Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-04 / 78. szám
Az ezred albuma. (Francia beszély.) Irta: About. (Folytatás.) Lehet képzelni, mily hevesen dobogott Humblot asszony szive. Az ezredest és a többi törzstisztet csupán udvariasságból tekintő meg, s midőn a századosokra került a sor, annál kiváncsiabban nyitá fel szemeit. Nem csekély mértékben büszke volt rá, hogy mindezek az urak kevésbbé csinosak, nagyok, karcsúk és megnyerő külsejűek, mint az ő leendő veje, pedig az ezrednél nem hiányoztak akellemes és deli férfiak. Azonban a kitűnő ismeretlen szebb és vonzóbb volt valamennyinél. Blanchette mosolygott magában, midőn e megjegyzéseket hallotta, és igy szólt Humblot asszonyhoz: — Ha ezek az urak önt hallanák, asszonyom, akkor e herceg urfinak, ki mindenkit háttérbe szorit, meggyűlne velük a baja. Midőn az album utósó lapjaihoz értek, a kis sátán még gonoszabb és kihivóbb volt, mint eddig. — Már csak négy van hátra — mondá mosolyogva, — és az utasok a legjobbak. Aki vár, az nyer. .Azt hiszem, hogy most már látható lesz a regény hőse. Hogyan, önnek Bouleau hadnagy sem tetszik ? Pedig az bátor katona és közemberből lett tisztté, szolgált huszonkét évig, részt vett tizennyolc hadjáratban, s érdemjellel és a becsületrend keresztjével van feldíszítve. Nem minden ember nyeri el a keresztet. Nézze csak, mily jól áll neki a sebhely, szemöldei közt! —• Mindennek vége — mondá Humblot asszony. — Ő nincs az ezrednél. Ah, én a legszerencsétlenebb anya vagyok a világon ! Az ezredesné viszonzá: ♦ — De miért ? Ha nem a mi ezredünkben szolgál, akkor kétségkívül a lovasságnál vagy a tüzérségnél, a műszaki osztálynál vagy a törzskarnál van. Ön szeretne mielőbb tisztába jönni a dologgal, nemde ? — Oh, édes istenem, minden bizonynyal! Ön képzelheti leányom helyzetét, ki a perceket számlálja a vendéglőben. — Jól van, azonnal felveszem shawlomat és kalapomat. Blanchette honn marad és jól fogja magát viselni. Midőn az anyák eltávoztak, Vautrin Blanchette kisasszony összefonta hosszú sovány karjait, mint valamely színpadi hősnő és nagy léptekkel járt fel s le a szalonban. A jelenet egy nagy teremben folyt le a múlt századból származó régi bútorok közt, melyeket már meglehetősen elkoptattak a jelenkor emberei. A nancy-i helyőrség ezredesei ötven vagy hatvan év óta örökölték egymástól a szinehagyott selyemszőnyegeket s avált bútorokat. Különböző nemzedékek ültek e székeken és a több ezerre menő puncsos poharak a márvány kandalló párkányzatán annyi idő alatt két, nehézkes diszítményű serleggé olvadtak össze. A katonának az a kellemetlensége van, hogy mindenhol más katona nyomait látja maga előtt. Az a kevés bútor, mely az elvonuláskor tovahurcoltatik, nem is látszik hiányzani a hátramaradottak roppant tömegei között. Vautrin asszony házias nő volt, s mint ilyen, kötött szakadatlanul és oly szorgalommal, melyet Penelope megirigyelhetett volna ; mindazáltal hímzett ágytakarói és párnái épp úgy nem bírtak a régi bútorzat halmazai közt érvényre emelkedni, mint nem képes egy életrevaló ellenzék győzelmes harcot folytatni szemben a szín- és jellem nélküli többséggel. Ily teremben futott Blanche, a kis Blanchette, fel fa le, dühösen, mint a tigris a ketrecben. — Ő rút volt, anélkül, hogy csúnya lett volna, hisz vannak emberek, kik szépeknek látszanak, habár az egyes vonások, ha azokat közelebbről szemügyre veszszük, még tűrhetőknek is alig nevezhetők. Alakján a gyermeki évekből a serdülő leánykorba való átmenetnek szellemi és testi ismérvei rendkívül hátrányosan tűntek fel. Karjai olyanok voltak, mint a dobverő; hosszú, ámbár különben csinos idomzatú lábai s végtelen kezeivel nem tudott mit tenni, míg arcszine, az afrikaiaknak az afrikai ezredeket juttatható eszükbe. Orra, szemei és homloka nem illettek össze, habár orra egyenes, homloka domború és szemei úgy szinte, mint metszésre nézve meglehetősen szépek valának. Azonban hiányzott mindezekben az öszhang, és a nőknél az öszhang tesz mindent. Az idegen, ha az utcán megpillantja, valamely serdülő fiúnak tarthatta volna őt. Egy tíz éves leány, ha valamely szép asszonynyal találkozik, kétségkívül így szól magában :" Én is ilyen szeretnék lenni, vagy: okvetlenül én is ilyen leszek, ha majd megnövök. Azonban a kérlelhetlen nevelőnő, a természet, sok esetben kegyetlenül meghiúsítja az ilynemű reményeket. Egy fricskával piszévé teszi a szegény kis arcot, mely szeretett volna görög hajlású lenni; csaknem a fülekig nyújtja ki az ártatlan szájat, melynek éppen nem volt kedve a kiszélesbedésre, és a bizonytalan színű hajzat, mely egykor aranysárgává ígérkezett válni, egyszerre csak barna lesz vagy éppen fakó, mint a kender . . . Ez ellen nincs orvosság, de az ember szíve mélyéből haragudhatik, sőt dühös lehet miatta. Vautrin Blanchettenak nem kellett szépnek lenni, hogy hódításokat csináljon és férjet kapjon. Egy ezredes leánya soha sem nélkülözi a hízelgőket, és a legrútabb nő is talál férjet, mihelyt egyszer elég pénze van. Hanem ő mindamellett oly dühös volt, hogy kedve lett volna össszezúzni minden tükröt; ő szép akart lenni minden áron, és csakis kizárólag önmagáért akart szép lenni. Csaknem valamennyi tiszt úgy tekinte őt, mint kifejlett hölgyet és meghajlott előtte, mint Vénus előtt. Blanchette az üres bókokat rész néven vette, s tíz eset közül kilencszer határozottan és kereken felelt. Jaj volt annak, aki nem beszélt vele komolyan. Teljességgel meg nem engedé, hogy úgy bánjanak vele, mint gyermekkel; ő minden áron tekintélyt akart tartani és kívánta, hogy irányában tisztelettel viseltessenek. Gyermeki fejét teleszedte mindenféle zsarnoki ötletekkel, minek csak Caligulától származhattak. Társaságban az volt legnagyobb öröme, ha udvarias kifejezésekre kényszerítheté az embereket. És ha a szegény tisztek ilyeneket mondtak, akkor őket simanyelvű hízelgőknek nevező, akik pedig megtagadták tőle a hódolatot, azokat megjegyző magának, mint lázadókat. E lázadók közt legmakacsabb volt Astier Pál. A nevezett tiszt csinos, bátor és becsületes ember volt, ki mindent önmagának köszönhetett. (Folyt. köv.) A pénzről. ír. Az elősorolt jó tulajdonoknál fogva az emberek — amint emlitem, — már századokkal ezelőtt állapodtak meg abban, hogy pénz gyanánt csakis az aranyat és ezüstöt használják. Őseink is már kevéssel Európába megérkezésük után arany és ezüst pénzzel éltek, ámbár úgy látszik, hogy a legrégibb korszakban eme pénz használata mellett a kiegyenlítések sokszor természetiekben is történtek, így például a csatári monostor adománylevelében ezt olvassuk : „a Hon helysége, melyet a zalaiaktól vett 90 pénzen, 16 ökrön s két bárányon“ ; továbbá „a földek, melyeket Simontól, a Miklós ispán fiától a Dráván túl vett 100 pénzen s két paripán.“ Hanem eme vegyes pénznek, tudniillik a nemes érceknek és az állatoknak együttes használata nem tartott sokáig. Már az Árpádok alatt állapíttatott meg az ércpénznek egyeduralma. Hanem, valamint minden jóval, úgy ezzel is történtek visszaélések európaszerte, s mi nálunk is igen nagy mértékben. Említettem, hogy a pénzverési jog a királyi kincstár kizárólagos szabadalmát képezte. Ez a szabadalom nem egyszer használtatott fel a pénz meghamisítására. Az ezüstbe és aranyba t. i. a nemtelen érceknek nemcsak ama csekély mennyisége vegyittetett, mely az olvasztás könnyebbitésére kivántatott meg, hanem nyerészkedést űztek a dologgal s a pénzeknek ezüst és arany tartalma jóval csekélyebb volt ama névleges értéknél, a melylyel e pénzek forgalomba tétettek. Ez, hogy csak hazánk történetéből említsünk példát, annyira ment, hogy főképp Ilik András idejében a különben is igen meghamisított pénzt a nép veszteségével évenként beszedték, hogy újjá vezessék, s természetesen minden újabb kibocsátás roszabb volt a réginél. Az innen eredő nyereséget a királyi kincstár nyereségének (lucrum camerae) szokták nevezni. Ez a dicsőséges mesterség aztán oly nagy virtuozitással lett folytatva, hogy például Ilik Lajos alatt az ezüst pénz már három negyedrészben rezet foglalt magában. Hasztalan iparkodott aztán a király, a meghamisított pénz hitelét fentartani. A nemzetgazdászatnak örökkévaló törvényei már akkor is érvényt szereztek maguknak, a közitéletnek még a leghatalmasabb király sem parancsolhatott; s ama törvényeknek, melyek a részpénzt kemény büntetések alatt a jónak folyamatába s becsébe állitni erőködtek, csak az lön következésük, hogy az ezüst a kereskedés cikkei közül kimaradt, s a kinek jó pénze volt, azt a közönség kárára ki nem adta. Ugyancsak Ilik Lajos alatt — mint Horváth Mihály kisebb történelmi munkáiban olvassuk, — a királyi kamara a régi pénznek újabbal való fölcserélésénél 100 régi dénárért 110 et adott az uj pénzből, ez által a nép közt ama hiedelmet akarván terjeszteni, hogy az uj pénz csak tizedrészszel roszabb a réginél. De a belátó nép nem azt tekintette, hogy minő a pénz, mint az áru értékének jegye, hanem hogy minő annak valódi értéke. Megtiltatott ugyan a mesterembereknek és kereskedőknek, műveiket s áraikat az új pénz miatt magasabb árra emelni; de ennek csak az jön a következménye, hogy vagy megtartotta a kereskedő portékáit, s a mesterember megtagadá a kívánt mű készítését; vagy a szükség által nyomatott vevő kénytelen volt megfizetni azt, ami kivántatott, a legfölebb a kormány és törvényhozás rövidlátása fölötti káromkodásban keresvén némi vigaszt. Eme, a nép irányában elkövetett, hogy igazi néven nevezzük, csalást, még az sem teszi menthetővé, hogy királyaink között az akkori időben találkoztak olyanok, kik — minden tisztelettel legyen mondva, — igen szegény ördögök voltak. Ugyancsak Horváth Mihály a műipar és kereskedésnek a vegyes házakból származott királyok alatti történetében idéz egy német oklevelet az 1503-ik évből, mely e tekintetben nagyon jellemző. Elmondatik abban, hogy Zsigmond császár és király Buda városától 1000 forintot akart kölcsön venni, de „wollten ihm die von Offonsolch geltt nicht leichen,“ mondja az okmány. „Da wurden die von Pest des gnnen, das die von Offon solch geltt dem Kayser nit wollten leichen, und brachten solch 1ufl. (1000 ft) auff, und gingen zu dem Kayser, und schenkten ihm solch geht, und haben den Kayser umd die Freyheit, das sy sich selber mechten ein Richter erwelen, und sechs purger. Denn vor hietten sy nurzt zween purger gehabtt. Da gaben der Kayser die frauhait.“ A szegény polgárok tehát drága pénzen voltak kénytelenek megvásárolni a szabadságnak és önállóságnak még ily parányi részét is. Aztán tessék még azt állítni, hogy a sokat emlegetett korrupció a mai kornak szüleménye! Megvolt biz az régen s a különbség csak az, hogy akkor sokkal olcsóbb volt és hogy még egy koronás fört is ezer forinttal lehetett megvesztegetni. Őseink hoztak ugyan törvényt törvényre a pénzhamisítás ellen, de miután a királyok hatalmát e tekintetben megszoritni vagy nem birták, vagy nem akarták, mindezek a törvények hatálytalanok maradtak; hatálytalan maradt még amaz intézkedés is, hogy a pénz valódiságának ellenőrzésével a tárnokon kívül az esztergomi érsek is lett megbízva. Ennek egyedül az a következménye volt, hogy a pénz éppen oly rész maradt ugyan, amilyen volt, de az esztergomi érseknek új jövedelemforrása nyílt meg, mert ő az imént említett tisztségért pisetum cím alatt külön jövedelmet húzott. S hogy ez nem lehetett nagyon csekély, láthatják önök már abból is, hogy Pázmán Péter esztergomi érsek Ilik Ferdinánd alatt 1624-ben egyedül ezen pisetum jövedelméből állította fel a még most is létező pazmaneum nevű bécsi papnöveldét. Egyébiránt segített magán a nép józan esze, s ha a forgalomban levő pénz belértéke nem ütötte meg azt a mértéket, melylyel a törvény vagy a király felruházta, ugyanazon áruért minden tilalom dacára is a részpénzből többet követelt, mint azelőtt a jóbai , mintegy ösztönszerűleg kiérezvén amaz igazságot, amelyet ma a tudomány megállapított, hogy t. i. nem elegendő az, hogy a pénz az áru értékének mértékét képezze, hanem ennek megfelelő belértékkel is kell bírnia. De úgy látom, nagyon is mélyen beleereszkedtem tárgyamba. Azért még csak egy rövid megjegyzést teszek, mielőtt előadásomat befejezném. E megjegyzés ama kérdésre vonatkozik, vájjon helyes, tudományos értelemben vehető pénz-e az úgynevezett papírpénz, vagy bankó ? — Nagyon örülnék, ha tisztelt hallgatóim az imént előadottak nyomán már annyira tisztában volnának magukkal a pénz természetére nézve, hogy az imént fölvetett kérdésre a feleletet rögtön megtalálnák. Különben is nagyon egyszerű az. Azt mondottuk: a pénz oly áru, amelylyel más áruknak az értékét mérni lehet, de amely ezenkívül megfelelő saját belértékkel is bir. Vájjon illik-e ez értelmezés a papírpénzre. Ez a pénznek egyik tulajdonával igenis bir, t. i. meg lehet vele mérni más tárgynak értékét, de nem bir a másik kellékkel, t. i. nincs saját valódi belértéke. A papírpénz tehát tudományos értelemben pénznek nem mondható, hanem csak hitellevél az, amelynek ér- 336