Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)

1873-06-01 / 126. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 126-dik számához dóm, e férfiú nem hasonlít apátokhoz, é­s a boldog rablók újra nyílt tengerre szállnak. Már látható a szikla orma, melyen elinduláskor a sas pihent. Ekkor az ég egyszerre elborul s a tenger fölháborodik. Mért hull ki kezetekből az evező lapát, kik a kardot oly rettenthetlenül forgattátok ? Hangotok imént még a csataharsonával versenyezett, s győzelmi danokat énekelt, és most ime, jajkiáltássá változik ! Miért néz­tek elképedő arccal a fellegborította sziklatetőre ? E felhők mögött a bérdtetőn a sötéthajú Poseidon, a tenger hatalmas ura ül. Megrázza háromágú villá­ját, s a haragos hullámok tajtékzanak s egymásra tornyosulva ostromolják a partokat. Hogyan, tán kedves volt előtte a romba­ dőlt város? S megen­gedte Zeusz, hogy testvére megboszúlhassa a rab­lást? Boldogtalan hajósok ! Iránytű és térkép nél­kül menthetetlenül oda vagytok. Poseidon szétszór­hat titeket a szélrózsa minden irányában. Az em­berektől nem féltek, „de az istenekkel ember nem mérkőzhetik.“ Dicsőség a haragos Hekatombának, talán e szabadítástokra siet. Vidám nép, derült égalj alatt. Vigadjatok, ti vagytok az emberiség ifjú kora. Irritsétek ki fenékig az élet habzó poharát. Élvezzétek az életet, mig a verőfény tart, lent az orkusban úgy is csak halvány árnyak járnak kelnek. Nem hiába feszül ruganyos tagjaitokban a ruganyos erő, nem hiába pezsg erei­tekben a forró déli vér. Űzzétek erdeitekben a szarvast, őrizzétek kecskéiteket a hegyek oldalán, nézzetek alá a sziklák ormáról a nyílt tengerbe és csalogasson el e látvány titeket a messze távolba. A habok moraja ringasson phantasztikus álmokba távoli, csoda­országokrúl, túl a kék tengeren. És ha föléb­redtek az álomból, üljetek a hajóra s kibontott vitor­lával röpüljetek a Hesperidák arany almájáért és a kolkhiszi arany gyapjúért. Pihenjetek meg e csillogó folyó partján, hol széleshomlokú marháitok a magas fűben legelésznek, vagy ott a myrtus-ligetek árnyá­ban, melyet Heliosz sugara be nem világit, az eső be nem nedvesít, és figyeljetek a fülemile dalára, szüre­teljétek le a szöllőt, mely hegyeiteken érik és zeng­jetek dicsdalt Bab­usznak. Nem volnátok a természet gyermekei, ha józanok maradnátok e nagy ünnepen. És építsetek városokat. Itt a kalászos rónán, vagy amott a tenger kopasz partjain, a csillogó öbölben, hol a háborgó zivatar elöl elrejthetitek hajóitokat, s ahol messze földrül jövő idegenek kötnek ki, finom bíbort, mesteri fegyvereket, szép, arany és ezüst edényeket hozva magukkal. Hallgassátok meg, amit ez idegenek távol országok csodáiról regélnek, mert bár a mérték, a­mivel mérnek, hamis, de a­mit mond­­nak, az igaz, és a csodák mind valóság. És gyüle­kezzetek össze a tereken, ragyogó szónokaitok megérdemlik, hogy hallgatatlanul ne maradjanak. És esténkint a kikötő partjain ne feledjétek a dalnokot, ki ihletett kebellel zengi a boldog isteneket, kik fent az aether fényében lakoznak, kiknek homlokát az idő nem vonja redőkbe, s kik a röpke isteni napokat ambrózia és nektár mellett hagyják tova szállani és zengi a földhöz ragadt halandókat, az őskor vaskorú hőseit, kik városokat ostromolnak, kik szenvedtek és a sorssal dacoltak, hogy fönmaradjon nevük az utókor ajkán. Foglaljunk helyet e figyelő csoportban, ott a barnaszénys leányok között. Ki ne érezné magát otthoniasan e szép déli ég alatt, s­e vidám, szellem­gazdag nép között! Az Olymp istenei nem a mi isteneink, koszorús hőseiknek nevét is ma hallják először; de mindegy, e dallamos hangok ellenállhat­­lanok, a hangzatos versek rhythmusán elandalog a lélek. A­mit a dalnok itt énekel, az tisztán áll lelki szeme előtt, s vele látja, a­ki hallja, szívből fakad, szívbe szakad. Ez az, mi a homéri énekekben oly bűvös erővel láncol le minket, ez a közvetlenség, ez az ellenállhatlan igazság. E költeményeket nem egy töprengő költő írta magányos szobájában egy elkép­zelt közönség számára, komor öngyötrődés és önző gyönyörök közt; — ez énekeket nyílt téren zengték szemközt a tengerrel, egy lángoló vérü nép előtt, melynél minden szó gyújtott, s mely a költemény minden fordulatát lázas feszültséggel követte, lelke­sítve és lelkesittetve. A költő és a hallgató e kölcsö­nös egymásrahatásában rejlik a régi éposz nagy titka. Ez vet világot a hatalmas szárnyalásra, fensé­ges egyszerűségre és a csodás eszményiségre, mely a homéri énekek tulajdona. Ez énekekben az egész nép szerelme, gyűlölete, öröme és szenvedése lüktet. Itt nem egy boldog vagy boldogtalan szív, hanem az egész emberiség szíve dobog, s az egyén meghal, de a faj örökéletű. Az erkölcsök, a religiók, törekvések, nézetek, nyelvek mind változnak a különféle népek­nél a különböző korszakok szerint; de az emberfaj plántája bármily különbözően tenyészszék is más más ég alatt, fejlődésének feltételei mindenütt ugyanazok maradnak; e plánta mindenütt világosságra és leve­gőre törekszik. Mind­ez emberek szerettek és gyű­löltek, sírtak és nevettek, szenvedtek és élveztek. Az emberiség alapviszonyai valamennyinel közösek; a szülők és gyermekek a férj és nő, a testvérek, a ba­rátok, az egyén és társadalom és a haza közti viszo­nyok valamennyinél ugyanazok. És ha most egy fiatal, erőteljes nép a kultúra ama fokán áll, hogy e legegyszerűbb viszonyok képezik szellemi láthatárát, de egyúttal elég műveit e viszo­nyokat átérezni és hamisatlanul tovább fejleszteni; s ha isteni hitében, erkölcsi nézletvilágában, a gyermek rózsás álmait oly mélyértelmű eszmékkel, képes összekapcsolni, melyek a legélesebb elméjű gondolkodókat is csodálattal és tisztelettel töltik el ; ha az emberiség géniusza e népet szeretetével födözi, és századok folyamában a legszabadabb fejlődés útjára tereli, nagy tettekre sarkalja; s ha­­gy a kritikával mit sem törődve, e lángelme biztos tapinta­tával, edzett és gyakorlott ujjakkal egy gazdag és dallamos nyelven saját tetteit énekeli, csak akkor buzoghatnak a rege és mythosz titokteljes forrásából ily énekek,mely elbűvölték azokat, akiknek zengték és elbűvölik a késő századokat, melyek mint tiszta tükörben látják meg bennük leírhatatlan fenség­­ben és határtalan szépségben az emberiség ősrajzát, az isten mintaképét. 547 „A leg­magaslott vendégek. (H. L.) Nagyon röstelheti Bécs, hogy midőn a világtárlat által azt akarta megmutatni a világnak, hogy London és Páris után mindjárt ő következik, (máshol még nem lévén világtárlat.) ugyanakkor börzéje, pénzpiaca a legszomorúbb képet mutatja, s folyvást haldoklik, a „legmagasb"­ vendégek szeme láttára, kiknek e látványra könnyen eszükbe juthat akár a vias­­szárnyú Ikarus, akár pedig a magát ökör nagyságra felfújni akaró béka szomorú esete. XIV. Lajos egyszer egy haldokló herceget látogatván meg, az egész francia udvariassággal kérte: „Bocsásson meg felséged, hogy épen most sze­mei előtt kell meghalnom !“ Mire a király felelé: „Csak tessék, ne zsenirozza magát!14 A megérkezett és érkezendő felségek csak azt mondhatják az előt­tük haldokló börzének. De hagyjuk a börzeuraságok tragikomikus jajveszékelését s tartsunk inkább szem­lét a még minket s meglátogatható felségek fölött. A walesi herceget már üdvözöltük hazánkban, s üdvö­zölni fogjuk a többit is, a kik eljőnek. Üdvözöljük elsőben is a belga királyt, a mi kedves sógorunkat, ki hazánk félszázadig volt bölcs kormányzójának, József nádornak leányát birja nőül s Palinban egy­szersmind földbirtokos társunk. Reméljük, lesz hozzá Bécsből szerencsénk Budapesten, a Margit-szigeten és Alcsúton, szeretett sógora, József főherceg birto­kain, midőn majd egy kicsiny (a mi temesi bánsá­gunkhoz hasonló terjedelmű) de virágzó és szabad alkotmányú ország népének királyát a mi alkotmá­nyos szabad népünk bizonyára szives üdvkiáltásokkal fogadja. Eljön tán — legalább úgy beszélik — a 75 éves agg, de alig harmadfél éves német császár, ki a Habsburgok fejéről a magától leesett, bár négyszáz évig viselt német császári koronát föl­vette, s azt a franciákkal viselt diadalmas háborúban ki is érdemelte. Az ő személye a világtörténet egyik legmeglepőbb fordulatát képviseli. Egykor Hohen­­zollern Frigyes, a pazar Zsigmond császár (s magyar király) mindenese, előbb Komárom körüli, azután mint Brandenburg helytartója, itteni takarékos gaz­dálkodásával (mint ez a könnyelmű pazar földesurak és a szorgalmas haszonbérlők közt gyakran megesik) eme tartományt ötödfélszáz év előtt urától megvette, s ezzel a mostani nagyságra emelkedett fejedelmi háznak alapját megveté. Nagy szerencséjének tarta 1701-ben a hiú I. Frigyes, hogy a királyi címet I. Leopold császártól megnyerheté, miért is hálából tíz­ezer katonával segélte a császárt ama szándékában, hogy ifjabb fia Károly nyerhesse el — XIV. Lajos unokája ellenében, — a fényes spanyol királyságot, melynek öt világrészre szóló birodalmában sohasem nyugodott le a nap. E kicsiny, alig félszázados ki­rályság II. Frigyes alatt diadalmasan küzdött meg a sokkal nagyobb Ausztriával, és száz éven túli foly­tonos titkos és nyilvános ellenkezéssel magának a német népek és fejedelmek közt az elsőséget, a hege­móniát kivívta. Ezek a porosz királyok mindig ké­szen voltak a harcra. Mind az eddigi hét Friedrich (Frigyes vagy békés) nevet viselt, de jobban illett volna rájuk e név : Kriegerich vagyis harcos. Emlékezünk még rá, midőn 1853-ban Ausztria egész birodalmával — s ebben a láncra vert Magyar­országgal is —a német birodalomba akart fölolvadni, hogy Európa közepén egy nyolcvan milliónyi népes állam hatalmasan imponálhasson az orosz és francia felé. E nagyszerű szándék akkor a magyar emigráció és főleg a porosz ellenzésén szenvedett hajótörést. Em­lékezünk rá,midőn 1863-ban Ausztria az elejtett fona­lat ismét fölvéve, a német fejdelmeket közös tanácsko­zásra Frankfurtba hívta, a­minek azonban az akkor Gasteinban fürdő porosz király ellent mondott; há­rom év múlva pedig ez ellenmondásának Königgrácnél oly nyomatékot is adott, hogy az egykori német császári házat Németországból kizárta, önmagát pedig 1871. január 18-kán, 170 évvel azután, hogy negye­dik őse a porosz királyi címet egy habsburgi német császártól kiesdekelte, Páris ostroma alatt a dicsősé­ges XIV. Lajos és két királyi unokája székvárosában Versaillesben német császárrá tette. De ha a porosz­­ egykor-máskor sok kárt is okozott a birodalomnak, s némely seb, melyet rajta ütött, még elég uj: mindamellett megérdemli az uj német császár, kinek csak atyja járt egyszer 1815-ben a fejedelmek gyű­lése alatt Bé­csben és Budapesten, hogy a bécsiek illő tisztele­tei fogadják. Emlékezzünk rá, hogy 1866-ban, mikor megvert bennünket, csak harminc millió tallérig sarcolt meg bennünket, míg a franciáktól máig is sajtolja az öt­ezer millió frankot. Ha csak harmadát vagy felényit zsarolt volna rajtunk, mint most a franciákon, akkor még több lenne a defici­tünk, mint most. Tisztelet tehát a berlini császárnak és — ha eljön vele — az ő Bismarckjának. Az orosz császár is eljön — legalább Bécsbe. Kinek a háta nem borsódzik, ha Szibériára és a leta­posott lengyelekre gondolt ? Szibériát azonban nem II. Sándor császár teremtette, s a szegény lengyelek pe­dig magukra is vessenek, hogy belementek a Napó­leon által nekik tíz év előtt vetett kelepcébe, midőn az ármányos francia velők akart kikapartatni némi sült gesztenyét. Reánk is küldözgető ugyanakkor Napol­l­leon a honvádruhákat és fegyvereket, de nálunk nem gyújtott. Azért riadt Sándor császár a lázadás le­­csendesítésekor, miután egy fantaszta lengyel rá­­lött Párisban (midőn Napóleonnal együtt kikocsi­­zott,) varsói látogatásakor a lengyelekre e szókkal: „Semmi ábrándozás . Nem vagyunk orosz-barátok, de az az egy bizonyos, hogy az emberiség történeté­ben fényes hely illeti Sándor cárt, ki az orosz főurak megátalkodott makacssága dacára, trónra lépte el­ső évében húsz millió rabszolgát szabadíta föl Eb­ben megértette bölcsen a kor szellemét, melynek a vak bojárok hiába szegültek ellene, mert haladó ke­rekei által előbb utóbb eltiportattak volna. A csá­szár, mint trónörökös, 1852-ben a pesti őszi nagy hadgyakorlat alkalmával megfordult Buda-Pesten is, s Vác táján meglátogatta egy ottan az 1840. július 15 -i csatában elesett orosz tábornok sírját. Nagy­bátyja I. Sándor a bécsi kongresszus alatt — Ferenc császárral és III. Fridrik porosz királylyal együtt — egyszer lerándult Budára, s az ottani királyi palotát az onnan élvezett kies­és messze kilátásért igen meg­dicsérte. Atyja I. Miklós császár mint császár soha­sem jött Budára, noha Bécsben többször megfordult s a róla nevezett huszárezredet szerette, a legény­séget egy-egy aranynyal megajándékozta, egy Dá­vid János nevű közhuszárt pedig különösen harminc aranynyal amaz emberséges bravourjáért, hogy egy kis gyermeket, ki e hadgyakorlati sebes fordulat­nál már-már a lovak lába alá került, hirtelen föl­kapta a nyeregbe. Miklós császár így köszönte ma­­gyarul a maga huszárezredét: „Jó reggelt pajtások!14 De a mi katonáink nem szoktak hurrázni mint az oroszok, sőt a Miklós-huszárok 1849-ben vitézül is verekedtek cár ő felsége katonái ellen, kiket ő ha­zánk letiprására küldött. — Első-e utódja, Sándor cár ezúttal Pestre, nem tudjuk. A persák sah­járói azt mondják : eljön. Krisztus előtt ötszáz évvel Darius és Xerxes persa királyok nagy haddal jöttek Európát meghódítani, de kudarc­cal vezettek vissza. A mostani sah hódolatát jön be­mutatni Európa felsőbbségének, nem ok nélkül tart­ván attól, hogy az angol és orosz fegyveres civilizáció India és Khiva felől egyszer majd Persiában ütközik össze. Akárhol jár, legyen neki Allah irgalmas és kegyelmes, mind hozzánk jöttében, mind tőlünk ha­zatértében. Csak aztán hazatérve : segítsen népe sor­sán, mely igen szomorú, küzdve nyomorral és tudat­lansággal. Fővárosi hírek. * Szép piros pünkösdöt kívánunk olvasóink­nak! Ennél jobbat nem kívánhatunk e „didergős“ tavaszi időben, mely eddigelé oly rész volt, hogy még a fűzfa-poéták vállalkozó szelleme sem merte meg­verselni. A „Főv.Lapok 11 fenállása óta első év ez, mely­ben egyetlen májusi dicséretet sem kaptunk tőlük, a­mi — úgy hiszszük — mindennél jobban jellemzi az idei „bárhó“ rendkívüli bájtalanságát. A világ valóban megérdemelné, hogy a lehető legszebb jú­nius által kapjon kárpótlást eddigi kedvetlen dider­géséért. Kivált a holnapi kirándulásokhoz kívánunk aranyos verőfényt és jókedvet. Holnap lesz többi közt a svábhegyi hagyományos népünnep, melyben ezeren meg ezeren szoktak részt venni, ha az idő kedvez. Holnap lesz továbbá a tegnapi ismerkedési estélylyel megkezdődött jogászgyűlés tagjainak gö­döllői kirándulása, melyben (valamint a margitszigeti mulatságban) nem-tagok is részt vehetnek, miután egy tag ajánlatára könnyen kaphatnak jegyet a gyű­lés központi irodájában. (uri­ utca 8. sz. a.) Tegnap, ünnep szombatján, a nekivadult időjárás kissé meg­szelídülvén, a kisütött verőfény remélnünk engedte, hogy a légmérséklet megbomlott egyensúlya a szent­­ünnepek alatt valahogy csak helyre állhat. Vajha úgy lenne!*

Next