Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-05 / 28. szám

Csütörtök, február 5. 1874. 28. szám. Tizenegyedik évfolyam. Előfizetési dij: Félévre .........................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. 8.“ Teljes számú példányokkal, az első számok utánnyomása következtében, folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A ház asszonya. (Elbeszélés.) Merényi Lászlótól. (Folytatás.) — Nini, reggel van Tanácsos lesz elválni. — Üdvözöllek nyájas napfény! Te légy­ tanúm, hogy hűn és igazán szolgálom hazám ügyét, — mondá a székely s kiment az ajtón, erősen megszo­rítva a gróf kezét, hogy minden ize ropogott. A gróf a távozó után nézett s fátyolozott hangon mondá: — Nagyravágyó bolond ! Még azt hiszi, hogy nagy tettekre van hívatva. A székely beszélni hallva a grófot, menten visz­­szatért. — Parancsol még valamit? — Nem. Csak annyit jegyzek meg, hogy ön nagy tettekre hívatott derék férfiú. — Köszönöm, gróf úr, e jó véleményt. Köszö­nöm s meg fogja látni, hogy legforróbb törekvésem lesz azt kiérdemelni. Isten önnel! Én már le sem fekszem. — De én szunditok egyet. Ki vagyok merülve s az álom jótékony hatására szükségem van. Isten önnel nemes, nagyratörekvő barátom ! Holló, álljon meg kérem! Valami jutott eszembe: ha ön olyan tet­teket lát általam elkövetni, mi politikai küldetésem­mel ellenkezik, ha átengedem magamat az élet örömei­nek : mulatok, iszom, kártyázom és udvariok a nők­nek,­­ kérem, ne ütközzék meg azokon. Nekem álcát kell viselnem, hogy a kémek éber figyelmét gondosan kikerüljem. — Dehogy ütközöm meg! — S a két férfi el­vált egymástól. V. Alighogy megviradt, a székely már útban volt. Elbúcsúzni bement anyjához. A székelyasszony, látva a készülődést az útra, várta fiát s ugyancsak szem­ügyre vette. Az okos nő megdöbbent fia láttára; megütődött a különben nyájas és barátságos arc ke­mény kifejezésétől. Valami magasztos, szilárd elhatá­rozás ült most ez arcon, mely a vonásokat merevvé változtatta át. — Hová megysz fiam ? —­ Háromszékre ökörvenni. — Ökörvenni Háromszékre? — Piszt, hallgass anyám. Az ökölvétel csak ürügy s a cél: egy nagyszerű hajtóvadászat rende­zése őzekre és nyulakra. — Júniusban őzekre és nyulakra vadászni?! Eredj, ne beszélj ily badarságot anyádnak! — Hisz nem most tartjuk meg a vadászatot, hanem később, sokkal később, de az előleges intéz­kedéseket csak meg kell tenni. Aztán megkért a gróf, hogy tudakozódjam, kinek van eladó erdeje. Egy egész havast akar megvenni, mint tudod, e dús­gazdag Nábob. De miért aggódd te azon, hogy útra kelek, először történik ez az életben ? s nem vagyok én a te fiad: erős, bátor és óvatos ?! Bizony-bizony félteni kezdesz, mint valami iskolás gyermeket, pedig azelőtt még jómagad küldtél vadászni. Emlékszel rá, hogy örültél, midőn a legelső mackót elejtem s azóta már négyet ejtek el. — Jól van fiam, eredj vadászatot rendezni, ha­vast venni; mindez ellen nincs nekem kifogásom. De te az éjjel virasztottál, le sem feküdtél és már útban vagy? — Virasztottam az igaz : a grófnál felejtem ma­gamat. Ismeretlen emberek közt, tudod, nagyon sok beszédanyag merül fel: szó szót szül s eszme eszmét cserél. S mi igen érdekes párbeszédbe vegyültünk s észre sem vettük, hogy már pitymallik. De honnan tudod te mindezt ? Mert ágyi ruhád azon módon érintetlenül van, a mint este fölvetették. Ha szobádba távozva, lefeküd­tél s aludtál volna, szót sem tennék s meg sem kér­deném, hogy hová mén fiam-uram, de igy . . . . E sietség nem tetszik nekem; egésségedet féltem. — Úgy anyám ! Hát először történik az az élet­ben, hogy egy éjet át nem aludtam ? Sietnem kell , mert — mert a gróf csak átutazó vendég, kit nem látunk minden nap. Meg kell lepnem a vadászattal s be kell mutatnom neki Erdély férfias időtöltését. Meg kell ismertetnünk vele népünk szokásait, erkölcseit, egyszerű életmódját; kedvessé kell tennünk itteni mulatását, hogy legyen majdan egy pártfogónk, ki támogatni fogja jogos igényeinket, midőn Erdély uniója bevégzett tény lesz. Ő nagybirtokú, befolyásos ember­ születésénél fogva tagja a felsőháznak, azon­­kívül hazafi, patrióta és pártvezér. Míg itt mulat köztünk, széppé, kedvessé kell tenni napjait. Hadd kedvelje meg a székelyt! Azért, tudd meg, hogy uta­zásom célja nem épen vadászat — ez mellékes cél — hanem egy nagy társas összejövetel rendezése, melyen népünk szépét és javát akarom bemutatni. Téged is meg akartalak lepni az egészszel, de te kérdezőskö­­déseiddel mindent elrontasz. Elrontod e váratlanban rejlő örömet. Most már bírod titkomat, azért nyugodt lehetsz, de erről hallgatni kell ám ! Az anya aggodalmai el valának oszlatva s még ő maga tuszkolta fiát, hogy siessen. És az sietve el is utazott; de bár távol volt, mégis hagyott otthon egy eszmét: a grófot a székely-ügynek megnyerni. »A székelyt meg kell vele szerettetni:« ez eszmét az urnó teljesen átérté, felfogta s hozzá fogott annak kiviteléhez! A nők az ilyenekben nagy mesterek. A termé­szettől, úgy szólva, külön ösztönt kaptak az élet szé­pítésére ; ezer és ezer eszközök állanak rendelkezé­sükre, miket oly ügyességgel tudnak alkalmazásba venni, hogy az élet úgy tűnik föl, mint egy szép játék-Abosné ez eszmétől áthatva különös gyöngéd­séggel, mely különben is sajátja volt, fogott annak kiviteléhez. Figyelmesen megügyelte, mit szeret a gróf, mit nem, miben találja örömét, miben nem; leg­szebb szobáit rendezte be számára; egy egész épület­szárnyat bocsátott rendelkezése alá. S a gróf aztán az egymásba nyiló termekben kénye-kedve szerint sétálgathatott; ha tetszett neki a fő­utcára nyiló ab­lakból letekinthetett a piacra, vagy ha megunta azt, keresztülmehetett vagy öt szobán s a legvégsőben csöndesen megvonulhatott. E teremből, melynek ab­lakai a kertbe szolgáltak, pompás kilátás nyilt a Ma­ros-mentére. A gróf a figyelem e kitűnő jeleire megjegyzé: — Értelek, leány van a háznál és én nőtlen va­gyok. Értelek jó asszony, csakhogy nem ismersz te engem: kicsi nekem Erdély, kicsi Magyarország s kevés a te leányod. Mindamellett jól érzé magát, mert vig, kedves élet vert tanyát az ősi boltozatos termekben, mi visz­­szahatott magára a ház úrnőjére is. A gróffal valami csintalan mulató szellem költözött be, kinek pajzán mosolyától és kedvteléseitől maga e különben ko­moly és okos nő is el volt ragadtatva. Az estélyeken a boltívek viszhangoztak mulató emberek tréfás el­beszélései, adomái és játékaitól; a zene és tánc élénk zaja és üzényszerű kellemes mozgásai közé egy-egy sóhaj, titkos suttogás is vegyült, de ezek is az ifjú élet gazdagságáról tanúskodtak. Barátság és szere­lem kezet fogva, a világos termek minden zege-zugát vigsággal törték be s megmutaták, mikint lehet a romlatlan ép emberi kebel tiszta örömek forrása. Az a vig, csintalan szellem aztán a jelenlevőkbe rejtezve, oly kedvcsapongást idézett elő, mi fokozza az emberi szívben rejlő meleget, vágyakat és gondo­latokat sugal s a töprengést nyugalomba helyezve,­­ táncra csalta még az ősz fejeket is. Nappal kirándulások, sétakocsizások voltak. Most a parádi sóbányát, majd a köröndi fürdőt kel­lett meglátogatni; aztán az »Ördög« »Tatár« s tudja isten még miféle utakon leereszkedve, be kellett mu­tatni a grófnak a tavasz pompájában diszlő havasok rejtett szépségeit: a havas virányát, a zuhogó pata­kokat, a havas »tenger-szemét«, a Szent-Anna-tavat, a tiszta vizű apró hegyi tavacskákat, melyben piros­pettyes pisztrángok úszkáltak, a rengeteg pillanatnyi néma csöndjét, a tűlevelű fák sűrűségén keresztül szűrődő verőfény babáját, a tágas erdők szirtfalait huhogó baglyaival és visító vércséivel. E kirándulá­­sokból aztán csak azért tértek haza, hogy a kedvte­lést ismét előlrül kezdjék s a természet kebelén fölüdülve, ismét folytassák a kedélyes mulatást. Való­ságos örömnapok valának ezek, melyeken a gróf mulatott, evett-ivott s udvarolt a nőknek, kik meg­tisztelve érezték magukat nyájassága által. Az urnó örült vendége kedvcsapongásainak, csak egy nem tetszett neki: könnyelmű bánásmódja a nőkkel. Majd ennek, majd amannak szépelgett s mindamellett komolyan kezdett udvarolni mind le­ányának, mind leendő menyének, még pedig mind­kettőnek egyszeribe. (Folyt. köv.) A lakolás. (Francia beszély.) Irta: Henri Riviére. (Folytatás.) A regg ragyogó szinben emelkedett ki. A fák lombjain üde­szellő suhogott át s fölzendült a madarak dala. A természet minden báját igyekezett kifejteni. De Juliette csak annál inkább érzé elkárhoztatását. E gyönyörű nap és sorsa között szörnyű ellentétet látott. Az éji izgalmak sötét lemondásba olvadtak át. Nem gondolt többé sem a múlttal sem a jövővel. Most már nem bánja, bármi történik is ; ő nem fog semmiféle fölvilágosítást adni, csupán a vádat veendi magára. Hadd ítéljék el őt, ám az áldozathozataltól nem riad vissza. Ily gondolatok közt teltek az órák Cyprien megérkezésének idejéig. Ő jól tudta mikor Cyprien megjött, de e körülmény meg nem lágyitó, úgyszin­tén az sem ejté ámulatba, hogy őt atyja hívatá. Semmi előkészületet nem tett s mégis mindenre kész volt. E pillanatban lesütött szemmel állott a fiatal­ember előtt, várva ennek kérdezősködéseire. — Kisasszony, — szólt Cyprien, — atyja arról ér­tesite, hogy kegyed többé nem szeret engem s hogy soha sem is szeretett. A hölgy nagyot sóhajtott, de nem felelt. Azt is tudtomra adta ő — folytató Cyprien — hogy kegyed már rég óta más férfit szeret s hogy édes anyja tegnap­ este meglepte önöket. Én nem adtam hitelt atyja e beszédének, kisasszony, s látni óhajtom, hogy saját maga erősitse azt meg, mit ő előttem állított. Igaz-e mindaz, mit ő mondott? — Mind egy szóig igaz, — válaszolt a hölgy tompán. Nem veté szemét föl, de egész lényében re­megett. Cyprien figyelmesen szemlélte Destrade kis­asszonyt, mialatt a szörnyüködés, kétség és szánalom érzete támadt föl lelkében. Sehogy sem akart a kér­déseit helybenhagyó válasznak hitelt adni. Egyszer­re világosság szállta meg bensejét s nyugalmát újra visszanyerte. — Kisasszony — szólt Cyprien —­ az lehetet­lenség. Fél éve mióta kegyedet ismerem, s ezalatt soha csak egyetlenegyszer sem fedeztem föl tekinte­­tében utógondolatot, homlokán borút, s tétovázást, habozást beszédében. Mi szerettük egymást. Ke­

Next