Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)
1874-04-08 / 79. szám
Ne játszunk a fájdalommal. Girardin Emilné regénye. (Polytatis.) Erre nézve, bizonyságul, csak egy másik átalakulását akarjuk emlékbe idézni, melyben a szellemesség nem kevésbbé kedélyességgel párosult. A mese imigy hangzik: Jupiter tűzlánggá változott, hogy meghódítsa Eginát, a beotiai hercegnőt... Átlátják önök e képletben a szellemes hamiskodást. Mit magyaráz meg nekünk e rege ? Azt, hogy az együgyű nőkkel, a beotiai hercegnőfélékkel szemben a szenvedélynek kell szerepelni. Lusigny úr is a becsvágyó nő jellegét látta a balga Lemelében, ki büszkeségének áldozata lett. Ugyanis e nő egyszer azon rimánkodott Jupiternek, hogy egész pompájában, fényességében jelenjen meg előtte s az ég tüze, melyre Lemele szemét vetni merészkedett, megemészte őt, így semmisülnek meg ama nők, kik a hatalom iránt táplálnak szenvedélyt. Uralganak egy nap tartamáig, de remegésben; fölemelkednek a kegy által, de csak azért, hogy visszaessenek a rágalmazás miatt. Fölemelkednek ők egész a polcig, megérintik a kormánybotot , megnézik, várjon hogy illenék nekik a korona, de kábító mámorukban, mely rajtuk erőt vesz, nem veszik észre a trón alapzatánál a mélységet, hová alázuhanhatnak. Mennyi remelét tüntet föl az újabb történelem! Soros Ágnes bánatában múlt ki, d’ Estrées Gabriella életének méreg vete véget, Chateauroux hercegnő méltatlan üldözés tárgya lett, des Ursins hercegnő kegyetlenül száműzetett! Hát még a sok más hires becsvágyó nő, kiknek tragikus végük szánalmat idéz föl, nem is említve napjaink polgári rendbe tartozó temeléit! Végre az erényes Alkmenében — kit Jupiter nem volt képes máskép elcsábítani mint azáltal, hogy férjének Amphitryónnak arcát ölte föl . Lusigny úr a feddhetlen nő példaképét látta, kit csak a kötelesség örve alatt lehet rászedni; ahonnan, ha ő egy tisztességes nőt akart meghódítani, rendesen a férjnek igyekezett kedvében járni s áldozatokat hozni; ennek kelle az ő terveit elősegélni. Ő igen jól ismerte ama nemes érzületü sziveket, melyeknél a szerelem csak az elismeréssel 6s bámulattal veszi kezdetét s melyeknek csupán valamely kiválóbb áldozathozatal hizeleg. Ő ismerte az ilyenkölt lelkek gyöngéjét s tudta, hogy fordulhat elő oly körülmény, melyben megfeledkezhetnek becsületükről — csak azért, hogy egy másiknak a becsületét megmenthessék. Lusigny úr, mint látjuk, komolyan tanulmányozta Jupitert. Ő eme bohó magyarázatokra, melyeket mi tréfásan adtunk, nagy súlyt fektetett s kihez bizalommal viseltetett, egész buzgósággal tárta föl előtte a mulatságosnál mulatságosabb hasonlati képeket, nem elégedve meg azzal, hogy allegóriákban csupán a Jupiter által használt csábítási módokat tüntesse föl, hanem megmagyarázta e csábítások következményeit is. — Vegye figyelembe csak ön — kiálta föl — mily csudálatos láncolat van ez eszmékben: Lédának, — elcsábittatva a hattyúvá vált Jupiter által, — két fia lett, a két égi testvér: Castor és Pollux, s egy leánya, a nők legszebbike: Heléna. Jelképi értelme: az öszhang szüli az egységet és szépséget. Európa fiai voltak: Minos, Eak és Radamanthe, a pokolbeli három bíró. Jelképi értelme : az igazság szüli az erőt. Semele hozta létre Bachust. Jelképi értelme: a a hatalom szüli a mámort. A kevély Junó a kakukká változott Jupiter által elbájoltatván, Vulcannak adott életet. Jelképi értelme: a gyöngeség és kétszínűség szüli az ocsmányságot és irigységet. Alkmene fia Hercules volt: a kötelesség szüli a munkát. Azonban ime a legsajátságosabb magyarázat: Danaé elbájoltatván az arany eső által, Perseusnak adott életet, e kitűnő lovagnak, ki megsemmisíté a szörnyeket, s megszakadná a leláncolt fiatal leányokat. Perseus az ókornak eme dán Quichotte-ja! Mit kell ezalatt értenünk ? Ez bizony csak azt jelenti, hogy az önzetlenség a kapzsiságtól veszi eredetét, hogy a fösvény által fölhalmozott kincs segélyforrást s jótékonyságot szokott szülni. Ilyetén észjárása volt Lusignynek, és mi sem volt mulatságosabb, mint midőn mithológiai névvel fölruházott delnőinkről való magyarázatait hallhatánk. — Hát hihette volna ön azt valaha, — mondák neki, — hogy a bájos C*** Clementine, ki ép oly szellemes mint gazdag, R**‘-hez, amarut kis ügyvéd s képviselőhöz menjen férjhez? — Azon én nem csodálkozom, — válaszolt Lusigny ; — az ügyvédek könnyen miniszterek lehetnek — és C*** kisasszony valódi Semele. — Azt hírük, hogy H*** asszony egészen megzavarta a fejét annak a szép spanyolnak, ki oly szépen énekel. — Nos, természetesen, hiszen ő is csak Léda! — Azt suttogják, hogy D*** bankár bukófélen van, ha a legjobbkor nem toppan segélyére . . .. Frigyes. — Annak is eltalálom az okát, — szólt, Lusigny . — Ő Alkmenét akarta elhódítani, de biz az nem sikerült neki. — Hallotta-e ön, minek jöttek a nyomába a büszke bárónő házában ? Az ötödik emeleten egy fiatal tanuló lakik, aki. . . — Hagyjuk azt! Tudom én azt, mit tarthatok Junó büszkesége felől! Ha pedig valaki így szólt: — Mit gondol ön, vájjon egy oly együgyű férfi, mint a minő P'** Viktor, részesülhet-e egy nő szerelmében ? — Kétségkívül, — viszonzá Lusigny, — minden embert megszerethetnek. Aztán hiszen itt nem is a szív választ, hanem a hiúság, szenvedély, becsvágy, s a mellett a csalfaság is segélyére siet a szerelemnek. II. Lusigny urnak, sajátságos hóditási rendszerén kívül még más, még sajátságosabb bogara is volt. Nem csupán abban lelte ő kedvét, ha magát átalakítva valamely nőnek tetszését megnyerte, hanem abban is, ha az elbájolt nőt átalakíthatá. És ez, bármily óvatosságot tartott is Lusigny szem előtt, a nőkre nézve nagyon kompromittáló volt. A nők, kik őt megszerették, elárulták magukat gyors átalakulásuk által. Oh, Lusigny úrnak nem volt szükséges közhírré tenni diadalait; efféle ízetlenséghez, nyegleséghez nem is kelle folyamodnia. Hiszen csak egy tekintetet kellett vetni az embernek ama nőre, akivel ő foglalkozott, hogy a napot és órát eltalálja, melyben e nőnek ő megtetszett. Mily feltűnő különbség észlelhető ilyenkor e nő lényén! Beszéde, modora s egész egyénisége mennyire átalakul! Nem a megszokott hang, tekintet és modor volt az, mely e nőn feltűnt. Hol közönyös, hideg arcot vágott s minden untató, hol pedig nagyon élénk, vidor volt csaknem a bohókásságig s minden megnevetteté. Egész nap a pamlagon tölté idejét s csak vasárnap távozott hazulról, hogy a templomba mehessen; nem szerette a zenét és táncot. Most egész nap futkosott gyalog, kocsiban vagy lóháton, nem hiányzott egyetlen ünnepélyről, páholya volt a dalszínházban s úszni tanult. Mily tevékenység ! Az átalakulás tökéletesen megtörtént s a mi az egészben legmulatságosabb volt: e nő észre sem vette átalakultát; azt képzelte, hogy ő még mindig a régi s ha valaki fejtegette előtte, miben térnek el régi szokásai az újaktól, gyermetegül válaszolt: — Nos, régebben soha sem mehettem sehová, örökké anyám társaságában kelle tartózkodnom. (Folyt. köv.) Patti Adelina hangversenyei. (Husvét estéin.) (K.) Olyan verőfényes husvétunk volt, hogy beillett volna akár »piros« pünkösdnek. Igaz, hogy rózsabimbók helyett még csak ibolya-bokrétácskák illatoztak a kezekben és gomblyukakban; pázsit helyett csupán fűszálakat láttunk zöldelni a városligetben s a vén Gellért oldalán, s a jövő lombjait csak rügyekből most festő parányi levélkék képviselték oly bokrokon és fákon, melyek könnyelműen sietnek élni; de a jég tele volt a nap pazar aranyával s a tavasz enyhe fugalmaival; mosolygott ég, föld, ember; az utcák, partok hemzsegtek tavaszi könnyűd ruhát öltött sétálók tömegétől; a Duna habjai sokkal fényesebben csillogtak, mint Hans Gude képein a tenger vize; a hajók árbocain ünnepi zászlók lobogtak s oda át a Csepelen a boldog falu »pacsirtaszót hallott megint,« mig itt a várost reggeltől estig tele zajták a szorongásig megrakodott vasúti kocsik, a terhüket vígan fütyölve s komoran füstölve szállító gőzösök és fürgén zakatoló propellerek; este pedig ezer meg ezer ember hallgatta elbájolva a fülemilét, nem a lombok, hanem a márvány falak vándor-fülemiléjét. Valódi tavasz-ünnep volt, melynek sugaraitól rózsaszín szalagokban, párisi kalapokban, alaszin és kék kelmékben virít ki az aszfalt s megtelik minden mulatóhely, kivált a szabadban, hol ma már az árnyék keletkezését sétálva vagy sörözve lesi a világ a szürke ágak zöldülő kis bokrétácskáiban, s vig kacagás hallatszik a városligeti tó vizén, zeneszól a kioszkok és vendéglők körül s a Gellérthegy is tarkára válik az emberektől, nem ugyan az őszi szokás szerint, mert az idei húsvéthétfői »népünnep« a hegy tövébe szorult, hol az almák és narancsok hagyományos dobálása legfölebb emberekben, nem pedig reményteljes csemetékben tehetett kárt. Ily vidám ünnepnapokon még a színházak is csak félve nyitják meg kapuikat, mert hiszen ilyenkor, aki teheti, isten szabad ege alatt sétál, mulat, hangversenyt pedig emberi emlékezet óta aligha hallott valaki húsvét estéin. Csak Patti Adelina, e tüneményes asszonyka merhette megtenni, hogy tíz- és nyolcforintos zártszékekért ép ez ünnepnapok estéin »ajándékozza« meg a budapestieket néhány nagyon is ismeretes olasz ária »piros tojásával.« Neki — aki mindig nyer — könnyű volt menni. Ahová ő lép, ott megszűnik a »krach« és szűk idő s omlik a pénz a színház és hangversenyterem pénztáraiba. Az ő énekéhez nincs drága belépti díj. Ő ép oly varázsló nő, mint a mily varázsoló az öreg Liszt, kit kölcsönben ép most, húsvét-hétfőn, adott Pest Bécsnek, hogy a mikor a Duna mellett Patti Adelina ezüst hangja ragadja el a budapesti világot, ugyanakkor az utólérhetlen mester éreztesse a »velőrázó hurok« hatalmát a Wien mellett Auersperg hercegnő szalonjában. E csere nagyon megfelelt egymásnak. Patti Adelina ép úgy, mint Liszt, a teremtés kedvence, az emberek gyönyöre. Ők énekben és zongorán egyaránt képviselik az embernek lehetlent — a tökélyt. Csakhogy míg a bécsi társaság egészen élvezhette Lisztet, mi csak félig élvezhettük a »dívát.« Hallottuk bűbájos énekét, de nem láthattuk játékát, mert nem , a valódi elemében, nem operában láttuk. E mondhatatlanul élénk természet, e mozgásában csodálatosan friss arcával és minden tagjával életet játszó alak , arra volt itt kényszerítve, hogy megálljon előttünk , egy helyen, a zongora mellett, összefont kezekkel, s I jelmez helyett szalonruhát viselve. De őt félig élvezni is rendkívüli élvezet. Tódult is a redout nagy termeibe a ki csak jegyhez juthatott, s egy óra alatt s a roppant tömegben oly afrikai hőség fejlett ki, hogy verejtékkel szereztük meg az éneke ritka gyönyörét is maestro Arditi,— kit nálunk Artot asszony a »Csók« keringővel tett népszerűvé — nem győzte eleget törteni tarkójáig hátra vonult homlokát, midőn erre neki a zongorakiséret tisztje egy-egy kis időt engedett. Ha azt mondanék, hogy Budapest szine-virága együtt volt a redoutban, keveset mondanánk, mert voltak vidékről is számosan, kik csupán a »diva« kedvéért rándultak föl. Láttunk kiváló vendégeket távolról; láttuk a most csak igen ritkán látható gr. Batthyány Lajosnét; láttunk Debrecenből is egy lelkes grófnőt, ki ott a jótékony ügyek élén szokott állani s Kolozsvárról az öreg Brassait, ki dehogy tudott volna otthon maradni akkor, midőn Pesten Patti énekel! Soha olyan fiatal embert, mint az a zenekedvelő aggastyán! Pár év előtt Berlinbe utazott, hogy hallhassa Joachim hegedűjét, s mikor a »florenciek« és »svéd leányok« Pesten aratták a tapsot, mindig eltűnt Kolozsvárról, hogy nálunk élvezzen az élvezőkkel. Akik hangversenyekbe sohasem járnak, azok is eljöttek most. Láttunk egy jótékonyságáért áldott aggarhölgyet, kit a kor terhe megfosztott már legkedvesebb élvezete: a nemzeti színház látogatásától is, s íme most megjelent a szorongó hőségben hallgatni a csodatüneményt. Jókai is, ki csak hírüket szereti hallani a koncerteknek, egy zártszéken ült. A zongoraemelvény előtti körszékek sorait a legelőkelőbb társaság tagjai foglalták el nagy díszben. B. Edels,heim Gyulai mellén egész sor érdemjel, karján pedig fiatal neje ragyogott, ki nagyobb áldozattal lett bárónővé, mint Patti Adelina marquisnévá, mert a címért le kellett tenni a színpad koronáját. Ott voltak a zártszékeken a nemzeti színház tagjai is majd mind, kik húsvét mind a két napján a »Strike«-ot játszották, első este az életben, második este a színpadon. Ugyanis húsvét-vasárnapjára jótékonycélú előadás volt kitűzve: »Teli Vilmos,« de napközben minden szereplő megbetegült, Patti-lázat kapott, az előadás elmaradt, s ahelyett, hogy őket hallgatták volna, ők lettek Patti Adelina áhitatos hallgatóivá. Nem is csoda, ha strikeoltak. Annyit hallott a világ az olasz opera e mai Malibránjáról, hogy midőn magát is meghallhatni végre alkalom nyílik, akkor törik-szakad, mindenkinek ott kell lennie. S bár most 346