Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)
1873-06-11 / 133. szám
egy cikket „a pórság erkölcsiségének hasznáéról s azonnal kiadta a parancsot, hogy parasztjai kivétel nélkül a carkovi földbirtokos eme cikkét bemagolják; a földbirtokos aztán megkérdezd őket, várjon meg is értik-e, a mi benne van. A gondviselő azt felelte : „no, no ... érteni bizony nem értik !“ Egy izben alattvalóinak azt is megparancsold, hogy számjegyezzék magukat a rend és a gazdasági pénztár haszna végett s hordja mindegyik számjegyét gallérján. Ha aztán valaki közülök találkozott urával, csak azt kiáltá elébe, hogy ez, vagy amaz a szám megy el mellette. Az ur pedig kegyesen felelé: „Ne csak menj isten hitével.44 Azonban Lukitsch Jeremes minden rendtartás és olcsóság dacára lassankint igen nehéz helyzetbe jutott; egyik falucskát a másik után zálogositotta el s végre el is adta. Elődei után megmaradt legutósó fészkét, a falvat, a be nem fejezett templommal, már a korona adta el, Lukitsch Jeremes szerencséjére, két héttel halála után,el nem bírta volna soha e súlyos csapást. Még tulajdon házában, ágyán lehelte ki utósó leheletét, körülállva cselédeitől, orvosa oltalma alatt. A szegény Pantelejnek azonban nem maradt semmije sem, az egyetlen Bettonowon kívül. Pantelej atyja betegségéről Csak akkor értesült, midőn már a hadseregben szolgált. Épen tizenkilencedik évét érte el. Gyermekkora óta soha nem távozott szülői házától, s édesanyja, Wassiljewna Wassilissa, e jószivü, de tökéletesen buta nő gondviselése alatt elkényeztetett urfivá serdült; egyedül e nő gondoskodott neveléséről, mert Lukitsch Jeremes, ki gazdasági intézkedéseibe volt mindig merülve, arra nem ért rá. Csak egyetlen egyszer büntette fiát sajátkezüleg azért, mert a Rzü (R) betűt Arzának ejté ki, de épen e napon mély, titkosaa érte Lukitsch Jeremejt— legjobb kutyája halálosan nekirohant egy fának. Egyébiránt Wassilissa nevelés körüli fáradozásai egyetlen egy erőködésre szorítkoztak : t. i. fia ____i -- ----------------- uj ■—JJ ■ UJ 1 » T " vként elbocsátott katonát fogadott nevelőül s ettől halálálig folyvást reszketett mint a levél; mert, gondolád — ha ez fölmond, jaj. Akkor veszve vagyok ! Mit kezdjek akkor? Honnan vegyek más tanítót? Ezt is csak nagy ügygyel-bajjal halásztam el szomszédasszonyomtól ! Bierkopf, e ravasz madár, kiváló helyzetét azonnal felfogta, ivott mintegy dragonyos, és reggtől estig aludt. Tanfolyama bevégeztével Pantelej hadseregi szolgálatba állt. Wassiliewna Wassilissa akkor már nem élt. Meghalt ijedtében, félévvel e fontos esemény előtt. Almában egy fehér embert medvén látott nyargalni. Lukitsch Jeremej nem sokára követte drága hitvesét a más világba. Édesatyja betegsége első hírére Pantelei sebbel-lábbal sietett haza, azonban atyját nem találta már többé az élők között. De mekkora volt csodálkozása, midőn látá, hogy a gazdag örökösből egyszerre szegény elődi jön. Csak kevesen bírják el a szerencse ily rettenetes változását. Pantelejt e változás szilajjá és emberkerülővé tette. A derék, bőkezű és jószivü, bár dőrő és indulatoskodó emberből egyszerre felfuvalkodott nemeske lett; szomszédaival nem érintkezett — a gazdagoktól szégyenlé magát s a szegényeket megveté— a helységbeli elöljáróságok és mindenki irányában is hallatlan kihívó magaviseletet tanúsított. — Azért én — mondá — mégis az ország egyik nemese vagyok. Egyszer csaknem agyonlőtte a rendőrt, mert ez szobájába, süvegjét le nem véve, lépett. Persze a hatóságok semmit sem néztek el, s minden alkalommal éreztették vele szigorukat; mindezek mellett féltek tőle az emberek, mert borzasztó hereskedő volt s minden második szónál késsel fenyegetőzött. A legkisebb ellenmondásnál szemei dühösen szikráztak és hangja elfogyott ... Én — dadogá — ön . . n-n-n-n-n-t ... ha fejembe kerül is! . . stb. stb. Különben legtisztább jellemű ember volt, ki soha semmibe nem keveredett. Persze soha senki nem látogatá. Mindamellett jó és saját modorában nagylelkű volt, semmi igazságtalanságot és elnyomást nem tűrt, még idegenek irányában sem, és parasztait sziklaként védelmezte. Mit szokta mondani, öklét dühösen saját fejéhez ütve, népeimet bántani, saját népeimet? akkor ne legyek én Tschertapcanon . . .“ , ... ----- —-r»_---1:- __________ Iwanowitsch Tichon Njedapjuskin származásával nem kevélykedhetett úgy, mint Jerematich Pantelej. Atyja jobbágyoktól származott és csak negyvenévi szolgálat által nyerte meg a nemességet. Njedapjuskin uramaz emberek egyike volt, kiket a balsors állhatatossággal, mintegy személyi gyűlöletből üldöz. A szegény, hatvan éven át, azaz születésétől fogva élete végéig szorongatással, nyomorral s mindama keservvel küzdött, melyeknek a szegény emberek ki vannak téve, zúzta magát, soha eleget nem evett, soha nem pihente ki magát, agyonfáradt, búslakodott, minden képekért reszketet, ártatlanul szenvedett a szolgálatban s végre meghalt, anélkül hogy magának vagy gyermekeinek csak napi kenyeret is kereshetett volna. A végzett úgy üldözte, mint hajtáson a nyulat. Jó, becsületes ember volt, de meg lehetett vesztegetni, egy griveniktől kezdve bezárólag két ezüst rubelig. Njedapjuskinnak sovány, aszkóros felesége volt; gyermekei szerencsére, mind meghaltak, Tichont és leányát, Mitrodorát kivéve, kit a „kacér bolti függetyü“ csefnévvel díszítettek föl s ki sokféle szomorú és nevetséges kaland után végre egy titkárhoz ment férjhez. Az öreg Njedapjuskinnak életében sikerült, Tihhonját egy kancelláriában helyezni el, mint „állami tisztviselőt,11 fia azonban atyja halála után azonnal elhagyta állomását. Az örökös rettegések, az éh és hideggel való elpusztító küzdelem, édesanyjának gondteljes baja, atyjának gazdasági örökös kétségbeesése, gazdái s a szatócsok durva bánásmódja, a mindennapi szünetlen ínség Tihhonban leirhatatlan félénkséget fejlesztett; elöljárói valamelyikének csak puszta látásán is már összerezzent, mint a madár a kalitkában. Elhagyta tehát helyét. A részvétlen, mondhatni szeszélyes természet az embereket különféle tehetségekkel és hajlamokkal ruházza fel, anélkül hogy öszhangba hozná azokat a társadalmi életben elfoglalt állásuk és vagyonukkal; az ő neki oly sajátos gondossággal és szeretettel, Tichonból, a szegény tisztviselő fiából érzékeny, lágy, fogékony, lusta lényt alakított, lényt, ki kizárólag az élvezetet hajhászta és rendkívüli finom iz és szagérzékkel birt .... A természet alkotta és csupa gondosságból tökéletesité, s aztán — alkotápár«kányai, hogy moot oaxanyú kápooda C$8 rothadt gombák társaságában szép nagyra növekedjék. És nőtt is e teremtés, s mint mondják „élni“ is kezdett és a tréfa megindult. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. (Junius 9.) (Üres székek és padok. — Müller Miksa és Hunfalvy Pál. — Bálinth Gábor utazása.) (Bg g.) Az a kis szél, a mi fújt, nem állott titokban akadémikusainknak, hogy meg ne jelenjenek. Mert ha a szép idő elensége a színháznak is, hová az emberek mulatni járnak, mennyivel inkább ellensége az akadémiának, hol mulatság szintén esik hébekorba, de bizonyára nem ez jellemzi az üléseket. Egyátalában nem csoda, hogy a verőfény, a zöld fa, a lombok megritkítják a tudós sorokat, melyeket a tél zúzmarája sűrűen kergette együvé. Igen, az akadémia a hideggel van szövetségben, (lásd a finnisták nagy számát,) jó barátja a viharoknak, (emlékezzél az Ákin-Toldy, Szepesi-Télfi-háborúságokra) és szereti az időt, mely „villámmal vemhezett/ (Mert ne használnék e pompás és erőteljes kifejezést, melyet azonfölül egyik kiváló érdemű kritikusunk „villámokkal vemhezett 41 hangulatában, egy ex cathedra bullájában kiválóan értelmesnek is deklarált ?!) Ez a szövetség nyert kifejezést a művész keze által az akadémia üléstermének falán elhelyezett viharos tájakban: ez a mai ülés és valószínűleg a következő ülés, sőt előre láthatólag az azután következő ülések ürességében is. Számokkal előkiáltja ránk a XIX. század gyermeke. Elkészültünk ez interpellációra és elkészítettük számainkat. Az akadémia üléstermében 90 karszék vár minden hétfőn a maga akadémikusára; a 90 közül a mai nap megérkezett ,nem több, nem kevesebb, mint 9. A hírlapi tudósítók számára az akadémia bőkezűsége kijelölt 3 széket; erre megjelentek 8-an. Hallgató közönség száma 5; nem szerint : 1 nő és 4 férfi. E nagyszámú gyülekezet előtt folyt le a mai ülés, melynek programmja szerint az előadó asztal is három vendégre volt fölteritve és a a rom közül csak egy érkezett meg, egymást küldött maga helyett, egy végkép elmaradt. Hunfalvy megjegyzéseit Müller Miksa nyelvtudományi felolvasásaira Budenz mutatta be; Fogarasi „ő“-tőle vett levelével híven megjelent; Pulszky, kinek Janus Pannoniusról kellett volna új adatokat előterjesztenie, végkép elmaradt és az elnöki hely is Greguss Ágostra, mint az osztály jelenlevő legidősebb rendes tagjára maradt. Hunfalvy megjegyzései Müller Miksának, a híres oxfordi tanárnak a nyelv tudományáról irt felolvasásai nyolcadikára vonatkoznak. E felolvasás a nyelvek morphologiai és genealógiai osztályozásával foglalkozók és valamint a könnyen írott könyv több részének, úgy ennek a felolvasásnak is nem egy a gyöngéje. Hunfalvy az említett osztályozásnak főkép azokat a hibáit mutogatja, melyek a turáni nyelvekre vonatkoznak, hová a magyar is számittatik. Hunfalvy ál, ki nálunk Budenzzel teremtője az összehasonlító ugor nyelvtudománynak, bizonyára közelebbről ismeri a szóban forgó nyelveket, mint Müller, ki egy rájok vetett futó tekintettel beéri. A felolvasások hibáit már nem első ízben igazítja helyre Hunfalvy. A „Nyelvtudományi közleményekében, valamint akadémiai értekezésekben többször foglalkozott e könyvvel, és csak mostanában is másodszor áll polémiában a hírneves oxfordi tanárral. Müller ugyanis Treforthoz írt levelében bizalmatlanságának adott kifejezést a görög nyelv jövője iránt az iskolákban. Hunfalvy egy kitűnő cikksorozatban válaszolt, melyről annak idejében az augsburgi „Allgemeine Zeitung” is nagy elismeréssel emlékezett meg egy legelső helyen közlött cikkében, mely azt az óhajtást fejezte ki, vajha ne a görög-ellenes irány előtt hajolna meg a magyar kormány az iskolák küszöbön álló reformjánál. Bocsánat e kitérésért, megérintettük, miután tudtunkkal ama, nem minden jelentőség nélküli cikk kikerülte a magyar lapok figyelmét. Ez alkalommal kikelt Hunfalvy ama nézet ellen, mintha a nyelvek önkényes osztályozása alapján (nomád, háztüzi és állami nyelvek) az egyes népekre rásütni a magasabb államéletre való több vagy kevesebb hivatottság bélyegét. E szerint a mi nyelvünk is nomád és a mi népünk is csak olyan, a minő a nyelve, a mi államunk is csak olyan, a minő a népe. Müller munkája az akadémia kiadásában nem sokára magyar nyelven is meg fog jelenni. Fordításával Steiner Zsigmond foglalkozik. Nem lenne jó a végére oda csatolni Hunfalvy megjegyzéseit? Következett Fogarasi, illetőleg „ő,akinek utósó tudósítását Kiadtából vette,melyben utazása következőleg vázoltatik. Bálint Gábor ez évi február 21-én kelt útra Szt.-Pétervárról. Nyisnyi-Novgorodig vasúton, onnét Kazánig a Volga engedező jegén postalovakkal utazott. Kazánban ismerőseit meglátogatván, ugyanazon hó 27-én este egy moszkvai távirati tiszttel indult útra. Március 1-jén érkeztek Permbe, hol két napig időztek, kinyugodván a lehető rész út fáradalmait. Permtől Jekaterinenburgig hasonlókép rész volt az út. Jekaterinenburgban ismét két napig időztek, hol pihenéssel és bevásárlásokkal töltötték az időt. Bálinth a juhbőr-bunda mellé még egy dakhának nevezett szarvasbőr-bundát s a nem elég meleg szőrbotosok helyett kutyabőrrel bélelt csizmát vett. Említett útitársával, ki nagyon elgyöngült, csak Thumenig utazott, honnan egy zsandárfőtiszttel folytatván útját, a jóutú nyugati Szibériába értek kellemes, nem hideg időben. Hol postalovakkal, hol parasztlovakkal utaztak, ez utóbbiakkal azért, hogy lássák a szibériai parasztok életmódját. Bálinth utitársa tulajdonkép Irkutskba volt küldve az ottani viszonyok tanulmányozására, azonban Krasznojarszkban kellett maradnia egy ottan vett távsürgönyre. Bálinth utazás közben csaknem mindig a jenissei régi fölirat megfejtésével foglalkozott, s így nagy kedve jött, Krasznojarszkból kirándulást tenni a feliratos kő megtekintésére. E célból a jenissei kormányzótól kapott is előfogatos jogot, fizetvén a lovakért azt a díjt, melyet az orosz hivatalnokok tartoznak fizetni, de minthogy a jenissei folyamán a jég engedezése folytán az út csaknem járhatlan volt, e tervet visszatérő útjára kellett halasztania. Az említett kőföliratot a székely fölirat alapján kísérletté megfejteni, s eme kísérlete eredményét még Krasznojarszkból akarta akadémiánknak megküldeni, valamint az orosz akadémiának is, elismerése jeléül az orosz kormány pártolásáért. Azonban fáradt lévén, s egy hadi főorvosban Irkutskig útitársat találván, ebbeli szándékának megvalósítását későbbre halasztá, s ez igen drága városból március 17-kén útra kelt a rettegett orosz postaszekéren. Ápril 2-kán érkezett meg a még drágább Irkutskba, hol másnap átadta a Szt.-Pétervárról hozott leveleket Szibéria főkormányzójának. Irkutskból ápril 4-én délután indult el, estig a Baikal-tó partjáig érkezett. Másnap a tó sima jégtükrén szánon folytatta útját, a 45 versenyi utat 3 óra helyett a hófuvatagok következtében csak 6 578