Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)
1874-04-01 / 74. szám
után; haza készült az első eső után, mignem ismét akkorára halasztá, midőn az esős idény véget ér; készült ismét a buckeye-hilli fenyővágás után, ha a dow-flati legelés megnyílik, ha az »Amity« társulat első osztalékait kifizetendi, ha a választások elmúltak s ha nejétől választ kap, így múltak el évek, a tavaszi esők megkezdődtek és meg is szűntek, a buckeye-hilli fenyőknek nyoma sem volt már, a dowsflati legelő is kiégett a szárazságtól, az »Amity« társulat első osztalékát maguk a részvényesek fizették ki, az új tisztviselők is ott voltak már Monte Flat-on, nejének válasza állandó kíváncsiság tárgya lett, és az öreg Plunkett még mindig nem utazott el. Illő megemlítenem, hogy számos félreismerhetlen kísérletet tett az elmenetelre. Már öt év előtt nagyon is elérzékenyedve, kézszorítások közt mondott búcsút Monte-Hill-nek. De soha nem jutott tovább a szomszéd városnál. Ott rábeszélték, hogy kereskedjék azzal a pej csikóval, melyet ő volt paripává nyargalandó; oly művelet, mely élénk képzelmének kilátást nyitott nagy és eredménydús nyerészkedésre. Néhány nap múlva Abner Dean levelet kapott tőle, melyben tudatja, hogy Visaliába megy lovakat vásárolni. »Elégedett vagyok,« — há Plunkett, amaz emelkedett irálylyal, mely levelezésének oly feltűnő jelleget adott. — »Elégedett vagyok, hogy végre kizsákmányoljuk Kalifornia valódi segély-forrásait. A világ még úgy fog tekinteni Dow’s Flatra, mint a lótenyésztés nagy központjára. Amaz érdekek iránti tekintetből, melyek jelenleg környeznek, egy hóval későbbre halasztom elutazásomat.« — Két hómérva ismét visszatért hozzánk egy garas nélkül. Fél év múlva ismét kész volt a keleti államok felé indulni, de akkor sem jutott meszebb Sanfranciscónál. Kezemben van egy levele, melyet megérkezése után néhány nap múlva kaptam, álljon itt belőle a következő kivonat: »Tudod, kedves öcsém, mindig úgy gondolkoztam, hogy a hazárdjáték, mint elég illetlenül nevezik, folyvást gyermekkorát éli Kaliforniában. Mindig állítom, hogy egy tökélyes módszer volna föltalálható, mely szerint a hazárdjáték az élelmes játszóra bizonyos százalékig hasznosítható leend. Lehetetlen most még megfejtenem e módszert, de mielőtt e várost elhagyom, szándékom tökéletesíteni azt.« Valóban úgy is tett, e tökéletesítés után visszatért Monte Fiatra két dollár harminchét centtel, tőkéjének ez egyedüli maradványával. Nem előbb, mint 1868-ban, látszólag sikerült neki végre a hazamenetel. A hegyi utón indult el, azon az utón, mely szerinte legtöbb alkalmat nyújt ismeretlen természeti gazdagságok fölfedezésére. Utósó levele Virginia City-ből kelt. Három évig volt távol. Egy forró nyári nap estéjén azonban a winghomi gyorskocsiból ő lépett ki, haja és szakála megőszült és poros volt. Köszöntésében volt valami félénk, egészen ellenkezője ismert őszinte könnyed modorának, mely azonban nem mint valami jellemszilárdság gyakorlott ránk befolyást. Néhány napig hallgatag volt és nem szólt utazásáról; önelégülten több vagy kevesebb büszkeséggel említé, hogy ő haza akart menni s ime otthon volt. Később közlékenyebb lett s nyíltan és kizárólag beszélt New-York és Boston életmódjáról s az ott divó szokásokról; emlité a sokévi távoléte alatt történt társadalmi változásokat, és emlékszem, mily kíméletlenül ítélte meg ama ferdeségeket, melyek a magasabb művelődés tulajdonai. Később komoran célozgatott a keleti társadalom erkölcsi könnyelműségére, s nemsokára teljesen fölemelé a fátyolt, hogy bemutassa New- York társadalmának sülyedését egész valójában s oly modorban, melyre visszaemlékezni még most is irtózom. A szeszes italoktól való kábultság — úgy látszik — a városi nők rendes szokásai közé tartozott; a kicsapongások, melyeket említeni is alig mert, napirenden álltak a műveltek mindkét neménél, fukarság és kapzsiság közös bűnei a gazdagoknak. »Én mindig állitom« — folytató, — hogy korrupciónak kell lenni ott, hol a pompa és gazdagság túlnyomó és a tőke nem használtatik az ország természeti kincseinek kifejtésére. Köszönöm, én ellehetek nélküle.« Lehet, hogy e szomorú részletek némelyike a helyi lapokban is közölve volt. Emlékszem egy vezércikkre, mely a »Mont Fiat Monitorban« az »Elgyöngült kelet« cím alatt jelent meg, melyben New-York és Új-Anglia szomorú sülyedése terjedelmesen volt ismertetve, Kalifornia pedig úgy ajánlva, mint természeti nemző. »Talán — mondá a »Monitor« — hozzá tehetjük, hogy Calaveras megye legelőnyösebb lefektetéseket igér a vagyonnal letelepedni akaró látogatónak.« Később az öreg családjáról beszélt. Leánya, Melina, kit mint kis gyermeket hagyott el, gyönyörű hajadonná fejlődött; fia erősebb és nagyobb volt már atyjánál és torna alkalmával — a fiatal kópé — jegyzé meg Plunkett az atyai büszkeség és tréfás zsörtölődés tört hangján — kétszer temte földre hóbortos atyját; de leányáról beszélt leginkább. Talán felbátorítva ama tagadhatlan érdeklődés által, melylyel Monte Flat férfiai a szépnem iránt viseltettek. Körülményesen, hosszadalmasan szólt e lány bájairól és műveltségéről s végre megmutatta arcképét is, egy gyönyörű leányét, mindkettőjük végtelen veszedelmére. De előadása leányával történt első találkozásáról oly különös, hogy örömmel közlöm azt az ő modora szerint, mely talán részleteiben nem lesz olyan és tökéletes, mint az ő levélirálya. »Látjátok fiúk, én mindig abban a véleményben voltam, hogy az ember a természeti ösztön folytán is ráismerhet vérrokonaira. Tíz éve,hogy Melinámat láttam. Akkor csak hét éves volt és alig két láb magas. Mit tettem tehát, midőn New-Yorkba érkezem? Talán házam felé tartok egyenesen, kérdezősködve nőm és leányom felől, mint más közönséges emberek ? Nem, uraim ! Házalónak öltöztem fel, házalónak, uraim, s meghúztam a csengetyűt. Midőn a cseléd kinyita az ajtót, csecsebecsékeket kivántam a hölgyeknek eladni. Ekkor egy hangot hallok belülről: »Nem kell semmi, küldje el!« »Szép csipkét asszonyom, dugáru«, — mondám feltekintve. »Takarodjál, haszontalan!« kiáltó ő. Ismertem e hangot, barátaim! Nem volt, s annyit tapasztaltam, hogy itt természeti ösztönrül szó sem lehetett. »Talán az ifjú hölgyek kívánnak valamit«, — mondom. »Nem hallotta ön«, szólt ő eléugorva, én pedig visszavonultam. Tiz éve, hogy láttam ez öreg asszonyt, de midőn azt az ugrást téve, én természetszerűleg menekültem.« Az öreg az ivóasztal mellett állt, rendes szokásakint, midőn e szavakat mondá; de ekkor félig a hallgatóság felé fordúlt hatásvadászó tekintettel. Valóban nehányan, kik hihetetlenségüknek vagy nem érdeklődésüknek adták jelét, rögtön hálás kíváncsisággal tekintenek feléje, midőn folytató. »Két napig ólálkodtam ott, s végre rájöttem, hogy a jövő héten lesz a Melina születésnapja, és hogy társaság fog lenni nála. Tudjátok meg, fiúk, hogy az nem volt ám fény és pompa nélküli estély. Az egész házat virágok hisziték, a szoba mind fényesen volt kivilágítva, a szolgák száma határtalan, ételek, csemegék, frissik.« »Józsi bácsi!« »No?« »Honnan vették a pénzt?« (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. (A publikum. — A székely kérdés. — Csupa statisztika. — Mathuzsálem. — Az élettartam kiszámítása. — Jövő ülés.) (Böv.) Ma már divatba jött, hogy a kritikus, sőt a tudósító is, nem szereti a maga hátát veszélyeztetni és finom lélektani megfigyeléssel hallgatván ki a fa növését, a közönség véleményével áll elő, mintha ennek tágabb volna a lelkiismerete, mint az övé. A színházi kritikus maholnap többet figyel a publikum arcjátékára, szórakozik-e, vagy talán mulat, vagy épen gyönyörködik ? — mint a színészek mimikájára. A könyvbíráló nem sokára egy statisztikai táblát fog összeállítani: januárban elkelt ennyi és ennyi példány, februárban ennyi stb., s minthogy ennélfogva a könyvárus a munkából ennyit vett be, ennek becse, összeadva az összeadandókat és kivonva a kivonandókat, ennyi. Jóllehet Larra, a tragikus sorsú spanyol humorista azt mondta, hogy »a közönség csak az a fátyol, mely alá kiki saját céljait rejti«, mindazonáltal a közönség nem igen fog engedni többé döntő fontosságából s a legtöbb, mit ítéletei ellen hangoztathatunk, az, hogy a közönség mégsem egy az utókorral. A figyelmet azonban, mely ma mindenüvé kiséri és mindenütt leskelődik véleménye után, mi sem akarjuk egészen megtagadni tőle és kezdjük tudósításunkat — kivül a párkányon. Azt mondják, a közönség sokfejű. Annyi fejű közönség azonban alig található, mint az akadémiai üléseké, melyeket azután nem egyszer hagy ugyan ott fejetlenül. Minden osztálynak megvan külön publikuma, merynek zömét rendesen az akadémia sarjadzó tagjai képezik, kiknek álmaik legmagasabbika a levelezőség. Nemcsak, hanem megvan minden felolvasónak a magáé. A professzorok különös vonzerőt gyakorolnak tanítványaikra, kik ifjúi elszántsággal küzdik magukat a korlátokhoz, minthogy ők nemcsak hallani, hanem láttatni is akarnak. A rokonokról, kollégákról, barátokról hallgassunk; ezek a becsületből megjelentek fölismerhetők arról, hogy legtöbbet ásítanak és legjobban örvendenek a megszabadulásnak. A mathematikai üléseken vannak olykor olyanok is, kiket tisztán az unalom hoz ide, kivétel nélkül a hasonszenvi gyógymód hívei. Azután egyiket-másikat tárgy is csalogatja, ha ugyan hétfőn estére el nem felejti, amit vasárnap olvasott. Mert tagadhatatlan, hogy közönségünket érdeklik a tudomány kérdései is. Például, mikor a lappokat ingyen lehetett látni az akadémiában, oly rengeteg publikum szoronkodott a korlátokon kívül és belül, minőhöz hasonlót nem látott még az a terem. Nagy Pál védelmére teljes számmal és azzal a kegyelettel jelentek meg a konzervatívok, mely különösen kitünteti őket. Haynald érsek botanikus felolvasása alkalmára az egész, Budapesten időző felső és alsó papság fűvészszé lett. Ma a székely kérdésről volt szó és amennyi székely atyafit Budapestre hozott sorsa, az mind ott leste az igéket, hogy miképen viradhatna az ő bérceikre szebb jövendő. Képviselők, (Lázár Ádám, Bakcsi Ferenc stb.) irók, hivatalnokok, iparosok, akik csak onnan ide kerültek, mind ott voltak és meghallgatták, miként hiszi Galgóczy Károly megoldhatónak a székely kérdést? Galgóczy úr, ki egy idő óta az akadémia legbuzgóbb felolvasói közé tartozik, kétszer járta be a székely földet és onnan meríté előadandó tapasztalatait. Nem tagadható ugyan, hogy a székelyföld több vidékén nagy a szegénység, és kivándorlás is történik , de ennek alapoka szerinte nem a túlnépesedés és orvossága ennélfogva nem a kitelepítés. Különben is évenkénti átlagban 4 - 500 embernél több nem vándorol ki. (Elég nagy szám ez is, hogy »kérdéssé« tegye ezt a kérdést.) Még ha túl volna népesedve, akkor is tévesztett dolog lenne kitelepítéshez folyamodni, mert ezer példa mutatja, hogy a fészkéből kizavart székely elveszti nemcsak faji, hanem nemzetiségi jellegét is. Legrégebben IV. Béla király telepített a Felső-Vág vidékére; ma nyomuk sincs, e tájat tiszta tótság lakja. Az oláh vidékek székelyei ma mind eloláhosodtak. E dolgok szemléleténél mindenek felett figyelemreméltó, hogy nemcsak Erdély összes népességének kétharmada, hanem magának a magyar anyaországnak is, éppen az Erdélylyel határos részeken, túlnyomólag oláh népessége van, valamint mindkét helyen ugyane népességgel nagy Oláhország, Moldva és Bukovina szintén oláh népessége közel szomszéd. Az a körülmény tehát, hogy a magyar korona oláh népességét a nagy-oláhországi és moldvai oláhságtól egy részen ugyan a szász, más részen, még pedig sokkal nagyobb területen és egészen zárt tömegben, épen a harcias székely elem választja el, mindenesetre nagy szerencse, mely ha így nem lenne, így kellene kívánnunk. Nemzeti bűn volna ennélfogva vérfecsérlő kitelepítéssel gyöngítni e népet. Legszentebb érdekünk kívánja, hogy ott gyarapítsuk legerősebbé, ahol van: a maga fészkében. Bőséges statisztikai adatokat kapunk rá, hogy a székely föld nincs túlnépesedve. Összesen 2060 mfdnyi területen 95294 házban 427,647 ember lakik, esik tehát egy házra 44/16 lakos, egy □ mfdre 472 ház és 2074 lakos. Egész Erdély területe 954 □ mfd, 438,139 házzal és 2.101,222 lakossal, melyből egy házra 47/10, egy □ mfdre 2201 esik, tehát átlagosan, mint magán a székelyföldön. Erdély átalános népességét csak Aranyosszék és Marosszék haladják meg; Udvarhely, Három-és Csikszék néptelenebbek. Tömöttebb népességű a király föld, a határos magyar megyék, Bihar, Zaránd, Krassó, Középszolnok, Kraszna, Kővárvidéke, melyeknek tunya oláh lakossága a sok hegy dacára is meg tud élni. A termőföld arányát tekintve pedig a népességhez, a sokat panasztott Csikszék előbb van Mármaros megyénél. Ha a túlnépesedés nem, mi hát az oka a kétségtelenül uralkodó szegénységnek és kivándorlási hajlamnak? Némileg a székely nép kalandos természete, birodalmunknak, de különösen a székelyföld pénzviszonyai és a birtokviszonyok. A nép kezén levő birtok igen elaprózott ugyan, de a nép azért nagyon ragaszkodik hozzá s földet venni nehéz és drága. Nagyobb birtokosok nincsenek, miután a nagyobb birtokterület többnyire egész székeknek, községcsoportoknak, vagy községbelieknek közös birtoka ; a sok közösségből és az elkülönített magántulajdon kevés voltából magyarázza ki az értekező 324