Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)
1873-05-04 / 103. szám
szüleiek egész csendben tétettek s Carleon kivánságára, Ágnessel még csak nem is tudatták. Szép, forró nyári nap volt, mint a minő nyár végével és ősz elején gyakran előfordul. A szarvasmarha lomhán heverészett, s aludt a mezőkön és a keskeny folyó lassan folydogált a nyomasztó déli hőség sárgás párája alatt. A kukoricaföldek pirosvassárga csöveikkel teljes pompájukban virítottak s a száraz levelek alig mozdultak meg a csendes, szellőitlen levegőben. A menyasszony angyalian szép volt egyszerű csipkés mousselin ruhájában és fűrtei a napsugárban aranyszinben játsztak. — Szép egy pár! — mondogatták az olneyiek, kik r. templom boltozata alá csoportosultak. Minden örülni látszott. Sőt még a vőlegény is levetkette komor, tartózkodó lényét és nagy kék szemeiben büszke diadal sugárzott. Csak a szertartás végével vetett egy körülmény borút az ünnepély örömeire. Midőn Dudley az oltártól elfordult, hogy menyaszszonyát a sekrestyébe vezesse, egy fehér márvány- lap ötlött szemébe, egy márványlap oly ujan a falba illesztve, hogy még a kőragaszveder és vakolókanál is ott álltak az egyik közeli templomszéken. „Carleon Martin emlékére. Meghalt 1849. szeptember 24-én, 26 éves korában. Ez emléktáblát állittató szomorodott öcscse Carleon Dudley.“ A kőfaragónál e tábla már épp egy éve meg volt rendelve, de ez lomha, hanyag ember lévén, csak előtte való este készité el. Midőn a lakodalmas menet a lelkészlakba viszszatért, kocsi állt a ház előtt. — Talán Agnes jött haza? — mondá a lelkész. Ha Dudley arca még halványabb lehetett, mint a templomban az emléktábla megpillantásakor, úgy most azzá vált. — Jenny — szólt Carleon a kis kezet megragadva, mely izmos karján nyugodott. — Jenny, Marlow Ágnes őrült.— Ne feledd ezt, bármit mondjon is. — Mit értesz ezzel, Dudley ? • — Jóságos isten, mit tudhatom én, mi jár fejében ? Azt hiszed nem vettem észre, mily előítélettel, gyűlölettel viseltetett irányomban. Halványan, lesoványodva, porosan, a gyors utazásban összegyűrt ruhában, zilált hajjal, keskeny, beteges arccal lépett Marlow Ágnes a napfényben úszó küszöbön a márkapár elé. Sem atyjára, sem Dudleyre nem tekintett, csak a menyasszony karját ragadta meg s kiálta: — Mégis, mégis későn jöttem volna? —Tehát csakugyan Carleon Dudley hitvese vagy ? — úgy van, Jenny hitvesem! — viszonzá hevesen Dudley, sötéten összeráncolt homlokkal szegezve szemeit a beszélőre. ...................—I ' ' ""' IHMMWBE—WMWMWBWMB——WHB—WI — Igen, az vagyok, — suga halkan a megrémült lány. — Oh, hogy későn kell jönnöm. Miért nem tudhattam meg előbb ? — De jöjj Jenny, kövess szobámba. — Jenny, te enyim vagy, és én megtiltom, hogy távozzál! — kiáltott Dudley. — Megtiltja? — kérdé Agnes éles,rémes kacagással, s most először emelte nagy villogó szemét a fiatal farmerre. — Tehát itt mondjam-e meg neki, itt a lépcső alján a cselédség, a kapu előtt az ácsorgó népség, atyám és ön előtt ? Itt mondjam-e el neki, Carleon Dudley, azt, mit akarok ? Carleon elfordult e lángoló tekintetű, sápadt alaktól, míg ez atyját félrevonva, néhány szót váltott vele. — Jöjj, Jenny, jöjj! És nem is vezeti, hanem vonszolá magával a szegény leányt, föl a lépcsőkön szobájába, bezárta az ajtót és kimerülten rogyott le az ágy melletti székek egyikére. Az ablakok nyitva voltak , a házat környező jázmin és egyéb bokrokban vidám madárkák csicseregtek és a nap reszkető sugarait a lányok halvány arcára hinté. Jenny zokogva borúit térdre s átkarolá a lelkész leányát. — Ágnes, Ágnes, légy irgalmas irántam! Gondold meg, ez menyegzőnapom ! — Nem szabad könyörületesnek lennem, Jenny, mit sem gondolhatok meg! — Mondom neked, hogy szivem nem elég tágas, hogy más érzelmet is befogadjon, mint a gyűlöletet, a gyűlöletet Carleon Dudley iránt! — Ágnes ! Agnes! — És ha szétzúznám is szivedet, mint az enyim szétzúzatott, és megmérgezném életedet, mint az enyim meg lett mérgezve, s ha oly kedves volna is előtted, mint a mily kedves, drága volt előttem bátyja, mégis, mégis beszélnem kellene! — Tudod-e, hogy ki az a férfiú, a kinek szerelmet és hűséget esküdtél ?! — Agnes! — Carleon Jenny ! — Óh jaj nekem, hogy téged e néven kell szólítanom, — midőn ma reggel atyám levelét olvastam, melyben tudatja férjhezmeneteledet, azt hittem, meg kell őrülnöm. Oh ! azért ne ijedj meg zilált, vad tekintetemtől s izgatott lényemtől. Hallgass meg, boldogtalan teremtés! Nem szólhatok olyasról, mit bizonysággal tudok, csak oly dologról, mely szent meggyőződésem, s mit még akkor is kimondanék, ha halva lábaimhoz omolnál. — Mert még ez is jobb volna, mint hogy ez ember küszöbét átlépjed! — Oh, Ágnes! Menyegzőm napján, menyegzőm napján! — És kezeit eldőleg tartó ég felé „misera plebs“ a távlati parkba; a „népfogatok“ — bérkocsik és tramway, — tiz- meg tizezreket szállítottak, s a harminc éles Ring keskenynek mutatkozott a végetlen kocsitömeget befogadni, mely roppant láncolatban húzódott a világkiállítási tér kapuihoz. Zárt kocsi, meleg, téli ruha, felöltő, nagy tél kabát volt a jelszó. A Práter főfasorában természetesen roppant népség állt, a tizenegy óra tájban leszakadó eső és zugó szél dacára oly erősen, szilárdan rendületlenül, mint a fal. Lesték a nagy csodákat ! Különösen nagy volt a tolongás a bemeneti kapuik táján, kivált a déli díszkapu körül, melyen át a „legmagabb uraságok“ léptek a kiállítási térre. Ott ké magas árbocról nagy császári lobogók lengnek, köröskörül pedig mindamaz országok zászlói, melyek 2 világkiállitáson képviselvék. Mily kedves, meglepő benyomást tett volna itt a belépőre — ha jó idő van — a tárlati palotáig elterjedő gyönyörű kert, szél pázsit-alakzataival, virágaival, medencéivel és szökő kázaival, de igy mindenki fázva, dideregve, esernyőjét kiterjesztve, vagy plaid-jébe burkolva sietett nem igen nézve meg még a jobbról emelkedő, pompás császári pavillont sem. Minden törekvés célpontja a rotunda mentő teteje volt. Fél tizenkettőkor érkeztek meg az első udvar kocsik. Harsogó zenétől s viharos „hoch“-októl fogadva, pontban tizenkét órakor lépték át a Felsőgök a rotunda küszöbét. Nagyszerű látványt mutatott ekkor e világ „nyolcadik csodája,“ fényes népével. Valamint átalán véve maga a világtárlat ez időben nemcsak hogy csonka és darabos még, de annyira tökéletlen is, hogy minden erőfeszítés mellett legfölebb két hét múlva fogja a föld népes iparánál s mintha a szavakat, mint egy csapást, el akarta volna távolítani. — Carleon Dudley megmérgezte az ő bátyját, Martint! Egy hosszú nyögés lebbent el a menyasszony halvány ajkairól és ideges reszketéssel borúit a lelkész leányának lábaihoz, míg aranyhaja a padlót söpörte. — Bizonyítékom nincs, — mondá Agnes, — ha ez volna, úgy befutnám vele az országot, mindenütt boszút kiáltva! Bizonyítékom nincs, de van meggyőződésem ! Jenny fölemelte halvány arcát és térdére vánszorogva, ismét a beszélőre tekintett. — Semmi bizonyíték ? — Semmi. De én tudom, én tudom. Ott voltam Grey Farmban Carleon Martin halála előtti éjjel és láttam, amint ez ember sápadt arccal, reszkető tp kezekkel az orvosságos üveget rázogatta. Ő nyujta a betegnek az italt, melynek a lázt csilapitani kellett volna, de a mely azt még inkább növelte. Én vagyok a sötét árnyék, mely soha sem távozik fekhelyétől. Hűség! Szerelem ! Igen hűség, ama hűség, melylyel a gyilkos átkozott útján tovább halad— szerelem ! Ama szerelem, melyet a bakó érez gyanútlan áldozata iránt! Jenny, szemeink csak egyszer találkoztak ama végzetteljes éjszakán, és ez egyetlen pillanatban fölismertem egész bűnét. — Keresztülláttam lelkén, oh, és ő ezt nagyon jól tudja! — Agnes! Agnes! — Carleon Martin egy lassan ölő méreg hatása alatt halt meg, melyet öcscse nyújtott neki. — Most térj vissza férjedhez! — Végeztünk Mrs Carleon! — Oh Ágnes, mily kegyetlen, mily szivtelen és keresztyénietlen vagy te! Tehát puszta gyanúból — gyanúból, mely épp oly alaptalan mint utálatos, akarsz egy ártatlan embert megbélyegezni? Ágnes, gondold meg, hogy engedheted magadat ily csalóka gyanú által tévútra vezetni? Ezzel fölemelkedett térdeiről, a toilette-asztalhoz lépett, letörlé csillogó könyeit s alig reszkető kezekkel rendbehozta zilált fürtéit. Amintegy a tükörbe tekintve elnézte Ágnes sovány és sápadt arcát, a gondolat mindinkább gyökeret vert szívében, hogy Carleon Dudleynek igaza lehet, s a fájdalom megzavarta a lelkész lányának lelkét és elméjét. Agnes ágya szélén ült és beesett szemeivel figyelmesen kisérte Jenny mozdulatait. — Isten segítsen mindkettőnkön! — sóhajtá, kiaszott kezeit összekulcsolva. Isten segítsen s küldje el világosságát, hogy világítson utunkra e sötét, vak világban. Meghaltam volna, ha ki nem mondom, mi szivemen feküdt. (Folyt, köv.) A bécsi világtárlat. (Május 2.) A világtárlat immár ténynyé vált. Midőn e sorokat írjuk, fél nappal vagyunk túl annak ünnepélyes megnyitásán, melyről ismételve is méltó beszélni. Mindenelőtt egy szót az időjárásról. Anathema sit! Az áprilisi végnapok után senki sem hitegette ugyan magát oly vérmes reményekkel, hogy a napok napja kedvéért a felhők tiszta azúrban fürdenek, s az egek királynője sugárözönnel árasztja el a várost, a Prátert s a rotunda magaslatán díszelgő pompás koronát, de hogy oly csúful járunk, mint tegnap, arra csakugyan nem voltunk elkészülve. Reggel kissé esett — a hó, kilenc-tíz óra felé egy-egy kiváncsi napsugár lekandikált, s már már azt véltük, hogy erre az egy kivételes napra tán az égiek mégis csak megkegyelmeznek e nagy Sodomának, — de hasztalan kecsegtetés! minél közelebb jutottunk a délhez, annál rútabb lett az idő, s a hideg eső csak úgy szakadt, a metsző szél csak úgy zúgott, fenn mocskos felhők, lenn piszkos sár. Elégületlenül mozgott az egész város. Mint már mindenki tudja, a megnyitás amaz óriási vaskupola alatt ment végbe, melyet ,rotunda“ névvel nevez a világ. A nagy közönség számára (nota bene azok számára, kik vagy hivatalosak voltak, vagy idényt egyyel bírtak, vagy ez egy alkalomra huszonöt forintot fizettek le, s akik az udvar közvetlen kíséretéhez nem tartoztak) a bemenet kilenctől tizenegyig volt kitűzve. A kedvezőtlen idő dacára már kora reggel megkezdődött a népvándorlás a Práter felé a nagyváros minden részéből. Beláthatlan, hullámzó tömegekben hömpölygött le a és tudományának teljesen kidomborult képét viszszatükrözhetni, úgy a rotundában is csak ideiglenesen voltak egyes kitűnőbb tárgyak kiállítva: egy francia bronz-oroszlán, egy londoni csipkegyáros milliót érő árui, a milánói Bossi szőnyegei, a bécsliesingi Sarg-cég gyönyörű glycerintemploma és szappan-csodái, Schleth bázeli művész szent Jakab szobra, Ausztria és Vindobona márványképei, a bécs, Haas hasonlíthatlan szépségű sáljai, szőnyegei sat. a rotunda közepén, ahol később szökőkút fogja magas vízsugarait fellövelni, pompás virágcsoportozat látszott óriási kamélia- és azálea-tömbökkel, melyek közt a pálma-, myrthus-, tuxus- és babérfák büszkéi emelték az ünnepiességbe zöld koronáikat. De nem e tárgyak, hanem maga a kolosszális épület, fehér oszlopaival, aranynyal ékített barna mennyezetéve és fényesnél-fényesb társaságával tettek a nézőre impozant benyomást„Wer zählt die Völker, kennt die Namen ?“ — a trón körül, jobbra a diplomatikus kar, a tábornokok csillogó raja, a külföldi biztosok, a bécsi község tanács és kereskedelmi kamara, a bel- és külföld sajtó képviselői s a távlati főigazgatóság tagjai, balról az osztrák minisztérium s a magyar miniszterei egy része, a birodalmi tanács s a delegáció, az osztrák kiállítási biztosok, küldöttségek sat. foglaltak helyet, míg a fizető közönség mindinkább emelkedő állványokon volt szem- és fültanúja a megnyitási ünnepélynek. Mindössze lehetett vagy tizenötezer ember, közöttük számos szép nő, nagyrészt december toilette-ben. Nehezen lehetne itt egyeseket kiemelni annyian voltak olyanok, joggal kik tarthatnak számot névszerinti megemlítésre. Az én szememben gr. And Folytatás a mellékleten. 444