Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)

1873-06-11 / 133. szám

egy cikket „a pórság erkölcsiségének hasznáéról s azonnal kiadta a parancsot, hogy parasztjai kivétel nélkül a c­arkovi földbirtokos eme cikkét bemagol­ják; a földbirtokos aztán megkérdezd őket, várjon meg is értik-e, a mi benne van. A gondviselő azt felelte : „no, no ... érteni bizony nem értik !“ Egy izben alattvalóinak azt is megparancsold, hogy számjegyezzék magukat a rend és a gazdasági pénztár haszna végett s hordja mindegyik számje­gyét gallérján. Ha aztán valaki közülök találkozott urával, csak azt kiáltá elébe, hogy ez, vagy amaz a szám megy el mellette. Az ur pedig kegyesen felelé: „Ne csak menj isten hitével.44 Azonban Lukitsch Jeremes minden rendtartás és olcsóság dacára las­­sankint igen nehéz helyzetbe jutott; egyik falucskát a másik után zálogositotta el s végre el is adta. Elődei után megmaradt legutósó fészkét, a fal­vat, a be nem fejezett templommal, már a korona adta el, Lukitsch Jeremes szerencséjére, két héttel halála után,­­­el nem bírta volna soha e súlyos csapást. Még tulajdon házában, ágyán lehelte ki utósó leheletét, körülállva cselédeitől, orvosa oltalma alatt. A szegény Pantelejnek azonban nem maradt semmije sem, az egyetlen Bettonowon kívül. Pante­­lej atyja betegségéről Csak akkor értesült, midőn már a hadseregben szolgált. Épen tizenkilencedik évét érte el. Gyermekkora óta soha nem távozott szülői házától, s édes­anyja, Wassiljewna Wassilissa, e jószivü, de tökéletesen buta nő gondviselése alatt elkényeztetett urfivá serdült; egyedül e nő gondoskodott neveléséről, mert Lukitsch Jeremes, ki gazdasági intézkedéseibe volt mindig merülve, arra nem ért rá. Csak egyetlen egyszer büntette fiát sajátkezüleg azért, mert a Rzü (R) betűt Arzá­­nak ejté ki, de épen e napon mély, titkos­aa érte Lukitsch Jeremejt— legjobb kutyája halálosan neki­rohant egy fának. Egyébiránt Wassilissa nevelés körüli fáradozá­sai egyetlen egy erőködésre szorítkoztak : t. i. fia ____i -- ----------------- uj ■—JJ ■ UJ 1 » T " vk­ént elbocsátott katonát fogadott nevelőül s ettől halálálig folyvást reszketett mint a levél; mert, gondolá­d — ha ez fölmond, jaj. Akkor veszve vagyok ! Mit kezd­jek akkor? Honnan vegyek más tanítót? Ezt is csak nagy ügygyel-bajjal halásztam el szomszéd­asszonyomtól ! Bierkopf, e ravasz madár, kiváló hely­zetét azonnal felfogta, ivott mintegy dragonyos, és reggtől estig aludt. Tanfolyama bevégeztével Pantelej hadseregi szolgálatba állt. Wassiliewna Wassilissa akkor már nem élt. Meghalt ijedtében, félévvel e fontos esemény előtt. Almában egy fehér embert medvén látott nyargalni. Lukitsch Jeremej nem sokára követte drága hitvesét a más világba. Édes­atyja betegsége első hírére Pantelei sebbel-lábbal sietett haza, azon­ban atyját nem találta már többé az élők között. De mekkora volt csodálkozása, midőn látá, hogy a gaz­dag örökösből egyszerre szegény elődi jön. Csak kevesen bírják el a szerencse ily rettenetes változá­sát. Pantelejt e változás szilajjá és emberkerülővé tette. A derék, bőkezű és jószivü, bár dőrő és indu­­latoskodó emberből egyszerre felfuvalkodott nemes­ke lett; szomszédaival nem érintkezett — a gazda­goktól szégyenlé magát s a szegényeket megveté— a helységbeli elöljáróságok és mindenki irányában is hallatlan kihívó magaviseletet tanúsított. — Azért én — mondá — mégis az ország egyik nemese vagyok. Egyszer csaknem agyonlőtte a rendőrt, mert ez szobájába, süvegjét le nem véve, lépett. Persze a hatóságok semmit sem néztek el, s minden alkalom­mal éreztették vele szigorukat; mindezek mellett féltek tőle az emberek, mert borzasztó hereskedő volt s minden második szónál késsel fenyegetőzött. A legkisebb ellenmondásnál szemei dühösen szikráztak és hangja elfogyott ... Én — dadogá — ön . . n-n-n-n-n-t ... ha fejembe kerül is! . . stb. stb. Különben legtisztább jellemű ember volt, ki soha semmibe nem keveredett. Persze soha senki nem látogatá. Mindamellett jó és saját modorában nagylelkű volt, semmi igazságtalanságot és elnyomást nem tűrt, még idegenek irányában sem, és parasztait sziklaként védelmezte. Mit­­ szokta mondani, öklét dühösen sa­ját fejéhez ütve, népeimet bántani, saját népeimet? akkor ne legyek én Tschertapc­anon . . .“ , ... ----- —-r»_---1:- __________ Iwanowitsch Tichon Njedapjuskin származásá­val nem kevélykedhetett úgy, mint Jerematich Pan­telej. Atyja jobbágyoktól származott és csak negy­venévi szolgálat által nyerte meg a nemességet. Njedapjuskin ur­amaz emberek egyike volt, kiket a balsors állhatatossággal, mintegy személyi gyűlö­letből üldöz. A szegény, hatvan éven át, azaz szüle­tésétől fogva élete végéig szorongatással, nyomorral s mindama keservvel küzdött, melyeknek a szegény emberek ki vannak téve, zúzta magát, soha eleget nem evett, soha nem pihente ki magát, agyonfáradt, búslakodott, minden képekért reszketet, ártatlanul szenvedett a szolgálatban s végre meghalt, anélkül hogy magának vagy gyermekeinek csak napi ke­nyeret is kereshetett volna. A végzett úgy üldözte, mint hajtáson a nyulat. Jó, becsületes ember volt, de meg lehetett vesztegetni, egy griveniktől kezdve bezárólag két ezüst rubelig. Njedapjuskinnak sovány, aszkóros felesége volt; gyermekei szerencsére, mind meghaltak, Tichont és leányát, Mitrodorát kivéve, kit a „kacér bolti füg­­getyü“ csefnévvel díszítettek föl s ki sokféle szo­morú és nevetséges kaland után végre egy titkárhoz ment férjhez. Az öreg Njedapjuskinnak életében sikerült, Tihhonját egy kancelláriában helyezni el, mint „állami tisztviselőt,11 fia azonban atyja halála után azonnal elhagyta állomását. Az örökös rettegé­sek, az éh­ és hideggel való elpusztító küzdelem, édes­anyjának gondteljes baja, atyjának gazdasági örökös kétségbeesése, gazdái s a szatócsok durva bánásmódja, a mindennapi szünetlen ínség Tihhon­­ban leirhatatlan félénkséget fejlesztett; elöljárói va­lamelyikének csak puszta látásán is már összerez­zent, mint a madár a kalitkában. Elhagyta tehát helyét. A részvétlen, mondhatni szeszélyes természet az embereket különféle tehetségekkel és hajlamokkal ruházza fel, anélkül hogy öszhangba hozná azokat a társadalmi életben elfoglalt állásuk és vagyonuk­kal; az ő neki oly sajátos gondossággal és szeretet­tel, Tichonból, a szegény tisztviselő fiából érzékeny, lágy, fogékony, lusta lényt alakított, lényt, ki kizá­rólag az élvezetet hajhászta és rendkívüli finom iz és szagérzékkel birt .... A természet alkotta és csupa gondosságból tökéletesité, s aztán — alkotá­pár«­kányai, hogy moot oaxanyú kápood­a C$8 rothadt gombák társaságában szép nagyra növekedjék. És nőtt is e teremtés, s mint mondják „élni“ is kezdett és a tréfa megindult. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. (Junius 9.) (Üres székek és padok. — Müller Miksa és Hunfalvy Pál. — Bálinth Gábor utazása.) (Bg g.) Az a kis szél, a mi fújt, nem állott tit­­­okban akadémikusainknak, hogy meg ne jelenje­nek. Mert ha a szép idő el­ensége a színháznak is, hová az emberek mulatni járnak, mennyivel inkább ellensége az akadémiának, hol mulatság szintén esik hébekorba, de bizonyára nem ez jellemzi az ülése­ket. Egyátalában nem csoda, hogy a verőfény, a zöld fa, a lombok megritkítják a tudós sorokat, me­lyeket a tél zúzmarája sűrűen kergette együvé. Igen, az akadémia a hideggel van szövetségben, (lásd a finnisták nagy számát,) jó barátja a viharok­nak, (emlékezzél az Ákin-Toldy, Szepesi-Télfi-hábo­­rúságokra) és szereti az időt, mely „villámmal vem­hezett/ (Mert ne használnék e pompás és erőteljes kifejezést, melyet azonfölül egyik kiváló érdemű kritikusunk „villámokkal vemhezett 41 hangulatában, egy ex cathedra bullájában kiválóan értelmesnek is deklarált ?!) Ez a szövetség nyert kifejezést a művész keze által az akadémia üléstermének falán elhelyezett viharos tájakban: ez a mai ülés és való­színűleg a következő ülés, sőt előre láthatólag az azután következő ülések ürességében is. Számokkal elő­­kiáltja ránk a XIX. század gyermeke. Elkészültünk ez interpellációra és elké­szítettük számainkat. Az akadémia üléstermében 90 karszék vár minden hétfőn a maga akadémikusára; a 90 közül a mai nap megérkezett ,nem több, nem kevesebb, mint 9. A hírlapi tudósítók számára az akadémia bőkezűsége kijelölt 3 széket; erre meg­jelentek 8-an. Hallgató közönség száma 5; nem sze­rint : 1 nő és 4 férfi. E nagyszámú gyülekezet előtt folyt le a mai ülés, melynek programmja szerint az el­őadó asztal is három vendégre volt fölteritve és a a rom közül csak egy érkezett meg, egy­mást küldött maga helyett, egy végkép elmaradt. Hunfalvy meg­jegyzéseit Müller Miksa nyelvtudományi felolvasá­saira Budenz mutatta be; Fogarasi „ő“-tőle vett le­velével híven megjelent; Pulszky, kinek Janus Pan­nonius­ról kellett volna új adatokat előterjesztenie, végkép elmaradt és az elnöki hely is Greguss Ágostra, mint az osztály jelenlevő legidősebb ren­des tagjára maradt. Hunfalvy megjegyzései Müller Miksának, a híres oxfordi tanárnak a nyelv tudományáról irt felolva­sásai nyolcadikára vonatkoznak. E felolvasás a nyel­vek morphologiai és genealógiai osztályozásával fog­lalkozók és valamint a könnyen írott könyv több részének, úgy ennek a felolvasásnak is nem egy a­­ gyöngéje. Hunfalvy az említett osztályozásnak főkép azokat a hibáit mutogatja, melyek a turáni nyelvekre vonatkoznak, hová a magyar is számittatik. Hunfalvy ál, ki nálunk Budenzzel teremtője az összehasonlító ugor­ nyelvtudománynak, bizonyára közelebbről is­meri a szóban forgó nyelveket, mint Müller, ki egy rájok vetett futó tekintettel beéri. A felolvasások hibáit már nem első ízben igazítja helyre Hunfalvy. A „Nyelvtudományi közleményekében, valamint akadémiai értekezésekben többször foglalkozott e könyvvel, és csak mostanában is másodszor áll po­lémiában a hírneves oxfordi tanárral. Müller ugyanis Treforthoz írt levelében bizalmatlanságának adott kifejezést a görög nyelv jövője iránt az iskolákban. Hunfalvy egy kitűnő cikksorozatban válaszolt, mely­ről annak idejében az augsburgi „Allgemeine Zei­tung” is nagy elismeréssel emlékezett meg egy leg­első helyen közlött cikkében, mely azt az óhajtást fejezte ki, vajha ne a görög-ellenes irány előtt ha­jolna meg a magyar kormány az iskolák küszöbön álló reformjánál. Bocsánat e kitérésért, megérintet­tük, miután tudtunkkal ama, nem minden jelentőség nélküli cikk kikerülte a magyar lapok figyelmét. Ez alkalommal kikelt Hunfalvy ama nézet ellen, mintha a nyelvek önkényes osztályozása alapján (nomád, háztüzi és állami nyelvek) az egyes népekre rásütni a magasabb államéletre való több vagy kevesebb hi­­vatottság bélyegét. E szerint a mi nyelvünk is no­mád és a mi népünk is csak olyan, a minő a nyelve, a mi államunk is csak olyan, a minő a népe. Müller munkája az akadémia kiadásában nem sokára ma­gyar nyelven is meg fog jelenni. Fordításával Stei­­ner Zsigmond foglalkozik. Nem lenne jó a végére oda csatolni Hunfalvy megjegyzéseit? Következett Fogarasi, illetőleg „ő,a­kinek utósó tudósítását Kiadtából vette,melyben utazása követke­zőleg vázoltatik. Bálint Gábor ez évi február 21-én kelt útra Szt.-Pétervárról. Nyisnyi-Novgorodig vas­úton, onnét Kazánig a Volga engedező jegén posta­lovakkal utazott. Kazánban ismerőseit meglátogat­ván, ugyanazon hó 27-én este egy moszkvai távirati tiszttel indult útra. Március 1-jén érkeztek Permbe, hol két napig időztek, kinyugodván a lehető rész út fáradalmait. Permtől Jekaterinenburgig hasonlókép rész volt az út. Jekaterinenburgban ismét két napig időztek, hol pihenéssel és bevásárlásokkal töltötték az időt. Bálinth a juhbőr-bunda mellé még egy dak­­hának nevezett szarvasbőr-bundát s a nem elég me­leg szőrbotosok helyett kutyabőrrel bélelt csizmát vett. Említett útitársával, ki nagyon elgyöngült, csak Thumenig utazott, honnan egy zsandárfőtiszttel foly­tatván útját, a jóutú nyugati Szibériába értek kel­lemes, nem hideg időben. Hol postalovakkal, hol pa­rasztlovakkal utaztak, ez utóbbiakkal azért, hogy lássák a szibériai parasztok életmódját. Bálinth uti­­társa tulajdonkép Irkutskba volt küldve az ottani viszonyok tanulmányozására, azonban Kraszno­­jarszkban kellett maradnia egy ottan vett távsür­gönyre. Bálinth utazás közben csaknem mindig a jenissei régi fölirat megfejtésével foglalkozott, s így nagy kedve jött, Krasznojarszkból kirándulást tenni a feliratos kő megtekintésére. E célból a jenissei kormányzótól kapott is előfogatos jogot, fizetvén a lovakért azt a díjt, melyet az orosz hivatalnokok tar­toznak fizetni, de minthogy a jenissei folyamán a jég engedezése folytán az út csaknem járhatlan volt, e tervet visszatérő útjára kellett halasztania. Az em­lített kőföliratot a székely fölirat alapján kísérletté megfejteni, s eme kísérlete eredményét még Krasz­nojarszkból akarta akadémiánknak megküldeni, va­lamint az orosz akadémiának is, elismerése jeléül az orosz kormány pártolásáért. Azonban fáradt lévén, s egy hadi főorvosban Irkutskig útitársat találván, eb­beli szándékának megvalósítását későbbre halasztá, s ez igen drága városból március 17-kén útra kelt a rettegett orosz postaszekéren. Ápril 2-kán érkezett meg a még drágább Irkutskba, hol másnap átadta a Szt.-Pétervárról hozott leveleket Szibéria főkor­mányzójának. Irkutskból ápril 4-én délután indult el, estig a Baikal-tó partjáig érkezett. Másnap a tó sima jégtükrén szánon folytatta útját, a 45 versenyi utat 3 óra helyett a hó­fuvatagok következtében csak 6 578

Next