Fővárosi Lapok 1873. július (149-175. szám)

1873-07-01 / 149. szám

Kiadó-hivatal, Pest, barátok­ tere,Athenaeum-épület. 149-dik sz. Kedd, ju Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Féltre...................8 fit. Negyedévre .... 4 firt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­­­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dij: Hatodh­asábos petit­sor .....................10kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunk­at a „Fővárosi Lapok“ július—decemberi féléves folyamára ajánljuk a közönség figyelmébe. A nyomdai és papírköltségek tete­mes megdrágulása miatt az „Athenacum“ kiadó­ társulata kénytelen volt lapunk előfizetési árát évnegyedenkint ötven krajcárral fölebb emelni, vagyis a pár év előtti árra térni vissza. E szerint előfizetési ára félévre 8, év­negyedre 4­árt. Szerelmeim... Szerelmeim, oh valóban Ti boldogok voltatok, Emlékimmi-­ mosolyogva Mulatozom rajtatok. Kit szerettem, szeretett mind, Valamennyi szép leány, Hol egy kis galyért csengtem, Virágzápor hullt reám. Szinte vágytam, hogy már egys­zer Csaljon is meg valaki, Azt hittem , a poétának Bús verset kell hallani. Kerestem a nem viszonzást, A szivbeli zivatart, De hiába, a gonosz lány Nem szeretni — nem akart. Úgy fogtam hát rá a versben, Hogy ez, vagy az nem szeret; Jaj pedig hát a szegénynek Szive majd­nem megrepedt. Egyszer aztán eljött későn Az utolsó szerelem : Melegebb volt, forróbb, vegyok­, Mint a többi összesen. Nem tavaszi szellőként jött, De mint késő őszi szél : A'harsogta, mint az orkán, Férfiúi szenvedély , Hanem ezt már csakugyan nem Viszontá a szőke lány, Elmaradt a virágzápor, Egy kis galy ha hullt reám. Könnyű szivü és kaczér volt, Ingadozó és hamis, Én sohajték, majd dühöngtem 8 uram bocs... — sírtam is. Mert furcsa volt Cézárnak, ki Diadallal robogott: A könyörgés talyigáján, Mely oly furcsán nyikorog. És az okát, mért van igy ez, Sehogy föl nem foghatám, Hogy lehet ily ellenálló Az az aranyhaju lány ? ! S egy szép reggel — midőn épen Ezen törtem fejemet. A tükörből szürke hajszál Lett reá a felelet. Tóth Kálmán: Egy fényes parthie. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. L­­ejteles Schmüle egy rongyos kaftánban jött be Lengyelországból valamikor hatvan évvel ezelőtt s bizonyára nem gondolta, hogy egy magyar nemes család ősévé lesz. A rongyos kaftán zsebében egy pár vörös hagymát, s bélése közé varrva tiz­srtot hozott magával. A kaftán aztán eltartott Smülének holta napjáig; ha leszakadt belőle egy rongy, varrtak hozzá egy másikat, nappal ruha volt, éjjel paplan, s nem hagyta el a jámbor férfi testét, csak mikor a lélek­­ is elhagyta azt. De a tiz­eet, az vándorolt, meg elment, meg visszajött, s mindig újabb, mindig nagyobb tár­saságban. Izrael istene megszaporitotta azt a pogányok földjén, s mikor az öreg Schmüle meghalt, ezrekre meg ezrekre ment már a tiz forint szaporodása. Hogy mennyire mert, azt pontosan nem tudták, csak gyanították. Az őre : nem ismerte az írástudók pogány mesterségét, csal. az ujjain szokott számitni s a nótárius irta neki a ki­s, traktusokat, melyeket csak a húzások száma szerint k­ülönböztetett meg. A kilenc gyerek közül is csak legidősebb Dávid volt beavtat­­va a luxusba, ki Pesten, S Bécsben condicionált nagy­­kereskedőházaknál, s valahányszor hazaérkezett di­vatos ruháiban, bámulás árgya lett a rongyos csa­ládnak, s botránykozás tárgya az öreg orthodox apának. Mikor aztán az öreg levégezte földi pályafutá­sát s elköltözött e siralom völgyéből oda, hol többé nem csúfolják utcahosszat a falusi gyerekek s nem hajigálja senki sárral a vb­ zsidót, Dávid hozzá lá­tott az apai örökség rendbehozásához, s a legősibb módon gyakorlatba vette az elsőszülöttségi jogot. Zsebre dugott mindent, azt­án visszament Pestre. A nyolc testvér egy kicsit óbégatott, szaladoztak eskü­dt­­höz, szolgabiróhoz, míg a H Hajdu pálcája rajuk nem ijesztett, hogy ne zaklassák tovább a tekintetes ura­kat. A tekintetes uraknak egyéb dolguk van, mint az ő nyomorúságos veszeked­éseiket hallgatni. Dávid Pesten etablíroz­ni magát s a rejteles Dá­vid cég nem sokára tekintély­be vergődött. Szerencsés spekulációk évről-évre tolták a vagy""! A­ legvakmerőbb vállalatok sikerültek. Megvette a gyapjút oly birkákról, melyek még meg sem szület­tek s a búzát oly földekről, melyek még be sem vol­tak vetve. S úgy tapasztalta, hogy ez jobban jövedel­mez, mint az a régi slendrián, melyet az emberek biz­tos üzletnek neveznek. A kétszerkettőt tudhatja akár­melyik gyermek, azzal az ember csak sántikálva jut el a milliókhoz. Dávid barátunk gyorsabb utat választott. Mikor aztán megvolt már a nagy vagyon, meg­jött hozzá a becsület is. Abban az időben kezdte épen a magyar kormány figyelmét kiterjeszteni az ipar és kereskedelem terén szerzett érdemekre. Azt mond­ják, hogy annak a rabnak az árán, melyet Jejteles Dávid literált a hadseregnek, egy magas állású hi­vatalnok házat építtetett. Beszéltek még egyebet is. Egy szóval nem hiányoztak a gyanúsítások, mikor Jejteles ur nemességre emeltetett. Jejteles ur nevetett s a hasát verte, mely egy idő óta tekintélyes módon domborodni kezdett. Ő maga előitélet nélküli férfiú volt s keveset adott az arisztokratikus cafrangokra. Nem magáért teszi, ha­nem a fiáért, a ki kap az ilyen bolondságokon. Gyere­keknek mulatság, ha nemesi címerükkel dicseked­hetnek. A fiú már egészen urnak lett nevelve. Végtelen megvetéssel sétált el a comptoir mellett s be nem kukkant volna a világért, hanem annál sűrűbben lá­togatta az istállót. Gavallér volt, a ki becsülni tudta a jó lovakat s a szép hölgyeket. Dávid ur nevetett arra is s azt tartotta a fiáról, hogy teheti. Ő maga csak kereskedő maradt, neki már bajos volna megszokni az úri tempókat s aztán miért is szalasztaná el még azt az egy pár milliót, a­mit halá­láig összeszerezhet. A gyereknek annál­ több jut a dámákra meg pompákra. Ha nem a nevét, azt megváltoztatta rejteles Dá­vid ur a nemesi címerrel mindjárt. Hadd szokjék hozzá a világ most mindjárt, mikor a fiatal ember először kezd kilépni az életbe. Az bolond név, hogy rejteles. A vén, rongyos zsidónak jó lehetett, mikor Galíciából kijött. Még Dávid úr is viselhette, a zab­­liferáláshoz meg a gyapjúveréshez nem szükséges arisztokratikus név. De az ifjú Alfréd csak nem jelen­het az meg azzal a nagy világban ? Az uj családi nevet Alfréd választotta s illő volt a 18 éves ifjú phantáziájához. Eleinte a Jellemessy és Sziklaváry nevek közt habozott, de miután az előbbit Dávid úr némi vonatkozásnak tekintő üzlet­beli eljárására, maradt tehát a Sziklaváry. Ez poéti­kus volt s nem lehetett belőle semmi maliciózus meg­­­jegyzést csinálni. Jejteles Dávid ur sohasem keres­kedett sziklákkal. Az uj nemes család ekként meg lévén alapitva, Jejteles Dávid urat csak addig tartotta még a gond­viselés e gyarló világon, míg Alfréd elérte huszonne­gyedik évét. Ekkor oly pontossággal, melyet a gaz­dag örökös nem becsülhetett meg eléggé, elköltözött az apa. Azt nem mondhatjuk, hogy őseihez, mert a buzgó orthodox vén zsidók bizony meg nem tűrték volna maguk közt a kikeresztelkedett hite­hagyottat. De Sziklaváry Alfréd úr nem is sokat törődött azzal, hogy atyját melyik paradicsom fogadta be, az Ábra­­hámé-e, vagy a Jézusé; megfizette a stáját a temető papoknak becsületesen, s emeltetett egy nagy már­­­vány obeliszket az elhúnytnak, azzal vége volt. Be­fejezte fiai kötelességét. A comptoirt bezárták. Sziklaváry úr nem fog­lalkozik semmiféle gyapjú- és zabvásárlással. Nincs is rá szükség, hogy a katonaságot csalják, annyi a mindenféle börzespekuláció, a sok részvényvállalat, hogy az embernek csak úgy ömlik lábaihoz a pénz. Még le sem kell hajolni, hogy az ember fölszedje, íbv.­"3re~efwarok's a/- einiuernek cs­ik a zsebébe" kell tenni a tölt tárcát. És mindezt az ember úri társaságban teszi, ga­vallérok, grófok, bárók közt. Az ember csak a nevét adja oda, nem kérik sem pénzét, sem eszét. Sziklaváry Alfréd, ez a név elég, hogy valamely vállalat, reus­­sáljon. A syndicatusok versenyeznek a nagy börze-ha­talmasság kegyéért, a grófi társak csaknem tenye­rükön hordják, elkényeztetik, hízelgnek a fiatal em­bernek. Még a hölgyek is oly nyájasan mosolyog­nak, a­hol csak megjelenik. Sziklaváry Alfréd maga sem tudja, hogyan lett nagy ember, nevezetes ember s mindenek fölött szeretetreméltó ember. II. Az emberiség nagy billance-ában is megvan min­dig az egyensúly és arány; ha az egyik mérő­ ser­penyő emelkedik, a másik alászáll. A comptoirokból és a gyárak kéményein fölfelé emelkedik az uj arisz­tokrácia, sülyed és pusztul a régi. Az ősi nevek hor­dozói megkísérlik egy kissé modernebb, szilárdabb alapot adni a foszladozó pergamennek s belékontár­­kodnak a zsidók mesterségébe. Őseik kurtább módon végezték. Lejöttek szik­laváraikból az út szélére, amerre a vásárra menő kereskedők elhaladtak s az üzletnek ez a neme biz­tosabb volt, mint a mai börzén. Csak egy jó szál kard kellett hozzá s egy kis bátorság, mig ma meny­nyi rafinéria ! Az ember aggódik, töpreng, kalkulál s végre is áldozatául eshetik a legelső jött-menntek, a ki talán tavaly még batyuval vándorolt faluról­­falura. Az arany borjú ostoba bálvány s nagyon sze­szélyesen bánik hiveivel, a kik imádják. Az egyik­nek koldusbotot nyom a kezébe az álmatlan éje­kért, melyeket töprengő számitgatásban töltött, a másikra meg kiönti a bőség szaruját, a ki talán tízig sem tud hibátlan számitni az ujjain. Trencsényi Ágoston gróf ama szerencsétlenek közé tartozott, kikre a börze együ­gyü fortunája se­hogy sem akart mosolyogni s mennél makacsabbúl próbálgatta a gróf kicsikarni kegyeit, annál jobban hátat fordított az neki. (Folyt, köv.)

Next