Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)
1874-04-01 / 74. szám
74. szám Szerda, ápril 1. 1874. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: félévre...........................S írt negyedévre.......................4 . Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szinttgy mint előfizetésen (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 írt, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Pesten.« A csalhatatlan. (Arckép.) Ismerek en egy ritka férfiút, Ki mindent jobban tud, mit bárki tud, De bárha mindig igazsága van, Kudarcot vall minduntalan. Ő benne emberét találja Mind a magán, mind a nyilvános pálya, S akármi ügy az élet piacán, S nyelv, nevelés, művészet, tudomány. A politikát minek is említsem ? Hisz abba minden magyar egy kis isten. Legyen az nő, vagy ház, vagy paripa . Ő látja ám, melyikben nincs hiba. Igaz, hogy őt lova földhöz teremti, De bajos ezt az ő szemére vetni. Az is igaz, hogy háza düledez, De az építő mester vétke ez. Hitvese sem ég angyala ugyan , De kitanulta őt alaposan, És úgy tudott elbánni ő vele, Hogy kész pokol lett házi élete. Hanem hát azzal mit tehet ? Bottal csak neki nem mehet, ír könyvet is. Hogy ne. Mindenhez ért. Csak az a baj, hogy — isten tudja mért — Oly sok badarság gyűlt soraiba. Hogy az egész könyv egy sajtóhiba. Rész a világ, pörrel fenyegetik . No majd befizet ő nekik ! Ő rá ugyan hiába törnek . Ismeri csinjét, binját minden pörnek . Előre mondja : így meg így folyand, S ő biztosan megnyeri majd. Nem úgy foly és elveszti. No de, jó ég ! Ügyvéde oly együgyün forgolódék. A pénzt se tudja senki sem forgatni, mint ő, olyan ügyesen. Hogy mégis beleveszi, Kinek rójjuk föl ezt ? Szerencse, hogy ő ennek sem oka, Ez a rész év mindenkit buktata. De szó mi szó, sok baja van neki, Éltét örök tusában tengeti, S egy vigasztalja csak bajaiban, S ez a hite folyvást zavartalan : Hogy neki mindig igazsága van. Greguss Ágost: Iskolai emlékek. (Életképek.) Irta: Zichy Antal I. A pacal. Sámson professzor, — isten nyugasztalja! — hires ember volt. Hires nemcsak Veszprém városában, de a körülfekvő három-négy vármegyében is. Boldog volt az a szülő, a ki gyermekét hozzá adhatta nevelésbe. »Convictusa« volt a jó öregnek s növendékeit »sámsonisták«-nak hívták, a mely cím nem kis megkülönböztésnek tartatott s méltó irigység tárgya volt. Igaz, hogy nem lettünk valami nagy emberekké, legtöbben még csak valami hírességre sem vittük, de ez valóban nem rajta múlt. Ő a maga részéről, híven követte Quintilian amaz intését, hogy minden apa — s igy a nevelő is — a maga fiáról kezdettől fogva a legnagyobb véleménynyel legyen. Ő nem kicsinyített minket sem a világ sem önmagunk előtt Szónoki fogásai közt, melyeket irányunkban feddéskor használt, nem a legutóló vala az efféle:« rólad, fiam, ezt nem tettem volna fel«, »tőled ennél többet várok, stb. Nem büntetni, hanem megtéríteni volt nála a cél s csakis a hazugokat szerette megszégyeníteni. A kit hazugságon ért, annak piros szalagon egy piros posztóból kimetszett nyelvet akasztott nyakába s igy állította a sarokba. Ismétlés esetében e büntetés egy piros csokorral ékesitett »virgás«-sal súlyosbittatott, melyet a vezeklőnek kezében kelle tartania. Ez utóbbi tanszernek egyéb célokra vagy más módon használatára, emberségemre mondom, az egész hat év alatt nem tudok esetet. Önérzetemnek, vagy ha úgy tetszik,hiúságomnak, tartozom azzal a kijelentéssel is, hogy magam a fenyíték ama tisztességes nemében sem részesültem soha. Annál elfogulatlanabbul foghatok tán kicsi elbeszélésemhez, melynek címe amint láttuk, a konyhából van véve. A konyha ? Tán nem nevelési tényező ? A kik pedagógok vagytok, e kérdésre, tudom, nem fogtok vállat vonni. Csak a »nőemancipáció« hívei, a kikhez soha sem tartoztam és az »emancipált nők«, kiktől már rég elpártoltam, fogják megvetéssel utasítani el maguktól még azt a gondolatot is, hogy az emberképzéshez, pedig még nem is az anyagátváltozás, hanem a lélektan legmagasb szempontjaiból még annak a bűzös konyhának is valami köze lehessen. Nem fogok azonban gasztronomikus előadást tartani, — hol venném ahhoz a fantáziát, a genialitást! — egy igénytelen iskolamesteri adomát mondok el, , nem engedvén el, mint tanférfiúhoz illik, az abból vonandó üdvösségéé tanulságot, sőt széles pedanteriával ismételve azt mind a prológban mind az epilógban. Tehát a jó Sámsonnak nevelési maximái közé tartozott: »nem válogatni az ételekben«. Igaza volt-e? ezt méltó megvitatni. Van egy élite-párt, mely mindenben sokat ad az illemre s a kulcsinra. Ezt mellőzni vagy készakarva megsérteni nemcsak roszszjlésnek tartja, de egyúttal erkölcsi rosznak is. A ki a ruhájára nem ügyel, majd jóhírére sem lesz elég fö kényes, a ki baját borzasan hagyja, majd gondolatait sem fogja rendbe hozni, akinek sáros a csizmája, majd megkedveli a rátapadó erkölcsi sarat, és végre aki mindent megeszik, annak gyomra, majd becsület dolgában is, strucgyomorrá válik. Legyünk e párt iránt igazságosak, ismerjük el nemes célzataikat, becsüljük meg becsvágyukat. Ne nézzenek viszont engem mindjárt hordóban ülő Diogenesnek, ha mindenben nem tartok is velők. A finom világ összes gourmandjainak nincs annyi ess-bouquet-jük feledtetni pártjuk marodeurjeinek miseriáit, az urbatnámság s a szegénység szégyenletének ama nyomorultjait, kik körömszakadtig kétségbeesetten kapaszkodnak dús uszályok foszlányaiba, a terítő abroszok széleibe, az inas paszomántrojtjaiba, az előszobák ruhafogasaiba s futnak a fényes hintók kerékvágása után. »Ha szegény vagy, légy büszke!« mondja, ha jól tudom, egy spanyol közmondás. »Légy büszke«, magyarázza egy, azaz: tagadd el szegénységedet a »bourgeois« előtt, kinek keze munkája, becsületes keresménye téged, nagy ősök ivadékát, megszégyenítene, te urnák születtél, te nem dolgozhatol mint azok, a kiknek csak piros vérök van, mely a kékvérnek örök időktül fogva szolgája volt. »Légy büszke« ! mondja a másik, azaz: ne szégyeld a munkát, becsüld meg, ha megszolgáltad, a diját, pirulj az ingyenért, tudj szegény lenni ha kell s érd be azzal, a mi annyi mást kielégít, náladnál tán derekabbat is. Én részemről ez utóbbi felfogást pártolom s mellettem vannak minden kornak klasszikus írói, akik nem a dúskodást, hanem a szegénységet, nem a finnyásságot, hanem a kevéssel megelégedést s nem a puhaságot, hanem az edzett testet és lelket dicsérik, halhatatlanitják. S hogy ezekkel tartok, azt, szerény vagyoni állásom mellett, főleg az öreg Sámsonnak köszönhetem. Ő megetette velünk — isten áldja meg érttel — a pacalt is. Azaz, hogy nem . . ! Elmondom mindjárt, nehogy a bevezetés nagyobb legyen a darabnál, így történt. Meg volt tiltva, amint mondom, válogatni az ételek közt. Ez üdvös rendszabálynak, mely gazdasági szempontból is felette ajánlatos, a kivitelben igen egyszerű sanctiója volt. A ki t. i. egy tálból nem vett, ez annak jeléül szolgált, hogy ő már »jól lakott«, miből természetesen következteti, hogy egyébbel amaz ebéd vagy vacsora folytán többé nem kínálták meg ; ha éhen maradt, úgy kellett neki. De, minthogy nincs szabály kivétel nélkül, egyeseknek, a szülők körtére vagy az orvos rendeletére, vagy néha becsületszóra is, meg volt engedve bizonyos ételből, a mely természetekkel ellenkezett, nem enni s ily esetben a mely mindig előrelátva s bejelentve volt, az illető, a többiek irigykedése nélkül némi kárpótlásra tarthatott számot. Van, a ki elájul ha sült malacot hoznak be s egy ismerősöm komolyan megbetegedett, mert libahús gyanánt megetették vele álnokul a pulykapecsenyét, melyet ő ki nem állhatott, melyet pedig mi többiek mind különösen szerettünk. Nem volt tehát megsértése az elvnek, sőt mint kivétel, inkább megerősítése, hogy egyszer az egyiknek, máskor a másiknak, amint sora került, egy-egy tányérkában valami extra falatot küldött föl a »madame«. (Ez volt neve a gondos háziasszonynak, kinek emléke egy külön cikket érdemelne tőlem.) Nem titokban történt ez, ami nagy hiba lett volna, hanem nyilván, valamennyinek tudtával és beleegyezésével. Egyúttal egy másik fontos nevelési elvnek érvényesítését is foglalta ez magában, t. i. az elnézést, a gyengéd figyelmet, melylyel mások gyengéi vagy épen a betegek iránt viseltetnünk kell. Egyik társunknak tehát, ki valóban egy, kissé gyengébb testalkotású is volt, megadatott ama kiváltság, hogy »pacalt« nem kellett ennie, s a helyett kapott egy vagy két főtt tojást, vagy akár egy pár pogácsát stb. De gyarló az emberi természet. Ezt a kiváltságát, — jogtalanul bár, mert nekünk is voltak másféle kiváltságaink, — mi többiek bizony megirigyeltük. Ritkán került ugyan a sor ama tisztességes és orvosok szerint is nagyon tápláló eledelre, de mi, nem tudom miért, valami különös ellenszenvet tápláltunk ez egésséges gyomortöltelék iránt. Gondolom, az akkori időben még nem igen divatozott természettudományokban való járatlanságunk s ebből folyó babonás előítéleteink okozhatták. Nem volt igazunk, az áll, de még a nevét is a »pacal«-nak valami gúnyos hangsúlyozással szoktuk kiejteni s annyi bizonyos, hogy nevem napjára nem ezt kértem volna ki magamnak az olyankor engedélyeztetni szokott csokoládé helyett. (Folyt. köv.) Hogy ment haza az öreg Plunkett. (Kaliforniai beszély.) Írta: Bret Harte. Gondolom, mindnyájan szerettük őt. Dacára, hogy roszul kezelte »Amity« bányász-társulatunk ügyeit, részvéttel viseltettünk iránta, noha többnyire részvényesek valánk s igy sokat vesztettünk. Emlékezem, a kovács annyira ment nyilatkozatában, mikép kijelenté, hogy azok a tapasztalatlanok, kik ily felelősséget róttak az öreg emberre, megérdemlik, ha törvényen kívül is, de megbüntettetnek. De a kovács nem volt részvényes, s e nyilatkozatát egy nagy emberszerető lélek menthető különcségének vették, mely figyelemre sem méltó. Különben mind rokonszenvesen gondolkoztak ez ügyről s átalános volt a sajnálkozás, hogy e szerencsétlen eset összefüggésben állt az öreg Plunkett rég óhajtott tervével, a hazamenetettel. Valóban az utóbbi tíz év alatt mindig haza készült. Haza készült Monte Fiatból, félévig ott-lét