Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-04 / 78. szám

Az ezred albuma. (Francia beszély.) Irta: About. (Folytatás.) Lehet képzelni, mily hevesen dobogott Humblot asszony szive. Az ezredest és a többi törzstisztet csupán udvariasságból tekintő meg, s midőn a száza­dosokra került a sor, annál kiváncsiabban nyitá fel szemeit. Nem csekély mértékben büszke volt rá, hogy mindezek az urak kevésbbé csinosak, nagyok, karcsúk és megnyerő külsejűek, mint az ő leendő veje, pedig az ezrednél nem hiányoztak a­­kellemes és deli férfiak. Azonban a kitűnő ismeretlen szebb és vonzóbb volt valamennyinél. Blanchette mosolygott magában, midőn e megjegyzéseket hallotta, és igy szólt Humblot asszonyhoz: — Ha ezek az urak önt hallanák, asszonyom, ak­kor e herceg­ urfinak, ki mindenkit háttérbe szorit, meggyűlne velük a baja. Midőn az album utósó lapjaihoz értek, a kis sátán még gonoszabb és kihivóbb volt, mint eddig. — Már csak négy van hátra — mondá moso­lyogva, — és az utasok a legjobbak. A­ki vár, az nyer. .Azt hiszem, hogy most már látható lesz a re­gény hőse. Hogyan, önnek Bouleau hadnagy sem tetszik ? Pedig az bátor katona és közemberből lett tisztté, szolgált huszonkét évig, részt vett tizennyolc hadjáratban, s érdemjellel és a becsületrend kereszt­jével van feldíszítve. Nem minden ember nyeri el a keresztet. Nézze csak, mily jól áll neki a sebhely, szemöldei közt! —• Mindennek vége — mondá Humblot asszony. — Ő nincs az ezrednél. Ah, én a legszerencsétlenebb anya vagyok a világon ! Az ezredesné viszonzá: ♦ — De miért ? Ha nem a mi ezredünkben szol­gál, akkor kétségkívül a lovasságnál vagy a tü­zérségnél, a műszaki osztálynál vagy a törzskarnál van. Ön szeretne mielőbb tisztába jönni a dologgal, nemde ? — Oh, édes istenem, minden bizonynyal! Ön képzelheti leányom helyzetét, ki a perceket számlálja a vendéglőben. — Jól van, azonnal felveszem shawlomat és ka­lapomat. Blanchette honn marad és jól fogja magát viselni. Midőn az anyák eltávoztak, Vautrin Blanchette kisasszony összefonta hosszú sovány karjait, mint valamely színpadi hősnő és nagy léptekkel járt fel s le a szalonban. A jelenet egy nagy teremben folyt le a múlt századból származó régi bútorok közt, melye­ket már meglehetősen elkoptattak a jelenkor embe­rei. A nancy-i helyőrség ezredesei ötven vagy hatvan év óta örökölték egymástól a szinehagyott selyem­­szőnyegeket s avált bútorokat. Különböző nemzedé­kek ültek e székeken és a több ezerre menő puncsos poharak a márvány kandalló párkányzatán annyi idő alatt két, nehézkes diszítményű serleggé olvad­tak össze. A katonának az a kellemetlensége van, hogy mindenhol más katona nyomait látja maga előtt. Az a kevés bútor, mely az elvonuláskor tova­­hurcoltatik, nem is látszik hiányzani a hátramara­dottak roppant tömegei között. Vautrin asszony há­zias nő volt, s mint ilyen, kötött szakadatlanul és oly szorgalommal, melyet Penelope megirigyelhetett vol­na ; mindazáltal hímzett ágytakarói és párnái épp úgy nem bírtak a régi bútorzat halmazai közt ér­vényre emelkedni, mint nem képes egy életrevaló el­lenzék győzelmes harcot folytatni szemben a szín- és jellem nélküli többséggel. Ily teremben futott Blanche, a kis Blanchette, fel fa le, dühösen, mint a tigris a ketrecben. — Ő rút volt, a­nélkül, hogy csúnya lett volna, hisz vannak emberek, kik szépeknek látszanak, habár az egyes vonások, ha azokat közelebbről szemügyre veszszük, még tűrhetőknek is alig nevezhetők. Alakján a gyer­meki évekből a serdülő leánykorba való átmenetnek szellemi és testi ismérvei rendkívül hátrányosan tűntek fel. Karjai olyanok voltak, mint a dobverő; hosszú, ámbár különben csinos idomzatú lábai s vég­telen kezeivel nem tudott mit tenni, míg arcszine, az afrikaiaknak az afrikai ezredeket juttatható eszükbe. Orra, szemei és homloka nem illettek össze, habár orra egyenes, homloka domború és szemei úgy szinte, mint metszésre nézve meglehetősen szépek valának. Azonban hiányzott mindezekben az öszhang, és a nőknél az öszhang tesz mindent. Az idegen, ha az utcán megpillantja, valamely serdülő fiúnak tarthatta volna őt. Egy tíz éves leány, ha valamely szép asszony­nyal találkozik, kétségkívül így szól magában :" Én is ilyen szeretnék lenni, vagy: okvetlenül én is ilyen leszek, ha majd megnövök. Azonban a kérlelhetlen nevelőnő, a természet, sok esetben kegyetlenül meg­hiúsítja az ilynemű reményeket. Egy fricskával pi­szévé teszi a szegény kis arcot, mely szeretett volna görög hajlású lenni; csaknem a fülekig nyújtja ki az ártatlan szájat, melynek éppen nem volt kedve a ki­­szélesbedésre, és a bizonytalan színű hajzat, mely egykor aranysárgává ígérkezett válni, egyszerre csak barna lesz vagy éppen fakó, mint a kender . . . Ez ellen nincs orvosság, de az ember szíve mélyéből haragudhatik, sőt dühös lehet miatta. Vautrin Blan­­chettenak nem kellett szépnek lenni, hogy hódításo­kat csináljon és férjet kapjon. Egy ezredes leánya soha sem nélkülözi a hízelgőket, és a legrútabb nő is talál férjet, mihelyt egyszer elég pénze van. Hanem ő mindamellett oly dühös volt, hogy kedve lett volna össszezúzni minden tükröt; ő szép akart lenni min­den áron, és csakis kizárólag önmagáért akart szép lenni. Csaknem valamennyi tiszt úgy tekinte őt, mint kifejlett hölgyet és meghajlott előtte, mint Vénus előtt. Blanchette az üres bókokat rész néven vette, s tíz eset közül kilencszer határozottan és kereken fe­lelt. Jaj volt annak, a­ki nem beszélt vele komolyan. Teljességgel meg nem engedé, hogy úgy bánjanak vele, mint gyermekkel; ő minden áron tekintélyt akart tartani és kívánta, hogy irányában tisztelettel viseltessenek. Gyermeki fejét teleszedte mindenféle zsarnoki ötletekkel, minek csak Caligulától származ­hattak. Társaságban az volt legnagyobb öröme, ha udvarias kifejezésekre kényszerítheté az embereket. És ha a szegény tisztek ilyeneket mondtak, akkor őket simanyelvű hízelgőknek nevező, a­kik pedig megtagadták tőle a hódolatot, azokat megjegyző ma­gának, mint lázadókat. E lázadók közt legmakacsabb volt Astier Pál. A nevezett tiszt csinos, bátor és be­csületes ember volt, ki mindent önmagának kö­szönhetett. (Folyt. köv.) A pénzről. ír. Az elősorolt jó tulajdonoknál fogva az emberek — a­mint emlitem, — már századokkal ezelőtt álla­podtak meg abban, hogy pénz gyanánt csakis az aranyat és ezüstöt használják. Őseink is már kevés­sel Európába megérkezésük után arany és ezüst pénzzel éltek, ámbár úgy látszik, hogy a legrégibb korszakban eme pénz használata mellett a kiegyen­­lítések sokszor természetiekben is történtek, így pél­­dául a csatári monostor adománylevelében ezt olvas­­suk : „a Hon helysége, melyet a zalaiaktól vett 90 pénzen, 16 ökrön s két bárányon“ ; továbbá „a föl­dek, melyeket Simontól, a Miklós ispán fiától a Drá­ván túl vett 100 pénzen s két paripán.“ Hanem eme vegyes pénznek, tudniillik a nemes érceknek és az ál­latoknak együttes használata nem tartott sokáig. Már az Árpádok alatt állapíttatott meg az ércpénznek egyeduralma. Hanem, valamint minden jóval, úgy ezzel is történtek visszaélések európaszerte, s mi ná­lunk is igen nagy mértékben. Említettem, hogy a pénzverési jog a királyi kincstár kizárólagos szaba­dalmát képezte. Ez a szabadalom nem egyszer hasz­náltatott fel a pénz meghamisítására. Az ezüstbe és aranyba t. i. a nemtelen érceknek nemcsak ama csekély mennyisége vegyittetett, mely az olvasztás könnyebbitésére kivántatott meg, hanem nyerész­kedést űztek a dologgal s a pénzeknek ezüst és arany tartalma jóval csekélyebb volt ama névleges értéknél, a melylyel e pénzek forgalomba tétettek. Ez, hogy csak hazánk történetéből említsünk példát, annyira ment, hogy főképp Il­ik András idejében a különben is igen meghamisított pénzt a nép veszte­ségével évenként beszedték, hogy újjá vezessék, s természetesen minden újabb kibocsátás roszabb volt a réginél. Az innen eredő nyereséget a királyi kincs­tár nyereségének (lucrum camerae) szokták nevezni. Ez a dicsőséges mesterség aztán oly nagy virtuozi­­tással lett folytatva, hogy például Il­ik Lajos alatt az ezüst pénz már három negyedrészben rezet fog­lalt magában. Hasztalan iparkodott aztán a király, a meghamisított pénz hitelét fentartani. A nemzet­­gazdászatnak örökkévaló törvényei már akkor is ér­vényt szereztek maguknak, a közitéletnek még a leghatalmasabb király sem parancsolhatott; s ama törvényeknek, melyek a rész­pénzt kemény bünte­tések alatt a jónak folyamatába s becsébe állitni­­ erőködtek, csak az lön következésük, hogy az ezüst­­ a kereskedés cikkei közül kimaradt, s a kinek jó pénze volt, azt a közönség kárára ki nem adta. Ugyancsak Il­ik Lajos alatt — mint Horváth Mi­hály kisebb történelmi munkáiban olvassuk, — a királyi kamara a régi pénznek újabbal való fölcse­rélésénél 100 régi dénárért 110 et adott az uj pénz­ből, ez által a nép közt ama hiedelmet akarván ter­jeszteni, hogy az uj pénz csak tizedrészszel roszabb a réginél. De a belátó nép nem azt tekintette, hogy minő a pénz, mint az áru értékének jegye, hanem hogy minő annak valódi értéke. Megtiltatott ugyan a mesterembereknek és kereskedőknek, mű­veiket s áraikat az új pénz miatt magasabb árra emelni; de ennek csak az jön a következménye, hogy vagy megtartotta a kereskedő por­tékáit, s a mesterember megtagadá a kívánt mű készítését; vagy a szükség által nyomatott vevő kénytelen volt meg­fizetni azt, a­mi kivántatott, a legfölebb a kormány és törvényhozás rövidlátása fölötti káromkodásban keresvén némi vigaszt. Eme, a nép irányában elkö­vetett, hogy igazi néven nevezzük, csalást, még az sem teszi menthetővé, hogy királyaink között az akkori időben találkoztak olyanok, kik — minden tisztelettel legyen mondva, — igen szegény ördö­gök voltak. Ugyancsak Horváth Mihály a műipar és kereskedésnek a vegyes házakból származott királyok alatti történetében idéz egy német okleve­let az 1503-ik évből, mely e tekintetben nagyon jel­lemző. Elmondatik abban, hogy Zsigmond császár és király Buda városától 1000 forintot akart kölcsön venni, de „wollten ihm die von Offonsolch geltt nicht leichen,“ mondja az okmány. „Da wurden die von Pest des gnnen, das die von Offon solch geltt dem Kayser nit wollten leichen, und brachten solch 1­u­fl. (1000 ft) auff, und gingen zu dem Kayser, und schenkten ihm solch geh­t, und hab­en den Kayser umd die Freyheit, das sy sich selber mechten ein Richter erwelen, und sechs purger. Denn vor hietten sy nurzt zween purger gehabtt. Da gab­en der Kay­ser die frauhait.“ A szegény polgárok tehát drága pénzen voltak kénytelenek megvásárolni a szabad­ságnak és önállóságnak még ily parányi részét is. Aztán tessék még azt állítni, hogy a sokat emlege­tett korrupció a mai kornak szüleménye! Megvolt biz az régen s a különbség csak az, hogy akkor sok­kal olcsóbb volt és hogy még egy koronás fört is ezer forinttal lehetett megvesztegetni. Őseink hoztak ugyan törvényt törvényre a pénzhamisítás ellen, de miután a királyok hatalmát e tekintetben megszo­­ritni vagy nem birták, vagy nem akarták, mindezek a törvények hatálytalanok maradtak; hatálytalan ma­radt még amaz intézkedés is, hogy a pénz valódisá­gának ellenőrzésével a tárnokon kívül az esztergomi érsek is lett megbízva. Ennek egyedül az a követ­kezménye volt, hogy a pénz éppen oly rész maradt ugyan, a­milyen volt, de az esztergomi érseknek új jövedelemforrása nyílt meg, mert ő az imént emlí­tett tisztségért pisetum cím alatt külön jövedelmet húzott. S hogy ez nem lehetett nagyon csekély, lát­hatják önök már abból is, hogy Pázmán Péter esz­tergomi érsek Il­ik Ferdinánd alatt 1624-ben egye­dül ezen pisetum jövedelméből állította fel a még most is létező pazmaneum nevű bécsi papnöveldét.­ Egyébiránt segített magán a nép józan esze, s ha a forgalomban levő pénz belértéke nem ütötte meg azt a mértéket, melylyel a törvény vagy a király felruházta, ugyanazon áruért minden tilalom dacára is a rész­pénzből többet követelt, mint azelőtt a jó­bai , mintegy ösztönszerűleg kiérezvén amaz igazsá­got, a­melyet ma a tudomány megállapított, hogy t. i. nem elegendő az, hogy a pénz az áru értékének mértékét képezze, hanem ennek megfelelő bel­ér­t­é­k­k­e­l is kell bírnia. De úgy látom, nagyon is mélyen beleereszked­­tem tárgyamba. Azért még csak egy rövid meg­jegyzést teszek, mielőtt előadásomat befejezném. E megjegyzés ama kérdésre vonatkozik, vájjon helyes, tudományos értelemben vehető pénz-e az úgyneve­zett papírpénz, vagy bankó ? — Nagyon örülnék, ha tisztelt hallgatóim az imént előadottak nyomán már annyira tisztában volnának magukkal a pénz termé­szetére nézve, hogy az imént fölvetett kérdésre a fe­leletet rögtön megtalálnák. Különben is nagyon egy­szerű az. Azt mondottuk: a pénz oly áru, a­mely­lyel más áruknak az értékét mérni lehet, de a­mely ezenkívül megfelelő saját belértékkel is bir. Vájjon illik-e ez értelmezés a papírpénzre. Ez a pénznek egyik tulajdonával igenis bir, t. i. meg lehet vele mérni más tárgynak értékét, de nem bir a másik kellékkel, t. i. nincs saját valódi belértéke. A papír­pénz tehát tudományos értelemben pénznek nem mondható, hanem csak hitellevél az, a­melynek ér- 336

Next