Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)
1874-02-01 / 26. szám
Homlokán finom redők voltak láthatók, mintegy arról tanúskodva, hogy örömei gondokkal párosulvak. Szelíd metszetű arcvonásain kellem honolt, bőre gyöngyszinte játszott sjátlátszónak tűnt föl. Oly nő volt ez, ki a szerelemnek minden hevélyét egész teljességében élvezte, kinek nincsenek többé ismeretlen örömek után szállongó vágyai s ki immár kizárólag múltjának s jelenének el. Ödön mindezt észrevette s gyöngéd részvéttel, ábrándos vonzalommal volt iránta. Egyébiránt ő is, mint Destrade asszony, amaz ünnepélyes korba lépett már, melyben az ember sem újabb viszonyok kezdésére sem újabb életrendszer alapítására nem hajlandó, melyben az ember már nem képes a megszokott ösvényről letérni, mert szive nem dobog többé reményektől vagy újabb szerelmi lángoktól. Ödön észrevette, hogy Destrade asszony sír, s karjai közé szokta. — Miért szomorkodol ? — kérdé. — Hiszen én téged örökké szeretni foglak. — Ugy-ugy ! — szólt a nő, — szeressük is egymást ! Csupán e szeretet az, mi lelkünknek boldogságot ad. Alig mondá el e szavakat a nő, hirtelen kibontakozott a férfi karjai közül, ijedten futott az ablakhoz s kémkedve merült tekintetével a sötétségbe alá. — Mi az?— kérdésdön susogva. — Oh, — válaszolt a nő, — mit tudom én azt ? Úgy tetszett, mintha valami neszt hallottam volna. Sokáig figyeltek mind a ketten, de semmiféle neszt nem hallanak. — Lehet , hogy csalódtam , — szólt végre Destrade asszony. — Oh, — tévé utána erőtetett mosolylyal, — úgy látszik, ma este minden ellene van boldogságunknak. Újra leültek, midőn egyszer csak haltak, amint a ház kapuja csikorgott sarkaiban. Ezúttal a nesz nem volt a képzelődés játéka. Egyébiránt a lépcsőkön a léptek zaja is hallható jön. — Ez férjem lesz, — szólt Destrade asszony, — ez más nem lehet, csupán ő. Távozzék. A szerelmesek el voltak készülve Destrade úr hirtelen visszatértére. Ödönnek csupán a pipereszobába kelle lépnie, hogy a kert cserjéi közé vezető lépcsőn alászálljon. Midőn megváltak, Destrade asszony, hirtelen nyugodt, gondtalan arcot öltött. A léptek nesze mindinkább közeledett s szobája ajtajánál szűnt meg. Kopogtattak. — Én vagyok, Victovine, — szólt a férj, — nyisd föl az ajtót. Épen válaszolni készült Destrade asszony, midőn érzé, hogy karját érinti valaki. Ödön volt. Oly lassan tért vissza, hogy észre sem vette. A férfi rendkívül halvány volt s a nő alig volt képes magánerőt venni, hogy föl ne sikoltson. — Az ajtó odalent be van csukva, — susogó a férfi. — Az nem lehet. — Kulcscsal van bezárva, ha mondom. Kegyed, asszonyom, nem csalódott. Férje észrevett, követett s becsukta az ajtót, hogy meglephessen minket. — Akkor el vagyunk veszve. — Kétségkívül. — Ugyan, Victorine, nem hallottad-e szavaimat ? — hangzott föl a férjnek némi türelmetlenséget eláruló hangja. — De igen. Mindjárt fölnyitom az ajtót, a kiáltó a nő. Hanem, hogy most mit tegyenek, az volt a legnagyobb kérdés. A kijáratok el voltak zárva. Ödön az ablakon át nem menekülhetett. Az ablaktörej és az azt követő zuhanás a férj figyelmét magára vonta volna. Pedig hosszas töprengésre sem volt idő. Legfölebb néhány másodperccel rendelkezhettek. Destrade asszony kétségbeesve szokta kebléhez kedvesét. Ödön viszonzá az ölelést s aztán csak anynyit szólt: »nyisd föl.« Destrade asszony föltárta az ajtót férje előtt. Ez dühösen, szikrázó szemmel s haragtól összeszoritott ajkkal lépett be. Egy tekintettel átfutá a szobát s megpillanta Ödönt, — de nem egyedül. Ott állott Juliette is, hálóköpenykében, fehérebb arccal mint öltözete, félig nyilt ajkkal, dúlt arccal Ödön előtt, fölemelt kézzel, mintegy védelmezni akarva e férfit. Mit tudott, mit hallott e leányka ? Mily magasztos elhatározottság támadt benne föl ? Ki tudná azt ? Kiszökkent szobájából s egyszerre csak ott termett. Ödön és Destrade asszony rendkívül meg voltak lepetve; Destrade ur ajkán pedig elhalt a hang. — Nos, atyám, — szólt Juliette — ő végettem jött ide. — Ily órában! — szólt Destrade úr tompán. Juliette lehajtó fejét s mit sem válaszolt. — Elment e leánynak az esze ? — mormogott a ház ura. Aztán Destrade asszonyhoz fordulva, folytató : — És ön, asszonyom, ön nemde, meglepte őket ? Destrade asszony mit sem felelt. Juliette válaszolt helyette: —• Igen, atyám. Destadeur egy ideig gondolkozott s végre igy szólt: — Uram, ön távozhatik. Azonban legyen szives holnap két órakor ide eljőni s akkor értesitendem akaratom felől. Aztán ki kisérte Ödönt a lakból. Sem ő sem a távozó nem szóltak egyetlen szót sem egymáshoz. Midőn Destrade ur neje szobájába visszatért, nejét és leányát szorosan átölelkezve pillantá meg. De nem sirt egyik sem. — Juliette, — szólt Destrade leányához, — te szereted azt a férfit s nőül fogsz hozzá menni. II. Destrade ur a leggyötrelmesebb töprengések közt törté az éjét. Vájjon ki a vétkes, neje-e vagy leánya ? Egyre csak e kérdést veté magának föl, a nélkül hogy a két nőt gondolataiban egymástól el tudta volna választani. Mind a kettőt hibáztatta, egyiket úgy, mint a másikat. Eszébe jutott az is, hogy mily féltékeny volt ő néhány év előtt Larcey Ödönre s most e múló féltékenység újra föltámadt benne, hevesen s a legnagyobb mérvben. Ő azt lehetőnek hitte, hogy Juliette, anyja iránti tiszteletből rászánta magát az áldozatra s csak azon csodálkozott, hogy Destrade asszony, leányának ez önfeláldozását elfogadta. Hiszen ő mindig ildomosnak s nemesen gondolkozónak ismerte e nőt. És mégis e nő már oly rég óta áltatja őt oly nyugodt lélekkel, hogy még tekintetében sem volt semminemű változás észlelhető. Ő nem volt képes elképzelni a nők ily kiszámított álnokságát, melynek a családi boldogság martalékul esik. Sokkal, nagyobb ragaszkodással volt nejéhez, semmint Viktorine negédes lágymelegségét észre ne vette volna. Egyszerű véletlenség volt az egyébiránt, mely e talányt, e szerencsétlenséget Destrade úr előtt földerítő. Még aznap este visszatérni óhajtott a falura s a mint lakása felé közelgett, távolról egy férfit vett észre, ki a parkba suhant be. Egyelőre nem támadt egyéb gondolata, mint az, hogy ez ember valami tolvaj s azonnal megkettőzteté lépteit, hogy a rácsajtót előbb érhesse el s bemenvén, megvonult a kőfal mellett, hogy a gonosztevő ki ne kerülhesse figyelmét. Azonban ámulva vette észre, hogy az idegen biztos léptekben halad előre a nagy fákkal szegélyzett sétány homályában s egy kis lépcsőajtón tűnik el. (Folyt, köv.) Egy arckép a tárlaton. (M. B.) »Boldognak érzem magamat, hogy hazám iránti kötelességemet ez által is teljesíthetem.« — E szavakkal végződik Ipolyi Arnold püspök 1872. március 12-én kelt adománylevele, mel- lyel értékes régi képgyűjteményének legjobb hatvan darabját az országos képtárnak fölajánlotta. S hogy e hazafiúi érzelmű főpapot a képtár minden látogatójának alkalma legyen személyesen is ismerni, a minisztérium államköltségen rendelte lefestetni az adományozó püspök arcképét a nevéről nevezendő terem számára. E munkával Kovács Mihály festészünk jön megbízva, ki azt a múlt nyár folytán Bars-Szent- Kereszten, Ipolyi püspöknek az ő birtoklása óta nagyértékű múzeummá varázsolt nyári palotájában végezte be. A mű a képzőművészeti társulat tárlatán van kiállítva, s időszaki lapjaink meg is említik, bár csak röviden, futólag. A hazafiúi áldozat, melynek becsét a kultúrái szempont rendkívül fokozza, s mely létoka volt ez arcképnek, ösztönzé e sorok íróját egyéni nézeteinek előterjesztésére mind a megrendelésről, melynél fogva az illető szakférfiú Kovács Mihályt bizta meg ez arckép festésével, mind arról, váljon a művész megfelelt-e föladatának ? Miveltségi állapotunkat nem tünteti elő kedvező szinben ama tény, melyet a gyakori tapasztalás szomorítólag igazol, hogy t. i. legjobb készültségű művészeink (ha nem is mind) kénytelenek hazánkon kívül a nagy világban, vándormadarakként szétszórva, keresni tért működésüknek. E vándormadarak egyike Kovács Mihály is, ki még 1818-ban külföldrül, különösen a festészetnek általa hat évig lakott főiskolájából, Rómából oly képzettséggel tért vissza hazájába, mely iránta méltán felébresztette a figyelmet, — igen a figyelmet, de nem a pártfogást, mely őt állandóan ide köthette volna. Rómából magával hozott jeles művét »Szent-Márk tetemeinek átvitelét« az akkori »műegylet« tárlatán mutatván be, a kritika méltó elismeréssel szólt róla, de vevője nem találkozván, a művész Bécsbe küldötte a tárlatra, mely midőn megnyittatott, »Szent-Márkon« egy cédula jelenté, hogy a »cs. kir. képtár számára megvétetett.« Utóbb a pesti műegylet, fölbuzditva ama részvét által, melyet részvényesei és közönségünk a Weber Henrik »Mátyás király, bevonulása« iránt tüntetett ki, Kovács Mihályt »Árpád fejedelemmé emeltetése« című kép festésével bizta meg. E művet nyolcezer példány párisi kőnyomatban oszta szét tagjainak a műegylet. Akkori időben volt szó arról, hogy mind a két mű életnagyságban fog a múzeum számára megrendeltetni, de a mi elmaradt, s maguk az eredeti festvények is privát kézen vannak, »Mátyás király« nem tudni kinél, (ha jól emlékszünk, néhány év előtt tárlatunkon tízezer íztért árulták.) »Árpád« pedig Tárkányi Béla birtokában, kinek közbenjárása által Kovács Mihály több oltárképet festett az egri egyházmegyei templomok számára, s ezek közt a legjelentékenyebb a négyötnyi magas »Márta mennybevitele,« melyet az egri főkáptalan megrendelésére 1857-ben Párisban festett, s mely akkoriban múzeumunk dísztermében hosszabb ideig volt kiállítva. (Ha jól emlékszünk, e kép Tizián művének másolata, szerk.) Lapjaink akkor e nagy képről is átalános elismeréssel szóltak, de azért újabb megrendelések nem igen jelentkeztek, amivel különben többi művészeink sem nagyon dicsekhettek. Kovács Mihály tehát megint vándorútra kelt, s tanulmányozva járta be Németalföldet, Francziaországot, Angliát, s vándorlása legnagyobb részét Spanyolországban töltötte, a spanyol iskola remekművei tanulmányozása mellett éllettársat is nyervén egy spanyol festésznőben. Sokra megy ama tanulmányok száma, melyeket Kovács Mihály különösen Madridban és Sevillában világhírű remekek után dolgozott, s ezek nagy részét Angliába és Franciaországba hordták tőle szét a műbarátok; néhányat pedig Murillo, Velasquez Tizián és Raffael után festett másolataiból haza is hozott magával, s ezek legnagyobb része magánbirtokba jutott. Az a színezés, melyet Kovács Mihály Velencéiben és Rómában tett sajátjává, s a különféle, kivált a spanyol műremekek hosszas tanulmányozásá utan fokozott, szabatos rajz, különösen pedig az a rendkívüli gondosság, melylyel ő művének minden legkisebb részét ki szokta dolgozni, bírta az illető szakférfiút arra, hogy ipolyi püspöknek épen iskolául szolgálandó ajándékképei közé e művész által festesse arcképét. Nem vadászva a hatást, Kovács Mihály úgy fogta föl ez arcképnél föladatát, hogy Ipolyi Arnoldot, mint főpapot, tanulmánytárgyai körében tüntesse elő, híven jellemezve működését. Képünkön élete legszebb férfikorában tűnik elénk a középkori műrégészet és irodalom e jelese, egy bizanti bazilika kápozata alatt állva. Híven az ily középkori egyházi művészet minden neme és ízlése mintegy szemlélhető. Bizanti mozaik-részletek az ivkúpon, s kapitelek az oszlopokon ; román stylben a későbbi falfestmények, góthizlésben az átalakított hajónak csúcsíves üvegfestményü ablakzata, egész az egyháznak még ujabbkori bútorzatáig, mely e szerint természetinsen ábrázolja a műemlékszerű egyházat, a mint az ma fenálló Ipolyi tanulmányainak mindannyi tárgyát képezi a művészet összes korszakaival és tárgyaival, a mint ő ezeket műveiben annyiszor állítja elő, nyomozva, hogy milyenek voltak ókeresztény bazilikáink és góth-dómjaink művészetük teljes fényében. Előttünk áll a pompás architektúra egymásból rejlő szép íveivel, szemünk előtt fénylenek a mozaik-művészet megható alakjai s szebbnél szebb, bár olykor bizarr ékítményei, s mindez kellő távolban, de az átlátszó homályon mégis úgy tűntetve elő, hogy az egyes alakok rajzai és jellemvonásai is kitűnnek a figyelmes vizsga- Folytatás a mellékleten 112