Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)

1873-02-01 / 26. szám

Mily leírás a legérzelmesebb anya szájából, a legérdekesebb és gondolatdúsabb fiatal­emberről! Nu­­gentet akár csak a villám sújtotta volna le. A társa­ság tovább haladt, őt senki sem vette észre. Boszankodok, átkozódott, dühbe jött. Ma egyék ő Lennoxéknál ? Soha többé! Levelet ír a ladynak, s abban minden szó tőrszúrás lesz. De a lány ? Char­lotte nem volt a társaságban. Bizonyára Charlotte egészen más teremtés, mint anyja, minden emberi lény közt a legtermészetesebb, a legegyszerűbb — és Charlotte szereti Nugentet — ez világos , ebben nem­­ csalódhatik. Charlotte-ért akart oda menni, m­értté akarta legyőzni jogos undorát. Elment tehát lady Lennoxhoz ebédre. Nagy társaság volt ottan. A fiatal Austerly marquis éppen most tért vissza utazásából. A leányok legkedveseb­­bike mellett ült s Nugent el volt feledve. Ebéd után Charles mégis alkalmat talált, hogy egy pár édes szót susogjon a drága Charlottehoz. Gyöngéd szemrehányást tett. Majd kérte, hogy éne­kelje el a dalt „Találkozunk a nagy tömegben.“ Hanem Charlotte rekedt volt, meghalt, nem énekel­hetett. Nugent elhagyta a termet é­s a házat. Az utca végén vette észre, hogy nádbotját ott feledte. Vissza­tért, hogy azt elhozza, még pedig örömmel, mert iga­zán szeretett — s igy volt mentsége a szemrehányás még egy pillantását vetni a legtökéletesebb és legegyszerűbb lényre, — oly pillantást, mely e lány­nak legalább is egy álmatlan éjszakát fog okozni. Fölszaladt, a társalgóterembe lépett és­­ Char­lotte egészen elragadta Austerly marquist, ki tám­­lánya fölé hajolt, a dallal: „Találkozunk a nagy tö­megben.“ Lennox Charlotte fiatal, kedves és ravasz volt, Austerly lord pedig fiatal, tapasztalatlan és hiú. Egy hó múlva mint kérő lépett föl és elfogadták. — Hm, hm! — szólt szegény Nugent egy reg­gel, álmodozásaiból felocsúdva, barátom elárult, ked­vesem megcsalt, jó, hogy a jótékonyság élvezete még megmaradt. Ha a világba lépünk, első lépésnél el­hagy a barátság, másodiknál a szerelem, de a jóté­konyság elkísér a sírig! Szegény Gilpin, mily hálá­san nyilatkozott! Utána járok, hogy megszerezzem neki az állást, melyet külföldön . . . Nugent szórakozottan nyitott fel egy újon meg­jelent hírlapot. A közlöny vezércikke őt támadta meg, az Ő csinos beszélyét. A tafira nem elégedett meg a művet magával, hanem a szerző személyére is átcsapott. E kritika szerint: ő egy nyegle, piperkőc­s­­ szellemi törpe, szánandó teremtés volt.­­­­ Nugent éppen egyik sarokba dobta a lapot, min­­­dőn ügyvivője szobába lépett, hogy valami pénz­kölcsönt tisztába hozzon, miért az önzéstelen adakozó Nugent kénytelen volt jószágai egyikét adni zálogba. Az ügyvivő mulatságos, vidám világfi volt, ki megszokta a fiatal­ember társaságát, mert ismerte a fiatal­ember igényeit és tudott velük bánni. Nugent rosz hangulatát rögtön észrevette. Ezt természetesen a záloglevél aláírásának tulajdoníta, és hogy a fiatal ember gondolatait elvonja, köznapi tár­salgást kezdett. — De sok csaló is van a világon! — kezdé. Nugent fölsóhajtott — Például, ma reggel, — folytatá az ügyvivő, mielőtt önhöz jöttem, elég különös ügyem volt. Egy gentleman fontos papírokat bízott nejére, ki azokat elharácsolta és apósának több, mint háromszáz font évi veszteséget okozott. Tegnap csalárd bukás ellen­­ kellett ügyvédkednem — hosszú, meggondolt, szívte­len, ravaszul kifőzött csalás ellen! S mihelyt öntül távozom, rögtön egy irodalmi világcsaló után kell néznem, ki aszkóros külseje és fekete öltönye segé­­lyével már két év óta éldegél mások részvétéből. Nugent figyelni kezdett. Legközelebb is a legaljasabb csalást követte el, lefőzte saját nagybátyját, ki már kétszer a legszo­­morítóbb zavarba döntötte magát csaló öcscse meg­mentéséért, de most már, hacsak tökéletesen elbukni nem akar, kénytelen az egész család szégyenére, az­­ igazság beszóló kezének adni át. Az öcs kliensem­­ jószivűségére számított, és így bukik el egy becsüle­tes, ember saját jószíve és nagylelkűsége miatt. — Nem Gilpinnek hívják azt az öcst? — Eltalálta. Ohó! Önt is megszipolyozta már, Nugent úr ? Hősünknek, mielőtt válaszolhatott volna, egy iratot nyújtottak át. Nugent fölszakítá a pecsétet. A Nugent művét és személyét elitélt h­irlap kiadójától jött e levél. „Uram! Mivel elodázhatlan dolgaim pár hó óta távol tartottak mondt­ától a lap ideiglenes szerkeszté­sét X. úrnak adtam át, ki — mint most meggyőződ­tem, o­roszul teljesítő tisztét. Visszatérésem napján a legmélyebb haraggal tapasztaltam, hogy lapomban ön ellen jogosulatlan személyes támadást intéztek. Alig merem sajnálatomat kijelenteni, annyival in­készült, kizárólag mennyei lak, a keleti tisztátalan­­ság és rendetlenség jellegével, mely­ nagy ellentét­ben áll az amerikai csínnal és tisztasággal. A nép a­­ város e részét „China town“-nak (khinai városnak) nevezte el, s valóban ahová itt csak tekintünk, mindenütt borotvált fejet és hosszú copfot veszünk észre. Khinai férfi sok van itt, de nő aránytalanul kevés, és ezek is nem nagy díszére válnak a khinai erkölcsiségnek. Újabb idő óta divat lett Francis­cóban, hogy a leggazdagabb amerikaiak is khinai cselédséget alkalmaznak négerek helyett. Az ily szolgálatra, mely nem sok phizikai erőt kíván, való­ban alkalmasak is. Szorgalom, hűség és őszinteség tekintetében, jobbak, mint a négerek. A „China Town“ minden utcáján khinai üzle­teket találunk. Számtalan a szivar­üzlet, majdnem minden házban van egy. Szivarok készítésében a khinaiak igen ügyesek, vannak köztük oly szivar­­gyártók, kik húsz-harminc munkást is foglalkoztat­nak. A khinai szabók és cipészek szintén jól tudnak bánni a varró géppel. Van köztük fényképész, sőt képíró is, ki európai ízlésben csinos arcképeket fest. Találtam órást is, ki még a „cylindre“ órákhoz is ért. Mind e mesteremberek, valamint a khinai ke­reskedők leginkább csak honfitársaik részére dol­goznak. A khinai csak akkor megy amerikai ember boltjába, midőn a kívánt árut honfitársánál nem kaphatja meg. A­min leginkább csodálkozom, az, hogy miképp , bír itt az a sok khinai mosó megélni, mert csaknem hihetlen, mily nagy mennyiségben vannak. A Mont­­gomery-t és Kearny-t, San­ Francisco e két főutcáját , kivéve, minden száz lépésre találunk khinai mosó­intézetet, hol néha tíz-tizenkét khinai­­nem nő, ha­nem férfi mos, szapul, foltoz és vasal, még pedig szé­pen és tisztán, úgyhogy e hosszú copfos férfi­ mosónők­­ nem kis versenyt okoznak a még itt létező számos­­ „French Laundry“-nak. Olcsón dolgoznak és szé­pen, minélfogva sok munkájuk van. Az én khinai mosóm szives volt nekem a szám­­­­tanból adni leckét, melyet szívesen közlött azokkal,­lább, mert a szóban forgó cikk megvásárolt tollból ejedt, s hogy legőszintébb részvétemről és jövőben kö­vetendő magamtartásáról meggyőzzem, ide melléklem a szerző második és még hevesebb kéziratát, melyet s jellemtelen a legközelebb megjelenendő számba küldött, s a kiadóktól már föl is vette értte a ho­noráriumot. Van szerencsém, sir, stb.“ Nugent a mellékletre tekintett. Az a Gilpin Gre­gor úr kézírása volt, a leghálásabb és legszerencsét­lenebb irodalmár kézirata. * — Nagyon levertnek látszik, kedves Nugent úr, — szólt Nelmore ezredes fiatal barátjához, kit le­sütött szemmel talált a Saint-James park árnyékos alléejában. — Szerencsétlen, roszkedvü vagyok; az élet el­veszte fényét szememben, — válaszolt Nugent, na­gyot sóhajtva. — Örülök, ha go­dolatdús emberrel találkozha­­tom, — folytatá az ezredes, — fogadja el kíséretemet, ebédeljen nálam tété—a­­ tété nálam, az én agg­­legényes asztalomnál. Múltkor elfeledte meghíváso­mat. N­e leszek-e most szerencsésebb? — Bennem silány társra találna — vágott közbe Nugent, — de mégis örömmel fogadom le kötelező meghívását Nesmore ezredes ötvenen túl volt, s élete folya­mában a szerencsétlenség nem maradt idegen előtte s az élet rideg valójából elég sokat látott. Hanem a szenvedés nem érte hasztalanul. Sem az elméletek embere nem volt, sem philosophnak nem tarta ma­gát, hanem megelégedett szerény jövedelmével, sze­rette az elvonultságot, tanulmányaiba mélyedett és — a­mi több, mint mindezek — mindenütt sok jót tett, éppen mivel semmi rendszerhez sem tartotta magát. — Úgy van, —■ szólt Nugent, midőn mindketten az asztalnál ültek, s az ifjabb az idősbnek, ki már Nugent atyjának bizalmas barátja volt, mindazt el­­panasztá, mi szemében példátlan szerencsétlenségnek látszott — Balfour hűtlenségét, Charlotte szerelmének állhatlanságát és Gilpin hálátlan tettét. — Úgy van, — folytatá, — elismerem tévedésemet, nem szere­­­tem többé embertársaimat, nem bízom többé sze­relemben, barátságban és a világ őszinteségében,­­ erényeiben, nem fogok többé nyíltan lépni a csalók bandája elé, nem fogok futni az emberiségtől, hanem meg fogom vetni. Az ezredes mosolygott. (Vége kör.) S kik magukban hajlamot éreznek a khinai nyelv megtanulására. Egytől tízig e szavakkal számolnak: jid, ngi, chlám, (kissé az orron át), chü, ng (erős or­­hang), laog, thet, pedn, gju, szip. Ez a lecke rövid ugyan, de untig elég kóstolónak. A khinaiak legnagyobb része igen gyámoltalan az amerikai viszonyok mellett. Az ügyesebbek közül amerikai kereskedésekben is vannak alkalmazva, mint házi szolgák, s különösen a borbélyműhelyek­ben, mint inasok, hol az ember kabátját oly phleg­­mával kefélik ki, hogy egy szempillantással sem árulják el a borravaló utáni vágyat. De akadnak köztük oly körmönfont kópék is, kik még a yankeet is el tudják bolondítani, elhitetvén velük, hogy ők mindenféle betegséget ki tudnak gyógyítani, s itt mint Dr. Kung, Laong, Chang, Fung szerepelnek,­­ holott, — mint már több ízben kiderült — otthon a mennyei birodalomban szamár hajcsárok és disznó­pásztorok voltak. Kaliforniában igen buzgólkodnak a végett, hogy a khinaiakat keresztyén vallásra térítsék, s gyakran elég ravaszul szedik rá ez ártatlan mamlaszokat. Khinai nyelven nyomatott hirdetéseket osztanak ki köztük, hogy itt meg ott angolul tanulhat minden khinai, még pedig ingyen. Az ingyen szó megteszi a hatást és a yankee egy csapással két legyet üt. San­ Franciscónak egyik legnépesebb tere va­­sárnaponkint a Jackson, Kearny és Dauphin utcák közti rész, hol a mennyei, birodalom kivándorlóit fiai tartják vasárnapi sétájukat. Ilyenkor nem volna tanácsos ott új kabátban sétálni, mert haza érve alig ismernénk saját ruhánkra. Nem is látni ott egyebet borotvált fejnél,és hosszú copfnál. Fejük alig mozog, de szájul­ annál inkább. Hallani lehet ott annyi „ha­­saswaowaohao“-t, hogy fejünk is szédülni kezd bele. De mi legérdekesb: van khinai színház is, melynek külseje azonban legkevésbbé sem árulná, el, hogy belől Thalia papjai működnek. Az épület épp oly egyszerű és piszkos, mint a többi. Keskeny ajtó felett e felirat: „Chinese Theater“ és egy csomó mennybeli betű olvasható. Két oldalt falragaszok, melyek szinlapok lehetnek. A papír vörös s rajta Kis- Tárca Kaliforniából. (Sacramento, dec. végén.) (San Francisco mennyei lakói. — Borotvált fejek, hosszú copfok. — Khinai üzletek. — Számtani lecke.— A khi­­nai színház és közönsége. — Rettentő hangsze­rek. — Két mennyei színdarab meséje. — Egy csomó khinai badarság.­ Egyik költőnk dalolta : „Csavargónak szület­tem, csavargó vagyok én.“ S ezt magam is eldalol­hatom. Alig töltök néhány hetet a városok legked­­vesebbikében, San Franciscóban s már ismét foly­tatni kellett utamat, még­pedig a sokkal kisebb Sac­ramento felé. De hát itt a keresmény jobb, az idő és ennek értesítése pedig Amerikában az első dol­gok közé tartozik- De most legalább az emlékezet gyors és olcsó postáján visszatérek a „Golden­ Cityhez.“ San Francisco lakosságának legeredetibb része az ott lakó khinaiak. A mennyei birodalom négy­száz milliónyi lakossága, mesés dolgokat hallván az amerikai kedvező viszonyokról, sokan határozták el a kivándorlást, vagy szerződésileg kötelezve, vagy pedig őszinte szándék és keresetvágy által sarkalva. Hátat fordítottak tehát a „nap uralkodó fia“ biro­dalmának s eljöttek Amerikába, hol egyszerű halan­dók kormányozzák a világot. Egy utazó állítása szerint negyvenezer khinai­­nak kellene San-Franciscóban lakni; én azonban inkább hiszek az itt évenkint kiadott Directorynak, mely húszezeret említ A khinaiak mindenesetre jelentékenyen gyarapiták a népességet San-Francis­cóban, hol 1860-ban még csak 57,000 lakos volt, mig 1870-ben 149,000 lett. Köztük az idegent leg­inkább érdekli a khinai lakosság, s így ez­úttal én is a mennyei birodalom ez elszakadt virágszálairól emlékezem meg. Az ő itteni mennyországuk, vagyis központjuk a Dauphin és Jackson utcák sarkán álló „Globe-Hotel“-től indul ki. Jó nagy terület az, me­lyen csupán ők laknak. Maga a Globe­ Hotel, mely igen szép épület s eredetileg földi halandók számára 110

Next