Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-02 / 100. szám

* 438 m­edino, Julio Romano, nemkülönben Rubens, Van Dyck, Murillo s több másoknak nemcsak neveikkel, hanem munkáikkal is. Ezek annyira felingereltek, hogy én magamat a Rómába való menetelre elhatá­roztam, melyet ugyan, ismerve az én állapotomat, csak kevesen hagynak helybe, de én mégis megpró­bálom, legalább más nemzeteket és szokásokat is lá­tok, megismerem a művészségnek hazáját, különben engem Bécsben sem segített,sem nem segít senki, még­is az isteni gondviselés szorgalmatos munkásságom után gondot visel. Az utazásom, minthogy másképen nem lehet, gyalog fog lenni, épen úgy mint valaha Rimaszombatból volt. Grätz, Trieszt, Venedig, Pa­dua, Bologna, Florenc városokon által Rómába, ha csak valami nagy veszély nem fenyeget, mely az olasz földön nem újság. Vagyonom nagyobb részét Tü­rk­et Wilhelm mesteremnél hagyom, ott hagyom a nyert praemiumot is, melyet a múlt Februárius 12-dik napján kaptam meg, mely áll 12 kemény tal­lérból, melynek kiosztogatása alkalmával jelen vol­tak a császári udvarból a főhercegek: Károly, Antal, János, Rajner és Ludvig, a spanyol infáns, herceg Albert, Metternich, Feldmarschal Schwarzenberg és más több hercegek, külső országi követek, számos magas tisztviselők, az akadémiai directorok, profes­­sorok és nagy számból álló tanulók. A praemium nyerőknek nevei, születésök földje felolvastattak, és kiki a név szerint való szólitás után néhány lépést előre lépvén, a praemiumot bepecsételve, neve felülírá­sával herceg Metternich, az akadémia curatora kezé­ből átvette. A kiosztogatást egy rövid beszéd előzte meg a nyertesnek érdemeiről, követte pedig sok ideig a nyert műdaraboknak szemlélgetése. Az indulásom, ha csak valami meg nem akadályoztatja 16 Május fog lenni. Most semmi újsággal nem kedveskedhe­­tem; az utazásomban talán egyet-másról irhatok; most pedig ajánlok az isteni gondviselés oltalmába és ezerszer csókollak és ha legfeljebb egy esztendő alatt tőlem levelet nem vennél, gondold meg, hogy engem veszély ért s akkor vedd által örökségemet, a tégedet igazán szerető bátyádtól. F. I. Róma, novemb. 11-én, 1818. Kedves édes Öcsém! Atyánk urunknak irt levelemből bizonyo­san tudtodra van már, hogy én Rómába nagy fárad­sággal s nem kevés viszontagságok után, szerencsé­sen megérkeztem. Azóta mindézig igyekeztem ígére­tem szerint tégedet tudósítani, de a nagy bizonyta­lanságok és kétségek nem engedték, mint azt volt környülállásaimból meg fogod érteni , melyeknek nagyobb részét jónak láttam kedves Szüleink előtt elhallgatni, nehogy miattam búsulásra adják maga­­mat. De te előtted lelkem fele előtt nem akarok sem­mit eltitkolni, jól tudván azt, hogy te eléggé vigyázó fogsz lenni, és megőrződ közös titkainkat. Ott kell a dolgot kezdenem, hogy vissza kell térnem, azon dol­gokra, melyek rajtam Bécsben az utosó hetekben történtek. Megtudván az akadémiai Professorok, ne­vezetesen a jólelkű Director Horrath Klieber, Ró­mába törekvő szándékomat, azt tanácsolták, hogy egy akadémiai Stipendium elnyerése végett, folya­modást adjak be az Akadémia Curatorához, Herczeg Metternichhez, megígérvén, részekről a szükséges tá­mogatását kérésemnek. Én a folyamodást megírván, elvittem a Herczeghez, a­ki azt átolvasván, mosoly­gó ábrázattal azt mondotta németül: a­z n­e­m m­e­­gyen, mert az ilyen Császári Stipendiumot nem szoktuk adni Magyaroknak és protestánsoknak. Gon­dolhatod, micsoda keserű fájdalmat okozott a Her­czeg ezen kinyilatkozása az én szívemnek, nem azért, hogy a 800 Conv. forintot meg nem kapom, hanem azért, mert meggyőződtem, hogy Bécsben a Magyarokkal úgy bánnak, mint mostoha gyermek­kel; noha pedig Nagy Uraink eleget ácsorognak az előszobákban, eleget hízelegnek a német Uraknak, s költik a magyar jövedelmet Bécsben, a németek hasznára, a­mit a hazában elkölteni bizonyára jobb volna. Utójára is oda megyen ki a dolog, hogy az az egész Nemzet, elébb szegénynyé lessz, aztán rab­szolgává. Őrizze az igaz Isten hazánkat és Nemze­tünket e nagy romlástól! De térjünk oda vissza, a honnan kiindultunk. — Én Rómában megérkezvén, legelső próbám volt Can­­novát megkísérteni. — Ezen nagyszivü ember igen nyájasan beszélgetett velem és mentette magát, hogy­­ nekem ez idő szerint foglalatosságot nem adhat; én is magamban érezvén, hogy még márványban nem dolgoztam, sőt dolgozni sem láttam (bár fogásaim­hoz bíztam), de én őzet még sem biztathattam, annál inkább mert Bécsből hozott német testimoniálisaim­­mal nem beszélhetett; különös recomendatióim nem voltak, engemet jó útba utasítván és egy másik kép­faragót, születésére nézve dániai, neve Thorvaldsehn, megkerestem; ez énnekem a munkát megígérte, de ő a következő héten, midőn én a munkát elkezdeni akartam, megbetegedett s annálfogva nekem ismét felmondott; ekkor én őtet ismét meg ismét kértem, hogy találna valami módot az én előmozdításomra, mivel már két hete volna, hogy ily kételkedések kö­zött itt vagyok. Mint beteges ember soványan mon­dotta : »egy darab márványt és egy pár vésőt ad, csináljak vele, a­mit akarok« , de ő jól tudja, hogy ha maga mellettem nem lehet, vele nem fogok bol­­dogulni; a legények pedig darab számra dolgozván, nekem leckét nem adhatnak. — Ezen sovány felele­tet átadta egy igen derék öreg legényének, a­ki is énnékem egy darab háromszögletes márványt kimu­tatott, mondván: »Morzsoljatok rajta, a­mit tudtok,é­s azzal elhagyott. — Én meg voltam elégedve, csak­hogy már munkám van; a követ négyszögletes for­mára faragni elkezdettem; másnap a munkát tovább folytattam. — Tizen voltunk a műhelyben, mind­egyiknek más-más indulatot olvastam ábrázatján, némelyek hozzám jöttek s kérdezték: »Mit szándé­kozom a kővel csinálni? de én csak válvonással fe­leltem mindaddig, mig az én kövem 12 czel hosszú és 7 czel szélességű sima tábla lett. — Ekkor egy darab szénnel reá rajzoltam egy kanapét, arra egy fekvő Vénust, a lábához egy kis Ámort, ki nagy hirtelen­­­­séggel Vénust kitakarja, úgyhogy egész mezítelen marad, mire Vénus fölébredvén, bosszús mosolygás­sal néz a pajkos vendég után. Ezt látván a többi le­gények, összecsődültek, szinte féltem, hogy szemeikkel letörlik rajzomat, a nagy csendességben egyik, a­ki a többieknél többet látszott érteni, felszólal: »Ennek a magyarnak nagy talentomai vannak!« s engemet főhajtással s kézszoritással köszöntvén, kiki munkája után ment; nem kérdezte többé senki mit akarok csinálni a márványnyal, sőt nyolc napig nem is láttam a helyemnél embert, hogy engemet a munkában ne zavarjanak; nem kérhettem egy darab szerszámot, hogy kettőt ne adtak volna; annakutánna ki restelte előbbi tettét, ki pedig barátságomat csó­kokkal kereste, egy sem volt, a ki föl nem kiáltott volna: eviva ungarese! Ámbár a principálisom és az öreg legénye azt gondolták a márványadáskor, hogy ha sem modelem nem lesz, sem senki semmit nem mond, félbehagyom a dolgot: én mindazonáltal egy egész hónapot dolgoztam rajta, míg végre annyi­ra sikerült, hogy társaim az égből lehozott Vénust La Vene­re Ferencz­y-n­e­k ne­vezték. Neveze­tes idegenek is kezdettek ekkor szemmel tartani, nevezetesen a dániai követ háromszor volt ezen idő alatt látogatásomra.­­— Elment a hir a császári kö­veti palotába is, kinek felesége Kaunitz hercegasszony kiváltképen pártomat fogta, hozzá postákat, princi­pálisomhoz recomendátiót küldött, és a munkát kész tétele után látni kívánta, mert modellé nélkül már­ványfigurát faragni még Rómában is hallatlan dolog. — Ekkor a principálisom barátságosabb volt ugyan, de munkát még sem adott, hanem megígérte, hogy egy nagyobb darab követ ad és minden szerszámot, a­mit kívánok, próbáljak valamit modellé után dol­gozni. — Én az ő modelljei után vehettem volna egyiket vagy másikat, de derék hazafiakat találván, miért dolgoznék idegeneken ? azért is B-dik Augusti a kezemnél levő kupferstück után a Csokonay mell­­képét, kezdettem agyagból modellirezni, annakutánna gypszbe önteni, végre márványból dolgozni termé­szeti nagyságban, a dolmány a hetedik gombig nyak­­ravaló nélkül, az inggallér a dolmányra feküdvén feje borostyánnal ékesítve. Ámbár minden nap sok látogatóink vannak, egy sem múllatja el, hogy kilétem felől ne tudakozna s nevét jegyzésbe ne tenné. — Egy ánglus nevezetesen vállamat megveregetvén, igy szólott: »Azt mindig hallottam, hogy a magyar jó katona, jó poéta, de hogy jó künstler is legyen, azt csak most látom.« — Volt a műhelyünkben Kaunicz hercegasszony is két kisasszonyával és egy külső or­szági gróffal; és midőn a munkát által meg által vizs­­gálgatták, az egyik kisasszony igy szólt: »ez a ma­gyar poéta engemet igen érdekel.« 12 Octobris kez­dettem a principálisomtól elembe adott modellé után a Napoleon testvéröcscse Luciano Bonaparte leányá­nak portraitjához szerencsés előmenetellel, melyet midőn kezemhez kaptam, már ki volt nagyolva, de a művet egészben én fejeztem be. Munkámat a princi­pális jól fizeti és magát többre ígéri. Más nevezetes munkák is készülnek műhelyünkbe, példának okáért Nagy Sándornak győzedelmi triumphja Babylonba. Ez egy bal relief 16 öl hosszú és 4 schuk magas, mint Curtius második könyve V-dik fejezetéből olvas­hatod. Ezen mű Majlandban egy pompás szálában fog felállitatni. Négy esztendeig lesz rajta mit dol­goznunk s úgy látszik, hogy nekem az oroszlán-rész ki fog jutni a munkából. — Egy más munka készül Lengyelország számára, herceg Ponyatovszky érc­ből öntött szobra lóháton s III. Károly nápolyi király ugyancsak ércből lóháton; Péter cár mellképe már­ványból Oroszország számára; több más portraitek, szatuák, bas reliefek márványból. — 24 Oct. érke­zett Rómába a nápolyi király, 26-ban délelőtt volt Cannovánál, délután a mi műhelyünkbe, estve a Szent Péter temploma pompásan illumináltatott, az angyal­várában nagy tűzi­játék tartatott. 29-ben az úgyne­vezett Palazzo de Venecia piacán a Bacchus ünnepe tartatott, szintén tűzi játékokkal; mondjuk 9000 tallérba került, mit egyedül egy római uraság fizetett. 1. Nov. a Capitolium illumináltatott, s ismét tűzi já­tékok tartottak. 6 Nov. innen haza utazott s műhe­lyünkbe 20 aranyat küldött ajándékban. Kaunicz hercegasszony énnékem az említett Palazzo di Venecia követségi palotában egy minden szüksé­gessel elllátott jó szállást és lakást rendelt, de azért ha levelet írsz, nem oda kell adreszsrozni, mert nap­pal keveset vagyok otthon, hanem poste restante küld a levelet s úgy a postán marad mindaddig, mig ma­gam ki nem viszem. — Kedves szüleinket a római dolgokról tudósítsd, de hallgass a bécsiekről. — Tégedet a legforróbb testvéri indulattal csókollak, már fájni is kezd, hogy veled oly régen nem beszél­hettem. Légy jó egészségben, kívánja tégedet híven szerető bátyád. (Folyt. köv.) Zichy Mihály festészete, i. A franciák egyik legszellemdúsabb írója: Gau­tier Teofil Szent Pétervárott utaztában megismer­kedvén legjelesebb festészeink egyikével: Zichy Mihályfj­al, egész tanulmányt irt róla, melyben Zichy -­nek különösen személyes tulajdonait s művészi geni­­alitását tükrözted vissza. E tanulmány kivonatosan egyik hazai folyóiratunkban, a »Budapesti Szemlé­ben« is megjelent s azért nem tartom szükségesnek Zichy Mihálynak általa vázolt személyes tulajdonsá­gait részletesebben ecsetelni, csupán annyit említek meg, illetőleg hozok vissza emlékezetünkbe, ameny­­nyi szerintem Zichy egyéniségének fő­ jellem­voná­sait képezi. Gautier szerint: Zichy, mint ember, egyike a legelőnyösebb jelenségeknek, telve rajongó szere­tettel az emberiség iránt, háttér nélküli szabadság­­vágygyal és magas miveltséggel, mely utóbbi tulaj­donságát Gautier úgy jellemzi: »magyar műveltség, olasz hangulattal.« Mint művész, geniáns természet, mely mindent önmagából teremt és senkit sem követ. Különösen kiemeli ez utóbbi tulajdonsága jellemzé­sére lángeszű rögtönzési képességét, melyet legin­kább ama művészi társulatban ismert meg, mely Pétervárott a művészi élet elevenségben tartására alakult, s hol a barátságos lakomákat, melyek a hét egy-egy napján más-más művésznél tartatnak meg, egy kis művészi vetély szokta megelőzni. Itt kiki rajzónát, vagy ecsetét ragadja meg s egy-két óra alatt eszméiket papirra vagy vászonra dobják, me­lyek jeleslejei aztán a társulat szűkölködői javára szoktak elárusittatni. Gautier Zichy­t ez estélyek fől­hőséül tünteti ki, ki bámulatos gyorsasággal veti oda mindig eredeti eszméit, s ki nem egyszer, a társulat mély sajnálkozására — és oly gyorsasággal semmi­síti meg rajzai közül mindazt, mi — legtöbbször csak az ő felfogása szerint — az életre nem érdemes. Gautier legnagyobb zavarban van Zichy művé­szi osztályozásával, midőn kénytelen bevallani, hogy ez a művész sokoldalúsága miatt csaknem teljesen lehetetlenné válik. »Az ember azt hiszi — úgymond — hogy most már csakugyan ismeri, s művészi fo­kot, modort és gen­et jelöl ki számára, a­midőn egy-

Next