Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-01 / 26. szám

Homlokán finom redők voltak láthatók, mintegy arról tanúskodva, hogy örömei gondokkal párosul­­vak. Szelíd metszetű arcvonásain kellem honolt, bőre gyöngyszinte játszott sjátlátszónak tűnt föl. Oly nő volt ez, ki a szerelemnek minden hevélyét egész teljességében élvezte, kinek nincsenek többé isme­retlen örömek után szállongó vágyai s ki immár ki­zárólag múltjának s jelenének el. Ödön mindezt ész­revette s gyöngéd részvéttel, ábrándos vonzalommal volt iránta. Egyébiránt ő is, mint Destrade asszony, amaz ünnepélyes korba lépett már, melyben az em­ber sem újabb viszonyok kezdésére sem újabb élet­rendszer alapítására nem hajlandó, melyben az em­ber már nem képes a megszokott ösvényről letérni, mert szive nem dobog többé reményektől vagy újabb szerelmi lángoktól. Ödön észrevette, hogy Destrade asszony sír, s karjai közé szok­ta. — Miért szomorkodol ? — kérdé. — Hiszen én téged örökké szeretni foglak. — Ugy-ugy ! — szólt a nő, — szeressük is egy­mást ! Csupán e szeretet az, mi lelkünknek boldog­ságot ad. Alig mondá el e szavakat a nő, hirtelen kibon­takozott a férfi karjai közül, ijedten futott az ablak­hoz s kémkedve merült tekintetével a sötétség­be alá. — Mi az­?­­— kérdé­sdön susogva. — Oh, — válaszolt a nő, — mit tudom én azt ? Úgy tetszett, mintha valami neszt hallottam volna. Sokáig figyeltek mind a ketten, de semmiféle neszt nem hallanak. — Lehet , hogy csalódtam , — szólt végre Destrade asszony. — Oh, — tévé utána erőtetett mosolylyal, — úgy látszik, ma este minden ellene van boldogságunknak. Újra leültek, midőn egyszer csak haltak, a­mint a ház kapuja csikorgott sarkaiban. Ezúttal a nesz nem volt a képzelődés játéka. Egyébiránt a lépcső­kön a léptek zaja is hallható jön. — Ez férjem lesz, — szólt Destrade asszony, — ez más nem lehet, csupán ő. Távozzék. A szerelmesek el voltak készülve Destrade úr hirtelen visszatértére. Ödönnek csupán a pipereszo­bába kelle lépnie, hogy a kert cserjéi közé vezető lépcsőn alászálljon. Midőn megváltak, Destrade asszony, hirtelen nyugodt, gondtalan arcot öltött. A léptek nesze mindinkább közeledett s szobája ajtajánál szűnt meg. Kopogtattak.­­ — Én vagyok, Victovine, — szólt a férj, — nyisd föl az ajtót. Épen válaszolni készült Destrade asszony, mi­dőn érzé, hogy karját érinti valaki. Ödön volt. Oly lassan tért vissza, hogy észre sem vette. A férfi rend­kívül halvány volt s a nő alig volt képes magán­erőt venni, hogy föl ne sikoltson. — Az ajtó odalent be van csukva, — susogó a férfi. — Az nem lehet. — Kulcscsal van bezárva, ha mondom. Kegyed, asszonyom, nem csalódott. Férje észrevett, követett s becsukta az ajtót, hogy meglephessen minket. — Akkor el vagyunk veszve. — Kétségkívül. — Ugyan, Victorine, nem hallottad-e szavai­mat ? — hangzott föl a férjnek némi türelmetlensé­get eláruló hangja. — De igen. Mindjárt fölnyitom az ajtót, a ki­áltó a nő. Hanem, hogy most mit tegyenek, az volt a leg­nagyobb kérdés. A kijáratok el voltak zárva. Ödön az ablakon át nem menekülhetett. Az ablaktörej és az azt követő zuhanás a férj figyelmét magára vonta volna. Pedig hosszas töprengésre sem volt idő. Legfölebb néhány másodperccel rendelkezhettek. Destrade asszony kétségbeesve szok­ta kebléhez kedvesét. Ödön viszonzá az ölelést s aztán csak any­­nyit szólt: »nyisd föl.« Destrade asszony föltárta az ajtót férje előtt. Ez dühösen, szikrázó szemmel s haragtól összeszori­­tott ajkkal lépett be. Egy tekintettel átfutá a szobát s megpillanta Ödönt, — de nem egyedül. Ott állott Juliette is, hálóköpenykében, fehérebb arccal mint öl­tözete, félig nyilt ajkkal, dúlt arccal Ödön előtt, föl­emelt kézzel, mintegy védelmezni akarva e férfit. Mit tudott, mit hallott e leányka ? Mily magasz­tos elhatározottság támadt benne föl ? Ki tudná azt ? Kiszökkent szobájából s egyszerre csak ott termett. Ödön és Destrade asszony rendkívül meg voltak le­­petve; Destrade ur ajkán pedig elhalt a hang. — Nos, atyám, — szólt Juliette — ő végettem jött ide. — Ily órában! —­ szólt Destrade úr tompán. Juliette lehajtó fejét s mit sem válaszolt. — Elment e leánynak az esze ? — mormogott a ház ura. Aztán Destrade asszonyhoz fordulva, foly­tató : — És ön, asszonyom, ön nemde, meglepte őket ? Destrade asszony mit sem felelt. Juliette vála­szolt helyette: —• Igen, atyám. Destade­ur egy ideig gondolkozott s végre igy szólt: — Uram, ön távozhatik. Azonban legyen szives holnap két órakor ide eljőni s akkor értesitendem akaratom felől. Aztán ki kisérte Ödönt a lakból. Sem ő sem a távozó nem szóltak egyetlen szót sem egymáshoz. Midőn Destrade ur neje szobájába visszatért, nejét és leányát szorosan átölelkezve pillantá meg. De nem sirt egyik sem. — Juliette, — szólt Destrade leányához, — te szereted azt a férfit s nőül fogsz hozzá menni. II. Destrade ur a leggyötrelmesebb töprengések közt törté az éjét. Vájjon ki a vétkes, neje-e vagy leánya ? Egyre csak e kérdést veté magának föl, a nélkül hogy a két nőt gondolataiban egymástól el tudta volna választani. Mind a kettőt hibáztatta, egyiket úgy, mint a másikat. Eszébe jutott az is, hogy mily féltékeny volt ő néhány év előtt Larcey Ödönre s most e múló féltékenység újra föltámadt benne, hevesen s a legnagyobb mérvben. Ő azt lehe­tőnek hitte, hogy Juliette, anyja iránti tiszteletből rászánta magát az áldozatra s csak azon csodálko­zott, hogy Destrade asszony, leányának ez önfeláldo­zását elfogadta. Hiszen ő mindig ildomosnak s neme­sen gondolkozónak ismerte e nőt. És mégis e nő már oly rég óta áltatja őt oly nyugodt lélekkel, hogy még tekintetében sem volt semminemű változás ész­lelhető. Ő nem volt képes elképzelni a nők ily kiszá­mított álnokságát, melynek a családi boldogság mar­­talékul esik. Sokkal, nagyobb ragaszkodással volt nejéhez, semmint Viktorine negédes lágymelegségét észre ne vette volna. Egyszerű véletlenség volt az egyébiránt, mely e talányt, e szerencsétlenséget Destrade úr előtt földe­rítő. Még aznap este visszatérni óhajtott a falura s a mint lakása felé közelgett, távolról egy férfit vett észre, ki a parkba suhant be. Egyelőre nem támadt egyéb gondolata, mint az, hogy ez ember valami tolvaj s azonnal megkettőzteté lépteit, hogy a rácsajtót előbb érhesse el s bemenvén, megvonult a kőfal mellett, hogy a gonosztevő ki ne kerülhesse figyelmét. Azon­ban ámulva vette észre, hogy az idegen biztos lép­tekben halad előre a nagy fákkal szegélyzett sétány homályában s egy kis lépcsőajtón tűnik el. (Folyt, köv.) Egy arckép a tárlaton. (M. B.) »Boldognak érzem magamat, hogy ha­zám iránti kötelességemet ez által is teljesíthetem.« — E szavakkal végződik Ipolyi Arnold püs­pök 1872. március 12-én kelt adománylevele, mel­- lyel értékes régi képgyűjteményének legjobb hatvan darabját az országos képtárnak fölajánlotta. S hogy e hazafiúi érzelmű főpapot a képtár minden látoga­tójának alkalma legyen személyesen is ismerni, a minisztérium államköltségen rendelte lefestetni az adományozó püspök arcképét a nevéről nevezendő terem számára. E munkával Kovács Mihály festészünk jön megbízva, ki azt a múlt nyár folytán Bars-Szent- Kereszten, Ipolyi püspöknek az ő birtoklása óta nagyértékű múzeummá varázsolt nyári palotájában végezte be. A mű a képzőművészeti társulat tárlatán van kiállítva, s időszaki lapjaink meg is említik, bár csak röviden, futólag. A hazafiúi áldozat, melynek becsét a kultúrái szempont rendkívül fokozza, s mely létoka volt ez arcképnek, ösztönzé e sorok íróját egyéni nézeteinek előterjesztésére mind a megrendelésről, melynél fogva az illető szakférfiú Kovács Mihályt bizta meg ez arckép festésével, mind arról, váljon a művész megfelelt-e föladatának ? Miveltségi állapotunkat nem tünteti elő kedve­ző szinben ama tény, melyet a gyakori tapasztalás szomorítólag igazol, hogy t. i. legjobb készültségű művészeink (ha nem is mind) kénytelenek hazánkon kívül a nagy világban, vándor­madarakként szét­szórva, keresni tért működésüknek. E vándor­mada­rak egyike Kovács Mihály is, ki még 1818-ban kül­­földrül, különösen a festészetnek általa hat évig la­kott főiskolájából, Rómából oly képzettséggel tért vissza hazájába, mely iránta méltán felébresztette a figyelmet, — igen a figyelmet, de nem a pártfogást, mely őt állandóan ide köthette volna. Rómából ma­gával hozott jeles művét »Szent-Márk tetemeinek átvitelét« az akkori »műegylet« tárlatán mutatván be, a kritika méltó elismeréssel szólt róla, de vevője nem találkozván, a művész Bécsbe küldötte a tár­latra, mely midőn megnyittatott, »Szent-Márkon« egy cédula jelenté, hogy a »cs. kir. képtár számára megvétetett.« Utóbb a pesti műegylet, fölbuzditva ama részvét által, melyet részvényesei és közönsé­günk a Weber Henrik »Mátyás király, bevonulása« iránt tüntetett ki, Kovács Mihályt »Árpád fejede­lemmé emeltetése« című kép festésével bizta meg. E művet nyolcezer példány párisi kőnyomatban oszta szét tagjainak a műegylet. Akkori időben volt szó arról, hogy mind a két mű életnagyságban fog a múzeum számára megrendeltetni, de a mi elmaradt, s maguk az eredeti festvények is privát kézen van­nak, »Mátyás király« nem tudni kinél, (ha jól emlék­szünk, néhány év előtt tárlatunkon tízezer íztért árul­ták.) »Árpád« pedig Tárkányi Béla birtokában, ki­nek közbenjárása által Kovács Mihály több oltárké­pet festett az egri egyházmegyei templomok számára, s ezek közt a legjelentékenyebb a négyötnyi magas »Márta mennybevitele,« melyet az egri főkáptalan megrendelésére 1857-ben Párisban festett, s mely akkoriban múzeumunk dísztermében hosszabb ideig volt kiállítva. (Ha jól emlékszünk, e kép Tizián mű­vének másolata, szerk.) Lapjaink akkor e nagy képről is átalános elismeréssel szóltak,­­ de azért újabb megrendelések nem igen jelentkeztek, a­mivel különben többi művészeink sem nagyon dicsekhet­­tek. Kovács Mihály tehát megint vándorútra kelt, s tanulmányozva járta be Németalföldet, Francziaor­­szágot, Angliát, s vándorlása legnagyobb részét Spa­nyolországban töltötte, a spanyol iskola remek­mű­vei tanulmányozása mellett éllettársat is nyervén egy spanyol festésznőben. Sokra megy ama tanulmányok száma, melyeket Kovács Mihály különösen Madridban és Sevillában világhírű remekek után dolgozott, s ezek nagy ré­szét Angliába és Franciaországba hordták tőle szét a műbarátok; néhányat pedig Murillo, Velasquez Tizián és Raffael után festett másolataiból haza is hozott magával, s ezek legnagyobb része magánbir­tokba jutott. Az a színezés, melyet Kovács Mihály Velencé­iben és Rómában tett sajátjává, s a különféle, kivált­­ a spanyol műremekek hosszas tanulmányozásá utan fokozott, szabatos rajz, különösen pedig az a rend­kívüli gondosság, melylyel ő művének minden leg­kisebb részét ki szokta dolgozni, bírta az illető szak­férfiút arra, hogy ipolyi püspöknek épen iskolául szolgálandó ajándékképei közé e művész által fes­tesse arcképét. Nem vadászva a hatást, Kovács Mihály úgy fogta föl ez arcképnél föladatát, hogy Ipolyi Arnol­­dot, mint főpapot, tanulmánytárgyai körében tüntesse elő, híven jellemezve működését. Képünkön élete legszebb férfikorában tűnik elénk a középkori mű­­régészet és irodalom e jelese, egy bizanti bazilika kápozata alatt állva. Híven az ily középkori egy­házi művészet minden neme és ízlése mintegy szem­lélhető. Bizanti mozaik-részletek az ivkúpon, s ka­­pitelek az oszlopokon ; román stylben a későbbi fal­festmények, góth­izlésben az átalakított hajónak csúcsíves üvegfestményü ablakzata, egész az egy­háznak még ujabbkori bútorzatáig, mely e szerint természetin­sen ábrázolja a műemlékszerű egyházat, a mint az ma fenáll­ó Ipolyi tanulmányainak mind­annyi tárgyát képezi a művészet összes korszakai­val és tárgyaival, a mint ő ezeket műveiben annyi­szor állítja elő, nyomozva, hogy milyenek voltak ó­­keresztény bazilikáink és góth-dómjaink művésze­tük teljes fényében. Előttünk áll a pompás architek­túra egymásból rejlő szép íveivel, szemünk előtt fénylenek a mozaik-művészet megható alakjai s szebbnél szebb, bár olykor bizarr ékítményei, s mindez kellő távolban, de az átlátszó homályon mégis úgy tűntetve elő, hogy az egyes alakok raj­zai és jellemvonásai is kitűnnek a figyelmes vizsga- Folytatás a mellékleten 112

Next