Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-16 / 212. szám
212-ik sz. Kedd, szeptember 16. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaemn-épfllet. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési díj: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor ... 80 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Szépirodalmi napilapunk ez esztendő utosó negyedével fejezi be fenállásának tizedik évfolyamát. Okunk van teljes örömmel tekinteni vissza ez évtizedre, melyben a »Fővárosi Lapok« az olvasó közönség és írói köröknek évrőlévre fokozatosan s nagymérvűleg gyarapodó támogatásában részesült. Veteránok, minek Toldy Ferenc, Szigligeti, Fáik, Székács stb., a fiatalabb nemzedékek legjobb tollú képviselőivel együtt szokták érdekesíteni lapunk tartalmát, s ezek közreműködésével válik lehetővé folyvást oly lapot szerkesztenünk, mely a műveit nők és férfiak igényeit egyaránt kielégítse s válogatott szépirodalmi munkák, bel- és külföldi tárcák, változatos és élénk hírrovatok által az irodalmi, művészeti és társasélet eseményeit visszatükrözze. Törekedni fogunk ezentúl is teljes gondot fordítani arra, hogy lapunk mindarról, mi az értelmiséget érdekli, élénk és tartalmas közléseket adjon, megtartva mindig a jóizlés hangját, kiküszöbölve a botránykeresést és személyeskedést, s terjesztve a magyar műveltség termékenyítő szellemét. Teljes bizodalommal fordulunk tehát az olvasóközönséghez, melynek támogatása a »Fővárosi Lapok«-at a magyar időszaki sajtó egyik legolvasottabb közlönyévé emelte. Tóth Kálmán, Vadnál Károly, laptulajdonos, lapszerkesztő. Az „Athenaeum“-társulat, a »Fővárosi Lapok« kiadója, mely ennek pontos kiállításáról és szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az előfizetési összegek — évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. (egész évre 16 frt.) — a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának“ (Pest) küldendők. A megrendelés legkönnyebb módja a postai utalványok használata. Hermance. (Elbeszélés levelekben), irta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) — Ezek igen szép leleplezések, Hermance s erősen hiszem, hogy Ponson du Terrail engedelmével történnek. Önnek igaza van. E boldogtalan lányban nem voltak regényes hajlamok; bukása nem szentesíthető. — Csak gúnyolódjék, — válaszolt közönynyel, — ha tudná, mily keveset törődöm vele ! Önt az én részvétlenségem bántja. Jó. De mi jogon akarja lelkemet könyörületre kényszeríteni? Van-e szükség itt részvétre, megindulásra ? Nem vagyunk-e szánandóbbak mi, kik a szánakozást alamizsnaként viszszük sirja fölé? Neki koldushegy és tőlünk esztelenség. Hagyjuk e tárgyat. Nem érdemli meg a vitát. (S itt büszkén szemembe tekintett.) Engedelmeskedtem, anélkül hogy igazat adtam volna neki. Sokáig szótlanul haladtunk egymás mellett. Én úgy véltem, ez egyszer teljesen tisztában vagyok magammal. A szobornak nincs szíve : ennyi az egész. A felfedezés eléggé kellemetlen, de eléggé világos is. Egy arc, mely csodás, egy szív, mely nem érez: ez az ő szépsége. Ami a szemet kápráztatja, ellentétben áll azzal, miben a lélek gyönyörködhetnek ; ami múló és tünékeny, diadalt ül az örök és isteni felett; egyenetlen hatalmak, melyek titokban gyűlölködnek; a mit a szépség hódit, azt a szív kegyetlenül visszaveti; a két hatalom működési köre ellentétes és külön vált. E tiszta következtetésben megnyugodva, bátran emeltem fel tekintetemet Hermance arcára ... és Kamill! a mint legelőször is tapasztalnom kellett, az volt, hogy következtetésem rátúl hazudik: Hermance szemei könyben úsztak. Két sötét csillag a lélek felhőitől megnedvesitve! Kamill, e két szem a pokollal szövetkezett s előlegül tőle minden ármányt és varázslatot kinyert. Azok a nagy könycseppek, azokon a fátyolszerű, bársony pillákon úgy tündököltek, mint a felolvadt gyöngyszemek. A szív drágaságai könyekké betegedtek e csodálatos szempár tüzében. — Vétettem én önnek valamit ? — kérdé tőlem s hangja reszketett. — Megbánatottam valamivel ? — folytasd, — válaszoljon igazán. — Mivel bántott volna meg engem Hermanee ? én nem emlékszem semmire. — Mert üldöz tehát oly kérlelhetetlen a regényírók neveivel? Azt gondolja, én egész lényemet a fantázia szélsőségeiből gyúrtam össze s csak oly világot ismerek, melyet az izgalom magának megteremt? Minden tettemet, szavamat Ponson du Terrailből szeretné ön kimagyarázni, ahelyett, hogy tanácsot adna, mit olvassak hát! Midőn apró festményeimet megmutattam, mit látott ön bennük először ? Ponson du Terrailt; zenedarabjaimra csak egy elnevezése van: Ponson du Terrail. S ez igy megy szüntelenül, anélkül, hogy a kicsinylést kevésbbé sértő helyreigazítások váltanák fel. . . — Igaza van, Hermance, — vágtam szavába — s ez többé nem fog megtörténni. Olvassa ön Turgensen és Dickens munkáit. Beethoven sonátáiban gyönyörködni fog, anélkül hogy ez kifárasztaná; tájképeiben pedig a felületes külsőségek helyett törekedjék hangulatra. — Istenem! mily boldog lennék, ha e kísérletek csak kissé is sikerülnének ! — Csakugyan! Örülne a sikernek ? — Mondhatatlanul örülnék. — Mily jó ön irántam, — válaszol szelíden s e szavakkal felszáradtak a könyek szeméből; azután igy folytatá: — ugye ön engem sok jóra és szépre fog majd tanítani ? Megígérem, hogy szorgalmas leszek, nagyon szorgalmas. Van bennem annyi tehetség, hogy önt nagy reményekre jogosítsam ? Istenem! alig. De legalább nem fogok szégyenére válni. . . Kamill a kedvesség, melylyel Hermance e szavakat nekem elmondá, páratlanul áll és fogni állni örökre emlékeim között. Ha el tudnám neked beszélni e boldogitó percek hatását im a gyors átalakulást, mely ekkor lelkemben végbement, velem zokognál, visszakövetelve a semmiségtől odaveszett múltam egy fényes lapját szemfödélnek, vagy sírhatnak. Ah! barátom, a boldogság nincs sem évekhez, sem napokhoz kötve, csak pillanatokhoz — és az is egy ilyen pillanat volt. Megvallom neked, hogy boldognak éreztem magamat. E tény, kit rendkívülinek tartottam, közeledett felém. E közeledés váratlan volt és végzetszerű, mintha álomban történnék. Kápráztatta szememet, mint minden igézet. Bizonyos fokig önhitté és gőgössé tett a látszó győzelemmel szemben. Lázas vágyaktól égtem s felkutattam lelkem világát, hogy megtalálhassam ama hatalmakat, melyek őt e közeledésre bírták. Kamill minden tétovázás nélkül be kell ismernem, hogy lelkem a figyelmes kutatás dacára kuszált bonyodalomnál egyebet nem tudott felmutatni. Egyetlenegy tiszta kép volt benne, és ez Hermance alakja volt.* * * Először szeretni! Kamill! van-e ennél költőibb korszaka az életnek ? Hogyan éltünk-e egyátalában azelőtt ? Mi volt egyéb a múlt, mint egy fárasztó álomlátás, melyből most egyszerre felébredünk ! Mily gyönyörteljes ébredés ! Az első szívdobbanás hírül hozza, hogy csakugyan élünk és többé nem álmodunk. Körülöttünk minden megváltozik. Az eget szívünkben hordozzuk; a föld millió és millió virágot kínál. Újjászületünk. Nem ismerünk magunkra. Rabjai leszünk ama szívet zavaró képzelgésnek, melyet (a költők verseit olvasva) sohasem mulasztottunk el kigúnyolni. Kedélyünk fogékony lesz minden kicsinység iránt, mik azelőtt nem is igen érdekeltek bennünket. A napsugarakban csillogó bogárkák aranyszitáit szemlélve, vagy a madárdalokat hallgatva, arra gondolunk, ki nélkül szívünk nem élhet. Mindig csak ő! A legsajátságosabb eszmetársítások nyomán is feltűnik. Megjelen, velünk van akkor is, midőn egy marok port hajítunk a légbe, semmi egyébre nem gondolva, mint hogy e por szét fog bomlani. így voltam én is Hermance-szal. Ébren, álmomban, mindig előttem lebegett. Csodásnak, rendkívülinek, egyedülinek láttam, ami különben igen tiszta eredménye volt rajongásaimnak. Valahol ezt olvastam: »a szív annyira a felhők fölé helyezi az első nőt, kit szeret, hogy rendkívüli meglepetés nélkül nem láthat cselekedeteiben semmi olyast, mi az emberiség hétköznapiságával közös lenne.« Való, Hermanceot szívesebben hasonlítottam egy istennőhöz, mint hétköznapi lényhez. Ő kimagasodott a tömegből; szelleme hívatva volt arra, hogy másokkal a hatalmat és fensőbbséget éreztesse; úgy látszott, minden azért van teremtve, hogy bájainak hódoljon; a körülötte feltűnő alakokra bátran rá lehetett volna mondani Karl Alfonz ítéletét: léteztek, mert semmi egyéb dolguk nem volt az életben.* * * Gyönyörű est volt. Föl-alá jártam a parkban magányosan. Később beleültem a tó egyik ladikjába s ott pihentem, álmodoztam. Elém képzeltem Hermance alakját s reszketve, ittasulva bámultam ez érzékien szép, fénylő alakot, mely előttem lebegett. Látni véltem, a mint a tó habjaiból fehér liliomok közt, homlokán nárcisz-koszorúval kiemelkedik s szénsötét haja csillog a vizcsöppektől,a holdfénytől; szilaj szemei égnek, hideg arca átszellemül és kis kezeivel belekapaszkodik a füzes lecsüngő ágába, hogy szabadon himbálhassa magát a rengő víztükör felett. A gömbölyű karok hófehérek voltak és vakító fényűek, mint az alabástrom. Lombtörej vert fel gyermekies álmodozásaimból. Hermance állt előttem. A nyaka köré vetett shawk összébb vonta s ábrándos nagy szemét egy ideig szelíden nyugtatva rajtam, igy szólt: — Tudtam, hogy itt találom. Talán épen egy gondolaton voltunk. Nemde csónakázni akart ? Igennel válaszoltam s beemeltem őt a csónakba. Lábaimhoz ült s a közeli vizi-liliomokat mind ölembe szórta. Egyet fürtei közé tűzött s azt kérdezte tőlem, hogy igy a holdfényben nem hasonlit-e az koronához ? — Szeretnék ragyogni, — szólt hozzám, — csodálatot kelteni, mint egy királynő. — Ezt anélkül is megteszi ön, — válaszoltam. — Valóban? Csodálatos vagyok egy kissé? — Nem kisebb mértékben, mint hogy bárki eszét megzavarja. — Hogyan! Ily hatalmam lenne ? Mit tettem ? Talán bizony szeretetreméltó voltam ? Oh, én nem tudok az lenni. Én legfölebb bohókás vagyok, mint a pintymaradók. Ki tudja, mi minden rész lakik bennem? Sokszor épen nem vagyok tisztában magammal. Azt hiszem, maga vagyok az ördög s ha ilyenkor fejemhez kapnék, talán szarvacskáimat is ott találnám. Akarja, hogy kacérnak nevezzem magamat? Megteszem. Istenem ! ha szivembe látna ! ott oly zavar van. Sokszor nagyon rosznak képzelem magamat, sokszor meg nagyon jónak. Egyik sem vagyok. Amiből állok, az merő könnyelműség. Nos! indítsa meg már a csónakot. (Folyt. köv.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) Lucile azt hivé, hogy férje karjába fog dőlni, pedig hát anyja karja fogta föl. — Itt vagy valahára, — kedves leányom! — szólt hozzá szokásos szószaporaságával és nem szokásos gyöngédséggel. — Mily sokáig maradtál! Már nyugtalankodni kezdtem. Szivem cérnaszálon függ, mihelyt nem éreztek mellettem. Kedves leányom, e világon csupán egy érdeknélküli vonzalom létezik : az anya szeretete, gyermeke iránt. Miként töltötted a napot ? Jobban érzed magadat, mint az utóbbi napokban? Nézze csak, Gaston, mennyire megváltó-