Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)
1873-05-01 / 100. szám
— Hogyan, az én Purvis Ralphom ? Úgy ön csalódik, mr. Broughton, nálánál nincs jobb az egész grófságban, s hű, mint az eb. — Ha egész a szemtelenségig, jobban mondva, — viszontá az ügyvéd vállvonitva s áttért ama tárgyra, mely őt Greybe klienséhez vezette. Miután kedvező sikerrel megvitatták ezt az ügyet is, egy ideig közönyös dolgokról folyt a társalgás, míg végre beszéd közben Broughton ama sejtelmekre, találgatásokra is áttért, melyek Olney női köreiben Carleon állhatatos nőtlensége okát boncolják. — Szóval, kedves Carleon, — mondá nevetve, — az olneyiek azt hiszik, hogy jó partiékban nem volna hiány, és ez eszembe juttatja ama gondolatot, mely már több ízben megfordult agyamban, azt tudniillik, hogy önhöz illőbb lényt keresve sem lehetne találni, mint a lelkész leánya , Marlow JAgnes. Carleon Dudley megrázkódott, mintha kígyó marta volna meg. Fehér homlokát hideg veríték lepte el, reszkető kezekkel törné le a csöppeket és végre dadogva mondá: — Oh, nem, nem! Marlow Ágnes az utósó, a legutósó, ki szóba jöhet. — Vagy nem tudja ön, hogy megboldogult bátyám menyasszonya volt ? — Nos, kétségkívül. De szerintem ez újabb ok, hogy ez összeköttetés létre jöjjön. Ön csak boldogult bátyja óhaját teljesíti, ha Marlow Ágnest Grey Farm úrnőjévé teszi. — Ágnes szíve Martinnal el van temetve. Bizalmasan szólva, Broughton, félek, hogy a bánat, jegyese elvesztése miatt, megzavarta elméjét; úgy tetszik, mintha amaz eset óta feje nem lenne helyén. Dudley e szavakat vontatva s mintegy kínos megerőtetéssel nyögé ki. — Az ég nevére! - kiáltott az ügyvéd. — Hogy gondolhat ilyesmit? — Mert mióta e birtok tulajdonosa vagyok, szembeszökő ellenszenvet tanúsít irányomban. Úgy látszik, mintha gyűlölne, hogy Grey Farm nem rá szállott. — Biztosíthatom, kedves barátom, ez nem egyéb, mint alaptalan agyrém. — Legyen bármint is, Marlow Ágnes soha nem nem lesz. •— Ez ízlés dolga. Semmi szándékom bárkit is önnek nyakába erőszakolni, de annyi áll, s ebben az egész világ egyetért velem, hogy nősülnie kell. Mily szomorú életet is folytathat ön ez otthoniatlan, komor házban, hol sima, feketefejű felügyelőjén és szintoly sima, feketefejű, hallgatag nővérén, a házgondviselőnőn kívül senki sincs körülötte. Gondolja csak meg barátom, mily jól illenék asztalához egy vidám, rózsás arcú kis menyecske! — Idővel ez is megjöhet — viszonzó Dudley, barátjával együtt az asztaltól fölkelve. Mielőtt az étteremből távoztak volna, a fiatal farmer egy mellékasztalnál színig tölte poharát pálinkával, egy hajtásra kiülite. Ekközben Broughton Tódor szemeit körülhordozáa a szobában, és a falakon függő régi képeket szemlélte. Ekkor tekintete véletlenül arra az ablakra tévedt, mely az udvarra nyílt. Künn már majdnem egészen sötét volt. De az alkony szürke homályában egy ravasz szempárt pillantott meg, mely az üvegtáblán átvillogott s egy durva vörös kezet, mely az ablaktáblát a párkányzat fölött három ujjnyira föltolva tartá. — Már imént figyelmeztettem önt, Carleon, hogy hallgatózók környezik, — mondá Broughton hangosan, hogy a künn levő egyén is meghallható.—Tekintsen csak az ablakra. De mire az ügyvéd és Dudley a kérdéses ablakhoz értek, semmi és senki sem volt már látható ; csak a félhomályban az udvaron bukkant elő egy alak, mely az igáslovakat vezető az istállóba. — Mindjárt gondoltam! — mondá Broughton, — a leskelődő az ön felügyelője, Purvis Ralph volt. E szemek macskaszerű villogásában nem csalódhattam. Hivatásomnál fogva sok sajátságos egyénnel jövök érintkezésbe, s talán ez teszi, hogy bizalmatlan, sőt gyanakodóvá lettem; azonban mint önnek személyes barátja és ügyvéde, tanácslom, őrizkedjék ez embertől! — Teljesen becsülni tudom éleslátását, kedves barátom, de ez esetben határozottan téved. — Purvis Ralphra számolatlanul rá merném pénzemet bízni. — Miattam rábízhatja akár Kalifornia összes aranybányáit, csak egyet nem titkát. Dudley sápadt arca eme szavaknál lángba borult. — E fickó oly kitanúlt leselkedő és kigyónak tűnik föl előttem, — folytatá az ügyvéd, — hogy ha épp most nem láttam volna a lovakkal az istálóba menni, egy csöppet sem csudálkoznám, ha visszafordulva oldalamon látnám. — Mártha a kávét az elfogadó szobába vitte, sir, — szólalt meg egy hang pár lépésnyire a gentlemanek mögött. Dudley és az ügyvéd hirtelen visszafordultak. És csakugyan a felügyelő volt, ki a szoba túlsó végén a küszöbön állt. — Épp a lovakat akartam az istálóba vezetni, sir, — folytatá a feketefejű ember, — midőn az urakat az ablakban megpillantam, igy a lovakat Williamra bízva, siettem jelenteni, hogy a kávé bent van. Midőn Dudley barátjával az elfogadószobába ért, Márthát találták ott, a tűz mellett a kávéval foglalkozva. Sötétszürke ruhát viselt s a simán halántékára fésült fekete haj, mely a fehér főkötő alól előtűnt, az élemedett korú hajadonnak, ki nesztelenül járt-kelt a szobában, mintha a falakon lógó megbarnult képek valamelyikének megtestesült szelleme lenne, kétszeresen sötét és merev kifejezést kölcsönzött. A kandalló lobogó tüzének fényénél bárhová ment is, alakja mindig árnyékot vetett a falakra és padozatra, kellemetlen, kisérteties árnyékot, mely legkisértetiesebbé akkor vált, midőn Grey Farm urára tévedt. Midőn az elfogadószoba órája nyolcat ütött, az ügyvéd elővezetteté paripáját. Dudley lekisérte barátját a kertbe és Purvis Ralph az ajtó előtt állt, s a ló kantátát tarta. Mr. Broughton vállat vont, amint itt újra a felügyelővel találkozott, de minden megjegyzés nélkül a nyeregbe vetette magát. — Egy darabig még elkísérem, Broughton, — mondá Dudley, midőn az ügyvéd jó éjt kívánt. — A kaput kinyitni én is menjek, sir? —• kérdé a felügyelő. — Nem szükség; magam is elvégzem. (Folyt. köv.) Kacérság. Kevés oly ember van, ki ne óhajtaná, hogy ismerösei, szomszédai, barátai jól vélekedjenek róla s tiszteljék, becsüljék; s nem tulzunk akkor sem, ha nyíltan kimondjuk, hogy a nők a szépségük vagy bárminő más kiváló tulajdonságuk iránt tanúsított hódolatot igen kedves dolognak tartják. Még a legegyszerűbb falusi leányka is, midőn legelőször hallja valamelyik falusi legény mesterkéletlen bókjait, hálás gyönyörrel pirul el, a vér a szó valódi értelmében föl s alá szőkés ereiben, és ez időtől kezdve új, ismeretlen világ nyilik föl előtte. Érzi, hogy hatalma most már tényleg is el van ismerve; látja, hogy szépségének és elbűvölő tehetségének őszintén kezdenek adózni s bármily tapasztalatlan és ártatlan legyen is különben, szerfölött csodálatos lenne, ha nem igyekeznék művelni és fejleszteni ama tulajdonságait, melyek azt szerzik meg számára, mi neki annyi valódi örömet nyújt. És ha jól utána gondolunk a dolognak, ezt igen természetesnek fogjuk találni. Az élet minden bizonynyal elviselhetetlen teher lenne ránk nézve, ha nem éreznők, hogy tételünk bármi tekintetben másvalakinek hasznára válik; ha nem látnák, hogy van bizonyos hatalmunk mások fölött, már hogy jó- avagy részirányú hatalmunk-e, az teljesen mindegy. Midőn egy férfi bókokat mond egy nőnek, ezáltal elismerte nála e hatalom létezését, s a nőnek tudomására juttatá, hogy ő ha tán külön álló egységet képez is a megmérhetetlen világegyetemben, de ez az egység semmi esetre sem szérus. Mindnyájuk által jól ismert tény, hogy vannak falusi leányok, kik a szegény fiatal embereket éppen úgy el tudják kínozni, mint akár a legműveltebb szalon hölgyek, úgy játszanak velük, mint a macska az egérrel s utójára is eldobják őket, mint valami megunt játékszert. De hát mindez miért volna meglepő ? A közönséges nő eszmeköre, szellemi világa és tevékenysége igen szűk határok közé van szorítva. Nem válhatnak mindnyájan híresekké, mint ünnepelt írónők avagy festők, zenészek vagy színésznők, és napjainkban különben is még feltűnő, ámbár indokolatlan előítélettel viseltetnek a legtöbben ama törekvés iránt,hogy a nők, mindenesetre csakis magasztos társadalmi rendeltetésük és hivatásuk korlátain belül, nyilvánosan szerepeltessenek. A legtöbb, mit a nők nagy többsége tehet, kik egyszerű, közönséges érzelemmel vannak felruházva, de valami feltűnő, kiváló tehetséggel nem dicsekedhetnek, abból áll, hogy szép csendesen otthon ülnek s várnak, mig a véletlen oly valakit vezet körükbe, kiktől valami okosabbat, kiválóbbat is tanulhatnak. Ők nem indulhatnak el, hogy hírnevet, dicsőséget keressenek maguknak, vagy más szóval, hogy maguk iránt csodálatot, hódolatot gerjeszszenek, a mi pedig — valljuk meg őszintén, — egy-két erősebb, határozottabb és talán büszkébb lelkületűt kivéve, édes mindnyájának legelső és legfőbb vágya, legőszintébb törekvése; minthogy pedig okvetlenül kell találniok tért, melyen a bennök rejlő hatalmat és tehetséget érvényesíthetik, nem csodálhatjuk, hogy annyian rávetik szép fejecskéjüket a kacérkodásra. Mi mint mondtuk, magasabb és határozottabb lelkületű nők erre nem oly hajlandók, mert csupán azért, hogy hiúságuknak pillanatokra hízeleghessenek, utalnának egy emberi szívet halálra kínozni, ha e szív történetesen férfi kebelben dobog is, (pedig a férfiak iránt sokkal kegyetlenebbek szoktak lenni.) ellenkezőleg, a könnyelmű, gondatlan és üreslelkű nők annál nagyobb mulatságot találnak e hiú, léha időtöltésben. Mig egy nő fiatal s mig hóditó bájait az idők vihara nem zilálta össze, a kacérkodás gyarló játéka igen élvezetes rá nézve s mikint közönséges nyelven mondani szokták , meglehetősen kifizeti magát. Izgatja hiúságát, hogy egy egész csoport fiatal ember környezi őt, kik — legalább szinleg — törik magukat, hogy ajkairól egy biztató mosolyt, egy bátorító vagy legkötelező szót nyerhessenek, főleg vagy társaik rovására. Nagyon mulattatja őt a többségnek alig elpalástolt elkeseredése és boszankodása, midőn látják, hogy felették, habár csak ideiglenesen is, egyiknek vagy másiknak nyújt kiválóbb előnyt. Különösen hízeleg büszkeségének az a gondolat, hogy lábai elé bűvölheti azokat, kik a külvilágban oly nagy szerepet játszanak. Hatalmának befolyásának oly elismerése az, melyet kétségbe vonni, eltagadni nem lehet; s ha némi fáradságba kerül egyegy makacsabb férfit meghódítani, a diadal, mely fáradozásait óhajtott sikerrel koronázza, minden esetre annál édesebb leend. Mily élvezet azután porba tiporni őt s barátnőinek eldicsekedni vele, hogy ismét uj hódítást csinált. S ezenkívül a kacérkodás e művészete oly kellemes párt képez életének egyhangú sivatagában! Hogy kiválóbb, előnyösebb tulajdonságait feltüntethesse, igen jó alkalom kínálkozik azáltal oly szellemi tehetségeinek gyakorlására, melyek máskülönben talán örökre parlagon maradtak volna. Az általa okozott szerencsétlenség vagy szívfájdalom tudata nem sok lelkiismeretfurdalással háborgaja őt, mert az egész „erősebb nemet“ jogszerű zsákmányául tekinti, melylyel úgy bánhatik, ahogy éppen pillanatnyi szeszélyei hozzák magukkal. Ha ilyenkor aztán némely gyarlóbb „szellemi idegzetű“ férfi sötét embergyűlöletbe és világfájdalomba esik, csupán azért, hogy egy kacérkodó szépség kegyetlen játékot űzött vele, ez tisztán az ő dolga és az ő privát „malheur“-je, amelylyel az illető kacér nő nem sokat, törődik. Aztán meg az ily nő, habár csak homályosan és határozatlanul is, de úgy sejti, sőt a legtöbb esetben ösztönszerűleg úgy van meggyőződve, hogy a férfiak szivét csak ideiglenesen rövid időre lehet megsebezni; szerinte a férfiak oly elfásult, érzéketlen, durva teremtések, miszerint lehetetlen, hogy szívük oly finom sensitiv természettel bírjon, mint a gyöngéd, lehet mondani: gyönge szépneme; egy-két visszautasítás, vereség, megaláztatás még javukra válik, mert legalább kissé megpuhítja bennök a túlságos önbizalmat. És így a kacérnő pályafutásának már kezdetén fölteszi magában, hogy minél nagyobb igyekezettel és buzgalommal fogja folytatni veszélyes mulatságát s annyi kárt tesz a büszke férfinemben, amennyit csak tehet a „hódító korszak“ aránylag rövid tartama alatt. De mikor idősebbé kezd lenni, diadalai naponként csökkennek, csalódásai pedig szaporodnak. Vonzereje fogyatkozni kezd, önkénytelenül merészebb, kihívóbb állásba helyezi magát, mi egykori győzelmeinek mintegy természetes következménye. Még erősebben fejébe veszi, hogy a férfiak úgyszólva természetszerűleg kötelesek őt csodálni és neki hódolni, hogy ő mint felsőbb lény, teljes joggal megkövetelheti, miszerint köteles hódolatukat nyiltan kifejezzék iránta. És így nem is tartja érdemesnek a fáradságra, hogy kellemessé, kedvessé tegye magát előttük. Hovátovább, mind dacosabb állást kezd elfoglalni velük szemben s kérlelhetetlenül gúnyolja, kínozza őket. Ilyenkor aztán a keserű csalódás annál gyorsabban bekövetkezik. Bámulattal kezdi észre venni a kacér nőés az valóságos tény, hogy eleinte szörnyen csodálkozik a dolgok