Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-08 / 105. szám

Péntek, május 8.1874. 105. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre............................8 frt. Negyedévre ...... 4 . Megjelenni az ünnep utini napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Dal. Ringasd, altasd édes álom ! Szárnyaiddal född be lágyan Tiszta, bűvös éj ! S mig pilláit zárva tartja : Távol erdő bús fugalma Halkabban zenélj ! Zsongó hullám, csöndesebben : Fölriadhat s álma rebben Hangjaid neszén ! Sápadó hold, fényed’ ontva, Szállj be hozzá s törj’ habokra Agya függönyén ! Mig fölötte szender, illat Szelid álmot, bűbájt ringat S fátylát lengeti: Tarka szárnyú lepketábor Ködgomolyból, vizből, árnyból Zümmögj dalt neki! Csengjen-bongjon kis szobája, Mintha benne angyal járna S tündér zengene ; Szűzi vágygyal csókot adva —­ Mosolyogjon kedves ajka S késsék reggele. Tiszta üdv, oh ! vedd karodra ! S lelkét, arcát fénybe vonva Csókold, enyhe kéj ! Ringasd hosszan boldog álom ! Szárnyaiddal född be lágyan Bűvös, csöndes éj . . . Endrődi Sándor. Elsimult hullámok. (Elbeszélés.) 6. Büttner Júliától. (Folytatás.) — Margit nagy beteg volt akkor, — menté Bo­ris ifjú úrnőjét, — s ők éjjel szöktek tovább a legna­gyobb viharban; szegény­asszonyom szive majd meg­hasadt a gyermekért. — Azért ment hát el, és hagyta halállal küzdő gyermekét idegen, fizetett kezekre, — mondá az öreg nő keserűn, félig önmagához intézve szavait. Borisnak a kemény, méltatlan bánásmód ké­nyeket fakasztott szeméből, szó nélkül csókolt kezet a nőnek, s kifordult a szobából. A benyílóban egy kis kéz fogta meg ruháját. — Boris, — suttogó a gyermek, — csakugyan meghaltak ők, s nem jöhetnek többé érttem ? — Nem jöhetnek édes szívem, de mindig sze­retni fogják, ha távol is lesznek! Az isten áldja meg, és vegye kegyelmébe ezután. Emlékezzék néha rám, Margit. — Meg fogok emlékezni rólad Boris, az égben is, majd ha az isten kegyelmébe vesz, — mondá komo­lyan a gyermek. Midőn az ajtó Boris után bezárult, a kis leány keb­lére szok­ta kezecskéjét, mintegy visszafojtani akarva az előtörő zokogást; több percig állt ott, reszketve a belső felindulástól, majd az ajtóhoz ment, hogy azt felnyissa, de ott szomorúan fordult vissza; érezte hogy B­orist követnie nem szabad. III. Az öreg nő a mellékszobában, talán épen úgy küzdött lázongó indulatával; kezeit ő is szorossan egymásba kulcsolta s hideg márványszerü arcán for­ró könyek hullottak alá. Hét év nehéz bánata állt lelke előtt; hét év előtt hagy­ta el őt leánya, egy férfi kedvéért, kit a házából kitiltott; elhagyta titkát, el­hagyta, hogy többé soha felé se jöjjön ! Ha a férjnek büszkesége tiltá is, hogy a tilalom után újra kérje befogadtatását a családba, de leánya tudhatta volna, hogy az anya karja, számára mindig zárva van. Leánya nem gondolt rá, nem hitt benne; elhagyta szivét fordítani tőle az idegen által. S ő nem átkozhatta az idegent, mert az átok legsúlyosabban leányát érte volna; azt a gyöngéd virágot, kit erős lelke minden szeretetével éveken át körülkarolt. S most ez elvesztett gyermek újra megjelent lelke előtt, itt állt halvány arcával s a szomorú mo­­solylyal njakán; látni vélte megtört szemének bús te­kintetét, a­mint eldőleg felé nyújtó kezét, mint ak­kor, midőn a szigorú tilalmat kimondta. Mily lelki erőt tanúsított az a gyönge érzékeny kedélyű ifjú nő, hogy önválasztotta, szenvedésteljes életútján, panasz nélkül vándorolt, míg végre utól­­érte a legnagyobb bűnhődés, vagy tán megváltás,­­ a halál. E gondolatnál az öreg nő, összekulcsolt kezeire hajta le fejét, s a bánat mellett keserű érzelmek vet­tek erőt lelkén. Mennyit áldozott, mennyit szenvedett e gyermekért, s annak még végső perceiben sem volt egy emlékező szava sem hozzá! De a mostoha anya, ki leányát házából elűzte, mert az szive választását követte, mit is várhatott egye­bet? — súgták akkor a ház barátai, kik naphosszat dőzsöltek Kézsmárkynál, s kötelezve érezték magu­kat, az élvezett vendégszeretetet részül fizetni vissza. Az öreg lelkész máskint ítélt. Oh, ő jól tudta, mily feláldozó szeretettel volt leányához e nő! Ő tudta, hogy csak e leány végett nyújtotta kezét az akkor még alig kétéves gyermek atyjának, kit el­­húnyt első neje által roszszivünek ismert; ha­bár előre nem is sejthette, mennyi szenvedés és megaláz­tatás várja őt e férfi oldalánál. A világ nem hitte, hogy ő, midőn haldokló nőrokonának megfogadta, s hogy gyermekénél az édes­anyát pótolni fogja, azál­­­­tál a legnagyobb áldozatot hozta, a mire egy nő csak­­ képes.­­ Az erőslelkű büszke leány hiven teljesíté ígé­­­­retét, s rokona halála után magához vette a gyerme­­­­két. De hovátovább e kötelezettség mind súlyosb és , súlyosabbá vált, a beteges kis­gyermek körüli gon­­­­dok sok idejét vették igénybe, s ezért a társaságok­­ból gyakran elmaradt, s ritkán jelenhetett meg a mulatóhelyeken. A miért aztán ama férfi, kit ő igaz érzelemmel szeretett, féltékenykedő nehezteléssel vo­­nult vissza tőle s aprólékos elhanyagoltatásáért szin­te elhanyagolással akarta büntetni őt. A leány csak kötelességének vélt eleget tenni, midőn a gyermeket személyesen ápolá, s azért sértődve, dacos büszkeség­gel hagyta jegyesét neheztelni. Ily esetben pedig mindig akadnak a nőnek hű barátnői, kik mindenkép igyekeznek felvilágositni a férfit, mily nagy szeren­cse, hogy ez érzelemből idejekorán kigyógyúlhat, s egy nagy csalódástól menekülve, megpihenhet a vi­gasztaló barátnő szivén! Itt is úgy történt, s­e két szív, mely örökké tartó boldogságot találhatott volna rokon érzelmeikben, szét lett választva, önhibájuk, de még inkább a mások roszasága által. A szép márványarcú leányt azután valami hideg légkör vette körül, mely lassan megdermeszté szivét; s e hideg büszkeség majdnem eszét vette a kis le­ány atyjának, ki ez időben mint ifjú özvegy, tele hó­­ditási vágygyal járta a világot; s kinek erős határo­zata volt ugyan, többé nem nősülni, hanem a nős fér­fiak veszedelmére élni a szép életet; de ez a foglalko­zás mihamar unottá lett előtte, mert a nős férfiak any­­nyira őrültek ha nejeiknek udvarolt, és annyira igye­keztek őt nejeik iránt örök hűségre lekötni, hogy nem sokáig találta magához méltónak e szerepet. Épen akkor valami szóbeszéd eszébe hozta az ifjú ro­kon hölgyet, ki gyermekét oly hiven ápolta, felke­­­reste őt,és mivel huzamos­ ideig csak kacér nők tár­saságában tölte idejét, szokatlan varázst gyakorolt rá az ifjú hölgy nemes, tiszta modora. Szerelmes lett belé, annyira, hogy nőül kívánta birni, de érzelmei viszonzatlanul maradtak.Hanem Kézsmárkynak az az eszébe sem jutott lemondani; ellenkezőleg, a hölgy visszavonulása csak­­okozta szenvedélyét s valóságos rögeszméjévé vált e házasság. Szívós kitartással ke­reste az utat, módot, hogy céljához közelebb jusson. Végre sikerült is az eszközt feltalálni. Visszaköve­telte gyermekét magának. A hölgy hiába ellenke­zett, — a gyermek atyjához tartozik, — mondták neki, s nem valami kedvenc állat, a mit hagyomá­nyozni lehet, — az apa vagy anya beleegyezése nél­kül , — s igy engedni kellett az apai hatalom elle­nében. A gyönge kis teremtés pedig folytonosan sirt fo­gadott anyja után az idegen körben, s valami gyer­mekbetegséget is kapott; és az orvos, — mint ő mon­dá, — saját jószive folytán, de hihetőleg inkább az apa sugalata után, fölkereste a hölgyet, hogy őt a leányka aggasztó állapotáról tudósítsa. Az ifjú hölgy zárkózott büszke szive, a gyermek iránt forró hit sze­retettel volt telve, s e szeretet végzetszerün uralko­dott rajta, előbb szerelme esett ennek áldozatul, s most egész élete, sőt több, szabadsága volt kérdésben. Nehéz küzdelem után végre elfogadta a sors kezéből a súlyos békákat, s a gyermek atyjának neje lett. Kézsmárkynak fő jellemvonása, minden tetté­nek indító oka, határtalan hiúsága volt. Talán nem is volt képes igaz szerelemre, de azért fondorkodá­­sait s a kitartást, melylyel e házassági tervét kivitte, mint megbecsülhetlen, meg nem érdemlett, és mint soha eléggé meg nem hálálható érzelmet kívánta tekin­tetni nejétől. De mert neje ez érzelmet nem óhajtot­ta, s hozzá csak is kényszerűségből ment nőül, így nem is sejthette, hogy az egyszerű szívélyesség, mi­vel férjével bánt, halálosan sérti, nem a férjet, de a hiú férfit. Azt ugyan Kézsmárky tudta, hogy neje hű hoz­zá, — de hány nővel volt neki viszonya, kik a mel­lett hogy őt szenvedélyesen szerették, még férjeiket is rajongó imádattal vették körül; mig neje, ha mást nem is szeret, — mert erre oly nőnél, ki őt szeren­csés férjül birni, gondolni sem lehet, — ha tehát mást nem is szeret, de vele is hideg, egyszerű szívé­­lyességgel bánik. Ez ellene elkövetett bűn büntetéséül, Kézsmárky aztán boldog boldogtalannak udvarolt székeiben, de ellenkező eredményt ért el, mint a mire számított, mert neje, ha eddig nem szerette, ezután nem is becsülte, s hideg büszkeséggel hagyta őt járni saját utain. A férj haragja hovátovább gyűlöletté vált, s Házasságuk csak azért maradt felbontatlanúl, mert Kézsmárky, ha nem is valami nemesebb indokból, de hiúságból, kerülte a botrányt. (Folyt. köv.) Ferenczy szobrász Rómában. (Levelek 1817—1824-ből.) (Vége.) Róma, Novemb. 12-én 1823. Kedves édes Öcsém! Az általad oly szépen leirt Balaton vidéke ezer különféle gondolatot és érzést keltött fel elmém­ben. Meglátom-e valaha és micsoda körülmények közt látom meg az édes haza földjét? Mi nemű fo­gadtatás vár otthon reám? Meg fognak-e érteni a hazafiak, kik úgy látszik, sem ízlést sem érzést nem mutatnak a képfaragósághoz, mert nem bírják elfe­lejteni, hogy a márványnak olyan halotti színe van. Szeretem azonban hinni, hogy ez másképen lesz akkor, mikor közöttök fogunk élni és munkálkodni. A Primástól ugyan nagy okom van, mint leve­leiből és a beküldött modellekről kifejezett ítéle­téből látom, minden jót reményleni, de megvallom, nagyon aggaszt az, hogy jóféle márvány mind­eddig

Next