Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-25 / 45. szám

minden csáberő nélkül és némi tekintetben talán méltó visszatorlás volna a hölgyeink által oly mes­teri tökélyre vitt jótékonysági megadóztatásnak ! De nem. Ma ünneplő köntösben akarjuk bemu­tatni ifjú csemeténket s tudva immár ki ő és merre van hazája, elmondani azt is, mi a hivatása s miként fogja ezt betölteni. Az iparmúzeum életbeléptetése által első­sorban Magyarország iparát, iparosságát akarjuk előmozdítani. Ez intézet egymaga nem fogja ezt ugyan meg­tenni, de egyik hatalmas tényező lesz arra nézve, hogy iparunk fejlettebb, nemesebb, a külföldi terme­léstől függetlenebb legyen s átalános haladásában, valamint az azt művelő osztályok gyarapodásában és gazdagodásában termékenyitőleg hasson vissza a nyers termelő földmivelésre, élénkítőleg a kereske­désre. Egyszóval e két utóbbival egyenjogú, egyfor­mán hatalmas nemzetgazdasági tényezővé akarjuk tenni az ipart is. Akarjuk pedig ezt tenni a főváros­ban, mert a műipar fejlesztésére ez legelőnyösebb s minél inkább halad benne a műipar, annál inkább lesz ez is világvárossá, mely viszont saját műiparát emeli mind nagyobb nagyobb tökélyre. Az ipar emelkedésének s előmozdításának több útja, eszköze van. Leghathatósabb mindnyája között a tanulás, nevelés, mivelődés mind a termelő osztá­lyokban, mind a fogyasztó nagy közönségben. Az oktatás általi mivelődésnek kettős az iránya. Egyik inkább gyakorlati, mondhatnék technikai, a másik inkább szellemi és első­sorban művészeti. A gyakorlati oktatást egy-egy iparágban a ta­non­c most is, more patria, egyes mesterénél nyeri, fejlesztésére állanak fel, igaz, inkább csak a többi államokban, ipari szakiskolák. Uyeket egyéb­iránt, megbecsülhetetlen érdemére, az országos ipar­egyesület is többeket állított, bár eddig csak a fővá­rosban, a főváros és kormány közreműködése és anyagi támogatása mellett. A magasabb technikai kiképeztetést gyakorla­tilag nyújtó állami intézmények a tanműhelyek s úgy­szólván valamennyi iparágra terjedőleg, talán legfőbb ily intézménynek a már említett párisi con­servatoire des arts et métiers volna tekinthető. Ilyennek vagy hasonlónak felállítása az állam­nál mást nem illethet Sokkal nagyobbszerű beruhá­­zás, sokkal drágább tanerők, sokkal költségesebb felszerelés kellenek ide, semhogy ilyennek felállítá­sára társadalmi úton csak gondolhatnánk is. Tanmű­helyt és speciális ipari szakiskolát állíthat az állam, de állíthat bátran bármely iparos város, országos­­ vagy vidéki egyesület, sőt állíthatnak maguk az ér­­­­dekelt iparosok is. A nagy közönség ilyenek iránt­­ — bármily hasznosak legyenek — nem szokott föl-­­ melegedni.­­ De oly intézetet, mely valamennyi iparágnak válik előnyére, melynek közvetlen hasznát maga a közönség is csakhamar élvezi, oly intézetet, mely az ipart művészeti alapon van hivatva fejleszteni s gyarapítani, azt mi nerőnk is megbírja, azt legelőbb is állíthatunk, az legközvetlenebbül hat is, de erre sikerül is megnyerni a közönség részvétét. Ezt pedig tennünk kell, mert a művészet fejlesztő, nemesítő nagy hatása ismeretes ugyan, de hiányzik egyelőre még a szükséges mívelt látás, mely alapon az ipar is érvényíthetné a művészet nyújtotta hasznot. Az ip­armúzeum­ ezt is akarja. Azaz csupa szépnek, ízlésesnek, styl­szerűnek bemutatása által odáig akarja nevelni az iparost, hogy termelésében ez is a haszno­san szépre, az ízlésesen célszerűre törekedjék. Oda akarja vinni ugyan e tárgyak gyakori szemléltetése által a közönséget, hogy mint fogyasztó, cikkei válo­gatásában ne érje be a pusztán hasznossal, de ke­resse egyúttal a szép idomot, ne tartsa célszerűnek csupán az anyagot, csupán az alakot, hanem ízlésé­nek is megfelelőt csupán akkor vásároljon, ha anyag és idom, alak és díszítés kellő öszhangzatban vannak. Ama számos hiány tudatában, melyekben hazai iparunk mai nap szenved s a­melyeknek egy részével e fölolvasások sorában, tisztelt hallgatóim még meg fognak ismerkedni; ama mély meggyőződés befolyá­sa alatt, hogy a hazai ipart fejleszteni, részben te­remteni kell, ha mint önálló nemzet s nem csupán mint Nyugat-Európa szántóvetői akarunk megélni; mindez, mondhatom, nagy önmegtagadást parancsolt az e téren működőnek. Teljesen tisztában kellett len­nünk az irányra nézve, melyet követnünk kell, mi­dőn alapját készültünk megvetni a keletkező ipar­­múzeum gyűjteményeinek. El kellett gyakran for­dulnunk a kecsegtetőbben integető közvetlen gya­­korlatiság hasznától, szem előtt tartva a nagyobb célt, mely összes iparunkra a művészibb nevelésből káromolhat Tudni kellett — s ez a lényeg — hogy nem technikai oktatást, hanem csak látva oku­lást tűzhet ki magának egy iparműmúzeum végcé­­lul. Különben is magasabbat tanul az iparos, ha azt tanulja, mily stylben kell dolgoznia, mennyiben kell harmóniának lenni a cél s a kivitel között; a pusztán gyakorlati kiképzés, mint láttuk, más térre tartozik. És ez irány követve is jön ama vásárlásoknál, melyek az országgyűlés által a kormánynak e célra megszavazott 50.000 írtból a bécsi közkiállításon, múlt évben eszközöltettek. Legilletékesebb férfiaink járultak tanácsaikkal a tárgyak megválasztásához; a külföld szakférfiai melegen érdeklődtek Magyar­­ország e korszerű törekvései iránt; nagy államok ré­gibb gyűjteményei hálával fogadtak cserébe hazai ipartárgyakat. Anglia és Olaszország, a német biro­dalom s a francia köztársaság valamint a szomszéd Ausztria legkiválóbb iparosai, de számos magánzó és hazai iparos is versenyezve siettek elismerések s rokonszenvek jeléül, gazdag gyártmányaik egy-egy értékesebb darabját fölajánlani. Csakis így lehetsé­ges, hogy megnyitván néhány hét múlva iparmű­­múzeumi tárgyaink gyűjteményét, el sem költve egészben a megszavazott 50,000 frtot, a közoktatási miniszter úr által fölajánlt ethnográfiai tárgyakkal együtt egy, szakférfiak által már­is 100,000 frt érté­kűnek mondott gyűjteményt leszünk szerencsések hazai közönségünknek bemutathatni. Ha pedig mindezt keveseljük, ám emlékezzünk meg arról, hogy az annyit irigyelt south-kensingtoni múzeum­ sem egy nap alatt lett azzá, a­mi ma. A bécsi ilynemű intézet is a miénknél tán csekélyebb kezdeményekből nőtt nagggyá. Az említettek egyiké­nek sem közvetlen tulajdona volt mindama gyűjte­mény, melylyel közönségüket meglepték. Az ural­kodó családok és gazdag főurak nyitották meg a köz­cél számára saját kincstáraikat s tették ki műtár­gyaikat kölcsönképen közszemlére a múzeum helyi­ségeiben. Hadd cselekedjenek hasonlókép oly hazafias fő­uraink s a világ ám ülni fog a művészetben s anyagi értékben egyaránt gazdag magántulajdonon, mely eddig kevesektől ismerve, még kevesebbektől látva, mintegy titkon lappangott a féltékeny­en őrzött csa­ládi szentélyekben. Nem szabad egyébiránt eléje vágnom ama tisz­telt férfiaknak, kik utánam, részben gyűjteményünk egyes tárgyainak bemutása alkalmával kénytelenek lesznek kítérni az ily múzeumi gyűjtemények átalá­nos osztályozására, tartalmára stb., részben az ipar kérdéseit tárgyalván különféle szempontból, képesek lesznek az iparmúzeumok feladatát is nálamnál job­ban ecsetelni. Az én feladatom úgyis csak a bevezetés vala­m­elyképen engedjék még meg, tisztelt hallgatóim, hogy kapcsolatban a korábban említett oktatással, felhozhassam, hogy az ügyet vezető országos bizott­ságnak ez sem kerülte ki gondoskodó figyelmét. Bármennyire emelje a szépnek puszta látása is az ízlést, bármennyire segítse elő az ipar termő mun­kásságát a jó motívum, gyorsan élő korunkban nem várhatunk arra, hogy ezen, csak lassan érlelő úton jusson el iparos és fogyasztó közönségünk a kitűzött célhoz. Gyorsítani kell tehát azt közvetlen oktatás által, melyet főleg a rajztanításra, a létező gyűjteményi és rokon tárgyak szakszerű magyarázata, széptani értékesítése nyújt. Ha az utóbbi hónapok pénzügyi bajainak az unalomig variált, de a bűnösség határáig túl is haj­tott hírhordása meg sem is győzött volna, az elfogu­latlan szemlélet is világossá teszi vala előttünk, hogy valami nagy fényűzést ilynemű intézményeinkben nem engedhetünk meg magunknak. Nem szabad ugyanis a most keletkező iparmúzeum mellé, jobb hasznosi hatása végett, új rajztanodát és iparművé­szeti szakiskolát is állítanunk, hanem örülhetünk, ha sikerül az ily már létező műintézetet az országos ma­gyar mintarajztanodát és rajztanárképezdét a ma­gunk intézetével oly kapcsolatba hozni, hogy az emennek gyűjteményi kincseit, ez amannak oktatá­sát egyaránt használhassa saját céljaira. Ez pedig már­is annyiban sikerült, hogy irány­adó férfiaink nemcsak semminemű ellenszenvvel nem viseltetnek a kettőnek öszhangzatos működtetése iránt, sőt mindannyi, teljesen méltányolva az eddigi törekvéseket, kész azokat telhetőleg támogatni is. Nagy vigasztalás rejlik, tisztelt hallgatóim, ama tudatban, hogy mostoha viszonyok között bár és zaj­­talanul, eljutottunk küszöbéig egy oly­an hazai intéz­ménynek , melynek nagy horderejű hatását, csak egy-két évi fenállása után is, közvetlenül fogják a legtágabb körökben érezni és tapasztalni. Legyenek üdvözölve, tisztelt hallgatóim, kik szí­ves megjelenésük által igazolták érdeklődésüket az oly hazai ügy iránt, mely eddigelé leginkább csak magukban az iparoskörökben volt tárgyalva. Önö­ket, kik egyszerű meghívásunkra oly­ szép számmal megjelenni szikesek voltak, ama jegesedési központ­nak tekintjük, melyhez nemzetünk összes műveltjei lassan lassan sorakozni fognak. Ily központra pedig szükségünk van. Szükségünk, hogy legyen honnan merítenünk bátorítást küzdelmeinkben; szükségünk, mert innen kerülnek ki majd az apostolok, kik ügyünk jó és hasznos voltát hirdetve, mind több­több hívet fognak számára szerezni. Önök megértettek minket s legyenek meggyő­ződve, hogy a fejlett ipar s a vele karöltve járó szé­lesebb körű műveltség fogja kiemelni Magyarorszá­got az elemek szeszélyétől, az időjárás végleteitől feltételezett hánykódásaiból és függéséből. Legyenek meggyőződve, hogy érdemeket szerez hazánk jövő teljesebb államisága iránt mindaz , ki szóval vagy tettel, áldozattal vagy tanácscsal hozzájárul amaz érdekek támogatásához, melyek a ny­ers termelés el­­vitazhatatlan fontosságának megtámadása nélkül, az értelmes munka, a szellemi tőke gyara­pítását, a m­ű­v­é­s­z­e­t­i ismeretek terj­esztését keresik. Ezek pedig a most vezérszóvá vált taka­rékosság legfőbb eszméjét nem a nélkülözhetet­len költségeknek a kulturális céloktól való elvonásá­ban, hanem abban találják, hogy termékenyítsük iparos-oktatás és egész éven át e téren való foglal­koztatás által amaz emberi tőkét, mely a pusz­tán mezőgazdasági foglalkozásban most az év majd kétharmadában tétlenül hever, és a­mely­ emberi és munkatőkével máigsan a legnagyobb, a legmeg­­bocsáthatatlanabb pazarlást vittük végbe. Mi arányos fejlesztését akarjuk az ország mun­kaerejének , mert erre önmagától az nem képes, iparkodunk neki nyújtani — amennyire erőnktől telik — az okulás lehetőségét. S bár ezt csak ez egy téren fejthetjük ki egyelőre, maga a tér oly tág, a benne rejlő hatalom oly nagy, mivelésének gyrors haszna oly szembeötlő, hogy akarva nem akarva, kénytelen lesz később az összes állam és nemzet e tér miveléséhez járulni. Minél értelmesebb a munka, annál terméke­nyebb, más haladottabb nemzetek jelene, a miénk­nek jövője a termékeny munkáé, mi pedig a munkát akarjuk miveltség által termékenyíteni. Fővárosi hírek. * Katona „Bánk-báró­ jának hétfői előadásán a nézőtér csak félig telt meg. A főúri családok páholyai és a kaszinói erkély maradtak legüresebben, alkal­masint azért, mert látogatói ez este Rossi »Lear«-jét nézték. A tragédia, mely minden izében drámai és magyar, gonddal volt rendezve és kiállítva. Az elő­adásban szerepüknek teljesen megfeleltek Felekiné asszony, ki Melindában a hű és nemes magyar hitves valódi képét bensőséggel mutatta be, s Komáromi, ki­nek panaszkodó Tiborcában a nép fájdalma kapott meleg és igaz kifejezést. Az első szerepek ábrázolói nem voltak ily kifogástalanok. Molnár »Bánk«-jában a szakgatottság gyakran nem annyira a hős lelki meghasonlásait fejezi ki, mint inkább a színész hang­jainak mesterkéltségét. Feleki »Petur«-jából pedig az a benső forrongó tűz hiányzik, mely ez elégedet­len magyar úr kedélyét folyvást forralja. Mind a két jeles színésznek voltak kitűnő mozzanatai, nagy­urakat ábrázoltak több helyen, méltósággal, hévvel, de az egyik hibázott az egyöntetűség rovására, a másiknál hiány volt a tartalomban. Ennek persze meg­van a maga mentsége. E tragédia oly kevésszer kerül színre, hogy Molnár nem élheti bele magát címszere­pébe a színpadon, Feleki pedig egy nap népszínmű­ben, másnap pedig tragédiában szerepel, s igy­ nem csoda, ha szülnek, hangnak nem lehet mindig ura. Gertrud királynét Kassayné asszony ábrázolta s ér­dekes jelenség volt. Ujházy hig tartalommal ruházta föl Biberachot. * „Hunyadi László­’ tegnapi ünnepélyes előadá­sára két akkora néző­tér kellett volna, mint a minő a mostani. A fényes előadásról, Szigligeti üdvözlő be­szédéről s az emlékajándékok átnyujtásáról holnap fogunk írni s most csak azt említjük meg, hogy egész nap ostromolták a pénztárt jegyekért. Hordárok meg­vettek egy csomót s a szinház mellett az utcán árul­ták; de a rendőrség közbelépett, elvette a jegyeket s visszaadd a pénztárnak. A hordárok is visszakap­ták ezúttal még pénzüket s igy a jegyr­»gschaft«-től nincs nagy okuk elidegenkedni. Tegnap d. u. négy órakor már sok ember állt a szinház külső üvegaj­tajánál s ott állt három óra hosszat bámulatos türe­lemmel, csakhogy ez ünnepi előadásra jó helyet biz­tosítson magának a karzaton. * Az akadémia hétfői ülésében Gönczy Pál jeles emlékbeszédet mondott a nyolc hó előtt elhunyt Ko­vács Gyuláról, ki egykor a természettudományok kitűnő munkása volt, míg később a testi szenvedés valódi mártyrja lett. Budán 1815-ben született, de gyermekkorát Maros-Vásárhelytt tölte, hol atyja gya­korló orvos volt. Már gyermekkorában kitűnt haj­lama a növénytan iránt s még igen fiatal volt, midőn Maros-Vásárhely vidékének virányáról munkát irt. A bölcseimet s jogot Kolozsvárit hallgatta, s atyja halála után négy évig orvostanhallgató lett Bécsben, kitűnő természettudósokkal lépve összeköttetésbe. Első műve az »Ausztriai birodalom, különösen Ma­gyarország növényzete« című munka volt; itt aztán latinul és németül is. 1850-ben a múzeumi természet­­tani osztály őre lett; a természettudományi társulat titkára s az akadémiának titkára volt. Sokat utazott és gyűjtött, egyik útjából 5850 ősnövény lenyomatát hozva haza. A Korizmics és Morócz féle gazdasági nagy kézi­könyvben ő írta a növény és földtani részt, melyért az akadémia kétszázaranyas nagy jutalmá­ban is részesült. Brassaival együtt nyert egy száz­­aranyas akadémiai díjat is, de a háromszáz éves * 197

Next