Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-01 / 99. szám

A zománc. (Iparmúzeumi tárca.) (Pr. J.) Nem kell messze keresnünk a bizonyító adatokat, ha azt mondjuk, hogy a magas műizlés elvárhatlan társa a merész technikai ügyesség, mely annál sikeresebben érvényesül, minél nehezebb fel­adatokat old meg. Mert elvitázhatlan tény, hogy va­­­lahányszor az iparművészet beleunt valamely fárad­ságosabb kiviteli módba, az alábbhagyott bátorság­gal alacsonyabb célt is ért el s a technika elhanya­goltával a műizlés átalában veszendőbe indult. Innen van, hogy bizonyos időszakokban a műipar egész ágai, melyek valamikor nagy virágzásnak örvend­tek; hogy egy-egy régi iparcikk kiviteli módja s még inkább ama türelem és kitartás, melyet az igé­nyelt, szinte csodálkozás tárgya; s hogy valahány­szor a műipar megújhodásra törekszik, első­sorban az ily elfelejtett technikák fölelevenítésére irányozza ügyeimet. A számos elhanyagolt és elfelejtett mesterségek egyike a zománc-készítés és zománc-képírás, mely­nek történeti fejlődését és ragyogó múltját vázolni igyekszünk, s mely csak néhány év előtt ébredt új és tartós életre. A »zománc« átalában valaminek különös ékes­ségét jelenti, legyen az csillogó diadém a nő fürtéi­ben, vagy színgazdag himpor a pillangó szárnyán. A tulajdonképi zománc pedig, mely az iparművészetben szerepet játszik, oly ékesség, mely különféle érc-, arany- s agyagtárgyaknak műbecset kölcsönöz. En­nek anyaga színtelen, átlátszó üveg, mely bizonyos ásványelemekkel vegyítve folyékonynyá, mi­­éleg hozzájárultával pedig áttetszővé vagy átlátszatlanná válik. Ha színes zománcot akarunk, az üvegfolya­dékba bizonyos fémétegeket bocsátunk, melyek az egész anyagot megfestik. A célszerűen elkészült üveg­anyagot, megszilárdulta után, porrá törjük s aztán vizzel vegyit­ve lágy tésztává gyúrjuk. Az ily módon nyert zománc-anyag alkalmazása oly különféle, ahány nemét különböztetjük meg átalában az email­­díszítésnek. Ezeket pedig legcélszerűbben úgy mutathatjuk be, ha a zománc történetét vizsgáljuk. A francia s angol földön talált régi zománcos tárgyak (edények, ékszerek, házieszközök) ama föl­tevésre szolgáltattak okot, hogy az ékítményezés e módját a gallok és kelták találták föl. Az angol, de különösen a francia műtörténészek, kik nem késtek e hypothesist bebizonyítani, irodalmi adatokhoz is folyamodtak s ilyenekre találtak is, mert a Rómában élt Philostratus görög sophista a többi közt ama hal­lomását is közli, hogy az »óceánon lakó barbárok« nagyon értették, mint kell izzó ércre színeket rakni, hogy azok később annyira megkeményedjenek, mint a kő.« Hogy a görögök is ismerték a zománcot, az bizonyos, mindazáltal ez iparágukról nagyon zavart fogalmaink vannak, miután az »electron« szóval egyszersmind az üveget, a gyantát s a rokon neme­sebb ásványokat jelölték. A »smaltum« elnevezés, mely a zománcot azoktól megkülönbözteti, csak a kilencedik században keletkezett. Más történészek keleten, az egyptomiaknál és assuroknál keresik a zománc eredetét s ismét mások Európából Khinába származtatják. Mi ebből igaz? Legvalóbb szinü az, hogy a zománc­készítés más iparágakhoz hasonlóan több helyütt, minden utánzás nélkül keletkezett. E föltevés által megérthetjük, hogy az észak-európai barbárok s a régi assyrok egyenlőn művelték a zo­máncot, anélkül hogy érintkeztek volna egymással. Mint a mozaiknak, úgy az ezzel rokon email­­nak is Byzanc tulajdonképi hazája, mert ha tán máshol találták is föl, de itt legkitűnőbben mivelték. A byzanciak fémtárgyaikat is mozaikszerűen akar­ván díszíteni: vékony sodrony­lemezeket forrasztot­tak azokra, miáltal különféle alakú és nagyságú mértani idomok vagyis »rekeszek« támadtak, me­lyekbe aztán a zománcanyagot foglalták. Ez az úgy­nevezett »rekesz-zománc" (email cloisonné), melynek technikája következő. Az arany- vagy réz-sodrony­ból készült hálózatot, melynek szabályos vagy sza­bálytalan, virágot, ember vagy állatalakot feltüntető rajzai együttvéve változatos mintát képeznek, a zo­mánccal diszitendő tárgyra forrasztják. Az egyes rekeszeket aztán megtöltik zománc-anyaggal s az egész tárgyat a kályhába teszik, melynek hősége elég hatályos, hogy a zománcot a fémalaphoz for­­raszsza, de nem oly erős, hogy a fémet olvasztásra bírja. A kályhában a zománcanyag összevonul, úgy­hogy a rekeszfalaknál alacsonyabb s azért másod­szor is, sőt annyiszor újólag meg kell tölteni a reke­szeket, míg a zománc, megszilárdulta után, a rekesz­fallal egymagasságú. Mikor utóször veszik ki a kály­hából, óvatosan járnak el, nehogy a hirtelen meghűlés folytán a zománc repedezzen. Miután a forrasztás sikerült, a diszített tárgy egész zománcos felületét megcsiszolják. A régi byzanciak a zománckészítés nagymeste­rei voltak, kiknek színérzékét s roppant ügyességét az email későbbi nagy korszakaiban sem múlták fölül. Mily utólérhetlen szépségüek edényeik, fegyve­reik fogantyúi, koronáik, szekrénykéik, melyeket rekesz-zománccal díszítettek! A drágakövek színé­vel és hatályos csillogásával vetélkedő zománcuk oly szinfokozatot mutat föl, mely valóban »varázsteljes ragyogvány«-nak mondható. Fekete, fehér és vilá­goskék színeik mindig átlátszatlanok, a többi gyak­ran csak átcsillámló. A byzanciak ruháikat is email­­lal hisziték. Apró aranylemezeket rekesz-zománccal vontak be s ezeket ráakgatták, vagy rávarrták a ruhákra. Látnivaló, hogy az email cloisonné készítési módja oly fáradságos, hogy az azzal diszitett ritka tárgyak valóságos kincseknek nevezhetők. Nagyon­­ meg voltak ennélfogva lepetve az európaiak, midőn az utóbbi évtizedekben roppant mennyiségű rekesz­zománc tárgyak érkeztek Középázsia több országá­ból, melyek, amellett hogy kitűnően voltak készítve, feltűnő csekély áron keltek. A sodronyszálaknak a fémre való forrasztása, mint időt, türelmet és ügyes­séget igénylő munka semmikép sem látszott díjazva, míg végre a khinaiak és japániak nagy titka nyilvá­nossá lön. A keletiek ugyanis valami orchis­ nemű növény gyökerének nedvében oly erős ragasztó­­anyagot fedeztek föl, melylyel ércet érchez csak oly tartósan erősíthetnek, mint a forrasztás által. A sza­bályos rajzot mutató sodronyhálót ekkint egyszerre s minden időt rabló fáradság nélkül ráragaszthatják a zománcozandó tárgyra s a rekeszekbe helyezett anya­got rendes módon »összevonatják« a kályhában. E technika által lehetséges­­en a japániaknak porcellán­­edényeket is email cloisonnéval díszíteni. A rekesz­ 434 Ferenczy szobrász Rómában. (Levelik 1817—1824-től.) (Folytatás.) Bécs, 1817. aug. 24. Kedves Öcsém! Igaz, hogy nagy mesterség a szerencsés életnek mestersé­ge, de ne tartsd azt lehetetlennek, mert emberek voltak azok, a kik valaha szerencsések voltak : miért ne lehetnének hát még egynehányan ? A teremtő, a­ki minket egyenlő képre ábrázolt és egy czélra terem­tett, egyik nemhez nem hajlandóbb mint a másikhoz — következésképen vagy senkinek vagy mindennek lehet boldognak lenni. Te virágzasz a te ifjúságod­ban, és még sok különb-különbféle grádu­sai az élet­nek előtted nyitva vannak, a melyeken föl kell hág­nod. Én itt az én tapasztalásaimat és gondolatimat följegyzem a te tanításodra, semmit abból el nem titkolok, melyeket én gondoltam, tapasztaltam és összeszedegettem életemben. — Az isteni gondviselés engem mind ez ideig hatalmas uton-módon vezetett, melyen az életnek fáradságait és gyönyörűségeit által láthattam. Az én elmélkedéseim, melyeket azok felett tettem, te reád nézve sem lehetnek épen sike­­retlenek,hogy azok szerint beigazíthassad a te élete­det és tetteidet. A gyermekség egy csendes gagyos­­ság, mely többnyire csak csendes játékok közt fo­lyik el; hasonló egy kedves álomhoz, melyről az ember, mihelyt felébred, többé nem emlékezik. Az ifjú boldog lehetne, ha az ő indulatainak tüze meg­engedné a most fejtődző okosságot uralkodni, és az erőt, egészséget, eleven érzést, magának arany­he­gyeket ígérő képzelődéseket valóságos boldogságnak nem tartaná; mert az legtöbbször csak terméketlen virág, mely a tavaszszal együtt elhull és semmi gyü­mölcsöt nem hoz. És ugyan lehet-e nekünk csodál­­koznunk, midőn boldogtalan öreg embereket és esze­ket látunk, ha már ifjúságokban is boldogtalanok voltak ? Ezek minden boldogság nélkül csak örömöt kóstoltak, melyet öregségekben siratnak. Az igaz boldogság kiterjed minden idő­korra, egy oly gazdag forrásnak kell annak lenni s oly árvizet önteni, mely az élet határa előtt el ne apadjon. Egy rövid vigas­ságot, a szívnek egy kedves érzelmét, egy álmot sze­rencsének ne tartson, mert úgy az éjjelnek közepén egy üres villanatot is a fényes nap hasadásának tart. De ki lehet szünet nélkül boldog ? Az akadályok nagyon sokfélék és igen csudálatosak, ha józan elmé­vel vizsgáljuk ama száma nélkül való történeteket, melyeknek életünk alá van vettetve; majd csaknem csudálkozni lehet, nem azon hogy az ember boldog­talan, hanem azon, hogy csak egy óráig is megelé­gedve élhet. Mi nem árthat nekünk e világon? Az emberek, a történetek, a szükség, sőt még a bőség is, a külső és belső kívánságok, a mi indulataink, a mi vagyonunk, a mi tulajdon szívünk, a gyűlölség, sőt még a mi felebarátaink szeretete is. Annyi vesze­delmek, ezer szorongattatások és fájdalmak egyetlen egy örömért, egyik maga magától, másik a világtól, harmadik a történetektől üldöztetik és szorongatta­­tik s. a. t. Micsoda nagy néző játéka a jajgatásnak és siralomnak az, melyben az én lágy szánakozó szivem részt venni tartozik ? Oh természet! miért szültél engemet oly érzékenynek, ha ezen száma nélkül való történetek között boldog alig lehetek, miért ránt en­gemet a vakeset oly gyakran az ő tőribe, hogy só­hajtást sóhajtással, könnyet könnyel felelhetek. A maga haszna keresés, fösvénység, irigység, gyűlölség az én nyugodalmam ellen táborban vannak, és azt az életet, mely én nekem meglehetősen boldog lehet­ne, egy nagy teherré teszik. Most a rágalmazás kö­zelít mérges foggal az én becsületemre, és egy szem­­pillantás alatt törekszik összerontani azt a jóhírt és becsületet, melyet én munkával és szorgalmatosság­­gal több esztendők alatt szereztem. Most látszik a csalárdság az ő fortélyával egy vagyont tőlem czif­­rán elragadni; most nyújtja a törvénytelenség az ő kezét az én szerzeményemre ; most rohan a haszú­­állás az én boldogságom rajzolmányát széjjelbontani. Vagy ha én magam boldog vagyok is, de az én sze­retett öcsém vagy bátyám szenved. Én látom őtet a nyomorúságok között, érzem minden fájdalmait; majd egy jó barátom hal meg az én karjaim között, a­kivel szívemet és boldogságomat közre osztottam; én őtet nem találom, jóllehet könnyeim visszakiván­­ják őket, boldog lenni sem akarok, ha a boldogságot vele meg nem oszthatom. — Amott lappang egy sze­rencsétlen sru, színtelen, reszket, hasonló ahoz, a­ki a sírból visszatért, egy szakadozott rongy fedi félig testét, egy mankó hordja az ő fáradt csontjait, az éh­ség vezeti őket egyik ajtóról a másikra, a kevély gazdag elfordítja szemeit ő róla, vagy vet neki cse­kély alamizsnát s azzal kíméletlenül tovább küldi. Ő neki nincsen jóakarója, nincsen barátja, a világ ő reá nézve egy nagy kietlen; a szabad ég alatt a puszta föld az ő ágya, ott perzseli őtet a nyári meleg nap, ott érik utól a téli zivatarok, elhagyatva él a sötét­­ségben és mind magának, mind embertársainak nagy terhére van, halálát is sokkal kevesebben veszik ész­re és szánják meg, mint némely oktalan állatnak, melyet az emberek hiúsága vagy bolondsága táplál. Ezek szerint az én jóindulataim is az én nyugodalma­mat rontják, és az én boldogságomnak útjába aka­dályokat vetnek. Az emberek boldogtalansága nem annyira a rosznak érzésében, mint az örömmel való visszaélésben áll és a gazdagságnak szerfölött való kívánságában, midőn ezer gondok és veszedelmek között ezerszer a jóhir elvesztésével, ezerszer a töm­­löcznek sőt a pallosnak is elkerülésével felhágnak az ő kívánságuknak tetejére. És várjon mire használják ők mindezeket? Fognak-e kenyeret adni azoknak, kik ő miattuk éhséget szenvednek, fogják e azon öz­vegyeket segíteni, kiket ők szegényekké tettek, vagy ruházni azon árvákat, kiket öltözetektől is megfosztottak. Láthatni ezekből, hogy a boldog és szerencsés nevezethez még valami más is tartozik, a­mi gazdagság nélkül is boldoggá tehet. Ha Metellus szegény lett volna is, méltán számláltatnék a boldo­gok száma közzé, mert az ő napjai születésétől fogva haláláig mind mennyi grádicsok voltak, melyen egyik boldogságról a másikra lépett. Lásd Valér. Max. Libro VIII. Cap. 1. Azon ember, ki embertársait sze­reti, és az ő viszontszeretetüket jócselekedetek által érdemli, ha az ő elméjének törekvései és munkái másoktól is helybe­hagyatnak, annak van igazán belső öröme és külső bátorsága. Ő valóban az élet boldogságának konszlere. Ezen boldogság pedig min­den rendhez és állapothoz illik, a trónushoz úgy mint az alacsony kunyhóhoz, a mezei élethez úgy mint a városihoz, mely indulatainknak és cselekedeteinknek jó harmoniájából származik és a mely törekvéseink­nek legnemesebb czélja lehet. A ki ezen principiumok szerint él és kötelességét betölti, az egy valóban vir­­tusos ember és esztelenek mindazok, kik a boldogsá­got más után keresik. De hogy mostani írásom csupa fecsegésből ne álljon, ide jegyzem Phedrus ezen sza­vait : Aesopo ingentem statuam posuiere Attici, Ser­­vumque collocarunt aeterna in basi, Patere honoris servent ut cuncti viam etc. Ezen mostani jó alkalma­tossággal megküldöm neked a praemiumot nyert Solon fejének viasz kinyomását, máskor magamat többre ígérem. (Folyt. köv.)

Next