ! édes az, mint az anyatej, s illatos, mint a szülőföldi mezők! Szobámat most is úgy találtam, mint leánykoromban volt, s ahogy utósó ittlétemkor hagytam. Ön ismeri e bájos kis szobát, a „Márha szobáját“, mint itt nevezik. Hét év előtt, midőn férjem halála után özvegységem első évét itt töltöttem, sokszor együtt ültünk e szobácskában, csendesen, némán, de megértve egymás hallgatását. Ön tudta, hogy nem akarom szavakkal elárulni ön előtt indokolhatlan fájdalmamat, és én is tudtam, hogy ön nem akar vigasztalni ott, hol nem találja szükségesnek a vigasztalást. Mindketten tévedtünk. Nincs ok nélküli fájdalom, s nagyságát nem az ok minősége határozza meg, a legsilányabb fegyver is ejthet mély sebet, s aztán ha sírunk, rendesen önmagunkat siratjuk leginkább. De önnek sem volt igaza, mert minden fájdalom, bármi okozta is, vigasztalást igényel s a valódi részvét kérdés nélkül nyújtja balzsamát. Ön, ki gyermekkorom óta ismer, ki állítólag nem hisz barátságban, de e szomorú nézetét önmaga cáfolja meg irántam való néma de változatlan” barátsága által, ön e barátság hallgatag s még is oly jótékony vigaszával mellettem állt, midőn számomra is eljött a gyötrelem ideje s elközelegtek az esztendők, melyekről azt mondjuk: nem tetszenek nekem. Ön ismerte férjemet, átélte velünk együtlétünk szomorú éveit, azt a kínos négy évet, melynek vigasztalan sivatagján első szerelmem tündérálma elenyészett, ellebbent, mint a délibáb, s én ott maradtam fáradtan, haldokolva, mint a forró homokban elhaló patak, előttem a végtelen, reménytelen pusztaság. Már az első évben meggyőződtem, hogy férjem nem szeret, soha nem szeretett, neki nem voltak érzései, csak hangulatai. Nem szeretett senkit és semmit, de voltak különféle szenvedélyei, úgymint vadászat, kártyajáték, lóverseny stb. s felváltva hol egyik, hol másik uralkodott fölötte. Az ily, időnkint felmerülő szeszélyekhez tartozott a ritkaságok gyűjtése is. Sokszor gondoltam, hogy engem is megszerzett, mint valami ritka madarat, vagy ékszert, mit aztán csinos kalitkába vagy egyéb csecsebecse közé az étagére-re elhelyezve, épp oly kevéssé gondolt többé rám, mint arra a többi szegény, szép arany, ezüst s gyöngyház holmire, mik elfeledve hányódtak szobáiban. Kezdetben, ily váratlanul megtámadva életem legelső s legnagyobb fájdalmától, nem tudtam tűrni, kényeztem, panaszkodtam, szemrehányást tettem, hiszen a legmeglepőbb, leghihetlenebb dolog történt velem, mellőztettem, nem szerettetem. Eddig mindenki bálványozott, nem volt olyan komoly, mogorva arc a faluban, mely látásomra ne mosolygott volna, soha nem sértett senki, soha nem bántott semmi s tizenhat tavaszom fényén s illatárján áttekintve, úgy tűnt föl előttem az élet, mint egy tündérrege, melynek én vagyok Tündér Ilonája. Kényeimre, szemrehányásaimra sokáig tréfa s kacagás, utóbb, gúnyolódás s végre — de csak egyszer — durvaság volt a felelet. (Folyt. köv.) Lapnak mai számához fél ív van mellékelve. Egy kalmük leány története. (Orosz beszély.) Írta: Hahn Helén. (Folytatás.) — Ne aggódjál ... semmi, semmi bajom! De az ég szerelmeibe, a hercegné nevét a hercegné nevét! — Az ördögbe is, mily hamar tüzet fogsz! De ki tudná e barbár neveket megjegyezni ? Még ma meglátod a sivatag e királynőjét, és megkérdezheted tőle magától, a miért engem oly borzasztóan ostromolsz. — Még ma meglátom őt ? — mormola a fiatal ember és karjait keresztbe fonva elhallgatott, s a múlt emlékeibe mélyedt. Minél tovább haladt a karaván, a talaj annál szilárdabb és síkabb lett. A futó fövény helyett ittott zöld pázsit és piros virágú tamariskus bokrok jelenkeztek. A távolban néhány kisebbszerű sóstó csillogott, mely mintegy vékony jéglemezzel bevonva, a nap sugarait vakító fényben tükrözé vissza. Hol a