Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)
1874-01-30 / 24. szám
hek még himport, vizet is gyűjtenek, s a nyárfák, vadgesztenyék rügyeiről mézgagyantát (propolis), melylyel a fölös nyílásokat tapasztják be. A belügyekkel foglalkozók pedig méz és himporból tápgyomrukban tápnyát készitnek, melylyel a hiasitást s az anyát etetik, azonfelül a fölvett tápanyagokat (az életfentartásra szükséges részen kívül) testükben viaszszá alakítják át, mit magasabb hőfok mellett s nyugalomban finom lemezkék alakjában a potrohgyűrük hasi oldalán kiválasztanak*). E lemezkéket rágányaikkal megragadva s átidomitva, készítik a sejtépitményt , mely a méz, méhkenyér (himpor) s költés fölfogadására szolgál. »Und all die wackern Handwerksleute Die hauen, messen stillvergnügt, Bis dass die Seite sieh zur Seite Schön sechsgeeckt zusammenfügt.« E hatszögletű sejteknek mikint készítése nem csekély mérvben felkeltötte az emberi érdeklődést. »A thierli — énekli a svájci s mondjuk mi is, — wie hesch mi verzückt, wie bisch so klei und doch so geschickt.« Akadt olyan tudós, (Müller János) ki a sejtépítésre vonatkozólag azt mondá, hogy a méh előtt a hatszögletű sejtek typusa álomszerűen lebeg, mit aztán belső ösztönbül megvalósítani törekszik. E szerint a Busch mesteremberei valóságos művészek volnának. De bár költői e magyarázat, oly valószínűtlen, mint az, mely a sejtalakot a méh összetetett szemeinek alakjával hozza összeköttetésbe. Legtermészetesebb azt erőművi okokra vezetni vissza. A méh maga körül építi a sejtet, s ahol szabadon építheti, kövületét kör alakúnak is látjuk; miután azonban számos méh ugyan egy síkben egymás mellett építkezik, az idomítható anyag köre minden oldal felől egyformán nyomatvan, hatszöggé lapul. A méz némely ókori népeknek egyik főbb eleségük volt, s mi természetesebb, mint hogy a bőség synonym-je lett. Nemcsak Mózses, hanem a hellén költők, például Euripides, a mézet és tejet a legnagyobb bőség s a jólét képletes kifejezéséül használták. Ma a méz élvezése nagyot csökkent ugyan, (noha maga Páris évenkint egy millió mázsa mézet fogyaszt), de édessége nagyon bőven alkalmazott epitheton ma is. Theokritos kecskepásztorától, ki szerint Daphnis dalát hallgatni édesebb, mint mézet színi a lépből, egészen Csokonai »Chloé«-jéig, kinek szerelme szive rejtekében dong s »keserű édes mézbe zsibong«, mit Daphnis szájának rózsáiról szedett, a mézes hasonlat a mily közel feküdt, oly gyakorta föl is használtatott minden idő és nemzet költői által. A csók fogalmával a mézédesség ép úgy összeforrt, mint a szerelemmel a méhfalánk mérge rokonult. Csokonai Vitéz Mihály következőleg aposztrophálja a dolgos rovarokat: »Kis méhek! kerteken, mezőkön, berkeken mit futtok sok veszélylyel,« aztán tanácsolja nekik: Szálljatok Lillára, Az ő szép szájára ; Jöjjetek s úgy nem lesz Olyan sok s édes méz Sehol, mint tiétek. Jöjjetek és nem lesz Olyan boldog méhész. Sehol, mint a tiétek. Lévay József meg azt énekli: »Életem egy tiszta patak, zöld partjain játszott velem s mégis játszott a szerelem; lakmároztam édes mézén, talánkit is gyakran érzem.« De egyike a legsikerültebb vonatkozásoknak Gruammi egyik madrigáljában található, mely szerint Ámor egy köpűből mézet orzott, miközben egy méh megszúrta. Ennek emlékéül mézes sebes ujját a hölgy ajkára nyomá, hogy mindenki, aki megérinti azt, érezze a csók a méz édességét és a méh falánkját. Amint néha a csók, a méz is sok esetben orvosság. Azt tartották róla főleg az ókorban, holott Pythagorás, mint Szent János a pusztában, főleg mézzel élt. Demokritos a méznek élvezetét mindenkinek ajánlja, ki hosszú életet akar élni. A százéves Rumilius Pollio pedig Augustus kérdésére: miként tartotta meg magas korát s testi-lelki ruganyosságát, e szavakkal felelt: »Belől mézzel, kívül olajjal.« Csakhogy Pollio bácsi a »melle« alatt tulajdonképen »mussumot« mézbort értett, mely ó borból készülve, a rómaiak egyik kedvenc itala volt, csak úgy, mint a méh-sör (meth) a régi germánok és szlávoknál. A mussumon kívül kedvelt volt a rómaiaknál az oenomeli is, mit a java mustból és mézből készítettek. Betegeknek pedig hydromeli (mely állott vízből és főtlen mézből,) rhodomeli (rózsanedvű mézből,) melitites (must, méz és sóbús) nevű italokkal nyújtottak. A méz a gyógyászatban ma is inkább szerepel, mint asztalainkon, de különféle alkalmaztatásának fölsorolása helyett csak annak fölemlítésére szorítkozom, hogy a méz egyik régi írónk szerint figyelemreméltó cosmetique is. »Ha fehér hátú lapura — úgy mond — tiszta szinmézet fensz s azzal borogatod éjszaka ábrázatodat, a szeplőt elűzi.« Avis au lecteur! A viasz átalában nem oly sokat emlegetett terméke a méhnek, mint a méz, s nem is oly népszerű a költőknél. Nálunk az egy báró Eötvös használta föl igen sikerült hasonlatra »A nővérek«-ben, melynek értelme szerint: némely nők oly philosophusok, hogy »nem bánják, ha a mézes hetek édessége közé egy kis viasz is vegyül, mely az állások fölvilágositására szolgálna.« A viasz, mint e mondásból is kitűnik, elsősorban világitó anyag. A reformáció óta azonban használata »ad majorem Dei glóriam« más világító anyagok fölfedezésével a közéletben tetemesen csökkent. Szintúgy alább szállt az »Agnus Dei«-k készítése is. Ellenben kiterjedt alkalmazása a keroplastikában és viaszvirágok készítésénél. Alkalmazzák a gyógyászatban is, holott Calenus »Ceratum infrigidans«-a óta mind e mai napig különféle tapaszokhoz használják. Az ókorban az áldozati állatok alakjai viaszból utánoztatván, a szegények ilyenekkel áldoztak. E szokás a mi búcsújáróinknál némi módosítással mindeddig föntartotta magát, most ugyanis: ». . . als Opferspend Aus Wachs gebildete Glieder Viel wächserne Füs: und Hand’« kerülnek a búcsúhely oltárára. A viasz végül a halál és töredelem jelvénye is, miért is méltán fejezhetem be vele kissé hosszúra nyúlt soraimat. Osztozom ugyan b. Eötvös nézetében, hogy »az ember, mint a méh, minden virágból mézet, a legkellemetlenebb tárgyból is egy hosszú beszélgetés minden édességét vonhatja ki.« De bár tárgyam nemhogy kellemetlen, de sőt előttem érdekes is, mégis kétség iránt: várjon sikerült-e nekem a méhek iránt e sorokkal oly érdeket kelteni, mint óhajtottam. De ha ez csak némileg sikerült volna is, nem fogom sajnálni, hogy ígéretet tettem a hölgyeknek: nekik a méhekről beszélni, mit tövedelmes szívvel jól-roszul ime beváltottam. Dr. Rodiczky Jenő: Fővárosi hírek. * Királyné Ő Felsége tegnap délben látogatásával tisztelte meg a gazdasszony egylet kiállítását, hol az egylet elnöknői: gróf Zichy Pálné, Kralovánszkyné és Brauná úrhölgyek, Ráth Károly főpolgármester és Thaisz főkapitány várakoztak megérkezésére. B. Nopcsa főudvarmester háromnegyed egykor jelent meg s az utcáról nemsokára hangos éljen-kiáltások jelezték Ő Felségének megérkezését, kit szolgálattevő palotahölgye, Metternich hercegnő kisért. A királyné fekete bársonyruhát s gyöngyszin szürke bársonykalapot viselt tollal és fekete-fehér fátyollal. Ő Felségét a lépcsőn az egylet elnöknői fogadták, az előteremben pedig egy leányka virágbokrétát nyújtott át e szavakkal: »Isten tartsd meg hazánk nagy asszonyát!» Királyné Ő Felsége mintegy félóráig időzött a kiállításban, s nagy érdeklődéssel szemlélte a kiállított tárgyakat, melyeket gr. Zichy Pálné mutatott be. Legnagyobb tetszésben a hímzések részesültek, de távozásakor Ő Felsége az előszobában összegyűlt választmányi tagok előtt az egész kiállítás csínjáról és izlésteljességéről nagy dicsérettel nyilatkozott. Megfordult a buffetben is, hol Károlyi Klarissza grófnővel s gr. Andrássy Aladárnéval beszélt. * A Kisfaludy-Társaság szerdai ülése ép oly érdekes, mint látogatott volt. Nők is szép számmal jelentek meg. A zöld asztalnál Toldy Ferenc elnökölt s összesen tizenöt tag ült. Az olvasóasztalnál Toldy István tartó székfoglalóját, megköszönve taggá választatását annyival inkább, mert irodalmi működésének súlypontját — úgymond — nem fektetheti a szépirodalomra, melyben eddigelé csak kísérleteket tett. Ezúttal «Lívia,« című új színművét mutatá be, mely a vígjáték köntösében szintén egy darab a »jezsuitákról«. Valószínűleg megsették ezt a társaság kath. pap tagjai, mert egyikök sem jelent meg, habár máskülönben ritkán szoktak hiányozni. Toldy István érdekes, elmés modorban ismertető műve személyeit és cselekvényét. Iránydarab ez, mely azt mutatja föl, hogy egy francia jezsuita, finom modorú, alkalmazkodó, sima férfi, ki politizál a férfiakkal, cseveg a delnőkkel és pezsgőz az ifjakkal, rendjének érdekében mily szörnyen be tudja magát hízelegni egy főúri családnál, hogy azt céljaira felhasználja, megrontja; azonban a gondviselés szerencsés közbenjárása meghiúsítja cselszövényét, s kudarcot vallat vele. Látjuk a rend egy szolgáját, ki orruknál fogva vezeti híveit, látunk egy büszke arisztokratát, kiben a családi gőg elfojtja a szív nemesi érzéseit s egy szegény asszonyt, kit csak az anyai érzés tart vissza a botlástól, midőn minden egyéb támaszát elveszité. Turay gróf ugyanis gazdag, büszke férfi, kinek nincs gyermeke. E miatt szerencsétlennek érzi magát. Pater Ramiac, kit pesti úrhölgyek böjti szónoklatok tartására hivnak meg, azt ajánlja neki, hogy ő kieszközli elválását, hogy más nőt vehessen el, ki bizonyára utóddal ajándékozza meg, ha a rend számára collegiumot építtet jószágán s befolyásával kiviszi, hogy a rend megtűressék. E célra a páter mindent elkövet s a grófi család békéje fenekestől felfordúl s a gróf már elválna nejétől, a támaszaitól megfosztott grófnő pedig ép az örvény szélére jut, midőn a jósors megmenti őket az anyai érzet által, melyre oly sokáig hiába vártak. A csomó megoldása tehát nem a cselekvényből foly s ez képezheti a mű drámai akkillsarkát; de az első felvonás, mlyet Rákosi Jenő olvasott föl, nem jogosít fel bennünket az egész darab bírálására. Az, amit hallottunk, igen érdekes mind a jellemzés, mind a dialog tekintetében. Egy kis jelenés, melyben Irma comtesse Bélát (egy könnyűvérű, de kedves ifjút) Szent Sebestyén képéhez használja mintául, kedves életkép elevenségével mutatja be a lányka békétlen szerelmét. Aztán látjuk a szalonhölgyek üres vallásosságát s halljuk divatos nézeteiket a papokról, kiktől megkívánják, hogy szintén kellemmel bírjanak. Majd megismerjük Ramiac atyát, ki ép úgy megtudja nyerni a cselédeket,hogy tőlük a család titkait kipuhatolja, mint az ó-conservativ grófot s a kellemes női gyöngékkel biró grófnőt, amazzal az egyház és társadalom eszméiről, emezzel a szalonélet titkairól beszélvén s számára a legjobb párisi rizsport is ajánlván. A közönség élénk érdekeltséggel hallgatta ez ügyes jellemzést és elmés dialogokat, s az expozíció végén éljenek is hangzottak. Második felolvasó Barta Jusz István volt, ki — az idő előre haladván — »báró király« című elbeszélésének csak felét mutathatta be. Haydn életéből van ez merítve s a »báró király« egy dal, melyet a nagymester egy ilynevü hires pudliról irt. A beszélyben sok elmésség célzás, érdekes adoma van, s lapunk fogja közleni egész terjedelmében. Greguss Ágost is olvasott föl nyolc újabb mesét. Múltkor hetet mutatván be,valószínű, hogy rövid időn tőle érdekes »Mesekönyv«-et kaphatunk. Az új mesék címei: »Az oroszlán és szamár meséje,« »Kutya esze járása,« »A csalhatlan« »A róka megjegyzései«, »A kullancs«, »Amai Cato« »A madarak közvéleménye«, »A búbos galamb«. Kettő közülök: »A csalhatlan« és »A búbos galamb« a »Fővárosi Lapok«-ban fog megjelenni. Greguss felolvasását Greguss titkári jelentései követték. Ezek szerint Seidl Pál »Nimród« című elbeszélő költeményét Bérezik Árpád és Tárkányi Béla bírálók, bár elismeréssel szóltak az író szorgalmáról, nem ajánlották kiadásra, mert a mű mint olvasmány nem elég érdekes, mint költemény nem becses. Mickiewitznek Honti János által fordított »Liliom« című költeményéről pedig Szeberényi Lajos és Greguss Ágost adtak kedvezőtlen bírálatot, szerintük e mű eredetiben sem tartozván az ünnepelt lengyel költő kiválóbb művei közé. Paulai Ede Racine »Iphigenia« című szomorújátékának fordítását nyújtotta be, s ezt bírálat végett Toldy Ferencnek és Szász Károlynak adták ki. E hosszú nyilvános ülést egy szintén hoszszú zárt ülés követé, melynek érdekes tárgyairól külön szólunk. * Február nyolcadikán (vasárnap) d. e. tíz órakor fogják megtartani a Kisfaludy-Társaság ünnepélyes közülését az akadémia dísztermében. Tárgyai lesznek: Toldy Ferenc elnöki megnyitója, Greguss Ágost titkári jelentése, Arany Lászlótól »A hunnok harca« című költemény, Pulszky Ferenctől »Adalékok a hazai műtörténelemhez«, Gyulai Páltól »A sellő« (vizi tündér) címü ballada, Dalmady Győzőtől »A rémlátók« költemény s »A kecske tragédiája« pályadíjazott mese. E műsort a szerdai zárt ülésben állapíták meg. Ugyanott dőlt el a tavalyi pályázatok sorsa is. A »Dal«-ra nézve ez igen szomorún ütött ki. Bár 159 dal pályázott, érték tekintetében a verseny mégis igen szegény. Hiányzik a dalokból az érzés bensősége, vagy a rhytmus bája, vagy pedig a kompozíció újsága, egysége. Kettő (a 111 és 155. számúak) leginkább magára vonta a bírálók figyelmét; az elsőben a gondolat rokonszenvesen gyöngéd, de nem világos; a másikban az alapeszme egységes, de elhasznált. Kitűnő egy sincs, s ezért a pályadíjat nem is adják ki. Biz ez egy kis lyrai krach. Annyi száz meg száz verselőtül nem telik ki egy dal, mely a tizenöt aranyat megérné! Úgy látszik, hogy jobb dalköltőink nem vettek részt a pályázatban. Az »aesopi mese« pályázata szerencsésebb volt. Ott a pályadíjat szótöbbséggel oda ítélték »A kecske tragédiája« címűnek, mint amely egy fontos és korszerű tant testesít meg, hogy t. i. nem a szabadság ártalmas, hanem az, ha vele erőnket meghaladó merészséggel élünk. Ezen kívül dicséretre méltaták »Az állatok megtérését«, a »Modern mesék« című * *) A viasz (cera, franciául cire, németül Wachs, szlávul vasak) keletkeztével is különféle versiók merültek föl. Némelyek helytelenül azt állítják, hogy már készen hordják be a himporban, de a viasz a méh testének terméke pedig nem pusztán a fehérnyét (szervképzőt) tartalmazó himporból, de nem is pusztán a legenyt nélkülöző mézből, hanem e kettőnek megemésztése után termelik ; jóllehet a méhek csupa méz táplálék mellett is egy ideig viaszt választhatnak ki. 105