Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)
1874-02-25 / 45. szám
minden csáberő nélkül és némi tekintetben talán méltó visszatorlás volna a hölgyeink által oly mesteri tökélyre vitt jótékonysági megadóztatásnak ! De nem. Ma ünneplő köntösben akarjuk bemutatni ifjú csemeténket s tudva immár ki ő és merre van hazája, elmondani azt is, mi a hivatása s miként fogja ezt betölteni. Az iparmúzeum életbeléptetése által elsősorban Magyarország iparát, iparosságát akarjuk előmozdítani. Ez intézet egymaga nem fogja ezt ugyan megtenni, de egyik hatalmas tényező lesz arra nézve, hogy iparunk fejlettebb, nemesebb, a külföldi termeléstől függetlenebb legyen s átalános haladásában, valamint az azt művelő osztályok gyarapodásában és gazdagodásában termékenyitőleg hasson vissza a nyers termelő földmivelésre, élénkítőleg a kereskedésre. Egyszóval e két utóbbival egyenjogú, egyformán hatalmas nemzetgazdasági tényezővé akarjuk tenni az ipart is. Akarjuk pedig ezt tenni a fővárosban, mert a műipar fejlesztésére ez legelőnyösebb s minél inkább halad benne a műipar, annál inkább lesz ez is világvárossá, mely viszont saját műiparát emeli mind nagyobb nagyobb tökélyre. Az ipar emelkedésének s előmozdításának több útja, eszköze van. Leghathatósabb mindnyája között a tanulás, nevelés, mivelődés mind a termelő osztályokban, mind a fogyasztó nagy közönségben. Az oktatás általi mivelődésnek kettős az iránya. Egyik inkább gyakorlati, mondhatnék technikai, a másik inkább szellemi és elsősorban művészeti. A gyakorlati oktatást egy-egy iparágban a tanonc most is, more patria, egyes mesterénél nyeri, fejlesztésére állanak fel, igaz, inkább csak a többi államokban, ipari szakiskolák. Uyeket egyébiránt, megbecsülhetetlen érdemére, az országos iparegyesület is többeket állított, bár eddig csak a fővárosban, a főváros és kormány közreműködése és anyagi támogatása mellett. A magasabb technikai kiképeztetést gyakorlatilag nyújtó állami intézmények a tanműhelyek s úgyszólván valamennyi iparágra terjedőleg, talán legfőbb ily intézménynek a már említett párisi conservatoire des arts et métiers volna tekinthető. Ilyennek vagy hasonlónak felállítása az államnál mást nem illethet Sokkal nagyobbszerű beruházás, sokkal drágább tanerők, sokkal költségesebb felszerelés kellenek ide, semhogy ilyennek felállítására társadalmi úton csak gondolhatnánk is. Tanműhelyt és speciális ipari szakiskolát állíthat az állam, de állíthat bátran bármely iparos város, országos vagy vidéki egyesület, sőt állíthatnak maguk az érdekelt iparosok is. A nagy közönség ilyenek iránt — bármily hasznosak legyenek — nem szokott föl- melegedni. De oly intézetet, mely valamennyi iparágnak válik előnyére, melynek közvetlen hasznát maga a közönség is csakhamar élvezi, oly intézetet, mely az ipart művészeti alapon van hivatva fejleszteni s gyarapítani, azt mi nerőnk is megbírja, azt legelőbb is állíthatunk, az legközvetlenebbül hat is, de erre sikerül is megnyerni a közönség részvétét. Ezt pedig tennünk kell, mert a művészet fejlesztő, nemesítő nagy hatása ismeretes ugyan, de hiányzik egyelőre még a szükséges mívelt látás, mely alapon az ipar is érvényíthetné a művészet nyújtotta hasznot. Az iparmúzeum ezt is akarja. Azaz csupa szépnek, ízlésesnek, stylszerűnek bemutatása által odáig akarja nevelni az iparost, hogy termelésében ez is a hasznosan szépre, az ízlésesen célszerűre törekedjék. Oda akarja vinni ugyan e tárgyak gyakori szemléltetése által a közönséget, hogy mint fogyasztó, cikkei válogatásában ne érje be a pusztán hasznossal, de keresse egyúttal a szép idomot, ne tartsa célszerűnek csupán az anyagot, csupán az alakot, hanem ízlésének is megfelelőt csupán akkor vásároljon, ha anyag és idom, alak és díszítés kellő öszhangzatban vannak. Ama számos hiány tudatában, melyekben hazai iparunk mai nap szenved s amelyeknek egy részével e fölolvasások sorában, tisztelt hallgatóim még meg fognak ismerkedni; ama mély meggyőződés befolyása alatt, hogy a hazai ipart fejleszteni, részben teremteni kell, ha mint önálló nemzet s nem csupán mint Nyugat-Európa szántóvetői akarunk megélni; mindez, mondhatom, nagy önmegtagadást parancsolt az e téren működőnek. Teljesen tisztában kellett lennünk az irányra nézve, melyet követnünk kell, midőn alapját készültünk megvetni a keletkező iparmúzeum gyűjteményeinek. El kellett gyakran fordulnunk a kecsegtetőbben integető közvetlen gyakorlatiság hasznától, szem előtt tartva a nagyobb célt, mely összes iparunkra a művészibb nevelésből káromolhat Tudni kellett — s ez a lényeg — hogy nem technikai oktatást, hanem csak látva okulást tűzhet ki magának egy iparműmúzeum végcélul. Különben is magasabbat tanul az iparos, ha azt tanulja, mily stylben kell dolgoznia, mennyiben kell harmóniának lenni a cél s a kivitel között; a pusztán gyakorlati kiképzés, mint láttuk, más térre tartozik. És ez irány követve is jön ama vásárlásoknál, melyek az országgyűlés által a kormánynak e célra megszavazott 50.000 írtból a bécsi közkiállításon, múlt évben eszközöltettek. Legilletékesebb férfiaink járultak tanácsaikkal a tárgyak megválasztásához; a külföld szakférfiai melegen érdeklődtek Magyarország e korszerű törekvései iránt; nagy államok régibb gyűjteményei hálával fogadtak cserébe hazai ipartárgyakat. Anglia és Olaszország, a német birodalom s a francia köztársaság valamint a szomszéd Ausztria legkiválóbb iparosai, de számos magánzó és hazai iparos is versenyezve siettek elismerések s rokonszenvek jeléül, gazdag gyártmányaik egy-egy értékesebb darabját fölajánlani. Csakis így lehetséges, hogy megnyitván néhány hét múlva iparműmúzeumi tárgyaink gyűjteményét, el sem költve egészben a megszavazott 50,000 frtot, a közoktatási miniszter úr által fölajánlt ethnográfiai tárgyakkal együtt egy, szakférfiak által máris 100,000 frt értékűnek mondott gyűjteményt leszünk szerencsések hazai közönségünknek bemutathatni. Ha pedig mindezt keveseljük, ám emlékezzünk meg arról, hogy az annyit irigyelt south-kensingtoni múzeum sem egy nap alatt lett azzá, ami ma. A bécsi ilynemű intézet is a miénknél tán csekélyebb kezdeményekből nőtt nagggyá. Az említettek egyikének sem közvetlen tulajdona volt mindama gyűjtemény, melylyel közönségüket meglepték. Az uralkodó családok és gazdag főurak nyitották meg a közcél számára saját kincstáraikat s tették ki műtárgyaikat kölcsönképen közszemlére a múzeum helyiségeiben. Hadd cselekedjenek hasonlókép oly hazafias főuraink s a világ ám ülni fog a művészetben s anyagi értékben egyaránt gazdag magántulajdonon, mely eddig kevesektől ismerve, még kevesebbektől látva, mintegy titkon lappangott a féltékenyen őrzött családi szentélyekben. Nem szabad egyébiránt eléje vágnom ama tisztelt férfiaknak, kik utánam, részben gyűjteményünk egyes tárgyainak bemutása alkalmával kénytelenek lesznek kítérni az ily múzeumi gyűjtemények átalános osztályozására, tartalmára stb., részben az ipar kérdéseit tárgyalván különféle szempontból, képesek lesznek az iparmúzeumok feladatát is nálamnál jobban ecsetelni. Az én feladatom úgyis csak a bevezetés valamelyképen engedjék még meg, tisztelt hallgatóim, hogy kapcsolatban a korábban említett oktatással, felhozhassam, hogy az ügyet vezető országos bizottságnak ez sem kerülte ki gondoskodó figyelmét. Bármennyire emelje a szépnek puszta látása is az ízlést, bármennyire segítse elő az ipar termő munkásságát a jó motívum, gyorsan élő korunkban nem várhatunk arra, hogy ezen, csak lassan érlelő úton jusson el iparos és fogyasztó közönségünk a kitűzött célhoz. Gyorsítani kell tehát azt közvetlen oktatás által, melyet főleg a rajztanításra, a létező gyűjteményi és rokon tárgyak szakszerű magyarázata, széptani értékesítése nyújt. Ha az utóbbi hónapok pénzügyi bajainak az unalomig variált, de a bűnösség határáig túl is hajtott hírhordása meg sem is győzött volna, az elfogulatlan szemlélet is világossá teszi vala előttünk, hogy valami nagy fényűzést ilynemű intézményeinkben nem engedhetünk meg magunknak. Nem szabad ugyanis a most keletkező iparmúzeum mellé, jobb hasznosi hatása végett, új rajztanodát és iparművészeti szakiskolát is állítanunk, hanem örülhetünk, ha sikerül az ily már létező műintézetet az országos magyar mintarajztanodát és rajztanárképezdét a magunk intézetével oly kapcsolatba hozni, hogy az emennek gyűjteményi kincseit, ez amannak oktatását egyaránt használhassa saját céljaira. Ez pedig máris annyiban sikerült, hogy irányadó férfiaink nemcsak semminemű ellenszenvvel nem viseltetnek a kettőnek öszhangzatos működtetése iránt, sőt mindannyi, teljesen méltányolva az eddigi törekvéseket, kész azokat telhetőleg támogatni is. Nagy vigasztalás rejlik, tisztelt hallgatóim, ama tudatban, hogy mostoha viszonyok között bár és zajtalanul, eljutottunk küszöbéig egy olyan hazai intézménynek , melynek nagy horderejű hatását, csak egy-két évi fenállása után is, közvetlenül fogják a legtágabb körökben érezni és tapasztalni. Legyenek üdvözölve, tisztelt hallgatóim, kik szíves megjelenésük által igazolták érdeklődésüket az oly hazai ügy iránt, mely eddigelé leginkább csak magukban az iparoskörökben volt tárgyalva. Önöket, kik egyszerű meghívásunkra oly szép számmal megjelenni szikesek voltak, ama jegesedési központnak tekintjük, melyhez nemzetünk összes műveltjei lassan lassan sorakozni fognak. Ily központra pedig szükségünk van. Szükségünk, hogy legyen honnan merítenünk bátorítást küzdelmeinkben; szükségünk, mert innen kerülnek ki majd az apostolok, kik ügyünk jó és hasznos voltát hirdetve, mind többtöbb hívet fognak számára szerezni. Önök megértettek minket s legyenek meggyőződve, hogy a fejlett ipar s a vele karöltve járó szélesebb körű műveltség fogja kiemelni Magyarországot az elemek szeszélyétől, az időjárás végleteitől feltételezett hánykódásaiból és függéséből. Legyenek meggyőződve, hogy érdemeket szerez hazánk jövő teljesebb államisága iránt mindaz , ki szóval vagy tettel, áldozattal vagy tanácscsal hozzájárul amaz érdekek támogatásához, melyek a nyers termelés elvitazhatatlan fontosságának megtámadása nélkül, az értelmes munka, a szellemi tőke gyarapítását, a művészeti ismeretek terjesztését keresik. Ezek pedig a most vezérszóvá vált takarékosság legfőbb eszméjét nem a nélkülözhetetlen költségeknek a kulturális céloktól való elvonásában, hanem abban találják, hogy termékenyítsük iparos-oktatás és egész éven át e téren való foglalkoztatás által amaz emberi tőkét, mely a pusztán mezőgazdasági foglalkozásban most az év majd kétharmadában tétlenül hever, és amely emberi és munkatőkével máigsan a legnagyobb, a legmegbocsáthatatlanabb pazarlást vittük végbe. Mi arányos fejlesztését akarjuk az ország munkaerejének , mert erre önmagától az nem képes, iparkodunk neki nyújtani — amennyire erőnktől telik — az okulás lehetőségét. S bár ezt csak ez egy téren fejthetjük ki egyelőre, maga a tér oly tág, a benne rejlő hatalom oly nagy, mivelésének gyrors haszna oly szembeötlő, hogy akarva nem akarva, kénytelen lesz később az összes állam és nemzet e tér miveléséhez járulni. Minél értelmesebb a munka, annál termékenyebb, más haladottabb nemzetek jelene, a miénknek jövője a termékeny munkáé, mi pedig a munkát akarjuk miveltség által termékenyíteni. Fővárosi hírek. * Katona „Bánk-báró jának hétfői előadásán a nézőtér csak félig telt meg. A főúri családok páholyai és a kaszinói erkély maradtak legüresebben, alkalmasint azért, mert látogatói ez este Rossi »Lear«-jét nézték. A tragédia, mely minden izében drámai és magyar, gonddal volt rendezve és kiállítva. Az előadásban szerepüknek teljesen megfeleltek Felekiné asszony, ki Melindában a hű és nemes magyar hitves valódi képét bensőséggel mutatta be, s Komáromi, kinek panaszkodó Tiborcában a nép fájdalma kapott meleg és igaz kifejezést. Az első szerepek ábrázolói nem voltak ily kifogástalanok. Molnár »Bánk«-jában a szakgatottság gyakran nem annyira a hős lelki meghasonlásait fejezi ki, mint inkább a színész hangjainak mesterkéltségét. Feleki »Petur«-jából pedig az a benső forrongó tűz hiányzik, mely ez elégedetlen magyar úr kedélyét folyvást forralja. Mind a két jeles színésznek voltak kitűnő mozzanatai, nagyurakat ábrázoltak több helyen, méltósággal, hévvel, de az egyik hibázott az egyöntetűség rovására, a másiknál hiány volt a tartalomban. Ennek persze megvan a maga mentsége. E tragédia oly kevésszer kerül színre, hogy Molnár nem élheti bele magát címszerepébe a színpadon, Feleki pedig egy nap népszínműben, másnap pedig tragédiában szerepel, s igy nem csoda, ha szülnek, hangnak nem lehet mindig ura. Gertrud királynét Kassayné asszony ábrázolta s érdekes jelenség volt. Ujházy hig tartalommal ruházta föl Biberachot. * „Hunyadi László’ tegnapi ünnepélyes előadására két akkora nézőtér kellett volna, mint a minő a mostani. A fényes előadásról, Szigligeti üdvözlő beszédéről s az emlékajándékok átnyujtásáról holnap fogunk írni s most csak azt említjük meg, hogy egész nap ostromolták a pénztárt jegyekért. Hordárok megvettek egy csomót s a szinház mellett az utcán árulták; de a rendőrség közbelépett, elvette a jegyeket s visszaadd a pénztárnak. A hordárok is visszakapták ezúttal még pénzüket s igy a jegyr»gschaft«-től nincs nagy okuk elidegenkedni. Tegnap d. u. négy órakor már sok ember állt a szinház külső üvegajtajánál s ott állt három óra hosszat bámulatos türelemmel, csakhogy ez ünnepi előadásra jó helyet biztosítson magának a karzaton. * Az akadémia hétfői ülésében Gönczy Pál jeles emlékbeszédet mondott a nyolc hó előtt elhunyt Kovács Gyuláról, ki egykor a természettudományok kitűnő munkása volt, míg később a testi szenvedés valódi mártyrja lett. Budán 1815-ben született, de gyermekkorát Maros-Vásárhelytt tölte, hol atyja gyakorló orvos volt. Már gyermekkorában kitűnt hajlama a növénytan iránt s még igen fiatal volt, midőn Maros-Vásárhely vidékének virányáról munkát irt. A bölcseimet s jogot Kolozsvárit hallgatta, s atyja halála után négy évig orvostanhallgató lett Bécsben, kitűnő természettudósokkal lépve összeköttetésbe. Első műve az »Ausztriai birodalom, különösen Magyarország növényzete« című munka volt; itt aztán latinul és németül is. 1850-ben a múzeumi természettani osztály őre lett; a természettudományi társulat titkára s az akadémiának titkára volt. Sokat utazott és gyűjtött, egyik útjából 5850 ősnövény lenyomatát hozva haza. A Korizmics és Morócz féle gazdasági nagy kézikönyvben ő írta a növény és földtani részt, melyért az akadémia kétszázaranyas nagy jutalmában is részesült. Brassaival együtt nyert egy százaranyas akadémiai díjat is, de a háromszáz éves * 197