Fővárosi Lapok 1873. július (149-175. szám)
1873-07-01 / 149. szám
(Francia beszély) Irta: Pontmartin. I. A dicsvágy embere, engedve ábrándszülte szeszélyének, avagy talán ama hitnek, hogy a házasságban az ifjúkori álmok betelnek vagy feledségbe merülnek : nőül vette Gureuil Marceline kisasszonyt, a Grenoblehez közel eső Ogerelles-völgy egyik gazdag birtokosának a leányát, ki még alig volt tizenhét éves s kiről egyebet nem tudtak mondani, mint azt, hogy szép, szende, ájtatos hölgy. Atyja minden habozás nélkül adta őt férjhez. D’ Esparon Oktávnak költőies hajlamait a vidéken a hóbort bizonyos nemének tárták s ama vén nemes urak, kik koruk szellemében neveltettek, a legkevésbbé sem sejték a veszélyt, melyet az ily jellemekkel való érintkezés előidézhet. Ami Marcelinet illeti, ő sokkal korlátoltabb neveltetésben részesült, semhogy az emberek közt különbséget tudott volna tenni, ahonnan midőn az atyja által választott férjnek nyújtá kezét, még csak esze ágában sem volt, hogy ő más férfihoz is mehetne nőül. Mindamellett azonban a szomszéd helységben élt egy fiatal ember, ki anélkül hogy egyetlen egy léleknek is bevallotta volna, a legmélyebb szerelmet táplálta Gureuil kisasszony iránt. Charvey György, ki egy számos tagból álló család harmadik fia volt, részint szükségből, részint hajlamától vontatva, a katonai pályára szánta magát. Bohóságnak tekinté ő még ama gondolatot is, hogy oly mostoha anyagi viszonyai dacára föllépjen Marceline kezéért. Gondosan elrejté ő szivében azt a hajlamot, melyet józan esze kárhoztatott s hála e túlzásig vitt visszatartózkodásának, keble titkát senki sem fedezte föl. Ama férfiak közé tartozott György, kik azt vélik, hogy megszentségtelenitenek bizonyos érzelmet azáltal, ha azt csak távolról is sejteni engedik. Igen korán, még mielőtt iskoláit teljesen bevégezte volna, már szolgálatba lépett ő, s midőn Gureuil Marceline kisasszonynak d’ Esparon Oktávval egybekeléséről értesült, már garnizonban volt , házasság nem ég. Néhány hó múlva Oktáv érezni kezdi érelmetlenség előjelét, mely nyomást gyakor .l képzelőtehetségére, a mely őt addig fényes és légkörbe emelte föl, hol háborútlanul időzi fhrje nyugtalanságában nyilvánult e baj ; élővé vált az ábrándozás s ellenállhatlan vágy lelkében támadó eszméket napvilágra hozni. Oktávnak teljességgel nem kerülték ki figyelmét ama költészeti mozgalmak, melyek ez időszakban különösen fölmerültek s me.....................................................■"■■■l———————— A felső-alpok egyik legterméketlenebb vidékén, félmértföldnyire a grenoblei úttól egy eléggé komor tekintetű kastély vehető észre, melynek építésmodorát és korát még a régészek is alig lennének képesek meghatározni. Blignieux kastély négyszögű épület, melynek két tornyát a forradalom megcsonkítván, egyszerű, vörös cseréppel fedték be újra. A rácskapu egy elvadult szilfasétányra nyílik, honnan egy már megviselt, kövecses ösvény az országútra vezet ki. A kastély homlokzatával egy vonalban hosszú forrász vonul el, honnan jobbra komor, sivár tájra lehet tekinteni, mely sem a Dauphiné nagyszerű hegységének jellegét, sem a Provence mosolygó síkjainak képét nem tükrözi vissza. Közönséges alakzatú, fakó agyaghalmokon akad itt meg a szem, melyek megannyi bibircsóként vonulnak el egész az alpok első emelkedéséig. A tenyészet nagyon silány itt s a lakosoknál oly ínség és nyomor észlelhető,amely meghatja a lelket. Ha az esős évszak beköszönt, mi sem nyújt elszomorítóbb látványt, mint e tájnak alant kóválygó, szürke, szakadozott fellegekkel borított ege. Történetünket megelőzőleg sok-sok évvel már kihalni látszott Blignieux kastélyból minden öröm, minden boldogság. Elak d’ Esparon Oktáv gróf tulajdona volt, ki azonban abból rég óta elköltözvén, nejére s fiára hagyta át. Hogy mi lehet- e barátságos megválás indoka, tökéletesen senki sem tudta : a vén falak híven megőrzék a titkot. D’ Esparon Oktáv még igen fiatal volt, midőn szülei elhalván, ősi örökségének birtokosa lett. Ama lelkesedésben gazdag években nevelkedvén ő Párisban, melyek a restauráció második korszakát képezik , nagyszerű eszmékkel telve tért szülőföldére vissza, melyeket az ifjúság rózsás sugáraival árasztva el, egész eszményi világot teremte magának, jóval igencsett a mi a valódi világunknál. Az életet csak is regényes oldaláról tekinté ő , elébe helyezte az ábrándot a valódiságnak, az értelmiséget az elveknek, így lépett ő ki a világba, hol a zajtalan küzdelem nem mindig nyer méltánylást s hol a legkötesb erények néha a legszebbek gyanánt tűnnek föl. Midőn Oktáv huszonnegyedik évét betölté, Ivekkel ő rövid idő alatt annyira megbarátkozott, hogy Párisból távozva azt hitte, mikep örökös sötétségre, és tétlenségre lesz kárhoztatva; az elégületlenség egy nemét érezte, mely nem tört ugyan még belőle ki, hanem azért már is jelenkezett az unalomban. Ha a dicsőség amaz esélyeire gondolt, mely számára el volt veszve, el-elmondogatta magában mintegy önvigasztalásul, hogy küzdelem nélkül diadalt aratni nem lehet, és hogy ha ő független marad, bizonynyal sikerül vala neki az időszaki irodalom terén méltó helyet foglalni el; de mentül inkább hozzá szokott önszeretete eme gondolathoz, annál inkább fájt neki, hogy tehetségeit immár nem lend képes érvényükre emelni. A mutatkozott nedély elűzésére oly nővel kellendett neki bírnia, ki mély belátással és ügyességgel lévén megáldva, negédelte volna a szenvedélyt, melyet nem érzett s d’ Esparon grófot úgy tekintette volna, mint beteget, a kinek hóbortjait legyezgetni kell. A hiúságnál nagyon jellemző, hogy szerfölött nehéz kielégíteni, de igen könnyű kedvében járni Alkalmazkodni Oktáv magas törekvéseihez, megnyerni őszinte bizalmát s örök küzdelemben állani a titkos ábrándozók két nagy ellenségével : a dicsvágygyal azoknál, kik képesek volnának valamit lendíteni, s a panaszszal azoknál, kikben a képesség hiányzik, imely tulajdonsággal kellett volna d’Esparon asszonyságnak birnia,hogy a bajt csirájába fojthassa. De ő a veszélyt nem sejté, s annál kevésbbé gondolhatott annak felhárítására.Sokkal szendébb és őszintébb volt ő, semhogy szenvedélyességet mutasson akkor, midőn csupán engedékeny és alkalmazkodni törekvő, ki női kötelességének pontosan megfelel. Neki előzékeny gyöngédséggel kellendő férjéhez közelitenie, lelkének egész melegével, hogy ara teljes hatályt gyakorolhasson. Oktáv, e sötét, borongó kedélyű férfi, ama különcség bizonyos jellegével bírván, mely a művészi természetű egyéneknél tapasztalható, nem csoda, ha e közönyös, hideg jellemű hölgytül, ki minden mesterkélt tüntetésnek ellensége volt, idegenkedni kezdett. D’ Esparon asszony visszavonult, magába zárkózott, épen nem sokat törődve azzal, ha nem követi férjét amaz ismeretlen valuton, melynél tőle visszamaradt, így aztán észrevétlenül bizonyos torlaszfal emelkedett közöttük, mely naponkint gyarapodó ellenszenvben nyilvánult. (Folyt, köv.) tehát az aesthetikaiak is, épen oly viszonyban vannak az őket felidéző aesthetikai tárgyakhoz, mint érzéki érzéseink az illető érzéki tárgyakhoz, például színlátásunk a látható, hanghallásunk a hallható tárgyakhoz. Ezek gerjesztik föl érzésünket, és sok esetben ezektől ered az érzésnek sajátságos neve is.Beszélünk az érzési világ körében, rózsa-, narancs-, tégla-, égszínről, gyémánt-, arany-, selyemfényről, mindannyi az érzést értve, melyet e tárgyak látásakor tapasztalunk, beszélünk érces hangzásról, hordókongásról, bársonypuha fogásról, ibolyaszagról, cukor, méz, bor s egyéb izekről. — Szintúgy beszélhetünk az aesthetika körében, példáil az otthoniasság érzéséről, mint a melyet az otthonias állapot gerjeszt, az üresség érzéséről, mint a mely valami üres arc, üres festmény, üres vers hatásakint keletkezik. S összehasonlítván lelki érzéseinket az érzékiekkel, párvonalosan tekinthetjük a kedélyt is mintegy lelki érzéknek, lelki szervnek, mely szintúgy megérzi valamely aesthetikai jelenség sajátságos hatását, mikint a szem valamely szín, a fül valamely hangváltozatét. Kisebb-nagyobb mértékben, homályosabban, világosabban, minden érzéssel vele jár bizonyos kedv vagy bizonyos kedvetlenség,mint a magyar mondja: jó kedv vagy rosz kedv, azaz minden érzés vagy jól esik vagy roszül; s a kedélyvilágnak ép eme kétfarkúságánál fogva kell az aesthetikai érzésnek is vagy tetszésben vagy visszatetszésben nyilvánulni. Említettük már, hogy a mint kedélyünket vagy a jó vagy az igaz viszhangoztatja, más szóval, a mint érzésünk a szépségnek vagy erkölcsi vagy értelmi jelenségeire válaszol, a szerint mutatkozik tetszésünk vagy mint rokonszenv vagy mint elégültség, visszatetszésünk pedig vagy mint ellenszenv vagy mint elégületlenség, s az aesthetikai érzéseket akarván jellemezni, föladatunk nem lehet egyéb, mint egyfelől a rokonmeg ellenszenv, másfelől az elégültség meg elégületlenség egyes árnyalatainak bemutatása. Először is nézzünk körül az erkölcsi világban. Az erkölcsi jó a rokonszenv érzésének ugyanazon egyes mozzanatait gerjeszti bennünk, mint emez erkölcsi jónak alapján keletkező aesthetikai jelenségek, még pedig akkor is, midőn már nem eredeti. Az aesthetikai érzésekről. 1. Az aesthetikai érzések, az élet és tudomány egyhangú felfogása szerint, azok, melyeket a szép meg a rút jelenségei gerjesztenek bennünk, melyek tehát egyfelől a tetszésben, másfelől a visszatetszésben öszpontosulnak. A szép tetszik, a rút visszatetszik, s ez a mondat kimeríti az egész aesthetikát, csakhogy nem magyaráz meg semmit. Sem a szépnek, sem a tetsző érzésnek fogalmát ki nem vonhatjuk belőle. S valamint a szép fogalmának és körének fölvilágosítása végett a rokon jó és igaz fogalmaihoz fordulunk, szintúgy fordulhatunk a tetsző érzés fölvilágosítása végett azokhoz az érzésekhez, melyeket a jó és igaz jelenségei keltenek, átalában minden lelki érzés fölvilágosítása végett fordulhatunk a testi érzéshez, különösen ahhoz a leghatározottabbhoz, mely működő érzékeink által támad, midőn t. i. a láthatót látjuk, a hallhatót halljuk, a tapinthatót tapintjuk, a szagolhatót szagoljuk, az ízlelhetőt ízleljük. Midőn látunk, valami láthatónak érezzük hatását; midőn valami jól esik lelkünknek, oly valaminek érezzük hatását, a mi ítéletünk szerint szép, vagy jó, vagy igaz, ítélő erőnket, mely a lelkünkre ható különféle jelenségeket megbírálja, e jelenségek különféle mivolta szerint külön-külön névvel jelöljük, habár az mindenkor azon egy ítélő erő. Értelemnek nevezzük, midőn az igazat s a közönséges jót, t. i. a hasznost ismeri föl; lelkiismeretnek mondjuk, midőn az erkölcsi jót méltányolja s az erkölcsi roszét kárhoztatja; végül egyik külső érzékünk nevét ruházzuk rá, midőn a szépről ítél, s jellemző, hogy ez az átruházott érzék korán sem olyan, mely a szép jelenségeinek fölfogására szolgál, ami vagy a látás vagy a hallás lehetne, hanem az állati táplálkozás eszköze, s egyúttal az az érzék, mely valamennyi között a legszeszélyesebb, bár egyszersmind legemberibb és leghaladóbb : az ízlés. Leghaladóbb, amennyiben, a többi érzékkel ellenkezőleg, a korral nem hanyatlik, sőt tökéletesedik. Sajátságosan emberi, amennyiben minden más érzék egyik-másik állatnál élesebben kifejlődik mint az embernél, míg az ízlésben az ember múlja felül valamennyi állatot, miért is a scholasztikusok az embert éles kétértelműséggel animal sapiensnek nevezték, a sapiens nemcsak bölcset, hanem ízlétet is jelentvén. Hogy végre az ízlés érzéke nagyon egyéni és szeszélyes, nem szükséges mutogatni , hirdeti ezt a közmondás is: de gustibus non est disputandum, melynek értelme az, hogy senki sem állíthatja kizárólag a maga ízlését helyesnek s hogy tulajdonképen minden ízlés jogosultnak tekintendő, mely nézetet némelyek, hibásan, az aesthetikai ízlésre is alkalmaznak. Hibásan, mert, hogy valamit szépnek ítéljünk, az szintúgy nem függ saját kényünk kedvünktől, mint nem függ az, hogy valamit jónak vagy igaznak tartsunk ; szép izlésünkben is — bár olykor igen homályos tudattal — szintoly állandó és tárgyilagos érvényű törvényeket követünk, mint akár a jóra törekvő lelkiiszetünkben, akár az igazat kereső értelmünkben, annál inkább, hogy az aesthetikai jelenségekkel szemben is csak annak nyújthatjuk a szépség koszorúját, ami egyszersmind jó vagy egyszersmind igaz, ami pedig az egyikkel vagy másikkal ellenkezik, azt nemcsak rosznak vagy nem igaznak, hanem rútnak is kell ismernünk. Azaz: amit értelmünk igaznak vagy lelkiismeretünk jónak vall, ugyanazt ízlésünk szépnek vallja; a mit értelmünk nem igaznak vagy lelkiismerünk rosznak talál, ugyanazt ízlésünk — ha ugyan egésséges — rútnak találja. Hogy mindeme jelenségeknek érzelmi hatása is azonos lesz, a fent érintett rokonságokból múlhatatlant foly. Azon jelenségek azon érzéseket gerjesztik, s ha az aesthetikai jelenségek részint erkölcsi, részint értelmi alapon mutatkoznak, az aesthetikai érzések is, azaz a tetszés meg visszatetszés érzései szintén vagy erkölcsiek vagy értelmiek lesznek, azaz vagy az erkölcsi rokon- meg ellenszenv vagy pedig az értelmi elégedettség meg elégületlenség formájába öltöznek. Ne csodálkozzunk tehát, ha az aesthetikai érzéseket gyakorta nem is jelölhetjük más nevekkel, mint amelyekkel a lélektan az erkölcsi és értelmi érzéseket jelöli. Meg ne ütközzünk abban se, hogy az érzések némely árnyalatát csak a jelenség szerint bírjuk megnevezni, mely fölgerjeszti. Lelki érzéseink, 648