Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-19 / 40. szám

Csütörtök, február 19. 1874. 40. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megj­elennik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-terv-, Athenaeum-épület) a kiadóhi­vatalba küldendők. jül. Teljes számú példányokkal, az első számok utánnyomása következtében, folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. K­á­r­ó király. (Történeti beszély a zenész-életből.) Bartalus Istvántól. (Folytatás.) — Szent liba! — fordult erre az ördög Geno­vévához — még azt kérded, ki az a banya, ki fejbe veri a macska orrát? Hát nem ismered Haydn­né asszonyt ? De csöndesség ! A mester most épen azt írja, hogy az aranyat visszaküldi, s kéri azt a szép kezet, na csak lássa az ember, kéri azt a szép kezet, mely báró király költeményét írta, hogy hívja segít­ségül másik szép testvérét, s egyesült erővel csinál­janak emlékül egy — na te Didó! ha okosnak tartod magadat, találd ki, mit csináljanak ? . . . Erszényt ?... ugyan megadtad neki, van is szükségük a zenészek­nek erszényre . . . nem ezt, hanem ... el ne pirulj Genovéva . . . hanem egy pár harisnyakötőt. Tessék az emberek mind ilyen filozófok. De most már Ge­novéva is fölfoghatja, mire céloz a fenebbi kifejezés: »Szivemből óhajtom, hogy a dal megtegye hatását.« Így elmélkedett a »Görbeördög«, miből legyen is elég ennyi. Haydn sokáig irt, sokáig törte a fejét, s épen oly nehezen jutott az utosó pontig, a­milyen hamar vi­lágra szólította báró királyt. Mondanom sem kell, hogy mind akettő, a dal s a levél, azonnal útnak indult. Eltelt ezek után néhány hét a rendes művészeti teendőkkel, anélkül hogy valami említésreméltó tör­tént voln­a­. Káró királyról a mester kezdett ugyan megfe­ledkezni, de mindamellett többször jutott eszébe, s ilyenkor szeretett volna nemcsak hallani valamit jó vagy rész sorsa felől, hanem Laura kisasszony elő­adását is örömest meghallgatta volna. Mert legkisebb műve iránt sem volt közönyös, s főleg előadatásukat örömest végig hallgatta. Egyszer fiatalabb korában Ditters zeneköltő barátjával késő éjjel barangolván Bécs utcáin, ily­nemű kíváncsiság vitte be egy kis sörházba, hol alvó­félben levő lámpák mellett félig alvó zenészek go­noszul kínozták valamelyik menüettjét. »Kitől van e menüett ?« »Haydn­tól« »Akárkitől, de igazi disznó­ság.........« Erre a zenészek unisono hangszereiket vágják a fejébe, ha Ditters közbe nem lép. Máskor Eszterházáról Bécsbe utaztában a ke­mény hideg ellen egy nagy báránybőr-sapkát tett fejébe, s kilenc­ gallérú köpenyére egy közönséges, de jó meleg juhászbundát. Hasonlított a hercegnek akármelyik bojtársához. A kocsi már épen a karint­­hiai utcában haladt, midőn egy palota ablakain át zenekari hangok, dob s trombitaszó ütötték meg a fülét. A palotában egy főurnál számos főrangú mű­kedvelő s Bécs jelesebb zenészei gyűltek volt egybe. Haydn azonnal ráismert egyik symphoniájára, s nem­csak megállíttatta a kocsit, hanem megfeledkezve a sapkáról, a bundáról, fölsietett a lépcsőzeten, s az elő­szobában is csak azért állott meg, mert egy inas föl­tartóztatta, s ha önként ki nem viszi magát bundájá­val együtt, kidobással fenyegette. Végre erszénye segítségével juthatott annyira, hogy néhány percig tarthassa fülét a kulcs lyukához. Valaki azonban épen ekkor nyitván ki az ajtót, a bámulat átalános lett; a zenekar elnémult; körülfogták; bámultak hogy egy bundásparasztra a zenének ily nagy hatása van; mi­kor pedig ráismertek, kitörő nevetés, kitörő éljen váltották egymást. Szóval minden műve, s igy báró király is érde­kelte. Tegyük ehhez Laura kisasszony kalandos le­velét s még egy második levelét is, egy csomag kí­séretében, melyet szerencséjére a postától tanú nél­kül vett át. Ha az első levél kalandos, úgy a második csá­bító volt. Laura kisasszony megköszönte szép, meleg, el­ragadó költői szavakkal a mester gyönyörű dalát. Arról, hogy váljon a pudli gazdájának tetszett-e? sikerült-e a fürtös fejedelmet detronizálni ? mélyen hallgatott; de tán azért, hogy annál többet írhasson a dal szépségeiről, s elmondhassa, mennyire szeretné, ha egyszer alkalomszerüleg megtisztelvén látogatá­sával, meghallgatná : várjon a nagy mesterhez elég méltóan fogta-e föl báró király előadását; szóval, hogy ismételve elmondhassa: minő vakmerő e re­ménye, mely ha teljesülne, erre volna legbüszkébb egész életében — Tudtam, . . . tudtam . . . Monda Haydn, vé­gig olvasván mindezeket s örömében két kezét egy­másba dörzsölvén: »Megmondtam, hogy utójára is kiderül egy oratórium, vagy opera-szöveg.« E szavakra a Görbe ördög meg nem állhatta Baucis fülébe súgni: »A nagy mester most azt hiszi, hogy okos ember.« S aztán gúnyosan nevetett. Hát a csomag ? — kérdi az olvasó. A csomag tartalma egy pár sok ízléssel készí­tett gyöngyös harisnyakötő. Mindeniken a mester aranyos betűkkel hímzett neve díszelgett. A mosolygó Haydn, noha mosolyában több volt egy filozoféból, de mivel a Görbe ördög fenebb meg­mondta, hogy az emberek mind ilyen filozofok, nagy kedvet érzett a harisnyakötöket azonnal fölpróbálni. Aztán eszébe jutott szerencsétlen neje, ki ha meglát­ná a női remekműveket, nemcsak halálra boszanta­­ná madám Porcellivel, mi már különben is megszo­kott dolog, hanem magát kétszerte inkább gyötörné. Ily gyöngédségtől vezettetvén, fájt ugyan a titkoló­zás, de miután őszinteségének mindig megadta az árát, mit tehete okosabbat, mint a remek harisnyakö­tőket elrejteni, még pedig olyan helyre rejteni, hol Haydn­né asszony soha sem szokott kutatni ? E célra első pillanatban alkalmasnak vélte két régi könyvét: Bach Sebestyén Filep nevű fiának zongora­iskoláját, s Mattheson­­Vollkommene Kapellmeister-ét, melyek segítségével egykor önerején képezte magát művészszé, s a­melyek most kéziratai alá temetve bevertek. De egyik sem volt alkalmas a titok megőrzésére, a harisnyakötők végei kétfelől lapjaik közül kilógván. Végre az történt, a­mit maga a Gör­be ördög sem látott előre, t. i. hogy ő maga, a Görbe ördög legyen kiszemelve e megtisz­teltetésre. Mert Haydn­ né asszony az ördög szó ki­ejtésétől sokkal inkább fél, hogy sem eme vezér­könyvet néha megtisztítná a portál, vagy épen benne lapozgatna. Miért írjam le most, mennyit tépelődött Haydn afelett: Vájjon elfogadja-e Laura kisasszony meg­hívását, vagy elfeledje? Az okosság a feledésre, el­lenben a kíváncsiság a másikra szavazott, s végre is győzött az utóbbi. Mert hisz mi van abban, ha valaki megrendel egy dalt, s a szerző meghallgatja az előadást ? E szavakkal fegyverezvén le­ az okosságot, né­hány nap múlva Bécs felé repült a herceg négyfo­gatú kocsiján, mely, mikor akarta, rendelkezésére állott. Ürügy az utazásra elég volt. Haydn­né asz­­szony is örömest beleegyezett két okból: mert derék, előzékeny férje az osztrák fővárosból soha sem tért vissza üres kézzel; és, mert ezalatt legalább nyug­ton lehete madám Porcelli miatt. Az utazás azonban Bécsbe csak azért volt, hogy innen Hitzingbe lehessen hajtatni, még pedig nem a herceg kocsisával, mert az inasok, kocsisok fecsegők szoktak lenni. Ha azt mondanám, hogy a mester e kirándulás alkalmával csinosan öltözködött, s czopfjára, az ak­kori kor büszkeségére, különös gondot fordított, azt fogná hinni az olvasó, hogy mindezt Laura kisasz­szonyért tette. Minden történetíró saját szemüvegé­vel szokta nézni a tényeket, s e miatt a történetírás­nak soha sem lesz vége, de vannak dolgok, melyeket minden szemüveg egyformán mutat; vannak adatok, melyeket meghamisítni nem szabad, így a jelen moz­zanatra vonatkozólag nem lehet kétségbe vonni a krónikásnak Haydnról feljegyzett adatait. Ezek szerint a divatra nem sokat adott ugyan, s czopfja ifjú korától késő vénségéig egyforma volt, mit sem törődvén a hosszú vagy rövid fonadékok­kal, az ezeket díszítő szalagcsokrok színével, alakjá­val, mindemellett annyira szerette az egyszerű csínt és főleg tisztaságot, hogy e feletti hite egész Bécs városában elterjedt. Tehát Bécsből Hitzingbe hajtatott. Schönbrunn eszébe juttatta gyermekéveit s főleg bizonyos emlékezetes eseményt, midőn egy pünkösti ünnep alkalmával az épülőfélben levő királyi palota emelvényein nyargalt és lármázott több pajtásával, midőn e miatt a királyné parancsából — miután ugyanily kihágásért már megígérték volt a Mikulást — most meg is kóstoltatták a veszszü ízét. Ez viszont eszébe juttatá ama jelenetet, midőn Mária Terézia látogatóban lévén Eszterházy hercegnél, alkalma nyílt — ő felsége nagy derültségére — elbeszélni az előbbieket, melyekre a királyasszony leereszkedő nyájassággal jegyzé meg: — De aztán derék ember is lett önbül. (Folyt. köv.) II. Katalin cárnő magánélete. (A legújabb orosz kútforrások után.) A »Revue des deux mondes«-búl. (Folytatás.) Ezután Katalin a történelem előtt ismeretes. Tud­juk, hogy 1762-ben mikép buktatta meg férjét egy katonai forradalommal, ki bukása után is csak arra kéri, hogy küldje hozzá: »Liders orvost, Narcisse szerecsent, rendelje el, hogy vigyék magukkal hege­dűjét, ölebét és maitressét. De elfogatása után hat napra a cár meghalt és azután a hűséges szolgá­latok jutalmáúl osztogatva volt a sok paraszt, az ezüst és az érdemrendek. A cár szeretőjét Katalin visszaküldő atyjához Moszkvába és csak azt paran­­csolá meg neki, hogy igyekezzék »miszerint a világ keveset beszéljen róla.« Így lett a német hercegnő­­bül minden oroszok cárnője és pedig annyira orosz­­szá lett hitben, magaviseletben , értelemben, hogy oroszainak többször monda: »Vegyék ki ereimből az utósó csepp német vért is, hogy csak orosz vér le­gyen ereimben.« Az évek múltak és Katalinnak fiai kiházasitásá­­ról kelle gondoskodni. II. Frigyes itt is érdekeit véd­te. A nagyobbik, Pál egy hessendarmstadti herceg­nőt vett el, Poroszország előnyére, mert ennek nővé­rét Frigyes testvére, Poroszország trónörököse vette nőül és így a két nagy birodalom leendő uralkodói sógorok voltak. Katalin nem volt menyével megelé­gedve, mert férjét épúgy vezette, mint ő, és ösztönzé­sére a herceg szerette volna magát anyja társává tenni az uralkodásban és a herceg népszerűsége nőni kezdett. Szerencsére a hesseni hercegnő meghalt és így Katalin aggodalmai eloszlottak. Frigyes testvé­re , Henrik ekkor épen Szent-Péterváron volt és vi­gasztalván a bánatos férjet, egyszersmind a hercegnő halálára következő napon azonnal irt egy wü­rtem­­bergi hercegnőnek, hogy leányaival azonnal induljon Berlinbe és tegye azt, mit a király parancsol. A cél az volt, hogy a würtembergi Dorottya hercegnő itt találkozzék az orosz nagyherceggel. A vallás nem nagy nehézség, de a hercegnőnek a darmstadti her­ceg már jegyese volt és úgy látszék egyik sem akart a másikról lemondani az orosz nagyherceg kedvéért.

Next