Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)

1873-06-01 / 126. szám

126-dik ez. "V­asárnap, junius 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 3­9. sz. 1. em. Hirdetési dij: Hatodhasábea petit­s.sz.....................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési f­ölhiványnlítót a „Fővárosi lapok“ ápril-juniusi évnegyedére ajánlják az olvasók figyel­mébe. Napi lapnak ára: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Népdal. Szentiványon hármas halom van, Ott voltam én a nagy templomban, Könyörögtem a jó istennek , Hogy gyógyítsa az én szivem meg. De szivembe nem szállt nyugalom, Most is csak a csalfát siratom, Megvert engem az én istenem, Mert nála is jobban szerettem. Tóth Kálmán, Tücsök Péter. (Elbeszélés.) Irta: Németh Ignác. (Folytatás.) A papházban nem csuda tehát, hogy csakis di­cséretekkel emlittetett Tücsök Péter neve. Bárány plébános urat elragadta a derék ifju hitbuzgósága s meg aztán e példa által is megerősítve látta az em­beri természet romlatlanságába vetett hitét. Luiza kisasszony s a mesterné szentül meg voltak győződ­ve, hogy a jeles fiatal ember példája meg fogja nyer­ni a falu férfiait is, Magdaléna kisasszony pedig meg is mert volna esküdni rá, s volt mit hallani Flórián­nak, hogy a zászlóra megindított adakozásban épen semmi részt sem vett. Posré­ -­v0 Flórián egy darab idő óta­­ csakugyan csehül érezte magát. Ha előmozdítja an­­­­nak a társaságnak ügyét, melyet annyira felkaroltak azok a hóbortos asszonyok, szemükben az ügy gya­rapodása csak annak a szabólegénynek becsületét s növeli, ha pedig távol tartja magát, akkor meg az ő szeretett Magdalénájának haragját vonja magára. S aztán úgy rémlett előtte, hogy akár teszi akár hagy­ja, Magdaléna kisasszony kegyeiből kifelé áll már az ő szekerének rudja. Az az átkozott Tücsök szabó, az a vékonydongájú ollóhős, az szabta ki a szeren­csétlenség ama fekete fátyolát, mely mindinkább kö­rülveszi. Mert mért nem oly nyájas hozzá Magda­léna, mióta azzal a pipaszárral megismerkedett, még ha legfeszesebb vadászruháját ölti is fel, arra sincs­­ mosolygó tekintete, s legfélrecsapottabb tollas kalap­­j­­ára is csak vállvonitás a felelet. Az a Tücsök szabó ! ! Miért is csavarog az most annyit utóbbi estéken a kastély körül! Bár mint szemfényét, úgy őrzi Mag­daléna kisasszony lépteit, de hát az ördög végre is nem alszik , a park tágas s az ő kötelességei nem engedik meg a folytonos park­szaladgálást. De hiszen — keserűll el végre Flórián, — kerüljön csak egyszer kezébe az a barázdabillegető, csak tudjon rá annyit, mint egy leesett mákszem, tudja­­, meggyom-­­ rozza ő úgy, hogy unokái is megemlegetik ! Tücsök Péter meg sem álmodta, hogy mily ba­rátságos érzelmekkel viseltetik iránta Magdaléna kisasszony és sejtelme sem volt Pospischl Flóriánnak folyton növekedő ádáz ellenszenvéről.Magdaléna iránt kíméletesen gondolkozott, mert a nőket mindig tisz­telő lovagias érzülete, de Pospischl Flóriánt illetőleg nyiltan kimondá magában, hogy az akár mint barát, akár mint ellenség, ő rá nézve nem létezik: szolga, s hozzá amaz uraság szolgája, ki Tücsökdomb urának nevezi magát! Tücsök Péter tehát egyikre sem gon­dolt komolyan, de élvezte növekvő népszerűségét s illő tisztelettel viselte magát Bárány tisztelendő ur iránt, ki most már naponkint behívatta magához a vallására tartó becsületes ifjút. Az ügy már jó ke­rékvágásba jött, csak virágozzék, erősödjék a társa­ság — pedig ő a férfiakból is legalább az öregjéből fog szerezni tagokat! — s aztán célja, mit elérni akart, el lesz érve. A plébános az ő embere, s bizton számíthat rá. Arra nem gondolt, hogy piszkos önér­deket vethetne valaki szemére; az ügynek sikere a falu erkölcsére s ennek alapján testi lelki gyarapá­­sára lesz üdvös befolyással, s e körül szerzett érdeme már nem érdem­e; ha ő műveli a templom földjeit s nála kamatoznak az alapítvány-pénzek , hogy ebből neki is haszna lesz, az csak a dolog természetéből foly. Nyugodt lelkiismerettel nézett tehát a jövőbe, a pap az ő embere s biztosan számíthat rá, ha meg­házasodik. Ha megházasodik! E gondolatnál mindig oly fájó érzelmek ostromolták kebelét. Ha megházaso­dik ! De fog-e ő valaha megházasodni ? Pedig kell, mert azt kívánja méltatlanul elhomályosult nevének jövendője! S hol talál ő magához méltót, a­kit meg­szerethetne ! Efféle gondolatok kínozták őt mindig, ha esténkint szokott magános sétájára indult. Léptei önkénytelenűl a rétre vitték, melytől csak a kis pa­tak választotta el az urasági kertet, s ezentúl egész pompájában emelkedett fel a park lombjai közül a sárga kastély. A nyugvó nap oly barátságosan ragyo­gott számos ablakain, s ha beállt az est, szobáinak gyertyafénye oly szeliden világolt ki az éjbe. Szegény Tücsök Péter, minek születtél te, vágyaid elérhetlen magasságban kalandoznak, egy szabólegény s egy kastély kisasszonya ! — sóhajtott fel. Mindig megcáfolta ugyan reményeit, s a rét nyiló vadvirágait szemlélve, azok bervatagságán gondol­kozott, de oly dús volta­ki s oly virágrakoztak a patakparti vadrózsabokrok , s szegé­ny Tücsök Péter ismét csak azon kapta magát, hogy elérhetlen csil­lagáról ábrándozik. Nevetitek az egyszerű szabó­legényt ? Gondoljátok meg, hogy ő titokban egyen­rangúnak, jogosítottnak hitte magát, s aztán mint színész egykor marquis frakkot is viselt! S aztán nem tekintett-e már rá párszor a szép Gizela s nem mosolylyal, nyájassággal fogadta-e tiszteletteljes üd­vözlését. S nem ő néz-e ki most is a kastély egyik ablakán, és sokszor, és ő felé ? Tücsök Péter hozzá támaszkodik a patak mel­lett egy vén fűzfához, ábrándosan tekintett a kastély felé; a kitekintő hölgyet nem ismeré ugyan fel a tá­volság és az ablakon játszó napsugarak miatt, de szive azt súgta, hogy ő i­s boldogan tépdeste egy faz­­ág leveleit: enyim lesz — nem lesz, — s midőn az eredmény nem volt kielégítő, ugyanazt ismétlő ka­bátja gombjain. S aztán leszáll­ván az est, a patak hidján keresz­tül a fasorba tért s hazafelé indúlt. Egyszerre csak csördülnek a bokrok, s előtte áll egy magas alak, mint megismerte : Pospischl Flórián. Flórián urnak dacosan szemére volt huzva a kalap­ja s kezében hatalmas botot tartott. — Ad jó estét Tücsök ur — szólt vészjós hangon. — Viszont! - felelt végignézve rajta Tücsök Péter s aztán tovább indúlt. — Tán szivesen veszi társaságomat, e fasorok ily homály idején nem egészen bátorságosak ! — foly­­tatá Flórián, mintegy rá akarva tapintani a „szabót” bátorságára. — Elfogadom. Különben ideges ökleim egy em­bernek mindig megfelelnek — tolda bátorsága bizo­­nyitványaként a bejegyezéshez. Flórián úr megvető pillantást vetett a „nápic“ legényre. S aztán, hogy ne rohanjon ajtóstól a ház­ba, igy kezdé a vallatást: — Kellemesek lehetnek azok az esti séták Tü­csök úr, kivált mikor az ember szép találkákra vár . . . Tücsök Péter vadul tekintett rá. — Oh, — mosolygott kegyetlenül Flórián ur, — nincs mit tagadni, hisz az egész kastély beszélt, s maga a nagyságos kisasszony is — hiába néz rám oly tagadólag, tudom én a mit tudok ! — s nagyot szorított a fütykösön. Tücsök Péter meg volt rendülve, majd elpirult majd elhalványult, az öröm, a váratlan meglepetés megreszketteté minden inát. Hát Gizela sejtené! — Úgy bizony, — szólt zordonáló hangon Fló­rián , — tudja már mindenki, még a veréb is arról csiripel — — Miről ? — kérdő remegő hangon alig hall­hatókig Tücsök Péter, feszült várakozással meredve Flórián szemei közé. — Miről ? — tört ki Flórián, — hogy maga a kit kerülget, s a­kit ideje vár, az Magdaléna kisasz­­szony! — s szemeivel dacos villámokat szórt. Tücsök Péternek csak leesett az álla, s aztán keserűen felkacagott: — Magdaléna? Hahaha! Magdaléna! Hát azt hiszik rólam ? — kiáltott fel a keserű csalódás hang­ján, s újra nevetett. Pospischl Flórián nem tudta mire vélni a dol­got. Annyit sejtett, hogy itt már nem vár dolog a fütykösre, de bántotta, hogy ez a szabólegény oly ki­csinylő nevetéssel mondja ki az ő tisztelete tárgyá­nak a nevét. — Azt hiszik, — felette azért még mindig daco­d, azt hiszem, hogy Magdaléna kisasszony -lán­nyal együtt emlegettetni nem oly szégyen, mint ön vélni látszik. — Oh épen nem, szólt méltósággal Tücsök Péter — Magdaléna kisasszony igen tiszteletreméltó sze­mély, mert nő; — különben uram, vannak tárgyai, melyekben véleményeink különböznek egymástól. S aztán elhallgatott, fájdalommal arcán, sötét volt, nem kellett leplezni érzelmeit. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához félív van mellékelve. Titian fia. Elbeszélés. Manzonitól. (Folytatás.) Bianchina egész életén át azt hitte, hogy ama zacskóval egy szerfölött fontos államtitok volt össze­függésben és minden lehetőre gondolt, csak az iga­zira nem. Ser Orio szülei Bianchina kalandját titok­ban minden oldalról meghányták-vetették és hosszú töprenkedés után létre­hoztak végre egy hihetet­len mesét. Egy előkelő delnő, — mondák, — valószínűleg beleszeretett Titionelloba, azaz Titián fiába, ki azon­ban Bianchináért rajongott, de természetes, hogy meghallgatatlanul. És a főrangú delnő, ki a zacskót hímező, szerintük maga a degaresse volt, és elgon­dolható, mily indulatba jöhetett, midőn megtudta, hogy Titianello e szerelmi zálogot Bianchinának ajándékozta. Pippo mód nélkül meg volt elégedve első válla­latának sikerével, most hozzá fogott egy második­hoz, tudniillik forrón szeretett ismeretlene számára megírni a sornetet. Miután ez a sajátságos bohózat, melyet imént szinte hozott, akarata ellenére fölizgató, gyorsan papírra vetett tizennégy sort, melyen bizonyos me­legség vonult keresztül. Remény, szerelem, szív, fáj­dalom, titok a szerelmes költőknek e kedvenc sza­vai, nemcsak szenvedélyesen, de csinnal, ízléssel váltogatták egymást. — De ha nem csalódom, keresztanyám azt mondotta, hogy az ismeretlen egyike Velence leg­­előbbkelő delnőinek, az illendőség tehát nyugodtabb és tiszteletteljesebb hangot parancsol.

Next