Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)
1873-05-08 / 106. szám
106-dik 87. Csütörtök, május 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere,Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor.....................10kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasók figyelmébe Napilapunk ára: évnegyedre 3 ht 50 kr., félévre 7 frt. A nyomorék. (Beszély.) Írta: Nagy László (Folytatás.) — E szerint talán nem is létezik ?! Na, vallja be nyíltan, egy titokkal több vagy kevesebb, nálam nem határoz. — Hogy nem hazudtam, legnagyobb bizonyság beteg testvére, ki a ,Nádorban“ fekszik s várja a feltámadást. — De hát a férj, a férj ?! — Unta Pestet és itt hagyott. — Beteg testvére őrizete alatt ?! Ez lovagiatlan tett, egy ily szép asszonyt elhagyni büntetést érdemel. — S ha én nem ezt mondanám ? — Akkor kettő lehet: vagy megjutalmazzuk a férjet jóságáért, vagy, amit — bocsánat — nem hiszek, sem nem büntetünk, sem nem jutalmazunk. — Vigyázzon magára, most is szerencsére hogy szükségem van vezetőre s igy nem lehet apprehendálnom. Jöjjön, ingyen sétálni. — Ahogy parancsolja. Mióta vannak fent ? — Hála istennek tiz napja. — Tiz napja ?! és csak ma találkozunk ! Vigasztalhatatlan vagyok ! — Oh, azóta nagyon jól mulattam, úgyhogy ki sem léphettem; azóta mindig a nyomorékot, a beteget őriztem. — Borzasztó is ki bírta állani ? Ezért kárpótolni kell magát. A megkezdett beszéd és séta rövid ideig tartott, mert Laura nem akarta nagyon hosszúra nyújtani az első kimenetelt. De bármily rövid időt töltött is, Olgának bosszú volt, szemrehányást is tett magának e miatt, de mégis türelmetlenkedett, s egészen felvidult, midőn visszajött. Laura elbeszélte, hogy egy régi ismerősével találkozott, ki megígérte, hogy meglátogatandja őket. Olga is engedett Laurának s egy öreg orvos az iszapfürdőt rendelte s annak közelében szállást is béreltek s kiköltöztek. Ráksay haza menve, társát, Erdey Gyulát otthon találta. — Na, Gyula, egy szép asszony ismerősöm van itt, szerencsésen megszöktem tőle egyszer, majd befont, de most nincs veszély, férjhez ment, bemutatlak, jó iskola leend egy ily hamvába halt fiatal embernek. — Köszönöm, nem kérek belőle, — válaszolt hidegen Erdey. — Nem vetted jól szemügyre, különben nem így válaszolnál. De ha ez nem tetszik, ott van sógornője, mint mondja fiatal, szép és gazdag leány, csak az a kis hibája van, hogy nem tud járni, de hátha meggyógyul, fáradságod nem vesz kárba, az egésséges háladatos leendő mellette Bálvándy Laura áll őrt. — Azt hittem, mind a kettőt magadnak tartod meg. Köszönöm, nem fogok bele. — Megint bomolsz ? Legönzetlenebb barátodat is félreismered! — monda komikus pathoszszal Ráksay. — Tele vagy te is hóbortokkal, bármint titkolod is, egy élelmes hölgy észreveszi ezt, és befön. Én vén róka vagyok s bűnnek tartanám a tapasztalatlanokat jégre vinni; minket már csak az érdekel, hol ész ellenében ész harcol s nem ártatlanság. De e leány, amint Laura előttem leírta, még nagyon is ártatlan? én nem rontom el, én csak nevelni szoktam azokat, kik már némi alappal bírnak; én vagyok az egyetem. Erdey hallgatott. Ráksay beszéde még kiváncsivá sem tette. Olga és Laura két idegen nő volt, minden érdekeltség nélkül s érzékeny szive csak a fiatal, szép és gazdag, de nyomorék leányt sajnálta, hanem ezt is úgy, mint a jobbszivüek sajnálják a szerencsétleneket. Ráksay első látogatását az uj szálláson tette. Olga egy pamlagon feküdt, szép szenvedő alak volt, arcán bizonyos sápadtság ömlött el; a hosszas betegség következménye , az arcon kitűnő gyermekes ártatlanság Ráksayt is meglepte s kellemesen hatott, részvétet gerjesztett. Ha Laura szólott hozzá, oly bensőséggel emelte fel rá szép ovál-metszésü szemeit, hogy még Ráksayt, a világfit is meghatotta e gyermeki ragaszkodás, s szinte fájt, hogy a nyomorékot Laura kezei közt látja. Ráksay élte nagyobb részét Pesten töltötte s alapjában nem volt roszszivó, de mint sokan, korán élvezve az életet, hamar elvesztették a fiatalság boldog tudatlanságát és sokszor tapasztalták, hogy a legnagyobb szendeség is csak álca, mely gyakran a legnagyobb bűnt takarja. Ő nem hagyott egy percet sem élvezetlenül, de volt benne bizonyos lovagiasság, melyet legjobban fejezett ki Erdeyvel tartott párbeszédében, hogy ő bűnnek tartaná az ártatlanság ellenében az észt használni s valakit elrontani. A fiatal, tapasztalatlan leányt bátran kezére lehetett bízni. Benne sok szív és ész volt, de pályát nem választva, haszontalan cselszövényekben tölte el életét. Egy időben pénzviszonyai nem a legjobb rendben voltak s egy évre elvonult Pestről egy vidéki városba, hol T.nnrával hamarkezdett meg ,. őt eleinte érdekelte, de midőn Laura, hogy megkeritse, „mindent“ áldozott észre tért, s egy szép napon érzékeny búcsúval ott hagyta Laurát, magával vive egy pár mélyjelentésü szerelmes levelét. Laura egy darabig sirt, átkozódott, de végre is belátta, hogy maga volt a hibás s mert levelei is nagy bizonyítékot képeztek ellene, lassankint megvigasztalódott s a kedélyes és víg Ráksay emléke nem a legroszabb szinben volt, s ezért — mint láttuk — fogadtatása is elég szívélyes volt. Az első látogatás nem volt hosszú s Ráksay hazameneteléig folyton azon törte fejét, vájjon mit akarhat Laura Olgával, mert ha nincsenek céljai, bizonyára nem teend annyit Olgáért, mint rövid ottléte alatt tapasztalta, s a leány feltétlen, odadó bizalma még ártalmára lehet, s alig várta hogy egyszer egyedül beszélve Laurával, mindezt kipuhatolhassa. Mióta Olga teljesítette Laura kérelmét, sokszor csalta Ráksay Laurát sétálni, de ez mind ennek, mind Olga kéréseinek ellenállt, míg végre egyszer mégis engedett. Annyi igaz, hogy Laurában, vasakarat volt, utálta a szobát, vágyott a szabadba, mulatni és látni, de mindezt legyőzte, hogy egyik legfőbb célját, jelenleg Olgát mentül jobban lekötni, kivigye és ne veszélyeztesse. Az említett séta alkalmával sokat megtudott Ráksay, a házassági tragikomédiát, a végrendelet gyanítható kedvezőtlen voltát s Ráksay megdöbbenve hallotta ama kérdésére: „s ha az apa mindent Olgára hagyott volna ?“ Laura feleletét: „Teszek róla, hogy Olga az őt nem illető részt nekem adja.“ E szavak Lauránál nagy jelentőségűek voltak s bár titka, kivéve egyet, nem volt Ráksay előtt, e kijelentését csak annak lehetett tulajdonítani, hogy ingerültsége, a terv messze valósítása miatt, elragadta őt. Ráksay egyenesen haza ment, hogy Erdeyt megkaphassa, de ez egyszer nem ért célt s csak hosszas keresés után akadt rá. — Ugyan miért nem jösz el velem egyszer Vitélyékhez, úgyis alig ismersz valakit; nem hiszem, hogy egy nővel társalogni tudj. — Éppen eleget ismerek. — Pedig e leány megérdemelné, hogy megtekintsd ; szép és gazdag. — Még nem akarok házasodni. — S nem akarsz semmi áron se eljönni? — Nem. — Látod pedig — mondá oly hangon, mint aki egy kedvenc eszméjéről mond le — számítottam reá. Van két ravasz róka, egyiknek van egy gyámoltja, kit egy önző cél elérésére fel akar áldozni, e róka egyike a legügyesebbeknek, a gyámolt ártatlan s teljesen bízik védőjében. A másik észrevette a játékot, s nem tudni hogyan, megszánta az áldozatot s meg akarja menteni, de vagy nem hiendenek neki, vagy a másik észrevéve terveit, megsemmisíti azokat s igy szüksége volna egy segítőre, melylyel sokat eltakarhatna és megtudhatna. Lásd, te oly nemeslelkű vagy, el tudnád-e nézni, hogy egy ártatlan leány két róka között vita tárgya legyen s minden valószinüség szerint a roszabb martalékáúl essék. Mit kívánsz, mit tegyek ? — kérdé egykedvűen Erdey. — Egyelőre semmit, csak jöjj el velem s ha lehet kelts bizalmat a nyomorékban magad iránt; nem szükséges, hogy szerelmessé tedd, úgy látszik, oly természet, melyet gyöngédség által, könnyű barátnővé tenni. Ha nincs ellenedve, holnap elmehetünk. — Nem bánom. Midőn Ráksay belekezdett a harcba, fellobbant jobb érzelme volt inditóoka s hogy nem fogja félbe hagyni, egyrészt becsvágya, egy eszes nőt legyőzni, másrészt mert egész életében nem volt oly tett, melyre ily különös előszeretettel gondolt volna, biztosította. A megkezdett harc egyenlő előnyökkel volt párosulva. Laura nem gyanított semmit s ez előny volt, de az, kiért folyt a harc,kinek erélyére s döntő elhatározására meglehet az utosó pillanatban szükség leend, teljesen az ellen uralma alatt állott s az értté küzdők egészen ismeretlenek, idegenek voltak. Erdeyt kellemesen lepte meg Olga. Képzelme, Ráksay beszéde óta mindig az ismeretlen nyomorékkal foglalkozott, kinek sorsára most mintegy hivatva van befolyást gyakorolni. Szépnek és szenvedőnek képzelte, szebbnek és szenvedőbbnek találta; lelke már elébb is a szenvedő leány részén volt s lassankint maga is nemesnek találta a küzdelmet s most úgy érezte, mintha élte legszebb kora kezdődnék a nemes tűz, mely eddig tétlen szunnyadt keblén s csak néha lobogott fel ismeretlen okok miatt felgyulva, most teljes erejében lángolt s áldotta a sorsot, mert tért nyitott a legnemesebb tettben önzetlenül működhetni. Önzetlenül? ! Pedig valóban nem úgy volt; mert midőn mindezeket igy elgondolta, már feltűnt kebelében halvány szikrakint a szerelem, még észre sem vette, midőn már növekvőben volt az. Egy lánglelkü ifjú előtt fess egy szép s az ártatlanság érintetlen hamvával biró de szenvedő leányt, kit vész fenyeget, — a szerelem nem sokáig marad el. A két nő szép volt. Az egyik az asszonyi szépségek mindenikét bírta. E merész tekintetü, hófehér vállú s domború keblű nő, kinek fekete hajfürtéi a leggondosabb rendetlenségben omoltak vállaira, lebilincsel s mellette az egyszerű fonatokban felrakott szőke haj, sápadt s mégis fiatal, ábrándos arc, az egyszerű ruhában a pamlagon végigomló, de még itt is karcsú termet, szintúgy megragad. De Erdey már annyira el volt fogatva Olga iránt, hogy Laurát kiállhatatlan kacérnak találta s előtte csak egy szépség létezett, az, mely megfosztva ifjúsága minden örömétől, ott feküdt nyomorékon. (Folyt. köv.)