Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-05 / 102. szám
nyilvánították. Ebéd alatt szólt a pompás muzsika és két tanult poétától bő kézzel hintettek a Pindus hegyén termett virágok, részszerint írottak, részszerint extemporaneusok. Másnap a római újság egyebek közt azt írta, hogy Róma két halmai örülnek, hogy még most is a tudományok és művészség hazája Róma. Ezzel Isten oltalmába ajánlak s ha szeretettel vagyok bátyád F. I.* Nápoly, 1820. január 21. Kedves édes Öcsém! E földnek tán legnevezetesebb pontjáról irom hozzád e levelet, mely hogy tégedet kívánatos jó egészségben találjon, szivemből óhajtom. A múlt év végén, engemet azon nagy szerencse ért, hogy Gróf Eszterházy Nápolyba akarván néhány hétre kirándulni, útitársul felszólítani kegyeskedett. Én a meghívást annál nagyobb örömmel fogadtam, mert magam is vágytam meglátogatni e pompás vidéket, az eltemetett de most kiásott Pompejis Herkulánum városokat, a Vezuvot, és az egész classzicus földet, mely úgyszólván bölcsője volt a régiek Mythologiájának. Rómából karátson előtt harmadnappal indultunk ki. Utunk a régi hires Y i a A p p i a n vezetett, melynek mindkét oldalán számtalan omladványok vannak elszórva, melyekről a tudósok egész könyveket írtak. Itt feküdt nem messze Rómától a hajdani Tuscu-um, itt van ma is Abano városka, melyet még Róma épitése előtt 400 esztendővel, az Aeneus fia építtetett. Végtére 19 posta-stálló után szerencsésen beérkeztünk Nápolyba. Ezen város fekvése hosszasan nyúlik el a tenger partján olyformán, mint Tokaj a Tisza és Bodrog partján a nagy hegy alatt; a város nyugoti részén, egy hegy oldalán fekszik a Virgilius sirboltja, melyet midőn egy vezetővel meg akartam látogatni, csak hogy részul nem jártam. Egy vad bika ugyanis a nyitva lévő ajtón bement delelni a Mausoleumba, minket pedig meglátván hirtelen felugrott s nagyot bődült, szerencse hogy volt időnk utjából félre ugorni, mert különben könnyen elgázolhatott volna. így azonba nagy bömböléssel rohant a hegyek felé, s többé vissza sem jött; én pedig nyugodtan olvashattam a nagy Poéta epitaphiumát: »Mantua me genuit, Calabri rapuere, tenet nunc Parthenope, cecini pasela, rura, viros.« Ezt olvasni KgWTlWWm————cega———B—MBS——HMg^aMWW—M— valóban égi gyönyörűség! Közel ehhez esik azon földalatti ut, fertály órányi, mely Puzzoliba vezet. Ez a vidék a leggyönyörűbb s igen termékeny volt hajdan, csaknem minden pogány istennek voltak itt pompás templomai, melyeket azonban részint a földindulások, részint a Vezúv kitörései elpusztítottak. Nagy bővségben van itt az úgy nevezett Puzzolan föld, ami tulajdonképen nem egyéb, mint a Vezúv gyomrából kihányt, égetett homok föveny, melyet igen jól használnak a vízi építkezéseknél, s innen messze földre elhordanak. Puzzoli mellett emelkedik egy büdösköves gőzölgő hegy, melyről azt mesélik, hogy azon viaskodott Herkules a gigásokkal; ezen a hajdan igen szép és termékeny vidéken igen sok római főembereknek voltak mulató kertjei és házai, itt mutogatják többek közt a Cicero majorját is. Nem messze van ide a régenten hires bort termő, de most egészen kopár Falernum hegye, melynek tövében Tripergole nevű város, ezelőtt mintegy 300 esztendővel elsülyedt minden lakóival együtt, és azon a helyen, tűz és láng jőve ki s tüzes salakból egy jókora hegyet hányt, melynek kerülete egy mértföld, s több esztendő kellett hozzá, mig teljesen kihűlt, ezt most monte Novonak hívják. Innen valami ezer lépésnyire esik az Averno tó, egészen körülkerítve hegygyel, mint valami láncolattal; a hegy oldalában sok barlangok látszanak, melyek közzül egy, a régi pogányok vélekedése szerint a Pluto országába vezetett. Egy másik barlangban a Cumai Sybilla lakott, ebbe fáklyával s jó vezetővel le is hágtam, láttam ott hálószobáját, fürdőjét, s azon üreget, honnan az oraculumokat szokta mondogatni; megtekintettem a földalatti utakat, melyeken egy s más városba mehetett, a nélkül hogy másoktól észrevétetett volna. Innen balra csaknem egy mértföldnyire van azon kellemes hely,, melyet a boldog lelkek országának vagy Elyseumnak tartottak; amoda beljebb esett az Acheron tava, melyen át kellett átevezni az Elyseumba a Charon csónakán, sat. Napkelet felé viszen az út innen, a Vezúv hegyre, melyre fáklya fénynél, biztos vezetővel felhágván, kivántam vele közelebbről megesmerkedni, és annyira közelítettem a rettentő hegy nyílásához, hogy abba botomat benyújthattam, a kitóduló nagy füst miatt azonba tüzet nem láthatni, de azt ki lehet venni, hogy pár ölnyivel alább, a Crater két kisebb nyílásra oszlik, egyikből minden 5—6 minutában tüzes köveket lő ki, 10 s több öl magasságra, a másikból pedig tüzes hamut, úgy hogy az embernek jól kell vigyázni, hogy valami szerencsétlenség ne érje. A csizmám így is öszveégett , hasznavehetetlenné lett. Minda mellett is kész lettem volna ezt a borzasztósága mellett is szép természeti jelenséget tovább is bámulni, de a vezető figyelmeztetett, hogy ideje van a hegytetőről leszállanunk, s bátorságosabb helyen a Nap közelgő feljövését bevárnunk, ami szinte igen ritka szép látvány És igazsága volt, mert képzelni sem lehet felségesebb látványt, mint ezen a felhőtül üres csimában, jó magasságból látni a Napnak kiemelkedését a habok alól. Még egyszer felmásztam a hegytetőre, de napvilágnál már nem oly szép a tűzokádás látása, mert már minden tárgy, kő, hamu s a folyó láva is közönséges hamuszinűnek s barnának látszik. A Vezuvtól egyenesen a jóformán kiásott Pompeji felé tartottunk, melyet úgy látszik, a bölcs isteni gondviselés azért engedett tüzes hamu által eltemettetni, hogy a késő századok fiai szinről szinre láthatnák a régiek szokásait, életmódjukat, házi bútoraikat s egyebeket. Ma is meg lehet különböztetni, melyik ház volt korocsma, patika, mészárszék, kovács, asztalos, szabó lakháza, kenyér,sütő ház, képfaragó műhely, fürdő, örömház ; egyiknek ajtaja felett ma is lehet olvasni ezen csábító felírást: die habitat felicitas. Herculanumból még nem lehet többet látni, mint egy pompás Amphitheatrumot. Ezen város felibe ugyanis egy egész új várost építettek, melyet lerontani nagy kár lenne. Nápolyban figyelmet érdemelnek még a lazaronik, vagy 40 ezerből álló szánandó népség, olyanformák, mint a mi cigányaink, csakhogy restebbek, műveletlenebbek, halászatnál egyebet űzni nem alkalmatosok, nincs köztök muzsikus, kovács, üstfoldozó, kártyahányó. Kevés nap múlva visszautazunk Rómába, s én dolgaim után látok, hogy helyre üssem azt, a mit itten, noha nem hiában, elmulasztottam. Leveledet kérlek siettesd, mert igen jól esik otthonról egy levelet kapni. Édes Atyánkurunknak isirok. Csókollak ezerszer. (Folyt. köv.) Zichy Mihály festészete, un. Zichy Mihálynak legújabb nagyszerű fogalmazásai : »A megváltó«, »Luther« és »Faust«, úgy a bécsi világtárlaton, mint fővárosunk közelebbi műkiállításán mindenkinek feltűnhettek. Az alapeszme nagyszerűségével mindeniken tálasul a kivitel bámulatos művészete. Az említett festmények elsején a »Megváltón« a csalhatatlan egyházfő és a hatalmas világi fejedelem tartja fényes körmenetét, emberek vállaira emelt disztrónján, pávafark-legyezőkkel legyeztetve, körözve egyházi méltóságok és fényes testőrei csapatától. Egyszerre csodatünemény jelen meg előtte: maga Krisztus egyszerű fehér öltönyében, körülsugározva mennyei dicsfénytől, mely az igazság és nemes haragtól áthatottnak látszó arcból sugárzik ki. Felemelt balját a világi fénytől övedzett egyházfő felé tiltólag emeli, míg jobbra egy katholikus lelkész és zsidó rabbi összefogott kezein nyugszik. Lábai előtt az eltört kőtábla, talán az új pápai parancsok megsemmisítését jelenti, míg háta megett egész tömege tűnik fel a világ minden népe és felekezeteinek békés egyetértésben. Az előtérben kivont karddal az ősz Garibaldi áll, baljával a lábainál térdeplő Itáliáról letépett láncot tartva magasra, míg mellette a rosvelt amerikai emeli fel magához néger rabszolgáját. Leírhatatlan az a rémület, melyet az Úr megjelenése okoz az ő privilegizált szolgáiban. Egy csuklyás pénzért árult szent képeit ragadja magához, egy jezsuita pater unokahugával köpenyébe burkoltan szalad tova; apácák és papok elhányva füstölőket és breviáriumokat, igyekeznek tovább állani az Úr színe elől, melyet oly sokszor emlegettek. De veszélyben forog maga az emberi vállakon nyugvó trón is, mert hordárok és katonák rémülten akarják azt magára elesni hagyni. Az akció egysége a jelenet hősének kiemelkedése s az ellentétes két csoport oly benyomást tesznek a szemlélőre, melyet nehezen fog valaki elfeledni s bárminő legyen valakinek nézete az alapeszme jogosultságára nézve, e kép aesthetikai tökélyét senkinek sem juthat eszébe kétségbevonni. E festvénynek méltó mellékdarabja Luthernek hagyományos tintatartó jelenete, mely a Wartburg illető szobájának falát, az utazók szerzési mániája nyomán, annyira lekoppasztotta. A monda ismeretes: midőn Luther’, mint elrejtett »Györ’gy lovag« a wartburgi várban bibliafordítással s hitujitási elvei fogalmazásával foglalkoznék, a késő éjszakán egyszer’re megjelen a kisértő ör’dög, kihez a reformátor egyéb fegyver hiányában hirtelen kézre kapott tintatai’tóját vágja. Az ördög természetesen tovább osont, de a tintafolt, míg le nem csempészték, századokon át feketéit a falon. De a modern festőművész már egészen máskint festi az ördögöt. Nem egy hegyes fülű, hosszú farki szörnyetegez, hanem egy igen nyájasan mosolygó egyházi férfiú, ki Luthernek bibormoki kalapot ajánl, lábainál földre ontott kincs hever s ezek fölött egy szép leány kinálja kecseit, mig alább, mint egy a kép árnyoldaláéi párnával fojtja meg most született kisdedét. A háttér magasában pedig magas trónon ül a római pápa, egyik kezében az egyházi átok villámait villogtatva, míg a másikkal e kínálkozó földi örömökre mutat. Azt hiszem, nem is szükséges e mindenkitől ismert festmény valóban egységes kompozíciójáról és művészi kiviteléről szólanom. Vádolni szokták Zichyt, hogy képzelme és ecsete örömest foglalkozik alantas vagy épen sikamlós tárgyakkal. Meg lehet, van benne némi igaz, de az is kétségtelen, hogy minél gyakrabban és minél magasabb tárgyakkal foglalkozik valamely művész képzelete, annál szükségesebbé válik reá nézve a megfeszült húr idegét néha megcsappantani s a túlfeszült képzelmet a humor derült játékaival hozni egyensúlyba. Zichy egyébiránt még ilyszerű festményeiben sem aljas soha, és nála az, mi figyelmetlen szemlélőnél célnak látszik, csak eszköz a kedély fölhangolására, vagy épen művészi talentumának e téren is bemutatásáig. Mentségéül hozzátehetjük még, hogy ilyszerű képeinél rendesen a görög mythologiához, a faunokhoz és nymphákhoz fordul s az, ami e jelenetekben az álszenteskedők előtt bizarrnak vagy rútnak tetszhetnek, mindenkor az aesthetikai rút határai között marad, vagy a nevetséges humora által van megaranyozva. Vádolják még azzal is, hogy műveiben sok a hatásvadászat, de hozzá tehetjük, hogy ha Zichy csakugyan vadászsza a hatást, azt egyszersmind könynyen is hatalmába ejti. Továbbá azt mondhatnó , hogy az őt ezzel vádolóknak nincs helyes fogalmuk a hatásvadászatról, mely csak két esetben szokott előfordulni: ha a művész tovább nyújtózkodik takarójánál, vagyis tehetségénél többet mer, s másodszor, ha célja elérésére aeszthetikailag meg nem engedhető eszközökhöz folyamodik. Mindezekkel szemben a materializmusnak bizonyos jelenségeit nem akarjuk Zichyről elhárítani, mely inkább ott nyilatkozik, hol a felségest ellentétbe állítja a leganyagibb prózával. Ilyennek tartom, bár az eszme humorát nem akarom elvitatni tőle, különösen két előttem ismeretes festményét : Rafaelt és a halál angyalát. Az elsőnél a »Sixtini madonna« festését végezve az állványáról leszálló művész, csaknem brutális hévvel rohanja meg a Madonna szelíd mintaképét, míg a megrémült Jézuska-minta, kinek karját az élő Madonna talán nagyon is megtalálta szorítani, ugyancsak keserves képet vág ez ellenséges megtámadásra. A »Halál angyalában«, mely mint tudjuk Zieh - nek gyakran ismétlődő kedvenc eszméje, a halálvágyó gyönyörű fiatal leány egész kéjjel adja oda magát a szép szárnyas ifjúnak, ki görcsösen szoritja magához, míg halálos csókja elcsattan áldozata ajkain. Ez utóbbinak még lehet másszerűt, egészen ideális értelmezést adni, míg az elsőnél, azt hiszem, ez nehezen sikerülne. Hátra lenne még Zichy rajz-, illetőleg festői modoráról szólani valamit, ha általában nála modorról lehetne beszélni. De az ő modora csaknem annyiféle, mint ahány tárgyat ecsete, vagy rajzóna alá vesz. A legtömörebb Rembrandtféle festésmódtól a leglágyabb Carlo Dolcéig vagy beolvadó Rafael-iskoláig, mindenféle modort feltalálhatni művein; hasonlót lehet mondani rajzairól is, hol a legélesebb tollrajzoktól kezdve, a legkönnyedebben odavetett kuszáti vonalú francia modorlig minden feltalálható, míg alakjaiban most Coreggióra vagy Leonardo da Vincire, majd a kövéren lágy Rubensre, s végi’e a nagyszerűen velős Michel Angelóra emlékeztet. Színezéséről, miután hazánkban egy pár, még Waldmüller első tanítójára emlékeztető színes képén alig látható valami, keveset szólhatok, de hogy a világításnak mily nagymestere, annak elég bizonysága az, hogy Gautier el van ragadtatva e téren ta