Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)
1874-03-01 / 49. szám
Amaz ismételve elpirult örömében, s kitörőleg nevetett. — OK mily udvarias, Downcaster nem felelhető jobban. A boldogult Downcaster nevét mosolyogva ejtő ki. György gondolatai ott fent Devonshireban a széd Wrankmoore-Castle körül lebegnek. Vadászgat a Wrankmoore-wood zöld erdeiben, megjelen a bálokban Elüssel, nem Ellis nélkül. Hosszan fellélegzik, egész élete a hatodik dzsidás ezrednél, melynek szabadságidejét használja most is, »viszonyait rendezendő«, felébreszti álmodozásaiból. Ostobának nevezi magát, széket ránt elő, s azon a világ legelegánsabb helyzetében, abban a helyzetben, melylyel egykor a kisvárosokban az ezredesek leányai előtt szokott ülni, foglal helyet. —■ Downcaster, — tört ki, — vigye el az ördög Downcastert,ha téged nálam jobban szeretett, cousine! — Egy jó családbeli óriásnak, főkép egyenruhában, semmi sem áll jobban, mint a szilárdság, és Ellis a mondottakat valódi férfiasan, szépen mondottaknak tartá. -- György! — szólt megzavarodva és földresütött szemmel. A férfiú is zavart lesz, és egyszerre kap hírlap és könyv után. — Ha meggondolom, — mormoga magában, — hogy e büszke cicus által majdnem elvesztem e szép kilátást... — Te ... olvasni akarsz, György ? — kérdé Ellis, még mindig zavarodottan és futó mosolylyal ajkain. — Igen, ha megengeded. György halálig szerelmes volt gazdag cousinejébe. A barna »cicus« ellen feledve, és a visszaemlékezés rá terhessé vált neki. Míg a lapot összehajtja, Eilisen pihennek szemei. Papját nem látja. Hogy lehet, ő eddig oly vak, hogy a szép, fényes szerencsét figyelmen kívül hagyá, jóllehet az lábai előtt hevert ... Ellis, György álmodozó szemléléséből felrezzenve, halk gyorsasággal boldogan szól hozzá: — A játéknak vége. — Nekik most már titkuk, egy kis be ne ismert titkuk volt egymás közt. György épen midőn Bakateiu hercegnő a terrasz legfelső lépcsőjét elérte, elkezde olvasni: I love you more than words can matter, Dearer than eye-sight, health .. .*) — Hahaha. Szavalás versekben, — nevet fel hangosan a hercegnő, és elveti pálcáját. — Uraim, hölgyeim, egy idyll. A vöröshajúak vihognak, Daschkovits Heliopulos és a másik vendég nevetnek. Hortense a középúton marad. Legalább úgy hiszik. Pár percig beszélgetnek, s tréfálóznak. Majd észre veszi Ellis, hogy Hortense nincs itt . Épen most volt itt. Nem, egy abroncsot keres e fűben. György, ségíts neki keresni. György enged a mylady kérésének, a többi úr marad. »A társalkodónő keresheti maga.« ti György dúdolva halad le a lépcsőkön. Ő igen jókedvű e mai szép tavaszi nap. A vén kastély bámulatos szép az alkonyodó nap fényében; mintha rózsaillatba volna takarva minden: a vén falak, a kert, a nagy fák, a fensík, a majorságok, az ég, a madarak, minden, minden. — Kegyed volants-ot keres, kisasszony ? — kérdé mosolyogva a szép leánytól. Hortense lebocsátott karokkal járdál a fűben. Most egyszerre megáll, mintha vissza akarna vonulni. Arcán azonban nincs egy mozzanat, mely izgatottságot árulna el. Ijesztőleg okosan néz a lovagra. Ez az a férfiú, ki egész jövőjét meg akarja semmisíteni. El akarja tőle rabolni azt, mit annyi önmegtagadás, szinlés és hazugság árán magának biztosita. Úrnőjének szeretetét, s a gazdag örökséget, mely neki bizonyos független, s egész elvesztegetett ifjúságát kárpótolandó életet nyújtandó volt. Otromba kezeivel feldúlja jövője minden légvárát, s ami legfőbb, vele játékot űzni engedett meg magának. Mindeme gondolatok dacára mindig ugyanazok arcvonásai, mint előbb. Hangja nyugodt, pedig azok, kik álarcot viselnek, nehéz lélekzetet vesznek; ő teljesen nyugodt. — Nem keresek volants-ot. Egyedül óhajtok lenni. Igen izgatott vagyok. Gróf úr, ön igen jó. Valami parancsoló volt a szegény, fizetett társalgónő alakján, úgyhogy a tiszt még egy darabig állva marad, s csak azután tér lassan vissza a téri ászra. Eközben valószínűleg így gondolkozik: »mihelyt biztosan ülök a nyeregben, a cicusnak távoznia kell. Ő most gyűlöl engem. De hát ki gondolta volna...!« A vár még mindig úgy látszik, mintha rózsás fátyolba volna burkolva. S a társaság csevegve étkezik. A társalgónő kedves lady-jéhez hajol, ki ma ép oly széles jókedvű, mint a többi. IV. Árnyak. A nyár minden bimbót kifakasztott, s a rétek zölde már-már elégett. Lady Ellis Frankmoore és Hortense kisasszony elhagyták már Barinesti várát, és Helvetiába menekültek ; onnét Itáliába, hol a telet akarják tölteni, Rómába szándékoznak. Lady Ellis nyugtalanabb, vigabb, mint bármikor. Cousin-je, Bretai György kisérte őt. Az egész kis és nagy világ azt mondja, hogy vőlegénye, Lady Ellis egészen meggyógyult a boldogságtól, csupán idegei izgatottabbak és feszültebbek, mind azelőtt. »Mindezt azonban a házasság rendbe fogja hozni,m há Stanhope orvos Londonból. Azonban az álmatlanság! »Oh, az ópiumoldat, kis adagokban, lefekvés előtt jó, mert egy álmatlan és többet árt az idegrendszernek mint ezer Feval-vagy Smith-regény.« Lady Ellis azonban most egyátalán nem olvas regényeket. Van egy kényelmes és óriási nagy utazókocsija. Szemben Hortense ül, hátul a lady mellett György, ki most szürke polgári ruhát visel. S a szállodákban gazdag Svájc minden hoteljében megszállnak, és bámulják a természetet. Lady Ellis rajong a természetért. Verseket csinál a Gletscherekre s a naplenyugtára, hs Hortense megilletve ezek által, lélekzetét visszatartva bámulja azokat. György, mindenütt a legszebb szobákat rendeli meg, igent mond, ha a tájt csodálják, aprópénzt szór a kocsik után futó rongyos gyerkőcöknek, perel a pincérekkel, házsártoskodik a hotel tulajdonosával, bérel vezetőket, szidja a portást, s este az esetleges útitársakkal landsknechtet játszik a vendéglő éttermében. Csupán végleges elbocsátását várja »s aztán az esküvő ott lent Rómában megtörténendik« — há egy jóbarátjának az ezrednél. A Splügen egy sziklás gerincén — a regényes hegymagány közepén áll egy nagy, sokablakú szálloda, mintha egy jótevő géniusz Páris legfényebb negyedéből szállította volna ide. Középeit a sötét szakadékok és mélységek alatt csillog a l’hotel au cerf d’or de Mr. Jean Lebault. A kapubejárásnál valódi portás ül — a folyosókon feketefrakkos pincérek — mindannyian civilizált gaminek — szaladgálnak fel és alá. Monsieur Jean Lebault saját legmagasb személyében fogad minden érkező fogatot, és csalhatlan emberismeretével utasításokat ad, hányszor csengessenek s hány személyből álló szolgasereg jöjjön elő. A table d’hôte, mely körül nyáron át pezsg a vendég, fejedelmileg van ellátva, a szobák palotába is beillenének, a kilátás »az égből sem lehetne szebb,« mint a prospektus mondja. (Folyt. köv.) *) Szeretem önt, jobban, mint szavakkal kimondhatni, kedvesebb nekem, mint szemem fénye, üdvöm. A megérkezés. (Életkép.) Úgy röpül vas talaján a dübörgő mozdony, mintha maga is örülne, hogy másodpercenként húsz lábnyi sebességgel hagyja maga után a fővárost, melynek sötét körvonalai pillanatról pillanatra elválaszthatlanabbul olvadnak belé a távol láthatárt fedő szürke fellegekbe. Kívül vagy már a nagyváros párakövén, a kürtők és kémények füstjével elvegyített levegőn, a hemzsegő embersokaság zsongásán, s a tengerár és apály rendszereségével növekedő és fogyó hullámgyűrűkön, melyeket a nagyvárosi élet és forgalom von maga köré. Oly nehezen szántad rá magadat e rég tervezett kirándulásra, s tán még az elindulás percében is érezted a varázskéz hatalmát, mely a megszokott élet bűvkörébe intett vissza — de most, hogy elterülni látod magad előtt gyermekéveid régi hű ismerősét, a végtelen pusztát, s azon mindazt, ami valaha kedves volt előtted: új életre támadsz, és lelkedből örülsz, hogy ellenálltál a marasztaló csábnak. Úgy vagy ez érzéssel, mint a ki anyja hű keblére borulva, elfeledi a Circék puha karjainak ölelését. Oly ismerős előtted minden : a magas kútgém, a kopár szántóföld, melynek barázdáiból még előcsillog a legutóbbi havazás föl nem olvadt maradéka, a károgó varjúhad, az útszéli árok jege, s a zsúpfödeles pusztai ház füstölgő kéménye. Gyermekkori örömek és élmények emléke vesz erőt rajtad, amint szemed előtt végig fut a puszta téli képe, a melynek havában egyszer boldogan játszottad el gyermekjátékaidat, tapsolva a szán csörgésének, az ereszről levert szeszélyes alakú jégcsapnak s a keményre fagyott hóembernek, a kinek szája helyére pipát illesztett ártatlan pajkosságod. Elmerengsz rég múlt idők apró történetein, melyeket egymásután fölidéz emlékezetedbe a rég nem látott vidék képe; magad elé képzeled azt a feledhetlen szülei házat, a szigorú de utólószig szeretetteljes atyával, a gyengéd és gondos anyával, a kinek te voltál szemefénye mindig s a testvérekkel, akikkel megosztottál gyermekörömet és bánatot híven. Szinte beleérzékenyülsz a képzelmed elé tóduló visszaemlékezésekbe, s egyszerre csak rajtakapod magadat, hogy elkezdted dúdolni azt a régi megindító gyengédségű népdalt, melyre még dajkád tanított, s a melynek oly igaz a refrainje : »Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, haj de szivem csak azt mondja: jobb otthona!« És hogy csupán magaddal és gondolataiddal foglalkozol, alig veszed észre, hogy állomást állomás után hagy el a vonat, melynek kehegő mozdonya olykor az egész tájat fehér fátyollal bevonó gőzfellegeket bocsát ki szellentyűiből. A varjúraj nagy károgással száll a magasba a dübörgő szörnyeteg elöl, s egy szekér lovai majd hogy meg nem bokrosodnak ott a havas lejtőjű töltés aljában a szokatlan zaj miatt Hanem a kocsis kezei szilárdan tartják a gyeplőt, s a pár perc alatt tovarepült vonat gyengülő zörejével megbékülnek az iramodásnak készült állatok. Élőlényt egyébiránt, a feketetollú madarakon kívül, minél kevesebbet látsz most a pusztán. Emberi állat egyaránt menhelyet keresett magának, hogy megóvhassa magát a zord hideg elől, mely jégvirágokat kezd már varázsolni a kocsi ablaküvegére, s az emberekkel itt benn is fölkeresteté a bunda egyenletes melegét. Az imitt-amott valamely magányos tanyai lak kéményéből fölgomolyodó füst árulja el csupán, hogy a hollók és varjakon kívül más élet is van még a beláthatlan síkságon, mely most békés téli álmában nyújtózik el nagymélyen. De mintha régi jó ismerősöd volna az a hegyes toronycsúcs, mely messze-messze, a láthatár déli részén kezd mindinkább kivehetőbb körvonalakban kirajzolódni a szürke felhőfoszlányok által tisztán hagyott égen. Szülővárosod határába értél, s az a toronycsúcs már a távolból tudatja veled, hogy közel jársz a helyhez, hol áldott jóságú anyád halk dala ringatott tündérálmokba a bölcső párnái között. A többi toronycsúcs is föltűnik egymásután a messzeségben, s hogy magad előtt látod őket, találgatni kezded, melyik a katholikusoké s melyik a református híveké, a búbos-e vagy a körtealakú ? A rezes fedelű csúcsról ráismersz a városház tornyára, hová sokat lopóztál föl szüleid ismételt tilalma dacára, denevéreket fogni, a melyeknek cincogását nem adtad volna akkor a legklaszikusabb zene harmóniájáért, — vagy meghúzni a fehérhajú és vörösorrú »Ambrus bácsi« engedelmével az öreg harangot, mikor delet kellett kondítani. Minden tárgy, a mely mellett most elröpít a vonat, régi emlékeket kelt föl lelkedben, s hol az öröm, hol a bánat érzete jut túlsúlyra szivedben, a mely sebesebben dobog a szülőváros határának légkörében. Az a hosszan elnyúló kopár fűzfaerdőség a pályától jobbra a szeszélyesen kanyargó Tiszát takarja el szemeid elöl, s szinte haragudni készülsz a végtelennek tetsző füzesre, hogy oly soká foszt meg a folyótól, melynek habjain ifjúkorod legszebb örömeit élted át, órahosszat ülve a könnyű sajkában, versenyt evezve a hajóslegényekkel, várakozva a horgon akadó halra s a hüs hullámokban hütve le tagjaidat, ha bántott a napsugarak szúró heve. S hány, a tanulástól elorzott délutánt töltöttél el abban a kis erdőségben, a vaspályától balra. Megmászva a sudár jegenyét is egy üres madárfészekért, kúszva a bokrok tövisei között egy fénylő bogár után, vagy leszállva az árok nedves mélyére, honnét herbáriumod számára egy ritkább növényt véltél kihozhatni. Egy régi, valamikor lőporraktárnak használt toronyban, mely most tátongó ablak- 63 ajtóüreivel kísértetiesen tekint a pusztába, baglyokra vadásztál nyíllal, melynek művészi előállítására több gondot fordítottál, mint iskolai gyakorlataid elkészítésére. Folytatás a mellékleten: 212