Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)

1873-01-15 / 11. szám

hatom, Launce, hogy ha valami rábírhat engem ar­ra, hogy veled titokban megesküdjem, egyes-egye­­dül csak a szöktetési törvény az. Háladatosnak kel­lene lenned e törvény iránt, a­helyett, hogy szi­dod azt. Launce kihallgatá őt, a nélkül hogy nézetét osz­totta volna. — Kellemes kilátás, — mondá, — mindjárt az esküvő után elválni nejétől, s látni, hogy azzal egy más ember úgy bánik, mint arájával! — Hát én rám nézve kellemes lesz, — viszonzá Natalie, — hogy az egész hátra levő idő alatt Tur­lington Rikhárd által udvaroltatni hagyjak magam­nak, holott a te nőd vagyok ?" Oh én nem fogom azt kivallani! Bár meghalnék ! — Jer, jer, — mondá a lady megnyugtatóig, — beszélnünk kell még egymással. Natalie születés­napja karácsonykor lesz,Linzié úr; akkor lesz ő tizen­hat éves. — Reggel hét órakor ! — jegyzé meg Launce , — ezt sir Józseftől tudom. Egy perccel hét óra után, greenwichi időszámítás szerint fölkerekedhetünk, a futhatunk. Ezt az ügyvédtől tudom. — Nos, és karácsonyig várni, — még ez nem az örökkévalóság. Csak az a kérdés, hogy időközben sikerülene-e ennek a nehézségeket elhárítani. — Már mindent elintéztem, — felelt Launce ön­érzettel , — nincs hátra semmi nehézség. Most Nataliehoz fordult, ki bámulva néz reá. Hogy jobban megértesse magát, elbeszélé, miszerint arra a gondolatra jött, hogy ha ama szakácsnőhöz for- i dulna, — természetesen erszénynyel kezében, — ki a hajón oly érdekeltséget tanúáított az ő szerelmi vi­szonyuk iránt, s talán nem lenne fáradsága ered­ ,­ménytelen. A kitűnő asszony késznek is nyilatkozott mindent elkövetni érdekében, a­mi csak tehetségé­ben álland. Férje egy más hajón mindkettőjök szá­mára talált alkalmazást, s készek örömmel részt ven­ni minden oly összeesküvésben, melyben előbbi ke­gyetlen uraknak kell áldozatul esnie. Midőn a szára­­­­zon vannak, Londonnak egyik népes, de szegényebb­­ parochiájához tartoznak, mely amaz előkelő város-­­ résztől, melyben Berkeley-Square feküdt, nagyon tá­­j vol, s Muswell-Hill tisztes külvárosétól még távolabb fekszik. Az általuk lakott házban, látszat végett, Natalie részére, a­ki a szakácsné, unokahuga gya­nánt szerepelne, szintén lehetne szobát bérelni, s ő, t. i. a szakácsnő késznek nyilatkozik, az egyházi ha­tóságoktól netán jöhető tudakozódásokra megfelelni, s az esküvőn is tanúképpen jelen lenni. Szóval, az összeesküvés minden részletében ki lett főzve. Most már csak Natalie beleegyezése van hátra, melynek kinyerése után Launce mindjárt másnap az illető templom elöljáróságához fog menni, a kihirdetést be i­s jelentendő. Lady Win­wood pompásnak találta a tervet. Na­talie azonban nem volt oly könnyen rábírható. — Atyám mindig oly jó volt hozzám! Az egye­düli, a­mivel nem tudok megbarátkozni, Launce, az a gondolat, hogy atyámat megszomorítsam. Ha ke­gyetlen lett volna irányomban, mint némely apák, akkor nem vonakodnám. Most hirtelen földerült arca, mintha helyzete egyszerre kedvezőbb szempontból tűnt volna föl előtte. — De miért sürgetsz annyira ? — kérdő; — ma a néninél fogok ebédelni, s te is oda fogsz jönni. En­gedj egy kis gondolkozási időt! Várj ma estig! Launce azonnal óvást tett ama föltevés ellen, mintha ő csak egy pillanatig is várakozhatnék. Lady Winwood éppen készült az ifjúnak pártjára kelni, de egy , a Sancroft asszony szolgaszemélyzete körül való cseléd jötte következtében, ki épp most nyitá ki a square ajtaját, mindnyájan elhallgattak. A ladyban gyanú ébredt, hogy a szolga nem jó hírrel jön. — Mit akar ön ? — kérdő, elébe menve a szol­gának. — Engedelmet kérek mylady, — a gazdasszony mondá, — hogy nagyságod itten sétál Graybrooke kisasszony társaságában. Egy táviratot hoztam a kisasszony számára. A lady átvevé a szolgától a táviratot, a cselédet elküldő, s visszatért Nataliehoz. Natalie ideges izgatottsággal bonta föl az iratot, elolvasó, s arcáról egyszerre minden szín elköltözött. A fölindulástól teste reszketett, szemei a fölháboro­­dástól villogtak. — Tehát — úgy látszik, — papa is tud szigorú lenni irányomban, ha Rikhárd arra kéri őt ! — kiáltá a táviratot Launcenak nyújtva. Szemei hirtelen meg­teltek könyekkel.­­ Akadémiai levelek. Január 13. (Egy értekezés gyászkeretben. — Megdöbbentő eredmé­nyek. — Birálók. — Hunfalvy indítványa. — Világkiál­lítási ügy. — A zártülés tárgya.) (Bg g.) Mi zaj riad, mi nép tolong itt ? A szé­kek sűrű sorokban telideszek­, uj arcok köröskörül, kik közül — fájdalom, — a legtöbben nem újak az akadémiában, csak az akadémia ülésein és zsúfolva álló és ülő hallgatósággal a rekeszen túli kalitka. A­merre csak tekintünk, utj meg uj meglepetés várakozik ránk. Alig tudjuk ha­marjában eldönteni, hogy melyik osztály tündöklik több jelenlévő taggal; a szépészek itt szoronkodnak, a nyelvészek ott, a történészek emitt, a jogászok amott, még az újabban csoportosult „földrajzászok­nak“ is szűk a hely, csak a pauper Aristoteles“, a szegény bölcsészet elégszik meg a tudományok ma­gyar csarnokában, mint rendesen, úgy most is egyet­len üléssel. De az „opifer Galenus“, ki magyar gyermekeit, a doktorokat azzal tüntette ki a görö­gök fölött, hogy nemcsak „kincseket“, hanem „tisz­tességet“ is szerzett nekik, tíz közül kilencet hajá­nál fogva cepelvén be a magyar tud.­akadémiába. — Galenus is fényesen van képviselve híveivel, kiknek rendesen Csak árnyékuk lebeg itt, ez is csak olyan­kor, mikor a titoknak egy-egy újabb gyászesetet je­lent be. De hát mi az oka e szokatlan jelenségnek ? Talán dr. Weszelovszky Károly úrnak, állítólag gyászkeretű papirosra írt értekezése „Közlemé­nyek hazánk egészségügyi statisztikája köréből?“ Lehetett, a­kit ez hozott, de az öreg urak többségét nem hiszszük, hogy emek, a halálról folytatott más­fél órai szónoklat élvezésének vágya hozta volna ide. Hanem miután elsirattuk a magyar nemzetet, mely Weszelovszky Károly szerint el fog veszni, tanácskoztunk amaz eszközök egyikének megvaló­sítása fölött, melyek által, Eötvös József szerint, a magyar nemzet újjá fog születni. Ekként, jó dokto­rokhoz illőn megcsináltuk a diagnózist és megállapí­tottuk az orvosságot. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy mutattassék be az akadémia mun­kássága a külföldnek. Végre nagy ideje is volt ki­bontakozni az akadémiának és ideje lenne minden­kinek, a­ki ezen a téren tehet valamit, abból a táb­­labirt-okoskodásból, hogy­­ a­ki beszélni akar ve­lünk, az tanuljon meg magyarul. Mert a mi részün­kön van a százszoros érdek, hogy szóba álljon velünk a nyugat ne csak a politika terén, ahol a szerencse, vaksors keze is hatalmas tényező, hanem a tudomány arénájában, hová a belépti jegy csak derék munkának kiérdemlett bére lehet. Nem keve­sebbről volt szó, mint, hogy mi módon ismerkedjék meg a nagy világ a mi kis tudósainkkal, kik ha egyébbel nem, annyi bizonyos, hogy a külföldi értesí­­­­tőnek mindjárt első füzetében meg fogják döbben­teni Európát — számuk nagyságával. Hiszen az az egész nemzet csupa tudósból áll ! Csodálatos. Azonban az értesítő kérdésével foglalkozó ösz­­szes ülést megelőzte a második osztály ülése Hor­váth Mihály elnöklete alatt. Ezen kopogtatott dr. Weszelovszky Károly, vendég. Ha vendég volt, rész hirt hozott. Nem kisebb rész hirt, mint hogy a ma­gyar faj pusztái, vész, és ha így tart tovább is, ki fog pusztulni. A számok ezrei, százezrei, milliói, mil­­liárdjai álltak rohanásait támogató gárdaképpen a háta megett. Jóllehet egyik-másik ponton nem igen erősen áll helyt ez a gárda, azaz a számokat konjek­­túrák kombinálták ki, de annyi bizonyos, hogy frap­páns tételeket hallottunk, és ez egésznek végeredmé­nye nem járhat messze az igazságtól. Különben nem­csak a számok döbbentettek meg minket, hanem az előadás is. Van az akadémiának egy­ pár ilyen pathetikus előadója. Az egyik egy mathematikus, a­ki úgy beszél sinusairól és cokinusairól, mintha a „Talpra Magyar“-t szavalná. A másik botanikus, ki oly tragikus méltósággal szól virágai porádájának számáról,hogy Caesar sem mondhatta különben a Ru­bicon mellett az „Alcajac­a est“-et. De mindezek dr. Weszelovszky Károly vendéghez valóban emlí­tésre sem méltók. Az ő keserve megindította, haragja megrengette a márványfalakat. Egy-egy fölkiáltásá­nál több megrémült plajbász suhanását lehetett hal­lani a terem különböző sarkain. Tónusa oly gyászos volt, mintha búcsúztatót tartana a már eltemetett magyar nemzet fölött, és előadása oly hosszú, mint (hogy megmaradjunk a liturgia körében) a szent­­iványi ének. mmtmmmmmmMHmmmmm ...............■■mi.......... mi iwn n »■gumin« itu Azonban halljunk egyet-mást azokból a keser­ves és siralmas számokból. Weszelovszky úr 17 nyu­gateurópai állam statisztikai adatait áttanulmányoz­ván, arra az eredményre jutott, hogy nálunk tíz évi átlagban 100,000-rel több halt meg, mint a­mennyi­nek a művelt nyűget legnagyobb halálozási átlagai szerint meg kellett volna halnia. Ez állításának kü­lönböző oldalról való megvilágítására csoportosította számait tagadhatlan ügyességgel, de hogy mennyi erőszakkal, azt ily hamarjában megbírálni lehe­tetlen. Még szomorúbb az eredmény, ha e számot rész­letezzük. A 10 év alatt fölös számmal elhunytak kö­zül ugyanis 886,000 a tulajdonképpeni Magyarország­ra, 100,000 a társországokra és közel 150,000 a ha­tárvidékre esett. Ebből kitűnik, hogy a magyar faj­nál tapasztalható a legnagyobb halandóság. Ennél­fogva a közegésségügy rendezése a magyar fajnak létkérdése. A nagy halálozásnak természetes következmé­nye : a rövid életkor, mely 19 nyugateurópai állam­ban átlag 27 év és 8 hó,Erdélyben 26 év és 4 hó, a társországokban 25 év 6 hó, Magyarországon pedig 25 év és 4 hó, tehát éppen annyi, mint a nyomorga­­tott Izlandban volt a 40-es években, mert ma már ott is 13 hónappal hosszabb. Fontos a produktivitás momentuma is. Ugyan­is az ember bizonyos időt improduktív, tölt el, pél­dául 15 esztendőt, csak ezután hoz kamatot a ne­veltetésére fordított tőke és gyűjthet más inproduk­tiv lényeknek. Láthatni, hogy ez a nemzeti vagyo­­nosodás kérdése is ebben a tekintetben megdöbben­tő tudnunk, hogy nálunk 12 inproduktiv évre csak 13 és fél produktiv év esik, míg nyugati Európában 12 évi és 5 hónapi produktiv korra 15 és fél pro­duktív év jut. Franciaországban 3 fogyasztóra 8 termelő esik, nálunk csak 5. Az életkorok magasságára nézve sem kedvezők az adatok. Míg nyugati Európában ugyanis 26 szá­zaléka az elhaltaknak idősebb 60 évnél, nálunk csak 12. Az 5 éven alul elhaló gyermekek az összes el­haltaknak felét képezik. Adatait Weszelovszky úr több táblán mutatja be és egy forró óhajtással zárja be szavait az egésségügy rendezése iránt. A szomorú számokat nehány „éljen“ követte, 46 — Te szeretsz engem — mondá szelíden, — s ismét elhallgatott. Majd azután hirtelen kitörő hatá­rozottsággal szólt:­ — Végy nőül ! Én megkísérlem! Míg ezeket kimondó, Launce karjai átölelték nyakát. A lady a legközelebbi padra ült, s úgy tett, mintha a távirat olvasásába volna merülve. A távirat í­­gy szólt: „Graybooke Natalienak, Berkeley­ Squa­re, London. Jöjj azonnal haza. Esti hat órakor együtt kell ebédelned Rikhárddal. Graybrooke Jó­zsef:“ VI. Egy különös menyegző. November elején volt. Metsző északi szél nyar­galt végig a főváros utcáin, s táncoltató a finom, fa­gyos havat. Tavakra és folyókra csillogó hidat vont a jég. A város lakosai elővették békeseiket, hogy megóvják magukat az idő méltatlankodása ellen. A hosszas ingadozó időjárás után, minőt az egyik évszakból a másikba való átmenet rendsze­rint magával szokott hozni,­­ a legközelebb múlt éjjel kemény fagy állt be, s a tél teljes erejével be­köszöntött. Vastag felhők bob­ták az eget , s ámbár már reggeli tíz óra volt, London utcáin még­is oly borongó sötétség uralkodott, mintha most kezdene viradni. Utunk Londonnak egyik népesebb, de nagyon szegény egyházközsége felé vezet. Maga a templom nem tartozik azok közé, melyeket nevezetességeik végett az idegenek is meg szoktak látogatni ; ellenke­zőleg, még az óriás város lakosai közül is igen sokak előtt merőben ismeretlen. Egészen a Themse part­ján áll. Lépjünk be minden tartózkodás nélkül. Egy öt személyből álló násznép közeleg éppen az oltárhoz. A vőlegény nagyon halaványnak, s a menyasszony nagyon aggodalmasnak látszik.A meny­asszony barátnéja, egy határozott tekintetű kicsi hölgy, bátorítólag suttog hozzá. Ama két tisztességes személy, — valószínűleg férjes nő — kik a menetet bezárták, nem igen látszanak tisztában lenni ama szerepet illetőleg, melyet a szertartásnál vinniök kell; ők is egy kis zavarban látszanak lenni. (Folyt. köv.)!

Next