Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)

1873-02-01 / 26. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épütet. 26-dik sz. Szombat, február 1. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. l Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­oo­r....................10kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. IBS"»» *szr Előfizetési Turkivítsunkat, a „Főváros ” Lapok“ tizedik évfolyamára, ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. Az előfizetési összegek, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7, egész évre 14 forint, a „Föv. Lapok kiadó­hivatalába Pest“ küldendők. A megyefőnök családja. (Elbeszélés.) Lauka Gusztávtól. (Folytatás.) — De te Lajos, tán máltai lovag vagy, hogy úgy idegenkedel az asszonytól ? ! Szegény Hortenzia már ásitozni kezd gavallérságod mellett. — Na hiszen majd adna nekem Troppauban­­ Plehring baronesse, kivel jegyet váltottam, ha meg-­­ tudná, hogy én új helyzetemben udvarolni kezdek. — , válaszolt a báró, s mosolyogva a grófnő mellé eresz­­té magát a pamlagra. — Jó, hogy tudom, hogy te csak a lógós sze­repét játszod házamnál, — duzzogott magában Olga, — holnap csak négy tál ételt kapsz és nyílt vinkót­­ iszol. Éppen e percben emelte Bodenlos a Georgina kezét ajkaihoz. A következő napon a báró csaknem az egész­­ reggelt főnök barátja ügyszobájában töltötte, a bizo­­­tos pedig Hortenziával és Georginával énekelt és­­ zongorázott. . Az ebéd, Olga elhatározásához hí­ven, oly szegényesen ütött ki, hogy a báró az estét sem várta­­ be, hanem ebéd után azonnal fogatott, s a Bodenlos I őszinte sóhajtozásai s főnök barátja tettetett marasz-­­ talásai dacára elutazott. A biztos és Georgina búcsúja érzékeny és szo­morú volt. — Kamill egy komoly műveit és kedves férfiú !­­ — jegyzé meg Georgina lelkesedéssel. — Kérlek édes leányom ! Neked még mindig Bodenlos és nem Kamill; valamint arra is figyelmez­tettek, hogy a biztos csak mint tartalék szerepeljen érzelmeid világában. — Ha más nem lesz, akkor talán Bodenlos Ka­mill is jó lesz, — gondola a mama gőggel és gúnyosan. Georgina azonban már ekkor is másképp gon­dolkozhatott, mert szomorúan tekintett ki az ab- f­­akon. — Anyuskám ! Nekem egyik sem tetszik ! — akadékoskodott Hortenzia. — Leányom ! Bizony nekem sem. — Csak az igazságügy miniszter sógora s a molozhegyi apát unokaöcscse ne lett volna!? — duz­zogott a családfő. HL Pár nap múlva a történtek után a belügymi­niszter nevenapja volt, s a hivatalosan aranyírozott délutáni zenénél, hol valamennyi helybeli, sőt né­hány szomszéd járásbeli hivatalnok is formaruhában jelent meg, ismerkedett meg Hortenzia Rókászy Ró­bert főszolgabíróval, vagy mint akkor nevezték : já­rásfőnökkel. Rókászy elszegényedett, de talpig becsüle­tes, művelt és értelmes fiatal ember volt, ki csak azért vállalt hivatalt, hogy hazafiainak az idegen nyomások és zsarolásokkal szemben igazságot szol­gáltathasson, jogos ügyeiket védelmezhesse, s ügyes­bajos dolgaikban segélyezhesse. Rákászyt, mint olyan embert, ki nem a kor­mány érdekeit, hanem a közügyet törekszik szolgál­ni, gyanús szemekkel kísérték, s mert Olga tudta, hogy fent nem nagyon szeretik, Rákászyt ő sem na­gyon kedvelte és pártfogolta. A járásfőnök Hortenziát még a 48-as években látta néhányszor, tetszett is neki, minthogy azonban az akkori időbeli becsületbeli hadkötelezettség elszó­­lltá hazulról, Hortenziának sem be nem mutatták, sem nem beszélhetett vele. Ez alkalommal úgy tetszett neki, mintha az egykori birtokos nemes leánya négy év óta előnyö­sen fejlődött volna. Olga nem a legszívélyesebben vette a magasabb hivatali körökben nem éppen kedves járásfőnöknek bemutattatását és társaságát. Hortenzia, ki szintén tudta, hogy Rókászynak, hivatalos állásán kívül, egyebe nincsen, meglehetősen hidegen fogadta, s társalgása közben inkább a con­venience, mint az érzés nyilvánulásai között tartá magát. Rékászy e modort az első találkozás alkalmá­val szokásos tartózkodásnak róván fel, helyesen vélt cselekedni, ha a társalgást nemcsak fentartja, sőt még élénkíti. — Nagyon kár, hogy e városkában jobb zenét csak ily rendkívüli ünnepélyek alkalmával élvezhe­tünk, — folytatá a már megkezdett társalgást Ré­kászy. — Én részemről nehezebben nélkülözöm a ki­válóbb társaságot; mindig csak hivatalnokokat látni az ember körül, még akkor sem volna nagyon lélek- és kedélyezhető, ha a hivatalnokok csupa szellemdús és szép emberek volnának. — Nagysád talán nem vette észre, hogy nap­jainkban (hogy miért, az sem titok,) a régi előkelő és befolyásos nemesség egészen visszavonult, s a hivatalnokokkal főleg csak hivatalnokok társalognak. — Bizonyos vagyok ben­ne, hogy későbben majd megpuhulnak ... válaszé Hortenzia nem min­den gúny nélkül. — Kívánom, hogy nagysád ne csalatkozzék. Vannak azonban acéljellemüek, kik soha sem fognak megpuhulni.­­— A megyefőnök családja ellehet nélkülök. Rékászy észrevévén, hogy egy nevetségesen gő­gös és elkényeztetett leánynyal van dolga, hidegen köszönt és távozott. Hortenzia gúnyos kacajjal közeledek atyjához. — Szegény járásfőnök, még talán aprehendál is. — Tartsa szerencséjének, ha észreveszszük ! — gúnyolódik Toronylaki Olga Gáspár és­ biztos és megyefőnök, és Titaniát kereste fel, kit a helybeli vén ezredes mulattatott. A megyefőnök éppen szólni akart, mikor a sé­tatér elejéről, nem minden zavarodás­ nélkül, hallá nevét kiáltani: — Nagyságos Olga megyefőnököt a termeiben keresni akkor, mikor a belügyminiszter nevenapját a sétatéren ünnepük, megfoghatlan ügyetlenség ré­szemről, ki az x-i megyefőnök lojalitását ismerem. — Ni­ni! gróf Trabsaal Ottó, a kerületi tör­vényszéki elnök. Méltóságos úr ! Minek köszönhessük e különös szerencsét ? — Tábornok barátomat látogattam meg Z.-ben, s visszafelé kellemesebbnek hittem az utat, a megye székhelyén keresztül... Most egyet kacsintott az elnök szemével. — Azután még valamiért, de azt csak majd ké­sőbben fogom megmondani ... Hobó! Hát ezek a csinos és kedves kis babák ! ? — Az én leányaim !... Gróf Trubsaal bemutatta magát, s a grófnővel és leányaival kezet szorított. — Hortenzia! Ez már kimagaslik a többiek közül. Az elnök gróf nemcsak egész estig Hortenziával társalgott, hanem annak udvarolt is. — Titania! Én a nyitánynyal meg vagyok elé­gedve. — Gazsó! Én is. Hortenziát gróf Trubsaal kísérte a főnöki ter­mekbe. — Ah minő kedves, szeretetreméltó ember! — jegyzé meg Hortenzia. — Ez már megérdemli a megkülönböztetést és úri fogadtatást — suttogó nejének a megyefőnök, mi­kor vendégét a termekbe előrebocsátotta. A gróf megelőző és szeretetreméltó maradt mindvégig az egész ház iránt. — A háziurat megsi­mogatta, a háziasszonynak többször kezet csókolt, Georginát megtapsolta, mikor énekelt vagy zongorá­zott, Hortenzia játékát majd énekkel, majd fejbille­­getéssel kisérte. — Nagyságos főnök! Mikor vadászunk Penész­leken ? Hallom, felséges ruházó hely. — Méltóságos elnök ! Hat vagy legkésőbb nyolc hét múlva. A húzás csak az ősz derekán kez­dődik. Olga az ősz végét azért említette, mert magában nagy bölcsen kiszámította, hogy akkor penészleki tagjának homokos sivársága nem igen lesz föl­ismerhető. (Folyt, köv.) Vedd a világot annak, a­mi. Beszélj Bulwertől. (F­oly­tatás.) — Kedves sir, igaz ugyan, hogy ez az úr önnel szemben nem szépen viselte magát, — hanem tulaj­donképpen minő lényeges sér­tésért akarja kihívni ? — Egész viseletéért. Az ezredes mosolygott ------­— Jól van, tehát azért, mert tegnap azt nyil­­vánitá, hogy átkozottól terhére vagyok, s hogy ez­után szakítni fog velem. Ezt W­h­i­t­e-nál mondta, mikor Selwinnel az ablakhoz dőlt. Az ezredes egy csipet burnótot szippantott. — Kedves fiatal barátom, — szólt, — látom, hogy még nem ismeri a világot. Jöjjön ma hozzám ebédre pontban hét órakor. Ott majd beszélünk e dologról. Addig is jegyezte meg, hogy azért senkit sem hívhat ki, mert önt unalmasnak találta. — Nem hívhatom ki ? mit tegyek tehát? — Nevessen, csóválja meg a fejét és mondja: Balfour, Balfour, rosz cimbora vagy ! A párbaj meghiúsítása sikerült ugyan az ezre­desnek, de Nugent haragja a legjobb barát iránt csak oly heves maradt, mint azelőtt volt. Az ezredes meghívását nem fogadta el, mert már lady és miss Lennox-hoz volt meghíva ebédre. Útközben betért a Kensington-kertbe, vizsgáló­dásokba merülve. Egy lugasba ült, hol moralizálva szemlélte a betűket és elmés gondolatokat, melyeket már rég porladó kezek hagytak hátra az utókor cso­dálkozására. Menhelye előtt vidám társaság vonult el; kacajuk, és hangjuk megelőzte őket. — Úgy van, úgy, — hangzék egy éles, száraz hang, miben Nugent a nap egyik ünnepelt liéncére ismert, — láttam, lady Lennox, midőn nagyság Nu­­genttel a gyöngéd érzelemről csevegett. Ei, hogyan pazarolhatta idejét ily haszontalanságra ? — Szegény fiatal ember, — hangzék a válasz, — szép beszédmodorával, „bien béte“ az igaz, hanem egészben véve jószivü teremtés és nagyon használható. — Használható ? — Az. Betölt egy üres helyet az asztalnál; ide­­kölcsönzi lovait, ha az enyimek sánták; jótékony ivekre szívesen ir nevemben és látogató­termemet megtölti virágokkal. Szóval, ha érzelmesebb volna, nem lenne ily kellemes; egyetlen jó tulajdona gyön­­geségeiből áll.

Next