Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-01 / 75. szám

vasárnap pompás ebédet és bált, mely eltart reggeli hat óráig. Ilyenkor van fagylalt, b­ea, puncs s minden a mi hozzá tartozik.­ — Ez mind igen szép! És neje, mert, gondolom az ezredes házas ember, nemde ? — Persze, még pedig forma szerint. Oh, az ezre­des neje rendkívüli asszony. Nem találta ugyan fel a puskaport, ez azonban legkevésbbé sem csökkenti a tiszteletet, melylyel iránta mindenki viseltetik, a­ki csak ismeri. Hanem leánya... — Jól van. Csak attól félek, hogy Vautrin asz­­szonyt nem találom otthon. — Megkérdezem a szobaleányt. A virgonc lotharingiai az őrhöz futott s pár pillanat múlva ismét Humblot asszony előtt állt. — A kedves kis teremtés — mondá — szoká­­sára esküszik, hogy mindnyájan honn vannak. Tehát, ha úgy tetszik ... — De miként is jutott eszembe ily korán jönni? Még bizonyosan reggelinél vannak. — Nem, szavamra nem. Most háromnegyed ti­zenkettőre, következésképp Franciaország és Afrika valamennyi katonájának ezelőtt éppen negyvenöt perccel kellett megreggeliznie. — Jól van tehát, — sohajtá Humblot asszony. Tulajdonképp a nyert fölvilágosítással nem volt megelégedve, azonban megnyugodott sorsában. He­gyeken mászott volna át, tengeren hajózott volna keresztül, izzó parázson lépdelt volna végig, hogy Vautrin asszony közelébe jusson, s most az egyenes után, a nyitott ajtó előtt hanyatlani érze bátorságát. Kevés híja volt, hogy vissza nem fordult és haza nem jutott. De az élénk Cicerone elállta útját és mondá: — Istenemre, Humblot asszony, oly arcot öltött ön, mintha fogorvoshoz kellene mennie. E szavakra a nő összeszedte magát, vállat vont, és lehajtott fővel belépett a kapun ; ruhájának hosszú uszálya csaknem összebonyolódott az őrt álló katona lábaival. A szakálas vitéz átadta a hölgyet a szakácsné­­nak, ez pedig a szobaleánynak a nem egész öt perc múlva Humblot asszony kissé zavarodottan egy pom­pás szalonban találta magát. Midőn belépett, egy terjedelmes hölgy halk ki­áltással emelkedett fel székéről, egy fiatal leány pe­dig, ki nem volt éppen gondosan fésülve, harcias moz­dulattal közeledett feléje. Vautrin asszony t. i. szo­­katlanúl félénk volt, mig leánya nem volt az legke­vésbbé sem. Most is kisegité mind a két érdemes höl­gyet a zavarból, székkel kinálta meg Humblot asz­­szonyt s megkérdezte, minek köszönhetik e „szeretet­reméltó látogatást?“ Humblot asszony belátta, hogy mi sem hasz­nál többé. Bocsánatot kért tehát, s aztán elbe­szélte, hogy ő már néhány év óta özvegy, s hogy van egy tizenkilenc éves leánya és terjedelmes birtoka Maransban, alsó Charenteban. Előre nem látott, sőt mondhatni csodálatos események véletlen találkozása kényszeríté őt arra, hogy szeretett Antoinettejét a nancy-i helyőrség tisztjéhez adja nőül. Az első be­nyomás, mit ez a fiatal ember tett, nagyon kedvező, mindazáltal jelleméről, erkölcseiről és elveiről nincs eddig elé alaposan és kiegészítőleg értesülve, minél­fogva reméli, hogy Vautrin asszony e fontos ügyben az igazságot szíves leend kipuhatolni , komoly be­vezetés érdekelte az ezredesnét, és fölmenté őt min­den további zavartól. Vautrin asszony viszonza, hogy e bizalom által nagyon megtisztelve érzi magát, és megígérte, hogy­­ pontos adatokat fog a dologra vonatkozólag szerezni. A Fájdalom, a kérdéses urat csak látásból ismeri; ő csupán családjának és e kis szalonnak él, minden üres idejét templomi hímzések veszik igénybe, amellett nem áll közelebbi viszonyban a helyőrség többi hölgyével, de mikor ily komoly érdek forog kérdés­ben, akkor kötelességének tartja minden ajtón kopog­tatni. Egyébiránt, ha a fiatal­ember az ezrednél van, akkor Vautrin úr tudni fog felőle valamit, ő teljesen ismeri embereit, mint Caesar. — Mert, asszonyon, neki éles sasszeme van, s a mellett gyöngéd atyai szive. — Valóban, nem tudom — viszonzá Humblot asszony, — vájjon az említett ur szerencsés-e Vaut­rin ezredes ur parancsnoksága alatt állhatni ? — Ha a gyalogságnál­ van, akkor minden bi­zonynyal. — Nancyban nincs más ezred, csupán a miénk. — Nem lehetlen, hogy a lovasságnál szolgál. Mi sohasem láttuk őt egyenruhában. — Minő különös! — Tehát micsoda rangot foglal el ? — Azt hiszem, százados, vagy legalább is had­nagy. E tekintetben nem nyilatkozott határozottan. — S mi a neve, ha szabad kérdenem ? — Ah, hisz éppen azért akartam önnek segélyét kikérni, hogy az illetőnek nevét megtudhassam. E szavakra Vautrin asszony nagyot bámult, leánya pedig elnevette magát. Az idegennő belátta, hogy józan esze vonatik kétségbe, minélfogva élénken mondá: — Néhány szóval fölvilágosíthatom önt, asszo­nyom, és ön meg fogja vallani, miszerint élményeim sajátszerűségéért nem annyira engem, mint a vélet­lent vagy a gondviselést terheli a felelősség; de az ön szeretetreméltó leánya talán nagyon is fiatal oly szerelmi történet meghallgatására, mely annyira .. . különszerző. A nevető gyermek büszkén felegyenesedett és viszonzá: — Én tizennégy éves vagyok, asszonyom, és anyám viseltetik irányomban annyi bizalommal, hogy a legfontosabb ügyeket jelenlétemben intézi el. Kívánod hogy távozzam, mama ? Vautrin asszony vörös lett, oly vörös, mint a felhő, midőn a nap lenyugszik. — Kedves Blancheom ! — mondá — ne menj el, hanem tégy valamit. Ülj a zongorához. Légy ille­delmes. — Nem vagyok , az mindig ? — Oh, minden bizonynyal. Az elkényeztetett gyermek zongorához ült és gyakorolta magát. Eleinte oly tűzzel játszott, hogy a szalonban egy szót sem lehetett érteni, később azon­ban mérsékelte magát és végre a zene halk kíséretét képezte a társalgásnak. Habár a leány nem hallható is Humblot asszony minden szavát, a jelentékenyebb helyek mindazáltal­­ nem kerülték ki figyelmét, és ő azokat épp oly jól,­­ vagy talán még jobban megértette, mint­­tapasztalt­­ édes­anyja.­­ (Folyt, köv.) A pénzről. 1. Talán legjobb lesz, ha én magam jelentem ki már előre is, miszerint tudom, hogy nemcsak igen nehéz, hanem egyszersmind hálátlan feladat is az, melyet magamnak kitűztem. A tárgy, melyről szólni szándékozom, a tudomány egyik legszárazabb, leg­ridegebb szakába vág, mely vajmi kevés vonzerőt gyakorolhat önök értelmére; a­mi pedig az ér­­z­e­l­m­e­t illeti, ott még kevesebb rokonszenvre szá­molhat az, főleg hallgatóim szebb részénél, mely mel­lesleg mondva, nem is volna oly szép egy kis rajon­gás, egy kis költőiség nélkül, pedig szokássá vált a poézis egyenes ellentétét látni a pénzben, mely a ri­deg próza kifejezésének tartatik. A pénz — úgy mondják — zsarnoki hatalmat gyakorol ez idő sze­rint az egész világ felett. Geld regiert die Welt, és eme prózai tényező kivetkeztette az életet minden költői­­ségéből. Igaz, elmúlt amaz idő, a­midőn Leander éjen­­kint úszott át a tengeren, hogy forró csókot nyomjon Herója ajkaira; a­kinek ma ilyesmi eszébe jutna, an­nál a második gondolat mindenesetre az volna, hogy a ruha, melyet e vízi séta alkalmával elrontana, 56 forint 37 krba került, a­mi azonfelül talán még ki sincs fizetve, nem is szólva arról az összegről, mely or­vosságért vándorolna a patikába, hogy az ily­ési pro­menade által keletkezett nátha vagy csúz gyógyit­­tassék. Igaz, hogy most már nem hiszszük azt, hogy minden fában egy-egy erdei tündér él, hanem kiszá­mítjuk, mennyi tüzelő fát adna az valamely gözkat­­lan fűtésére. Igaza volt Schillernek, midőn a régi kor költőiségéről szólva, így sóhajtott fel: „Wie ganz an­ders, anders war es da, als man deine Tempel noch bekränzte, Venus Amathusia!“ Ma a Venus Amathusia már csak a műtárlatban látható egy forint beléptidíj mellett és még így is kevesen látogatják, mert ez a forint szemük előtt többet ér, mint ama Venus Ama­thusia. Mindezt megengedem, a világ prózaivá lett, igaz, de a­mit nem engedhetek meg, mert nem igaz, az az, hogy eme változás előidézésében a p­é­n­z volna a bűnös, hogy ez ölte meg az élet poézisét, hogy ez szülte korunknak úgynevezett materializmusát! És tán sikerülni fog, önöket is hasonló meggyőződésre téríteni, ha képes leszek, önökkel tisztán megértetni, hogy mi tulajdonképpen az a pénz ?! E kérdésen önök tán mosolyognak, azt gondol­ván magukban, hogy ezt úgy is tudják, és hogy ily ismeretes dolog semmi magyarázatra nem szorul. Újat, az igaz, nem igen fogok mondhatni, de van sok dolog, a­mi nem új és a mire nézve mégis széles kö­rökben nem éppen helyes és tiszta fogalmakkal talál­kozunk. Valamint ezer ember közül, a­kik a vizet iszszák, vagy isten levegőjét szívják, alig van egy-kettő, a ki tudná, mi a víz, vagy mi a levegő, úgy azok közt is, a­kik naponkint számtalanszor szólnak a pénzről, alig akad imitt-amott egy-egy ember, a­ki világosan és helyesen tudná, hogy mi a pénz.­­ Az egyikről azt mondjuk: ez szegény ember, mert egy krajcárja sincs; a másikat dúsgazdagnak nevezzük, mert úgy tudjuk, hogy roppant sok pénze van És az ilyen ki­mondások szájról-szájra járnak, a­nélkül hogy rajtuk valaki megütköznék. Pedig teljesen helytelenek. Nem azért szegény az egyik, mert nincs pénze, és nem azért gazdag a másik, mert van, hanem éppen meg­fordítva .H­amannak azért nincs pénze, mert szegény, emennek van, mert gazdag.­­ Erre önök azt fogják talán mondani, hogy az egészen mindegy. Bocsánatot kérek, nem mindegy, valamint nem mindegy az, ha azt mondják: ez az ember jó színben van, tehát egés­­séges, holott megfordítva azt kellene mondani, mert egésséges, azért van jó színben. Mert ilyen jó szín egésség nélkül is képzelhető, és megfordítva. — Lehet nekem ezer forintom, de ha ennek ellenében tízezer forint adósságom van, azért mégis a szegény­nél is szegényebb ember vagyok, és megfordítva, — a­mi nevezetesen a mi magyar földbirtokosainknál a régi időkben gyakran előfordult,­­ lehet valaki igen gazdag ember, roppant területeknek ura, a­nélkül hogy akár csak a legszükségesebb pénzről rendel­kezhetnék. Már eme rövid megjegyzésekből is azt láthatják önök, mily hibás a p­é­n­znek és a vagyon­nak, a p­é­nzbirtoknak és a gazdagságnak össze­­tévesztése. Ennek folytán önök el fogják ismerni, hogy talán még­sem egészen felesleges munka, ha tisztába törekszünk jönni arra nézve, vájjon mi tulajdonképen a pénz ? s ha e körül helyes és szabatos fogalmakat terjesztünk tágasabb körökben is,olyanokban, ame­lyeknek talán nem hivatásuk, s talán idejük sincs rá, az ebbeli ismereteket a tudományos szakirodalom útján szerezni meg maguknak. A feladat, ismétlem, nem könnyű, és előre kijelentem, hogy a­mit mon­dandó vagyok, korántsem lesz nagyon mulatságos, de iparkodni fogok, mennyire az igen bonyolult tárgy megengedi, lehetőleg világosan és érthetően szól­ni hozzá. Szükséges e végre, hogy egy pillanatra az em­beri nemnek ősi állapotába képzeljük magunkat vissza. Abba az állapotba, a­midőn ,ha ezzel nőknek büszkeségét megsértem, vigasztalják magukat azzal, hogy ez a büszkeség amúgy is teljesen indokolatlan és jogosulatlan,—abba az állapotba, mondom, a­midőn az ember még túlnyomóan, hogy ne mondjam, ki­zárólag állati életet élt. Szükségleteinek köre akkor nagyon szűk volt. Egy kis­ testi táplálék, hogy jól lakjék; egy kis hajlék, hogy az idő zordonságai ellen védje magát, ebből állott körülbelül mindaz, a­mire amaz ősi embernek szüksége volt A táplálékot megszerezte magának részint a növényországból, részint a nálánál gyengébb állatoknak legyőzése ál­tal; hajlékul pedig elegendő volt egy pár fatörzs, egy kis lombozat. Nem tartozik mai feladatomhoz, lépésről lépésre kísérni az emberi nemnek haladását, szellemé­nek fejlődését, az első találmányok történetét,de annyi bizonyos, hogy igen hosszú időn át az állati ösztönön alapuló család képezte az emberek egyesülésének egyedüli formáját, s hogy a munka­felosztásnak is egyedül ezen szűk családi körön belől volt helye. A férj végezte azt a munkát, mely a család hajlékán kívül volt teljesítendő; a nő és a gyermekek azt, a­mit a házi tűzhely mellett kellett végrehajtani. Megtörtént azonban, hogy például az egyik családnak a marhá­ját dögvész pusztította, a másiknak szántóföldjét a víz árasztotta el. Az egyiknek volt tehát gabonája, de nem­ volt húsa, a másiknak húsa volt, de gabnája nem Nagyon természetes, hogy ekkor az egyik gab­­nájának fölöslegét felajánlotta a másiknak, hogy ez neki e helyett a húsnak bizonyos mennyiségét szol­gáltassa. Ez eleinte csak kivételesen és esetről esetre fordulhatott elő, de igen természetes után ama gon­dolatra vezette az embereket, vájjon nem volna-e jobb, ha az egyik, a­ki jó talajjal rendelkezik, kizá­rólag szántásvetésre adja magát és gabonát ter­meszt ; mig a másik, a kinek környezetében dús legelő található, marhát tenyészt; mig a harmadik a ki a víznek partján lakik, halászattal foglalko­zik ; a negyedik a bányákból vasat szállít ki, s ha aztán mindegyik a többieket azzal látja el, a mi­vel ő bővelkedik, s a­miben a többiek szűkölköd­nek. — Természetes, hogy az ilyen primitív csere- 324

Next