Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)

1873-11-01 / 252. szám

252-dik sz. Szombat, november 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 187­3­ Elő­fizetési dij: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor .................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 10 kr. Telj­es számú példányokkal foly­vást szolg­álh­at a „Fővárosi Lapok“ kiadó-h­ivatala. A távolból. Kedveseim a távolban Gondoltok-e néha rám ? Hogyha jó az esti óra, Emlegettek is talán. Kis leányom ! te bizonynyal Összeteszed kis kezed, És egy imát mondasz érttem, Szívből jövőt, meleget. Édes anyád elölmondja, Az az ő imája is, Akkor tudom érzitek, hogy Szerelmem mily drága kincs. Hogy világtok addig terjed, A meddig két karom ér, És csak annyi édeset nyújt, A mennyi egy csókba fér. Akkor tudom, kivánjátok : Bárcsak volnék veletek, Boldogabban hajtanátok Alomra bús fejetek. Távol vagytok! De mégis jobb Sorsotok van, mint nekem. Ti csak vártok, én meg itt is Lábnyomotok keresem. Dalmany Győző. Lapunk mai számához fél iv van mellékelve. Az elkényeztetett delnő. (Beszély.) Degré Alajostól. , (Folytatás.) A városban egyre kérdők az emberek egy­mástól : — Vájjon kitől eredhet e gúnyirat ? .Mindenki sejté, de senki sem nyilatkozott. Regina sem soká késett, hogy Cecíliával magát kibeszélhesse. — Na, — kérdd, — mit mondasz e botrányhoz? — Hogy maholnap akármelyikünkön is meges­­hetik. — Meg is fogna esni, ha elejét nem vennék. — Ugyan miként? — A kígyó fejére kell hágni, mert előle nem menekülhetünk. — Hát gyanítod, hogy ki ? — Es te nem ? — Egyátalán nem. — Nem ismersz Rigónéra. — Hisz ő nem tud így írni. — Te kis bohó ! miért szin lesz előttem oly ártat­lan együgyűséget ? Ne félj semmitől, a mi drága ba­rátnőnk Zsuzska leszerepelt. Mindjárt hozzá is látok megbuktatásához. — Miként ? — Látogatást teszek Bálványiéknál. — És bevádolod ? alap és bizonyíték nélkül ? — A világért sem. — Tehát gyanút akarsz kelteni ellene ? — Ellenkezőleg. — Nem értem. — Még egészen én sem vagyok tisztába, de re­mélem, ha összehozom őket, Zsuzska önmagát fogja elárulni. — Vigyázz, hogy bele ne veszíts tervedbe, mert Zsuzska a hoszúállásban kérlelhetlen, s céljára fel­használ mindent. " — Tudom, hogy csak két dolog szent előtte, a pipere és az arany. Hogy miként járt el, s minő érvekkel élt Regina Bálványiéknál, azt elmondani felesleges, annyit azon­ban megemlíthetünk, hogy sokkal tapintatosabban, sok­kal ügyesebben, mint várni lehetett, s ennek követ­kezménye jön, hogy gróf Váray látogatást tett Rigóné nagyságánál. — Csak e napokban terveztem tiszteletére lenni nagysádnak, Bálványiékkal együtt, — szólt a gróf, — egy körülmény azonban részemről siettető e láto­gatást, mig Bálványiékat visszatartó. Rigóné kissé meghökkenve mondá: — Nem értem a gróf urat. — Azt nagyon elhiszem, mert pártfogását jöttem esdeni egy szegény lányka részére. — Tán a bölcsödébe, vagy kisdedóvodába óhajt valakit beszerezni ? — Nagysád oltalmába, barátságába egy ártat­lan teremtést. — Hogyan? — Úgy, hogy aljasan meg lévén támadva, orvos­lást egyedül a kegyed részvevő szivétől, nemes lel­kétől remél. Rigóné asszonyság néhány hü­velyknyivel egy­szerre nagyobb lett. Miért nem látható, miért nem hallható az egész város, hogy egy gróf az ő barátsá­gáért, pártfogásáért eseng ? Nehány pillanatnyi szünet után megindult hangon kérdé: — De vájjon képes volnék-e rá? — Oh bizonyosan! bizonyosan, csak akarnia kele pedig kegyed akarni fog­ja, mert hisz nemes szivéből kifolyó hivatása hozzá magával. — Hivatásom e városban a szenvedéseken enyhíteni. — A­kiért én esengek, igen igen szenved, s engem biztosítottak, hogy csak nagyság képes e szen­vedéseken enyhíteni. — Ha tehetem, teljes szivemből. Tehát miről van szó ? — Arám Bál­vány­i Janka. — Nincs szerencsém ismerni. — Ez elég mulasztás volt tőle, de helyrehozand­­ja, mihelyt egésségi állapota engedi. — Valóban? — Lehetne-e máskép, oly finomérzésü, műveit hölgy? hisz tudja nagysád,mi történt vele? — Egy szót sem. — Lehetlen! hisz az egész város arról a gyalá­zatos gúny­versről beszél. — Tehát róla van ? — Hisz megnevezte a nyomorust, kit ha sike­rülne felfedeznem, összemorzsolnám. — A név kikerülte figyelmemet. Tehát mit segít­hetek én ez ügyben ? — Sokat! szerfölött sokat! Nagysád annyi te­­kintélylyel, oly sok befolyással bir e városban, hogy a közvéleménynek határozottan irányt bir adni. — És azt hiszi, hogy ezt a dolgot nem történtté tehetem ? — Oly bőre nem vagyok, de amennyire az it­teni viszonyokról magamnak tájékozást szerezhet­tem, tudom, hogy eme gaz­firkának élét képes elven­ni, s a botránykeresőket elhallgattathatja. — De miként ? — Egy kis önmegtagadással, egy kis áldozattal. — S az volna ? — Szerencséltesse látogatásával Bálványiékat. Rigóné összerezzent, mintha kigyóra lépett vol­na, s kis­vártatva izgatottságtól reszkető hangon mondá: — Mit tesz fel rólam, gróf úr ? — Azt, hogy elnéző, nemes és jószivű. — De nem oly mértékben, hogy kívánságának eleget tehetnék. Mit mondana a világ, ha én azokhoz tolakodnám, kik engem mellőztek ? — Azt, hogy kegyed ismét leirhatlan jelét adá sokszor tapasztalt nagylelkűségének, s aprólékos ne­hezteléseket félretéve, egy szegény leányka égető sebeit gyógyitni sietett. — Nem gróf úr, nem­­ ez megalázás volna ön­magam előtt. — A miért mások egekig fognak magasztalni. Ne büntessen hazugsággal, én Jankának megígér­tem, hogy odakisérem s ő epedő szívvel várja. E szóra »odakisérem«, apró szeméből örömszik­rák villogtak, mi valóságos ellentétet képező arcának s taglejtésének tagadó kifejezésével. — Nagysád haboz ?! — kiáltó a gróf. — Meg fognak ítélni. — Dicsőitni fogják. Szabad karomat ajánlani? Na már ennek épenséggel nem birt ellenállni. Szive hangosan dobogott, arca kiderült, s szemei ter­mészetfeletti fényben úsztak. Karöltve egy gróffal végig menni a városon, ki látott valaha ily győzel­met? Irigyeim porba hullnak, tisztelőim fényképei­met meg fogják koszorúzni, s a­kik eddig szerettek, ezentúl bálványoznak. Én valóban szerencsés csillag­zatban születtem! Egy gróf, kit bizonyosan maga a király is üléssel kínál meg, nekem karját ajánlja, s én az egész város szeme láttára vele az utcákat végig sétálhatom, — ah ez óriási diadal! Mig ő magában igy elmélkedek, Váray a választ leste, s hosszas hallgatás után kérdé: — Tehát egy szava sincs ? — Van. — S az ? Rigóné Petőfi egyetlen kötetét a gróf kezébe nyomta e szókkal: — Nehány percet sziveskedjék olvasással töl­teni, azután szolgálatára vagyok. Ezzel oly bókot csinált, mely XIV. Lajos udvarába is beillett volna s elvonúlt. Ha öltözködéshez a gőzerőt már használnák, azt lehetne mondani, hogy Rigóné ő nagyságának kitűnő gépe van, de mikor őt még a gőzerőnél is hatalmasb tényező sarkaló a sietésre, egy grófi kar várakozott rá, melyet a jövő pillanatban már elszalasztana ? Kell-e ennél nagyobb ösztön ? Van-e ennél hatalmasb gőzerő ? Rigóné asszonyságra nézve soha sem volt, nincs, nem is lesz. Senki se csodálkozzék tehát azon, hogy néhány pillanat múlva tetőtül talpig a legdiva­tosabban, legizletesben s legfényűzőbben jelent meg a gróf előtt. Váray meglepetéssel kiálta fel. Rigóné ön­tudatosan mosolygott. — Köszönöm, — mond Váray s karját nyujtá. Midőn Rigóné a gróf karjába fűzé karját, sze­meit ábrándosan elforgatta, s a boldogság teljes ki­fejezésével lépett az utcára. Itt a gróf kocsija várt. Rigóné a világért sem ült fel, neki a séta jót tesz, s igy Váray akarva, nem akarva, delnőjét a legnépesb utcákon hordozó végig. Nincs a világon szó, mely Rigóné ő nagysága érzelmeit kifejezhetné, midőn ő világos nappal s leg­először életében teli vér gróf karján az egész világ szeme láttára az utcákon végigsétálhatott. Valóságos mámor lepte meg, s e pillanatban akár ráesküdött volna, hogy e földkerekén csak a gróf az igazi em­ber. Teljes szivéből sajnálta is, hogy a gróf ily cse­kély szolgálatot kért tőle; de hiúságának megfelelt a külszin. (Folyt. köv.)

Next