Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)

1874-04-01 / 74. szám

után; haza készült az első eső után, mignem ismét akkorára halasztá, midőn az esős idény véget ér; készült ismét a buckeye-hilli fenyővágás után, ha a dow­-flati legelés megnyílik, ha az »Amity« társulat első osztalékait kifizetendi, ha a választások elmúltak s ha nejétől választ kap, így múltak el évek,­­ a tavaszi esők megkezdődtek és meg is szűntek, a buckeye-hilli fenyőknek nyoma sem volt már, a dowsflati legelő is kiégett a szárazságtól, az »Amity« társulat első osztalékát maguk a részvényesek fizet­ték ki, az új tisztviselők is ott voltak már Monte Flat-on, nejének válasza állandó kíváncsiság tárgya lett, és az öreg Plunkett még mindig nem utazott el. Illő megemlítenem, hogy számos félreismerhet­­len kísérletet tett az elmenetelre. Már öt év előtt na­gyon is elérzékenyedve, kézszorítások közt mondott búcsút Monte-Hill-nek. De soha nem jutott tovább a szomszéd városnál. Ott rábeszélték, hogy keresked­jék azzal a pej csikóval, melyet ő volt paripává nyar­galandó; oly művelet, mely élénk képzelmének kilá­tást nyitott nagy és eredménydús nyerészkedésre. Néhány nap múlva Abner Dean levelet kapott tőle, melyben tudatja, hogy Visaliába megy lovakat vásárolni. »Elégedett vagyok,« — h­á Plunkett, amaz emelkedett irálylyal, mely levelezésének oly feltűnő jelleget adott. — »Elégedett vagyok, hogy végre ki­zsákmányoljuk Kalifornia valódi segély-forrásait. A világ még úgy fog tekinteni Dow’s Flatra, mint a lótenyésztés nagy központjára. Amaz érdekek iránti tekintetből, melyek jelenleg környeznek, egy hóval későbbre halasztom elutazásomat.« — Két hómérva ismét visszatért hozzánk egy garas nélkül. Fél év múlva ismét kész volt a keleti államok felé indulni, de akkor sem jutott meszebb Sanfranciscónál. Ke­zemben van egy levele, melyet megérkezése után né­hány nap múlva kaptam, álljon itt belőle a követke­ző kivonat: »Tudod, kedves öcsém, mindig úgy gon­dolkoztam, hogy a hazárdjáték, mint elég illetlenül nevezik, folyvást gyermekkorát éli Kaliforniában. Mindig állítom, hogy egy tökélyes módszer volna föl­található, mely szerint a hazárdjáték az élelmes ját­szóra bizonyos százalékig hasznosítható leend. Lehe­tetlen most még megfejtenem e módszert, de mielőtt e várost elhagyom, szándékom tökéletesíteni azt.« Valóban úgy is tett, e tökéletesítés után visszatért Monte Fiatra két dollár harminchét centtel, tőkéjé­nek ez egyedüli maradványával. Nem előbb, mint 1868-ban, látszólag sikerült neki végre a hazamenetel. A hegyi utón indult el, azon az utón, mely szerinte legtöbb alkalmat nyújt ismeretlen természeti gazdagságok fölfedezésére. Utó­só levele Virginia City-ből kelt. Három évig volt tá­vol. Egy forró nyári nap estéjén azonban a wingho­­mi gyorskocsiból ő lépett ki, haja és szakála meg­­őszült és poros volt. Köszöntésében volt valami félénk, egészen ellenkezője ismert őszinte könnyed modorának, mely azonban nem mint valami jellem­szilárdság gyakorlott ránk befolyást. Néhány napig hallgatag volt és nem szólt utazásáról; önelégülten több vagy kevesebb büszkeséggel említé, hogy ő ha­za akart menni s ime otthon volt. Később közléke­nyebb lett s nyíltan és kizárólag beszélt New-York és Boston életmódjáról s az ott divó szokásokról; emlité a sokévi távoléte alatt történt társadalmi vál­tozásokat, és emlékszem, mily kíméletlenül ítélte meg ama ferdeségeket, melyek a magasabb művelő­dés tulajdonai. Később komoran célozgatott a keleti társadalom erkölcsi könnyelműségére, s nemsokára teljesen fölemelé a fátyolt, hogy bemutassa New- York társadalmának sülyedését egész valójában s oly modorban, melyre visszaemlékezni még most is irtózom. A szeszes italoktól való kábultság — úgy látszik — a városi nők rendes szokásai közé tarto­zott; a kicsapongások, melyeket említeni is alig mert, napi­renden álltak a műveltek mindkét nemé­nél, fukarság és kapzsiság közös bűnei a gazdagok­nak. »Én mindig állitom« — folytató, — hogy kor­rupciónak kell lenni ott, hol a pompa és gazdagság túlnyomó és a tőke nem használtatik az ország ter­mészeti kincseinek kifejtésére. Köszönöm, én ellehe­tek nélküle.« Lehet, hogy e szomorú részletek néme­lyike a helyi lapokban is közölve volt. Emlékszem egy vezércikkre, mely a »Mont Fiat Monitorban« az »Elgyöngült kelet« cím alatt jelent meg, melyben New-York és Új-Anglia szomorú sülyedése terjedel­mesen volt ismertetve, Kalifornia pedig úgy ajánlva, mint természeti nemző. »Talán — mondá a »Moni­tor« — hozzá tehetjük, hogy Calaveras­ megye leg­előnyösebb lefektetéseket igér a vagyonnal leteleped­ni akaró látogatónak.« Később az öreg családjáról beszélt. Leánya, Melina, kit mint kis gyermeket hagyott el, gyönyörű hajadonná fejlődött; fia erősebb és nagyobb volt már atyjánál és torna alkalmával — a fiatal kópé — jegyzé meg Plunkett az atyai büszkeség és tréfás zsörtölődés tört hangján — kétszer tem­te földre hóbortos atyját; de leányáról beszélt leginkább. Talán felbátorítva ama tagadhatlan érdeklődés által, melylyel Monte Flat férfiai a szépnem iránt viseltet­tek. Körülményesen, hosszadalmasan szólt e lány bájairól és műveltségéről s végre megmutatta arcké­pét is, egy gyönyörű leányét, mindkettőjük végte­len veszedelmére. De előadása leányával történt első találkozásáról oly különös, hogy örömmel közlöm azt az ő modora szerint, mely talán részleteiben nem lesz oly­an és tökéletes, mint az ő levélirálya. »Látjátok fiúk, én mindig abban a véleményben voltam, hogy az ember a természeti ösztön folytán is ráismerhet vérrokonaira. Tíz éve,hogy Melinámat lát­tam. Akkor csak hét éves volt és alig két láb magas. Mit tettem tehát, midőn New-Yorkba érkezem? Ta­lán házam felé tartok egyenesen, kérdezősködve nőm és leányom felől, mint más közönséges embe­rek ? Nem, uraim ! Házalónak öltöztem fel, házaló­nak, uraim, s meghúztam a csengetyűt. Midőn a cse­léd kinyita az ajtót, csecsebecsékeket kivántam a hölgyeknek eladni. Ekkor egy hangot hallok belül­ről: »Nem kell semmi, küldje el!« »Szép csipkét asszonyom, dugáru«, — mondám feltekintve. »Taka­rodjál, haszontalan!« kiáltó ő. Ismertem e hangot, barátaim! Nem volt, s annyit tapasztaltam, hogy itt természeti ösztönrül szó sem lehetett. »Talán az ifjú hölgyek kívánnak valamit«, — mondom. »Nem hal­lotta ön«, szólt ő eléugorva, én pedig visszavonul­tam. Tiz éve, hogy láttam ez öreg asszonyt, de midőn azt az ugrást téve, én természetszerűleg menekültem.« Az öreg az ivóasztal mellett állt, rendes szoká­­sakint, midőn e szavakat mondá; de ekkor félig a hallgatóság felé fordúlt hatásvadászó tekintettel. Va­lóban nehányan, kik hihetetlenségüknek vagy nem érdeklődésüknek adták jelét, rögtön hálás kíváncsi­sággal tekintenek feléje, midőn folytató. »Két napig ólálkodtam ott, s végre rá­jöttem, hogy a jövő héten lesz a Melina születés­napja, és hogy társaság fog lenni nála. Tudjátok meg, fiúk, hogy az nem volt ám fény és pompa nélküli estély. Az egész házat virágok hisziték, a szoba mind fénye­sen volt kivilágítva, a szolgák száma határtalan, éte­lek, csemegék, frissi­k.« »Józsi bácsi!« »No?« »Honnan vették a pénzt?« (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. (A publikum. — A székely kérdés. — Csupa statisztika. — Mathuzsálem. — Az élettartam kiszámítása. — Jövő ülés.) (Böv.) Ma már divatba jött, hogy a kritikus, sőt a tudósító is, nem szereti a maga hátát veszélyez­tetni és finom lélektani megfigyeléssel hallgatván ki a fa növését, a közönség véleményével áll elő, mint­ha ennek tágabb volna a lelkiismerete, mint az övé. A színházi kritikus maholnap többet figyel a publi­kum arcjátékára, szórakozik-e, vagy talán mulat, vagy épen gyönyörködik ? — mint a színészek mi­mikájára. A könyvbíráló nem sokára egy statisztikai táblát fog összeállítani: januárban elkelt ennyi és ennyi példány, februárban ennyi stb., s minthogy ennélfogva a könyvárus a munkából ennyit vett be, ennek becse, összeadva az összeadandókat és kivon­va a kivonandókat, ennyi. Jóllehet Larra, a tragikus sorsú spanyol humorista azt mondta, hogy »a közön­ség csak az a fátyol, mely alá kiki saját céljait rejti«, mindazonáltal a közönség nem igen fog engedni többé döntő fontosságából s a legtöbb, mit ítéletei ellen hangoztathatunk, az, hogy a közönség még­sem egy az utókorral. A figyelmet azonban, mely ma mindenüvé kiséri és mindenütt leskelődik vélemé­nye után, mi sem akarjuk egészen megtagadni tőle és kezdjük tudósításunkat — kivül a párkányon. Azt mondják, a közönség sokfejű­. Annyi fejű közönség azonban alig található, mint az akadémiai üléseké, melyeket azután nem egyszer hagy ugyan ott fejetlenül. Minden osztálynak megvan külön pub­likuma, mery­nek zömét rendesen az akadémia sar­­jadzó tagjai képezik, kiknek álmaik legmagasab­­bika a levelezőség. Nemcsak, hanem megvan minden felolvasónak a magáé. A professzorok különös vonz­erőt gyakorolnak tanítványaikra, kik ifjúi elszánt­sággal küzdik magukat a korlátokhoz, minthogy ők nemcsak hallani, hanem­­ láttatni is akarnak. A rokonokról, kollégákról, barátokról hallgassunk; ezek a becsületből megjelentek fölismerhetők arról, hogy legtöbbet ásítanak és legjobban örvendenek a megszabadulásnak. A mathematikai üléseken vannak olykor olyanok is, kiket tisztán az unalom hoz ide, kivétel nélkül a hasonszenvi gyógymód hívei. Azután egyiket-másikat tárgy is csalogatja, ha ugyan hétfőn estére el nem felejti, a­mit vasárnap olvasott. Mert tagadhatatlan, hogy közönségünket érdeklik a tudo­mány kérdései is. Például, mikor a lappokat ingyen lehetett látni az akadémiában, oly rengeteg publikum szoronkodott a korlátokon kívül és belül, minőhöz hasonlót nem látott még az a terem. Nagy Pál vé­delmére teljes számmal és azzal a kegyelettel jelen­tek meg a konzervatívok, mely különösen kitünteti őket. Haynald érsek botanikus felolvasása alkalmára az egész, Budapesten időző felső és alsó papság fű­­vészszé lett. Ma a székely kérdésről volt szó és amennyi székely atyafit Budapestre hozott sorsa, az mind ott leste az igéket, hogy miképen viradhatna az ő bérceikre szebb jövendő. Képviselők, (Lázár Ádám, Bakcsi Ferenc stb.) irók, hivatalnokok, iparo­sok, a­kik csak onnan ide kerültek, mind ott voltak és meghallgatták, miként hiszi Galgóczy Károly meg­oldhatónak a székely­ kérdést? Galgóczy úr, ki egy idő óta az akadémia leg­buzgóbb felolvasói közé tartozik, kétszer járta be a székely földet és onnan meríté előadandó tapasztala­tait. Nem tagadható ugyan, hogy a székely­föld több vidékén nagy a szegénység, és kivándorlás is törté­nik , de ennek alapoka szerinte nem a túlnépesedés és orvossága ennélfogva nem a kitelepítés. Különben is évenkénti átlagban 4 - 500 embernél több nem vándorol ki. (Elég nagy szám ez is, hogy »kérdéssé« tegye ezt a kérdést.) Még ha túl volna népesedve, akkor is tévesztett dolog lenne kitelepítéshez folya­modni, mert ezer példa mutatja, hogy a fészkéből kizavart székely elveszti nemcsak faji, hanem nem­zetiségi jellegét is. Legrégebben IV. Béla király te­lepített a Felső-Vág vidékére; ma nyomuk sincs, e tájat tiszta tótság lakja. Az oláh vidékek székelyei ma mind eloláhosodtak. E dolgok szemléleténél min­denek felett figyelemreméltó, hogy nemcsak Erdély összes népességének kétharmada, hanem magának a magyar anyaországnak is, éppen az Erdélylyel hatá­ros részeken, túlnyomólag oláh népessége van, vala­mint mindkét helyen ugyane népességgel nagy Oláh­ország, Moldva és Bukovina szintén oláh népessége közel szomszéd. Az a körülmény tehát, hogy a ma­gyar korona oláh népességét a nagy-oláhországi és moldvai oláhságtól egy részen ugyan a szász, más részen, még pedig sokkal nagyobb területen és egé­szen zárt tömegben, épen a harcias székely elem választja el, mindenesetre nagy szerencse, mely ha így nem lenne, így kellene kívánnunk. Nemzeti bűn volna ennélfogva vérfecsérlő kitelepítéssel gyöngítni e népet. Legszentebb érdekünk kívánja, hogy ott gyarapítsuk legerősebbé, a­hol van: a maga fész­kében. Bőséges statisztikai adatokat kapunk rá, hogy a székely föld nincs túlnépesedve. Összesen 206­0 mfdnyi területen 95294 házban 427,647 ember la­kik, esik tehát egy házra 44/16 lakos, egy □ mfdre 472 ház és 2074 lakos. Egész Erdély területe 954 □ mfd, 438,139 házzal és 2.101,222 lakossal, melyből egy házra 47/10, egy □ mfdre 2201 esik, tehát átla­gosan, mint magán a székelyföldön. Erdély átalános népességét csak Aranyosszék és Marosszék haladják meg; Udvarhely­, Három-és Csikszék népteleneb­­bek. Tömöttebb népességű a király föld, a határos magyar megyék, Bihar, Zaránd, Krassó, Középszol­­nok, Kraszna, Kővárvidéke, melyeknek tunya oláh lakossága a sok hegy dacára is meg tud élni. A ter­mőföld arányát tekintve pedig a népességhez, a sokat panasztott Csikszék előbb van Mármaros megyénél. Ha a túlnépesedés nem, mi hát az oka a két­ségtelenül uralkodó szegénységnek és kivándorlási hajlamnak? Némileg a székely nép kalandos termé­szete, birodalmunknak, de különösen a székelyföld pénzviszonyai és a birtokviszonyok. A nép kezén levő birtok igen elaprózott ugyan, de a nép azért nagyon ragaszkodik hozzá s földet venni nehéz és drága. Nagyobb birtokosok nincsenek, miután a na­gyobb birtokterület többnyire egész székeknek, köz­ségcsoportoknak, vagy községbelieknek közös bir­toka ; a sok közösségből és az elkülönített magán­­tulajdon kevés voltából magyarázza ki az értekező 324

Next