Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-08 / 105. szám
Péntek, május 8.1874. 105. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre............................8 frt. Negyedévre ...... 4 . Megjelenni az ünnep utini napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Dal. Ringasd, altasd édes álom ! Szárnyaiddal född be lágyan Tiszta, bűvös éj ! S mig pilláit zárva tartja : Távol erdő bús fugalma Halkabban zenélj ! Zsongó hullám, csöndesebben : Fölriadhat s álma rebben Hangjaid neszén ! Sápadó hold, fényed’ ontva, Szállj be hozzá s törj’ habokra Agya függönyén ! Mig fölötte szender, illat Szelid álmot, bűbájt ringat S fátylát lengeti: Tarka szárnyú lepketábor Ködgomolyból, vizből, árnyból Zümmögj dalt neki! Csengjen-bongjon kis szobája, Mintha benne angyal járna S tündér zengene ; Szűzi vágygyal csókot adva — Mosolyogjon kedves ajka S késsék reggele. Tiszta üdv, oh ! vedd karodra ! S lelkét, arcát fénybe vonva Csókold, enyhe kéj ! Ringasd hosszan boldog álom ! Szárnyaiddal född be lágyan Bűvös, csöndes éj . . . Endrődi Sándor. Elsimult hullámok. (Elbeszélés.) 6. Büttner Júliától. (Folytatás.) — Margit nagy beteg volt akkor, — menté Boris ifjú úrnőjét, — s ők éjjel szöktek tovább a legnagyobb viharban; szegényasszonyom szive majd meghasadt a gyermekért. — Azért ment hát el, és hagyta halállal küzdő gyermekét idegen, fizetett kezekre, — mondá az öreg nő keserűn, félig önmagához intézve szavait. Borisnak a kemény, méltatlan bánásmód kényeket fakasztott szeméből, szó nélkül csókolt kezet a nőnek, s kifordult a szobából. A benyílóban egy kis kéz fogta meg ruháját. — Boris, — suttogó a gyermek, — csakugyan meghaltak ők, s nem jöhetnek többé érttem ? — Nem jöhetnek édes szívem, de mindig szeretni fogják, ha távol is lesznek! Az isten áldja meg, és vegye kegyelmébe ezután. Emlékezzék néha rám, Margit. — Meg fogok emlékezni rólad Boris, az égben is, majd ha az isten kegyelmébe vesz, — mondá komolyan a gyermek. Midőn az ajtó Boris után bezárult, a kis leány keblére szokta kezecskéjét, mintegy visszafojtani akarva az előtörő zokogást; több percig állt ott, reszketve a belső felindulástól, majd az ajtóhoz ment, hogy azt felnyissa, de ott szomorúan fordult vissza; érezte hogy Borist követnie nem szabad. III. Az öreg nő a mellékszobában, talán épen úgy küzdött lázongó indulatával; kezeit ő is szorossan egymásba kulcsolta s hideg márványszerü arcán forró könyek hullottak alá. Hét év nehéz bánata állt lelke előtt; hét év előtt hagyta el őt leánya, egy férfi kedvéért, kit a házából kitiltott; elhagyta titkát, elhagyta, hogy többé soha felé se jöjjön ! Ha a férjnek büszkesége tiltá is, hogy a tilalom után újra kérje befogadtatását a családba, de leánya tudhatta volna, hogy az anya karja, számára mindig zárva van. Leánya nem gondolt rá, nem hitt benne; elhagyta szivét fordítani tőle az idegen által. S ő nem átkozhatta az idegent, mert az átok legsúlyosabban leányát érte volna; azt a gyöngéd virágot, kit erős lelke minden szeretetével éveken át körülkarolt. S most ez elvesztett gyermek újra megjelent lelke előtt, itt állt halvány arcával s a szomorú mosolylyal njakán; látni vélte megtört szemének bús tekintetét, amint eldőleg felé nyújtó kezét, mint akkor, midőn a szigorú tilalmat kimondta. Mily lelki erőt tanúsított az a gyönge érzékeny kedélyű ifjú nő, hogy önválasztotta, szenvedésteljes életútján, panasz nélkül vándorolt, míg végre utólérte a legnagyobb bűnhődés, vagy tán megváltás, a halál. E gondolatnál az öreg nő, összekulcsolt kezeire hajta le fejét, s a bánat mellett keserű érzelmek vettek erőt lelkén. Mennyit áldozott, mennyit szenvedett e gyermekért, s annak még végső perceiben sem volt egy emlékező szava sem hozzá! De a mostoha anya, ki leányát házából elűzte, mert az szive választását követte, mit is várhatott egyebet? — súgták akkor a ház barátai, kik naphosszat dőzsöltek Kézsmárkynál, s kötelezve érezték magukat, az élvezett vendégszeretetet részül fizetni vissza. Az öreg lelkész máskint ítélt. Oh, ő jól tudta, mily feláldozó szeretettel volt leányához e nő! Ő tudta, hogy csak e leány végett nyújtotta kezét az akkor még alig kétéves gyermek atyjának, kit elhúnyt első neje által roszszivünek ismert; habár előre nem is sejthette, mennyi szenvedés és megaláztatás várja őt e férfi oldalánál. A világ nem hitte, hogy ő, midőn haldokló nőrokonának megfogadta, s hogy gyermekénél az édesanyát pótolni fogja, azáltál a legnagyobb áldozatot hozta, a mire egy nő csak képes. Az erőslelkű büszke leány hiven teljesíté ígéretét, s rokona halála után magához vette a gyermekét. De hovátovább e kötelezettség mind súlyosb és , súlyosabbá vált, a beteges kisgyermek körüli gondok sok idejét vették igénybe, s ezért a társaságokból gyakran elmaradt, s ritkán jelenhetett meg a mulatóhelyeken. A miért aztán ama férfi, kit ő igaz érzelemmel szeretett, féltékenykedő nehezteléssel vonult vissza tőle s aprólékos elhanyagoltatásáért szinte elhanyagolással akarta büntetni őt. A leány csak kötelességének vélt eleget tenni, midőn a gyermeket személyesen ápolá, s azért sértődve, dacos büszkeséggel hagyta jegyesét neheztelni. Ily esetben pedig mindig akadnak a nőnek hű barátnői, kik mindenkép igyekeznek felvilágositni a férfit, mily nagy szerencse, hogy ez érzelemből idejekorán kigyógyúlhat, s egy nagy csalódástól menekülve, megpihenhet a vigasztaló barátnő szivén! Itt is úgy történt, se két szív, mely örökké tartó boldogságot találhatott volna rokon érzelmeikben, szét lett választva, önhibájuk, de még inkább a mások roszasága által. A szép márványarcú leányt azután valami hideg légkör vette körül, mely lassan megdermeszté szivét; s e hideg büszkeség majdnem eszét vette a kis leány atyjának, ki ez időben mint ifjú özvegy, tele hóditási vágygyal járta a világot; s kinek erős határozata volt ugyan, többé nem nősülni, hanem a nős férfiak veszedelmére élni a szép életet; de ez a foglalkozás mihamar unottá lett előtte, mert a nős férfiak anynyira őrültek ha nejeiknek udvarolt, és annyira igyekeztek őt nejeik iránt örök hűségre lekötni, hogy nem sokáig találta magához méltónak e szerepet. Épen akkor valami szóbeszéd eszébe hozta az ifjú rokon hölgyet, ki gyermekét oly hiven ápolta, felkereste őt,és mivel huzamos ideig csak kacér nők társaságában tölte idejét, szokatlan varázst gyakorolt rá az ifjú hölgy nemes, tiszta modora. Szerelmes lett belé, annyira, hogy nőül kívánta birni, de érzelmei viszonzatlanul maradtak.Hanem Kézsmárkynak az az eszébe sem jutott lemondani; ellenkezőleg, a hölgy visszavonulása csakokozta szenvedélyét s valóságos rögeszméjévé vált e házasság. Szívós kitartással kereste az utat, módot, hogy céljához közelebb jusson. Végre sikerült is az eszközt feltalálni. Visszakövetelte gyermekét magának. A hölgy hiába ellenkezett, — a gyermek atyjához tartozik, — mondták neki, s nem valami kedvenc állat, a mit hagyományozni lehet, — az apa vagy anya beleegyezése nélkül , — s igy engedni kellett az apai hatalom ellenében. A gyönge kis teremtés pedig folytonosan sirt fogadott anyja után az idegen körben, s valami gyermekbetegséget is kapott; és az orvos, — mint ő mondá, — saját jószive folytán, de hihetőleg inkább az apa sugalata után, fölkereste a hölgyet, hogy őt a leányka aggasztó állapotáról tudósítsa. Az ifjú hölgy zárkózott büszke szive, a gyermek iránt forró hit szeretettel volt telve, s e szeretet végzetszerün uralkodott rajta, előbb szerelme esett ennek áldozatul, s most egész élete, sőt több, szabadsága volt kérdésben. Nehéz küzdelem után végre elfogadta a sors kezéből a súlyos békákat, s a gyermek atyjának neje lett. Kézsmárkynak fő jellemvonása, minden tettének indító oka, határtalan hiúsága volt. Talán nem is volt képes igaz szerelemre, de azért fondorkodásait s a kitartást, melylyel e házassági tervét kivitte, mint megbecsülhetlen, meg nem érdemlett, és mint soha eléggé meg nem hálálható érzelmet kívánta tekintetni nejétől. De mert neje ez érzelmet nem óhajtotta, s hozzá csak is kényszerűségből ment nőül, így nem is sejthette, hogy az egyszerű szívélyesség, mivel férjével bánt, halálosan sérti, nem a férjet, de a hiú férfit. Azt ugyan Kézsmárky tudta, hogy neje hű hozzá, — de hány nővel volt neki viszonya, kik a mellett hogy őt szenvedélyesen szerették, még férjeiket is rajongó imádattal vették körül; mig neje, ha mást nem is szeret, — mert erre oly nőnél, ki őt szerencsés férjül birni, gondolni sem lehet, — ha tehát mást nem is szeret, de vele is hideg, egyszerű szívélyességgel bánik. Ez ellene elkövetett bűn büntetéséül, Kézsmárky aztán boldog boldogtalannak udvarolt székeiben, de ellenkező eredményt ért el, mint a mire számított, mert neje, ha eddig nem szerette, ezután nem is becsülte, s hideg büszkeséggel hagyta őt járni saját utain. A férj haragja hovátovább gyűlöletté vált, s Házasságuk csak azért maradt felbontatlanúl, mert Kézsmárky, ha nem is valami nemesebb indokból, de hiúságból, kerülte a botrányt. (Folyt. köv.) Ferenczy szobrász Rómában. (Levelek 1817—1824-ből.) (Vége.) Róma, Novemb. 12-én 1823. Kedves édes Öcsém! Az általad oly szépen leirt Balaton vidéke ezer különféle gondolatot és érzést keltött fel elmémben. Meglátom-e valaha és micsoda körülmények közt látom meg az édes haza földjét? Mi nemű fogadtatás vár otthon reám? Meg fognak-e érteni a hazafiak, kik úgy látszik, sem ízlést sem érzést nem mutatnak a képfaragósághoz, mert nem bírják elfelejteni, hogy a márványnak olyan halotti színe van. Szeretem azonban hinni, hogy ez másképen lesz akkor, mikor közöttök fogunk élni és munkálkodni. A Primástól ugyan nagy okom van, mint leveleiből és a beküldött modellekről kifejezett ítéletéből látom, minden jót reményleni, de megvallom, nagyon aggaszt az, hogy jóféle márvány mindeddig