Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)

1873-05-01 / 100. szám

— Hogyan, az én Purvis Ralphom ? Úgy ön csalódik, mr. Broughton, nálánál nincs jobb az egész grófságban, s hű, mint az eb. — Ha egész a szemtelenségig, jobban mondva, — viszontá az ügyvéd vállvonitva s áttért ama tárgyra, mely őt Greybe klienséhez vezette. Miután kedvező sikerrel megvitatták ezt az ügyet is, egy ideig közönyös dolgokról folyt a tár­salgás, míg végre beszéd közben Broughton ama sej­telmekre, találgatásokra is áttért, melyek Olney női köreiben Carleon állhatatos nőtlensége okát bon­colják. — Szóval, kedves Carleon, — mondá nevetve, — az olneyiek azt hiszik, hogy jó partiékban nem volna hiány, és ez eszembe juttatja ama gondolatot, mely már több ízben megfordult agyamban, azt tudniillik, hogy önhöz illőbb lényt keresve sem lehetne találni, mint a lelkész leánya , Marlow JAgnes. Carleon Dudley megrázkódott, mintha kígyó marta volna meg. Fehér homlokát hideg veríték lepte el, reszkető kezekkel törné le a csöppeket­ és végre dadogva mondá: — Oh, nem, nem! Marlow Ágnes az utósó, a legutósó, ki szóba jöhet. — Vagy nem tudja ön, hogy megboldogult bátyám menyasszonya volt ? — Nos, kétségkívül. De szerintem ez újabb ok, hogy ez összeköttetés létre jöjjön. Ön csak boldogult bátyja óhaját teljesíti, ha Marlow Ágnest Grey­ Farm úrnőjévé teszi. — Ágnes szíve Martinnal el van temetve. Bi­zalmasan szólva, Broughton, félek, hogy a bánat, je­gyese elvesztése miatt, megzavarta elméjét; úgy tetszik, mintha amaz eset óta feje nem lenne helyén. Dudley e szavakat vontatva s mintegy kínos megerőtetéssel nyögé ki. — Az ég nevére! - kiáltott az ügyvéd. — Hogy gondolhat ilyesmit? — Mert mióta e birtok tulajdonosa vagyok, szembeszökő ellenszenvet tanúsít irányomban. Úgy látszik, mint­ha gyűlölne, hogy Grey­ Farm nem rá szállott. — Biztosíthatom, kedves barátom, ez nem egyéb, mint alaptalan agyrém. — Legyen bármint is, Marlow Ágnes soha nem nem lesz. •— Ez ízlés dolga. Semmi szándékom bárkit is önnek nyakába erőszakolni, de annyi áll, s ebben az egész világ egyetért velem, hogy nősülnie kell. Mily szomorú életet is folytathat ön ez otthoniatlan, komor házban, hol sima, feketefejű felügyelőjén és szintoly sima, feketefejű, hallgatag nővérén, a házgond­viselő­nőn kívül senki sincs körülötte. Gondolja csak meg barátom, mily jól illenék asztalához egy vidám, rózsás arcú kis menyecske! — Idővel ez is megjöhet — viszonzó Dudley, barátjával együtt az asztaltól fölkelve. Mielőtt az étteremből távoztak volna, a fiatal farmer egy mellékasztalnál színig tölte poharát pá­linkával, egy hajtásra kiülite. Ekközben Broughton Tódor szemeit körülhordozá­a a szobában, és a fala­kon függő régi képeket szemlélte. Ekkor tekintete véletlenül arra az ablakra tévedt, mely az udvarra nyílt. Künn már majdnem egészen sötét volt. De az alkony szürke homályában egy ravasz szempárt pil­lantott meg, mely az üvegtáblán átvillogott s egy durva vörös kezet, mely az ablaktáblát a párkányzat fölött három ujjnyira föltolva tartá. — Már imént figyelmeztettem önt, Carleon, hogy hallgatózók környezik, — mondá Broughton hango­san, hogy a künn levő egyén is meghallható.—Te­kintsen csak az ablakra. De mire az ügyvéd és Dudley a kérdéses ab­lakhoz értek, semmi és senki sem volt már lát­ható ; csak a félhomályban az udvaron bukkant elő egy alak, mely az igáslovakat vezető az is­tállóba. — Mindjárt gondoltam! — mondá Broughton, — a leskelődő az ön felügyelője, Purvis Ralph volt. E szemek macskaszerű villogásában nem csalódhat­tam. Hivatásomnál fogva sok sajátságos egyénnel jövök érintkezésbe, s talán ez teszi, hogy bizalmat­lan, sőt gyanakodóvá lettem; azonban mint önnek személyes barátja és ügyvéde, tanácslom, őrizkedjék ez embertől! — Teljesen becsülni tudom éleslátását, kedves barátom, de ez esetben határozottan téved. — Pur­vis Ralphra számolatlanul rá merném pénzemet bízni. — Miattam rábízhatja akár Kalifornia összes aranybányáit, csak egyet ne­m titkát. Dudley sápadt arca eme szavaknál lángba borult. — E fickó oly kitanúlt leselkedő és kigyónak tűnik föl előttem, — folytatá az ügyvéd, — hogy ha épp most nem láttam volna a lovakkal az istálóba menni, egy csöppet sem csudálkoznám, ha visszafor­­dulva oldalamon látnám. — Márth­a a kávét az elfogadó szobába vitte, sir, — szólalt meg egy hang pár lépésnyire a gentle­manek mögött. Dudley és az ügyvéd hirtelen visszafordultak. És csakugyan a felügyelő volt, ki a szoba túlsó végén a küszöbön állt. — Épp a lovakat akartam az istálóba vezetni, sir, — folytatá a feketefejű ember, — midőn az ura­kat az ablakban megpillantam, igy a lovakat Wil­­liamra bízva, siettem jelenteni, hogy a kávé bent van. Midőn Dudley barátjával az elfogadó­szobába ért, Márthát találták ott, a tűz mellett a kávéval fog­lalkozva. Sötétszürke ruhát viselt s a simán halánté­kára fésült fekete haj, mely a fehér főkötő alól elő­tűnt, az élemedett korú hajadonnak, ki nesztelenül járt-kelt a szobában, mintha a falakon lógó meg­­barnult képek valamelyikének megtestesült szelleme lenne, kétszeresen sötét és merev kifejezést kölcsön­zött.­­ A kandalló lobogó tüzének fényénél bár­hová ment is, alakja mindig árnyékot vetett a fa­lakra és padozatra, kellemetlen, kisérteties árnyékot, mely legkisértetiesebbé akkor vált, midőn Grey­ Farm urára tévedt. Midőn az elfogadó­szoba órája nyolcat ütött, az ügyvéd elővezetteté paripáját. Dudley lekisérte ba­rátját a kertbe és Purvis Ralph az ajtó előtt állt, s a ló kantátát tarta. Mr. Broughton vállat vont, a­mint itt újra a felügyelővel találkozott, de minden m­eg­­jegyzés nélkül a nyeregbe vetette magát. — Egy darabig még elkísérem, Broughton, — mondá Dudley, midőn az ügyvéd jó éjt kívánt. — A kaput kinyitni én is menjek, sir? —• kérdé a felügyelő. — Nem szükség; magam is elvégzem. (Folyt. köv.) Kacérság. Kevés oly ember van, ki ne óhajtaná, hogy is­­mer­ösei, szomszédai, barátai jól vélekedjenek róla s tiszteljék, becsüljék; s nem tulzunk akkor sem, ha nyíltan kimondjuk, hogy a nők a szépségük vagy bárminő más kiváló tulajdonságuk iránt tanúsított hódolatot igen kedves dolognak tartják. Még a leg­egyszerűbb falusi leányka is, midőn legelőször hallja valamelyik falusi legény mesterkéletlen bókjait, há­lás gyönyörrel pirul el, a vér a szó valódi értelmében föl s alá szőkés ereiben, és ez időtől kezdve új, isme­retlen világ nyilik föl előtte. Érzi, hogy hatalma most már tényleg is el van ismerve; látja, hogy szépségének és elbűvölő tehetségének őszintén kez­denek adózni s bármily tapasztalatlan és ártatlan le­gyen is különben, szerfölött csodálatos lenne, ha nem igyekeznék művelni és fejleszteni ama tulajdonsá­gait, melyek azt szerzik meg számára, mi neki annyi valódi örömet nyújt. És ha jól utána gondo­lunk a dolognak, ezt igen természetesnek fogjuk ta­lálni. Az élet minden bizonynyal elviselhetetlen te­her lenne ránk nézve, ha nem éreznők, hogy tételünk bármi tekintetben másvalakinek hasznára válik; ha nem látnák, hogy van bizonyos hatalmunk mások fölött, már hogy jó- avagy részirányú hatalmunk-e, az teljesen mindegy. Midőn egy férfi bókokat mond egy nőnek, ezáltal elismerte nála e hatalom létezését, s a nőnek tudomására juttatá, hogy ő ha tán külön álló egységet képez is a megmérhetetlen világegye­temben, de ez az egység semmi esetre sem s­zérus. Mindnyájuk által jól ismert tény, hogy vannak falusi leányok, kik a szegény fiatal embereket éppen úgy el tudják kínozni, mint akár a legműveltebb szalon hölgyek, úgy játszanak velük, mint a macska az egérrel s utójára is eldobják őket, mint valami meg­unt játékszert. De hát mindez miért volna meglepő ? A közön­séges nő eszmeköre, szellemi világa és tevékenysége igen szűk határok közé van szorítva. Nem válhatnak mindnyájan híresekké, mint ünnepelt írónők avagy festők, zenészek vagy színésznők, és napjainkban kü­lönben is még feltűnő, ámbár indokolatlan előítélettel viseltetnek a legtöbben ama törekvés iránt,hogy a nők, mindenesetre csakis magasztos társadalmi rendelte­tésük és hivatásuk korlátain belül, nyilvánosan sze­repelte­ssenek. A legtöbb, mit a nők nagy többsége tehet, kik egyszerű, közönséges érzelemmel vannak felruházva, de valami feltűnő, kiváló tehetséggel nem dicsekedhetnek, abból áll, hogy szép csendesen otthon ülnek s várnak, mig a véletlen oly valakit vezet kö­rükbe, kiktől valami okosabbat, kiválóbbat is tanul­­hatnak. Ők nem indulhatnak el, hogy hírnevet, di­csőséget keressenek maguknak, vagy más szóval, hogy maguk iránt csodálatot, hódolatot gerjeszszenek, a mi pedig — valljuk meg őszintén, — egy-két erő­sebb, határozottabb és talán büszkébb lelkületűt kivéve, édes mindnyájának legelső és legfőbb vágya, legőszintébb törekvése; minthogy pedig okvetlenül kell találniok tért, melyen a bennök rejlő hatalmat és tehetséget érvényesíthetik, nem csodálhatjuk, hogy annyian rávetik szép fejecskéjüket a­­ ka­cérkodásra. Mi mint mondtuk, magasabb és hatá­rozottabb lelkületű nők erre nem oly hajlandók, mert csupán azért, hogy hiúságuknak pillanatokra hí­zeleghessenek, utalnának egy emberi szívet halálra kínozni, ha e szív történetesen férfi kebelben dobog is, (pedig a férfiak iránt sokkal kegyetlenebbek szoktak lenni.) ellenkezőleg, a könnyelmű, gondat­lan és üreslelkű nők annál nagyobb mulatságot ta­lálnak e hiú, léha időtöltésben. Mig egy nő fiatal s mig hóditó bájait az idők vihara nem zilálta össze, a kacérkodás gyarló játéka igen élvezetes rá nézve s mikint közönséges nyelven mondani szokták , meglehetősen kifizeti magát. Iz­gatja hiúságát, hogy egy egész csoport fiatal ember környezi őt, kik — legalább szinleg — törik magu­kat, hogy ajkairól egy biztató mosolyt, egy bátorító vagy legkötelező szót nyerhessenek, főleg vagy tár­saik rovására. Nagyon mulattatja őt a többségnek alig elpalástolt elkeseredése és boszankodása, midőn látják, hogy felették, habár csak ideiglenesen is, egyiknek vagy másiknak nyújt kiválóbb előnyt. Különösen hízeleg büszkeségének az a gondolat, hogy lábai elé bűvölheti azokat, kik a külvilágban oly nagy szerepet játszanak. Hatalmának befolyásá­nak oly elismerése az, melyet kétségbe vonni, elta­gadni nem lehet; s ha némi fáradságba kerül egy­­egy makacsabb férfit meghódítani, a diadal, mely fáradozásait óhajtott sikerrel koronázza, minden esetre annál édesebb leend. Mily élvezet azután porba tiporni őt s barátnőinek eldicsekedni vele, hogy ismét uj hódítást csinált. S ezenkívül a kacérkodás e művészete oly kellemes párt képez életének egy­hangú sivatagában! Hogy kiválóbb, előnyösebb tu­lajdonságait feltüntethesse, igen jó alkalom kínálko­zik azáltal oly szellemi tehetségeinek gyakorlására, melyek máskülönben talán örökre parlagon marad­tak volna. Az általa okozott szerencsétlenség vagy szívfájdalom tudata nem sok lelkiismeretfurdalással háborgaja őt, mert az egész „erősebb nemet“ jog­szerű zsákmányául tekinti, melylyel úgy bánhatik, ahogy éppen pillanatnyi szeszélyei hozzák maguk­kal. Ha ilyenkor aztán némely gyarlóbb „szel­lemi idegzetű“ férfi sötét embergyűlöletbe és világ­fájdalomba esik, csupán azért, hogy egy kacérkodó szépség kegyetlen játékot űzött vele, ez tisztán az ő dolga és az ő privát „malheur“-je, a­melylyel az il­lető kacér nő nem sokat, törődik. Aztán meg az ily nő, habár csak homályosan és határozatlanul is, de úgy sejti, sőt a legtöbb esetben ösztönszerűleg úgy van meggyőződve, hogy a férfiak szivét csak ideig­lenesen rövid időre lehet megsebezni; szerinte a fér­fiak oly elfásult, érzéketlen, durva teremtések, misze­rint lehetetlen, hogy szívük oly finom sensitiv termé­szettel bírjon, mint a gyöngéd, lehet mondani: gyönge szépneme; egy-két visszautasítás, vereség, megaláztatás még javukra válik, mert legalább kissé megpuhítja bennök a túlságos önbizalmat. És így a kacérnő pályafutásának már kezdetén fölteszi magában, hogy minél nagyobb igyekezettel és buz­galommal fogja folytatni veszélyes mulatságát s annyi kárt tesz a büszke férfinemben, amennyit csak tehet a „hódító korszak“ aránylag rövid tar­tama alatt. De mikor idősebbé kezd lenni, diadalai naponként csökkennek, csalódásai pedig szaporod­nak. Vonzereje fogyatkozni kezd, önkénytelenül merészebb, kihívóbb állásba helyezi magát, mi egy­kori győzelmeinek mintegy természetes következ­ménye. Még erősebben fejébe veszi, hogy a férfiak úgyszólva természetszerűleg kötelesek őt csodálni és neki hódolni, hogy ő mint felsőbb lény, teljes joggal megkövetelheti, miszerint köteles hódolatukat nyiltan kifejezzék iránta. És így nem is tartja ér­demesnek a fáradságra, hogy kellemessé, kedvessé tegye magát előttük. Hovátovább, mind dacosabb állást kezd elfoglalni velük szemben s kérlelhetetle­nül gúnyolja, kínozza őket. Ilyenkor aztán a keserű csalódás annál gyorsabban bekövetkezik. Bámulat­tal kezdi észre venni a kacér nő­­és az valóságos tény, hogy eleinte szörnyen csodálkozik a dolgok

Next