Fővárosi Lapok 1873. július (149-175. szám)

1873-07-01 / 149. szám

(Francia beszély) Irta: Pontmartin. I. A dicsvágy embere, engedve ábrándszülte szeszélyének, avagy talán ama hitnek, hogy a házasságban az ifjúkori álmok betelnek vagy feledségbe merülnek : nőül vette Gureuil Marceline kisasszonyt, a Grenobleh­ez kö­zel eső Ogerelles-völgy egyik gazdag birtokosának a leányát, ki még alig volt tizenhét éves s kiről egye­bet nem tudtak mondani, mint azt, hogy szép, szen­de, ájtatos hölgy. Atyja minden habozás nélkül adta őt férjhez. D’ Esparon Oktávnak költőies hajlamait a vidéken a hóbort bizonyos nemének tárták s ama vén nemes urak, kik koruk szellemében neveltettek, a legkevésbbé sem sejték a veszélyt, melyet az ily jel­­­­lem­ekkel való érintkezés előidézhet. A­mi Marcelinet illeti, ő sokkal korlátoltabb neveltetésben részesült, semhogy az emberek közt különbséget tudott volna tenni, ahonnan midőn az atyja által választott férj­nek nyújtá kezét, még csak esze ágában sem volt, hogy ő más férfihoz is mehetne nőül. Mindamellett azonban a szomszéd helységben élt egy fiatal ember, ki a­nélkül hogy egyetlen egy léleknek is bevallotta volna, a legmélyebb szerelmet táplálta Gureuil kisasszony iránt. Charvey György, ki egy számos tagból álló család harmadik fia volt, részint szükségből, részint hajlamától vontatva, a katonai pályára szánta magát. Bohóságnak tekinté ő­­ még ama gondolatot is, hogy oly mostoha anyagi vi­szonyai dacára föllépjen Marceline kezéért. Gondosan elrejté ő szivében azt a hajlamot, melyet józan esze kárhoztatott s hála e túlzásig vitt visszatartózkodá­­sának, keble titkát senki sem fedezte föl. Ama férfiak közé tartozott György, kik azt vélik, hogy megszent­­ségtelenitenek bizonyos érzelmet azáltal, ha azt csak távolról is sejteni engedik. Igen korán, még mielőtt iskoláit teljesen bevégezte volna, már szolgálatba lépett ő, s midőn Gureuil Marceline kisasszonynak d’ Esparon Oktávva­­­l egybekeléséről értesült, már garnizonban volt , házasság nem ég. Néhány hó múlva Oktáv érezni kezdi érelmetlenség előjelét, mely nyomást gyakor .l képzelőtehetségére, a mely őt addig fényes és légkörbe emelte föl, hol h­áborútlanul időzi fhrje nyugtalanságában nyilvánult e baj ; élő­vé vált az ábrándozás s ellenállhatlan vágy­­ lelkében támadó esz­méket napvilágra hozni. Oktávnak teljességgel nem kerülték ki figyelmét ama költészeti mozgalmak, melyek ez időszakban különösen fölmerültek s me­.....................................................■"■■■l———————— A felső-alpok egyik legterméketlenebb vidékén, félmértföldnyire a grenoblei úttól egy eléggé komor tekintetű kastély vehető észre, melynek építésmodo­­rát és korát még a régészek is alig lennének képesek meghatározni. Blignieux kastély négyszögű épület, melynek két tornyát a forradalom megcsonkítván, egyszerű, vörös cseréppel fedték be újra. A rácskapu egy elvadult szilfasétányra nyílik, honnan egy már megviselt, kövecses ösvény az országútra vezet ki. A kastély homlokzatával egy vonalban hosszú forrá­sz vonul el, honnan jobbra komor, sivár tájra lehet te­kinteni, mely sem a Dauphiné nagyszerű hegységé­nek jellegét, sem a Provence mosolygó síkjainak ké­pét nem tükrözi vissza. Közönséges alakzatú, fakó agyag­halmokon akad itt meg a szem, melyek meg­annyi bibircsóként vonulnak el egész az alpok első emelkedéséig. A tenyészet nagyon silány itt s a lako­soknál oly ínség és nyomor észlelhető,amely megh­atj­a a lelket. Ha az esős évszak beköszönt, mi sem nyújt elszomorítóbb látványt, mint e tájnak alant kóválygó, szürke, szakadozott fellegekkel borított ege. Történetünket megelőzőleg sok-sok évvel már kihalni látszott Blignieux kastélyból minden öröm, minden boldogság. E­lak d’ Esparon Oktáv gróf tulajdona volt, ki azonban abból rég óta elköltözvén, nejére s fiára hagyta át. Hogy mi lehet- e barátságos megválás indoka, tökéletesen senki sem tudta : a vén falak híven megőrzék­ a titkot. D’ Esparon Oktáv még igen fiatal volt, midőn szülei elhalván, ősi örökségének birtokosa lett. Ama lelkesedésben gazdag években nevelkedvén ő Páris­­ban, melyek a restauráció második korszakát képe­zik , nagyszerű eszmékkel telve tért szülőföldére vissza, melyeket az ifjúság rózsás sugáraival árasztva el, egész eszményi világot teremte magának, jóval igencsett a mi a valódi világunknál. Az életet csak is regényes oldaláról tekinté ő , elébe helyezte az ábrán­dot a valódiságnak, az értelmiséget az elveknek, így lépett ő ki a világba, hol a zajtalan küzdelem nem mindig nyer méltánylást s hol a legkötesb erények néha a legszebbek gyanánt tűnnek föl. Midőn Oktáv huszonnegyedik évét betölté, Ivekkel ő rövid idő alatt annyira megbarátkozott, hogy Párisból távozva azt hitte, mikep örökös sötét­ségre, és tétlenségre lesz kárhoztatva; az elégület­lenség egy nemét érezte, mely nem tört ugyan még belőle ki, hanem azért már is jelenkezett az unalom­ban. Ha a dicsőség amaz esélyeire gondolt, mely számára el volt­ veszve, el-elmondogatta magában mintegy önvigasztalásul, hogy küzdelem nélkül dia­dalt aratni nem lehet, és hogy ha ő független marad, bizonynyal sikerül vala neki az időszaki irodalom terén méltó helyet foglalni el; de mentül inkább hoz­zá szokott önszeretete eme gondolathoz, annál inkább fájt neki, hogy tehetségeit immár nem lend képes érvényükre emelni. A mutatkozott nedély elűzésére oly nővel kel­­lendett neki bírnia, ki mély belátással és ügyesség­gel lévén megáldva, negédelte volna a szenvedélyt, melyet nem érzett s d’ Esparon grófot úgy tekintette volna, mint beteget, a kinek hóbortjait legyezgetni kell. A hiúságnál nagyon jellemző, hogy szerfölött nehéz kielégíteni, de igen könnyű kedvében járni­ Alkalmazkodni Oktáv magas törekvéseihez, meg­­nyerni őszinte bizalmát s örök küzdelemben állani a titkos ábrándozók két nagy ellenségével : a dics­­vágygyal azoknál, kik képesek volnának valamit lendíteni, s a panaszszal azoknál, kikben a képesség hiányzik, ime­­ly tulajdonsággal kellett volna d’Esparon asszonyságnak birnia,hogy a bajt csirájába fojthassa. De ő a veszélyt nem sejté, s annál kevésbbé gondolhatott annak felhárítására.­Sokkal szendébb és őszintébb volt ő, semhogy szenvedélyességet mutasson akkor, midőn csupán engedékeny és alkalmazkodni törekvő, ki női kötelességének pontosan megfelel. Neki előzékeny gyöngédséggel kellendő férjéhez kö­­zelitenie, lelkének egész melegével, hogy ara teljes hatályt gyakorolhasson. Oktáv, e sötét, borongó ke­délyű férfi, ama különcség bizonyos jellegével bír­ván, mely a művészi természetű egyéneknél tapasz­talható, nem csoda, ha e közönyös, hideg jellemű hölgytül, ki minden mesterkélt tüntetésnek ellensége volt, idegenkedni kezdett. D’ Esparon asszony vissza­­vonult, magába zárkózott, épen nem sokat törődve azzal, ha nem követi férjét amaz ismeretlen valuton, melynél tőle visszamaradt, így aztán észrevétlenül bizonyos torlaszfal emelkedett közöttük, mely napon­kint gyarapodó ellenszenvben nyilvánult. (Folyt, köv.) tehát az aesthetikaiak is, épen oly viszonyban vannak az őket felidéző aesth­etikai tárgyakhoz, mint érzéki érzéseink az illető érzéki tárgyakhoz, például színlá­tásunk a látható, hanghallásunk a hallható tárgyak­hoz. Ezek gerjesztik föl érzésünket, és sok esetben ezektől ered az érzésnek sajátságos neve is.Beszélünk­ az érzési világ körében, rózsa-, narancs-, tégla-, ég­­színről, gyémánt-, arany-, selyem­fényről, mindannyi az érzést értve, melyet e tárgyak látásakor ta­pasztalunk, beszélünk érces hangzásról, hordókon­­gásról, bársonypuha fogásról, ibolyaszagról, cukor, méz, bor s egyéb izekről. — Szintúgy beszélhe­tünk az aesthetika körében, példáil az otthoniasság érzéséről, mint a melyet az otthonias állapot gerjeszt, az üresség érzéséről, mint a mely valami üres arc, üres festmény, üres vers hatásakint keletkezik. S összehasonlítván lelki érzéseinket az érzékiekkel, pár­­vonalosan tekinthetjük a kedélyt is mintegy lelki érzéknek, lelki szervnek, mely szintúgy megérzi va­lamely aesthetikai jelenség sajátságos hatását, mikint a szem valamely szín­, a fül valamely hangvál­tozatét. Kisebb-nagyobb mértékben, homályosabban, világosabban, minden érzéssel vele jár bizonyos kedv vagy bizonyos kedvetlenség,mint a magyar mondja: jó kedv vagy rosz kedv, azaz minden érzés vagy jól esik vagy roszül; s a kedélyvilágnak ép eme kétfar­­kúságánál fogva kell az aesthetikai érzésnek is vagy tetszésben vagy visszatetszésben nyilvánulni. Emlí­tettük már, hogy a mint kedélyünket vagy a jó vagy az igaz viszhangoztatja, más szóval, a mint érzésünk a szépségnek vagy erkölcsi vagy értelmi jelensé­geire válaszol, a szerint mutatkozik tetszésünk vagy mint rokonszenv vagy mint elégültség, visszatetszé­sünk pedig vagy mint ellenszenv vagy mint elégület­lenség, s az aesthetikai érzéseket akarván jellemezni, föladatunk nem lehet egyéb, mint egyfelől a rokon­­meg ellenszenv, másfelől az elégültség meg elégület­lenség egyes árnyalatainak bemutatása. Először is nézzünk körül az erkölcsi világban. Az erkölcsi jó a rokonszenv érzésének ugyan­azon egyes mozzanatait gerjeszti bennünk, mint emez erkölcsi jónak alapján keletkező aesthetikai jelensé­gek, még pedig akkor is, midőn már nem eredeti. Az aesth­etikai érzésekről. 1. Az aesth­etikai érzések, az élet és tudomány egy­hangú felfogása szerint, azok, melyeket a szép meg a rút jelenségei gerjesztenek bennünk, melyek tehát egyfelől a tetszésben, másfelől a visszatetszésben ösz­­pontosulnak. A szép tetszik, a rút visszatetszik, s ez a mondat kimeríti az egész aesthetikát, csakhogy nem magya­ráz meg semmit. Sem a szépnek, sem a tetsző érzésnek fogalmát ki nem vonhatjuk belőle. S valamint a szép fogalmának és körének fölvilágosítása végett a rokon jó és igaz fogalmaihoz fordulunk, szintúgy fordulha­tunk a tetsző érzés fölvilágosítása végett azokhoz az érzésekhez, melyeket a jó és igaz jelenségei keltenek, átalában minden lelki érzés fölvilágosítása végett fordulhatunk a testi érzéshez, különösen ahhoz a leghatározottabbhoz, mely működő érzékeink által támad, midőn t. i. a láthatót látjuk, a hallhatót hall­juk, a tapinthatót tapintjuk, a szagolhatót szagoljuk, az ízlelhetőt ízleljük. Midőn látunk, valami látható­nak érezzük hatását; midőn valami jól esik lelkünk­nek, oly valaminek érezzük hatását, a mi ítéletünk sze­rint szép, vagy jó, vagy igaz, ítélő erőnket, mely a lelkünkre ható különféle jelenségeket megbírálja, e jelenségek különféle mi­volta szerint külön-külön névvel jelöljük, habár az mindenkor azon egy ítélő erő. Értelemnek nevezzük, midőn az igazat s a közönséges jót, t. i. a hasznost ismeri föl; lelkiismeretnek mondjuk, midőn az er­kölcsi jót méltányolja s az erkölcsi roszét kárhoz­tatja; végül egyik külső érzékünk nevét ruházzuk rá, midőn a szépről ítél, s jellemző, hogy ez az átru­házott érzék korán sem olyan, mely a szép jelensé­geinek fölfogására szolgál, a­mi vagy a látás vagy a hallás lehetne, hanem az állati táplálkozás eszköze, s egyúttal az az érzék, mely valamennyi között a leg­szeszélyesebb, bár egyszersmind legemberibb és leg­haladóbb : az ízlés. Leghaladóbb, amennyiben, a többi érzékkel ellenkezőleg, a korral nem hanyatlik, sőt tökéletesedik. Sajátságosan emberi, amennyiben minden más érzék egyik-másik állatnál élesebben kifejlődik mint az embernél, míg az ízlésben az em­ber múlja felül valamennyi állatot, miért is a scho­­lasztikusok­ az embert él­es kétértelműséggel animal sapiensnek nevezték, a sapiens nemcsak bölcset, hanem ízlétet is jelentvén. Hogy végre az ízlés érzéke nagyon egyéni és szeszélyes, nem szükséges muto­gatni , hirdeti ezt a közmondás is: de gustibus non est disputandum, melynek értelme az, hogy senki sem állít­hatja kizárólag a maga ízlését helyesnek s hogy tu­lajdonképen minden ízlés jogosultnak tekintendő, mely nézetet némelyek, hibásan, az aesth­etikai ízlésre is alkalmaznak. Hibásan, mert, hogy valamit szép­nek ítéljünk, az szintúgy nem függ saját ké­­nyünk kedvünktől, mint nem függ az, hogy valamit jónak vagy igaznak tartsunk ; szép­ izlésünkben is — bár olykor igen homályos tudattal — szint­­oly állandó és tárgyilagos érvényű törvényeket követünk, mint akár a jóra törekvő lelkiisze­tünkben, akár az igazat kereső értelmünkben, annál inkább, hogy az aesth­etikai jelenségekkel szemben is csak annak nyújthatjuk a szépség koszorúját, a­mi egyszersmind j­ó vagy egyszersmind igaz, a­mi pedig az egyikkel vagy másikkal ellenkezik, azt nemcsak rosznak vagy nem­ igaznak, hanem rútnak is kell ismernünk. Azaz: a­mit értelmünk igaznak vagy lel­kiismeretünk jónak vall, ugyanazt ízlésünk szépnek vallja; a mit értelmünk nem igaznak vagy lelkiisme­­rünk rosznak talál, ugyanazt ízlésünk — ha ugyan egésséges — rútnak találja. Hogy mind­eme jelenségeknek érzelmi hatása is azonos lesz, a fent érintett rokonságokból múlhatat­lant foly. Azon jelenségek azon érzéseket gerjesz­tik, s ha az aesth­etikai jelenségek részint erkölcsi, részint értelmi alapon mutatkoznak, az aesth­etikai érzések is, azaz a tetszés meg visszatetszés érzései szintén vagy erkölcsiek vagy értelmiek lesznek, azaz vagy az erkölcsi rokon- meg ellenszenv vagy pedig az értelmi elégedettség meg elégületlenség formájába öltöznek. Ne csodálkozzunk tehát, ha az aesthetikai érzé­seket gyakorta nem is jelölhetjük más nevekkel, mint a­melyekkel a lélektan az erkölcsi és értelmi érzéseket jelöli. Meg ne ütközzünk abban se, hogy az érzések némely árnyalatát csak a jelenség szerint bírjuk megnevezni, mely fölgerjeszti. Lelki érzéseink, 648

Next