Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-15 / 11. szám
hatom, Launce, hogy ha valami rábírhat engem arra, hogy veled titokban megesküdjem, egyes-egyedül csak a szöktetési törvény az. Háladatosnak kellene lenned e törvény iránt, ahelyett, hogy szidod azt. Launce kihallgatá őt, a nélkül hogy nézetét osztotta volna. — Kellemes kilátás, — mondá, — mindjárt az esküvő után elválni nejétől, s látni, hogy azzal egy más ember úgy bánik, mint arájával! — Hát én rám nézve kellemes lesz, — viszonzá Natalie, — hogy az egész hátra levő idő alatt Turlington Rikhárd által udvaroltatni hagyjak magamnak, holott a te nőd vagyok ?" Oh én nem fogom azt kivallani! Bár meghalnék ! — Jer, jer, — mondá a lady megnyugtatóig, — beszélnünk kell még egymással. Natalie születésnapja karácsonykor lesz,Linzié úr; akkor lesz ő tizenhat éves. — Reggel hét órakor ! — jegyzé meg Launce , — ezt sir Józseftől tudom. Egy perccel hét óra után, greenwichi időszámítás szerint fölkerekedhetünk, a futhatunk. Ezt az ügyvédtől tudom. — Nos, és karácsonyig várni, — még ez nem az örökkévalóság. Csak az a kérdés, hogy időközben sikerülene-e ennek a nehézségeket elhárítani. — Már mindent elintéztem, — felelt Launce önérzettel , — nincs hátra semmi nehézség. Most Nataliehoz fordult, ki bámulva néz reá. Hogy jobban megértesse magát, elbeszélé, miszerint arra a gondolatra jött, hogy ha ama szakácsnőhöz for- i dulna, — természetesen erszénynyel kezében, — ki a hajón oly érdekeltséget tanúáított az ő szerelmi viszonyuk iránt, s talán nem lenne fáradsága ered ,ménytelen. A kitűnő asszony késznek is nyilatkozott mindent elkövetni érdekében, ami csak tehetségében álland. Férje egy más hajón mindkettőjök számára talált alkalmazást, s készek örömmel részt venni minden oly összeesküvésben, melyben előbbi kegyetlen uraknak kell áldozatul esnie. Midőn a szárazon vannak, Londonnak egyik népes, de szegényebb parochiájához tartoznak, mely amaz előkelő város- résztől, melyben Berkeley-Square feküdt, nagyon táj vol, s Muswell-Hill tisztes külvárosétól még távolabb fekszik. Az általuk lakott házban, látszat végett, Natalie részére, aki a szakácsné, unokahuga gyanánt szerepelne, szintén lehetne szobát bérelni, s ő, t. i. a szakácsnő késznek nyilatkozik, az egyházi hatóságoktól netán jöhető tudakozódásokra megfelelni, s az esküvőn is tanúképpen jelen lenni. Szóval, az összeesküvés minden részletében ki lett főzve. Most már csak Natalie beleegyezése van hátra, melynek kinyerése után Launce mindjárt másnap az illető templom elöljáróságához fog menni, a kihirdetést be is jelentendő. Lady Winwood pompásnak találta a tervet. Natalie azonban nem volt oly könnyen rábírható. — Atyám mindig oly jó volt hozzám! Az egyedüli, amivel nem tudok megbarátkozni, Launce, az a gondolat, hogy atyámat megszomorítsam. Ha kegyetlen lett volna irányomban, mint némely apák, akkor nem vonakodnám. Most hirtelen földerült arca, mintha helyzete egyszerre kedvezőbb szempontból tűnt volna föl előtte. — De miért sürgetsz annyira ? — kérdő; — ma a néninél fogok ebédelni, s te is oda fogsz jönni. Engedj egy kis gondolkozási időt! Várj ma estig! Launce azonnal óvást tett ama föltevés ellen, mintha ő csak egy pillanatig is várakozhatnék. Lady Winwood éppen készült az ifjúnak pártjára kelni, de egy , a Sancroft asszony szolgaszemélyzete körül való cseléd jötte következtében, ki épp most nyitá ki a square ajtaját, mindnyájan elhallgattak. A ladyban gyanú ébredt, hogy a szolga nem jó hírrel jön. — Mit akar ön ? — kérdő, elébe menve a szolgának. — Engedelmet kérek mylady, — a gazdasszony mondá, — hogy nagyságod itten sétál Graybrooke kisasszony társaságában. Egy táviratot hoztam a kisasszony számára. A lady átvevé a szolgától a táviratot, a cselédet elküldő, s visszatért Nataliehoz. Natalie ideges izgatottsággal bonta föl az iratot, elolvasó, s arcáról egyszerre minden szín elköltözött. A fölindulástól teste reszketett, szemei a fölháborodástól villogtak. — Tehát — úgy látszik, — papa is tud szigorú lenni irányomban, ha Rikhárd arra kéri őt ! — kiáltá a táviratot Launcenak nyújtva. Szemei hirtelen megteltek könyekkel. Akadémiai levelek. Január 13. (Egy értekezés gyászkeretben. — Megdöbbentő eredmények. — Birálók. — Hunfalvy indítványa. — Világkiállítási ügy. — A zártülés tárgya.) (Bg g.) Mi zaj riad, mi nép tolong itt ? A székek sűrű sorokban telideszek, uj arcok köröskörül, kik közül — fájdalom, — a legtöbben nem újak az akadémiában, csak az akadémia ülésein és zsúfolva álló és ülő hallgatósággal a rekeszen túli kalitka. Amerre csak tekintünk, utj meg uj meglepetés várakozik ránk. Alig tudjuk hamarjában eldönteni, hogy melyik osztály tündöklik több jelenlévő taggal; a szépészek itt szoronkodnak, a nyelvészek ott, a történészek emitt, a jogászok amott, még az újabban csoportosult „földrajzászoknak“ is szűk a hely, csak a pauper Aristoteles“, a szegény bölcsészet elégszik meg a tudományok magyar csarnokában, mint rendesen, úgy most is egyetlen üléssel. De az „opifer Galenus“, ki magyar gyermekeit, a doktorokat azzal tüntette ki a görögök fölött, hogy nemcsak „kincseket“, hanem „tisztességet“ is szerzett nekik, tíz közül kilencet hajánál fogva cepelvén be a magyar tud.akadémiába. — Galenus is fényesen van képviselve híveivel, kiknek rendesen Csak árnyékuk lebeg itt, ez is csak olyankor, mikor a titoknak egy-egy újabb gyászesetet jelent be. De hát mi az oka e szokatlan jelenségnek ? Talán dr. Weszelovszky Károly úrnak, állítólag gyászkeretű papirosra írt értekezése „Közlemények hazánk egészségügyi statisztikája köréből?“ Lehetett, akit ez hozott, de az öreg urak többségét nem hiszszük, hogy emek, a halálról folytatott másfél órai szónoklat élvezésének vágya hozta volna ide. Hanem miután elsirattuk a magyar nemzetet, mely Weszelovszky Károly szerint el fog veszni, tanácskoztunk amaz eszközök egyikének megvalósítása fölött, melyek által, Eötvös József szerint, a magyar nemzet újjá fog születni. Ekként, jó doktorokhoz illőn megcsináltuk a diagnózist és megállapítottuk az orvosságot. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy mutattassék be az akadémia munkássága a külföldnek. Végre nagy ideje is volt kibontakozni az akadémiának és ideje lenne mindenkinek, aki ezen a téren tehet valamit, abból a táblabirt-okoskodásból, hogy aki beszélni akar velünk, az tanuljon meg magyarul. Mert a mi részünkön van a százszoros érdek, hogy szóba álljon velünk a nyugat ne csak a politika terén, ahol a szerencse, vaksors keze is hatalmas tényező, hanem a tudomány arénájában, hová a belépti jegy csak derék munkának kiérdemlett bére lehet. Nem kevesebbről volt szó, mint, hogy mi módon ismerkedjék meg a nagy világ a mi kis tudósainkkal, kik ha egyébbel nem, annyi bizonyos, hogy a külföldi értesítőnek mindjárt első füzetében meg fogják döbbenteni Európát — számuk nagyságával. Hiszen az az egész nemzet csupa tudósból áll ! Csodálatos. Azonban az értesítő kérdésével foglalkozó öszszes ülést megelőzte a második osztály ülése Horváth Mihály elnöklete alatt. Ezen kopogtatott dr. Weszelovszky Károly, vendég. Ha vendég volt, rész hirt hozott. Nem kisebb rész hirt, mint hogy a magyar faj pusztái, vész, és ha így tart tovább is, ki fog pusztulni. A számok ezrei, százezrei, milliói, milliárdjai álltak rohanásait támogató gárdaképpen a háta megett. Jóllehet egyik-másik ponton nem igen erősen áll helyt ez a gárda, azaz a számokat konjektúrák kombinálták ki, de annyi bizonyos, hogy frappáns tételeket hallottunk, és ez egésznek végeredménye nem járhat messze az igazságtól. Különben nemcsak a számok döbbentettek meg minket, hanem az előadás is. Van az akadémiának egy pár ilyen pathetikus előadója. Az egyik egy mathematikus, aki úgy beszél sinusairól és cokinusairól, mintha a „Talpra Magyar“-t szavalná. A másik botanikus, ki oly tragikus méltósággal szól virágai porádájának számáról,hogy Caesar sem mondhatta különben a Rubicon mellett az „Alcajaca est“-et. De mindezek dr. Weszelovszky Károly vendéghez valóban említésre sem méltók. Az ő keserve megindította, haragja megrengette a márványfalakat. Egy-egy fölkiáltásánál több megrémült plajbász suhanását lehetett hallani a terem különböző sarkain. Tónusa oly gyászos volt, mintha búcsúztatót tartana a már eltemetett magyar nemzet fölött, és előadása oly hosszú, mint (hogy megmaradjunk a liturgia körében) a szentiványi ének. mmtmmmmmmMHmmmmm ...............■■mi.......... mi iwn n »■gumin« itu Azonban halljunk egyet-mást azokból a keserves és siralmas számokból. Weszelovszky úr 17 nyugateurópai állam statisztikai adatait áttanulmányozván, arra az eredményre jutott, hogy nálunk tíz évi átlagban 100,000-rel több halt meg, mint amennyinek a művelt nyűget legnagyobb halálozási átlagai szerint meg kellett volna halnia. Ez állításának különböző oldalról való megvilágítására csoportosította számait tagadhatlan ügyességgel, de hogy mennyi erőszakkal, azt ily hamarjában megbírálni lehetetlen. Még szomorúbb az eredmény, ha e számot részletezzük. A 10 év alatt fölös számmal elhunytak közül ugyanis 886,000 a tulajdonképpeni Magyarországra, 100,000 a társországokra és közel 150,000 a határvidékre esett. Ebből kitűnik, hogy a magyar fajnál tapasztalható a legnagyobb halandóság. Ennélfogva a közegésségügy rendezése a magyar fajnak létkérdése. A nagy halálozásnak természetes következménye : a rövid életkor, mely 19 nyugateurópai államban átlag 27 év és 8 hó,Erdélyben 26 év és 4 hó, a társországokban 25 év 6 hó, Magyarországon pedig 25 év és 4 hó, tehát éppen annyi, mint a nyomorgatott Izlandban volt a 40-es években, mert ma már ott is 13 hónappal hosszabb. Fontos a produktivitás momentuma is. Ugyanis az ember bizonyos időt improduktív, tölt el, például 15 esztendőt, csak ezután hoz kamatot a neveltetésére fordított tőke és gyűjthet más inproduktiv lényeknek. Láthatni, hogy ez a nemzeti vagyonosodás kérdése is ebben a tekintetben megdöbbentő tudnunk, hogy nálunk 12 inproduktiv évre csak 13 és fél produktiv év esik, míg nyugati Európában 12 évi és 5 hónapi produktiv korra 15 és fél produktív év jut. Franciaországban 3 fogyasztóra 8 termelő esik, nálunk csak 5. Az életkorok magasságára nézve sem kedvezők az adatok. Míg nyugati Európában ugyanis 26 százaléka az elhaltaknak idősebb 60 évnél, nálunk csak 12. Az 5 éven alul elhaló gyermekek az összes elhaltaknak felét képezik. Adatait Weszelovszky úr több táblán mutatja be és egy forró óhajtással zárja be szavait az egésségügy rendezése iránt. A szomorú számokat nehány „éljen“ követte, 46 — Te szeretsz engem — mondá szelíden, — s ismét elhallgatott. Majd azután hirtelen kitörő határozottsággal szólt: — Végy nőül ! Én megkísérlem! Míg ezeket kimondó, Launce karjai átölelték nyakát. A lady a legközelebbi padra ült, s úgy tett, mintha a távirat olvasásába volna merülve. A távirat így szólt: „Graybooke Natalienak, Berkeley Square, London. Jöjj azonnal haza. Esti hat órakor együtt kell ebédelned Rikhárddal. Graybrooke József:“ VI. Egy különös menyegző. November elején volt. Metsző északi szél nyargalt végig a főváros utcáin, s táncoltató a finom, fagyos havat. Tavakra és folyókra csillogó hidat vont a jég. A város lakosai elővették békeseiket, hogy megóvják magukat az idő méltatlankodása ellen. A hosszas ingadozó időjárás után, minőt az egyik évszakból a másikba való átmenet rendszerint magával szokott hozni, a legközelebb múlt éjjel kemény fagy állt be, s a tél teljes erejével beköszöntött. Vastag felhők bobták az eget , s ámbár már reggeli tíz óra volt, London utcáin mégis oly borongó sötétség uralkodott, mintha most kezdene viradni. Utunk Londonnak egyik népesebb, de nagyon szegény egyházközsége felé vezet. Maga a templom nem tartozik azok közé, melyeket nevezetességeik végett az idegenek is meg szoktak látogatni ; ellenkezőleg, még az óriás város lakosai közül is igen sokak előtt merőben ismeretlen. Egészen a Themse partján áll. Lépjünk be minden tartózkodás nélkül. Egy öt személyből álló násznép közeleg éppen az oltárhoz. A vőlegény nagyon halaványnak, s a menyasszony nagyon aggodalmasnak látszik.A menyasszony barátnéja, egy határozott tekintetű kicsi hölgy, bátorítólag suttog hozzá. Ama két tisztességes személy, — valószínűleg férjes nő — kik a menetet bezárták, nem igen látszanak tisztában lenni ama szerepet illetőleg, melyet a szertartásnál vinniök kell; ők is egy kis zavarban látszanak lenni. (Folyt. köv.)!