Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-02 / 100. szám
* 438 medino, Julio Romano, nemkülönben Rubens, Van Dyck, Murillo s több másoknak nemcsak neveikkel, hanem munkáikkal is. Ezek annyira felingereltek, hogy én magamat a Rómába való menetelre elhatároztam, melyet ugyan, ismerve az én állapotomat, csak kevesen hagynak helybe, de én mégis megpróbálom, legalább más nemzeteket és szokásokat is látok, megismerem a művészségnek hazáját, különben engem Bécsben sem segített,sem nem segít senki, mégis az isteni gondviselés szorgalmatos munkásságom után gondot visel. Az utazásom, minthogy másképen nem lehet, gyalog fog lenni, épen úgy mint valaha Rimaszombatból volt. Grätz, Trieszt, Venedig, Padua, Bologna, Florenc városokon által Rómába, ha csak valami nagy veszély nem fenyeget, mely az olasz földön nem újság. Vagyonom nagyobb részét Türket Wilhelm mesteremnél hagyom, ott hagyom a nyert praemiumot is, melyet a múlt Februárius 12-dik napján kaptam meg, mely áll 12 kemény tallérból, melynek kiosztogatása alkalmával jelen voltak a császári udvarból a főhercegek: Károly, Antal, János, Rajner és Ludvig, a spanyol infáns, herceg Albert, Metternich, Feldmarschal Schwarzenberg és más több hercegek, külső országi követek, számos magas tisztviselők, az akadémiai directorok, professorok és nagy számból álló tanulók. A praemium nyerőknek nevei, születésök földje felolvastattak, és kiki a név szerint való szólitás után néhány lépést előre lépvén, a praemiumot bepecsételve, neve felülírásával herceg Metternich, az akadémia curatora kezéből átvette. A kiosztogatást egy rövid beszéd előzte meg a nyertesnek érdemeiről, követte pedig sok ideig a nyert műdaraboknak szemlélgetése. Az indulásom, ha csak valami meg nem akadályoztatja 16 Május fog lenni. Most semmi újsággal nem kedveskedhetem; az utazásomban talán egyet-másról irhatok; most pedig ajánlok az isteni gondviselés oltalmába és ezerszer csókollak és ha legfeljebb egy esztendő alatt tőlem levelet nem vennél, gondold meg, hogy engem veszély ért s akkor vedd által örökségemet, a tégedet igazán szerető bátyádtól. F. I. Róma, novemb. 11-én, 1818. Kedves édes Öcsém! Atyánk urunknak irt levelemből bizonyosan tudtodra van már, hogy én Rómába nagy fáradsággal s nem kevés viszontagságok után, szerencsésen megérkeztem. Azóta mindézig igyekeztem ígéretem szerint tégedet tudósítani, de a nagy bizonytalanságok és kétségek nem engedték, mint azt volt környülállásaimból meg fogod érteni , melyeknek nagyobb részét jónak láttam kedves Szüleink előtt elhallgatni, nehogy miattam búsulásra adják magamat. De te előtted lelkem fele előtt nem akarok semmit eltitkolni, jól tudván azt, hogy te eléggé vigyázó fogsz lenni, és megőrződ közös titkainkat. Ott kell a dolgot kezdenem, hogy vissza kell térnem, azon dolgokra, melyek rajtam Bécsben az utosó hetekben történtek. Megtudván az akadémiai Professorok, nevezetesen a jólelkű Director Horrath Klieber, Rómába törekvő szándékomat, azt tanácsolták, hogy egy akadémiai Stipendium elnyerése végett, folyamodást adjak be az Akadémia Curatorához, Herczeg Metternichhez, megígérvén, részekről a szükséges támogatását kérésemnek. Én a folyamodást megírván, elvittem a Herczeghez, aki azt átolvasván, mosolygó ábrázattal azt mondotta németül: az nem megyen, mert az ilyen Császári Stipendiumot nem szoktuk adni Magyaroknak és protestánsoknak. Gondolhatod, micsoda keserű fájdalmat okozott a Herczeg ezen kinyilatkozása az én szívemnek, nem azért, hogy a 800 Conv. forintot meg nem kapom, hanem azért, mert meggyőződtem, hogy Bécsben a Magyarokkal úgy bánnak, mint mostoha gyermekkel; noha pedig Nagy Uraink eleget ácsorognak az előszobákban, eleget hízelegnek a német Uraknak, s költik a magyar jövedelmet Bécsben, a németek hasznára, amit a hazában elkölteni bizonyára jobb volna. Utójára is oda megyen ki a dolog, hogy az az egész Nemzet, elébb szegénynyé lessz, aztán rabszolgává. Őrizze az igaz Isten hazánkat és Nemzetünket e nagy romlástól! De térjünk oda vissza, a honnan kiindultunk. — Én Rómában megérkezvén, legelső próbám volt Cannovát megkísérteni. — Ezen nagyszivü ember igen nyájasan beszélgetett velem és mentette magát, hogy nekem ez idő szerint foglalatosságot nem adhat; én is magamban érezvén, hogy még márványban nem dolgoztam, sőt dolgozni sem láttam (bár fogásaimhoz bíztam), de én őzet még sem biztathattam, annál inkább mert Bécsből hozott német testimoniálisaimmal nem beszélhetett; különös recomendatióim nem voltak, engemet jó útba utasítván és egy másik képfaragót, születésére nézve dániai, neve Thorvaldsehn, megkerestem; ez énnekem a munkát megígérte, de ő a következő héten, midőn én a munkát elkezdeni akartam, megbetegedett s annálfogva nekem ismét felmondott; ekkor én őtet ismét meg ismét kértem, hogy találna valami módot az én előmozdításomra, mivel már két hete volna, hogy ily kételkedések között itt vagyok. Mint beteges ember soványan mondotta : »egy darab márványt és egy pár vésőt ad, csináljak vele, amit akarok« , de ő jól tudja, hogy ha maga mellettem nem lehet, vele nem fogok boldogulni; a legények pedig darab számra dolgozván, nekem leckét nem adhatnak. — Ezen sovány feleletet átadta egy igen derék öreg legényének, aki is énnékem egy darab háromszögletes márványt kimutatott, mondván: »Morzsoljatok rajta, amit tudtok,és azzal elhagyott. — Én meg voltam elégedve, csakhogy már munkám van; a követ négyszögletes formára faragni elkezdettem; másnap a munkát tovább folytattam. — Tizen voltunk a műhelyben, mindegyiknek más-más indulatot olvastam ábrázatján, némelyek hozzám jöttek s kérdezték: »Mit szándékozom a kővel csinálni? de én csak válvonással feleltem mindaddig, mig az én kövem 12 czel hosszú és 7 czel szélességű sima tábla lett. — Ekkor egy darab szénnel reá rajzoltam egy kanapét, arra egy fekvő Vénust, a lábához egy kis Ámort, ki nagy hirtelenséggel Vénust kitakarja, úgyhogy egész mezítelen marad, mire Vénus fölébredvén, bosszús mosolygással néz a pajkos vendég után. Ezt látván a többi legények, összecsődültek, szinte féltem, hogy szemeikkel letörlik rajzomat, a nagy csendességben egyik, aki a többieknél többet látszott érteni, felszólal: »Ennek a magyarnak nagy talentomai vannak!« s engemet főhajtással s kézszoritással köszöntvén, kiki munkája után ment; nem kérdezte többé senki mit akarok csinálni a márványnyal, sőt nyolc napig nem is láttam a helyemnél embert, hogy engemet a munkában ne zavarjanak; nem kérhettem egy darab szerszámot, hogy kettőt ne adtak volna; annakutánna ki restelte előbbi tettét, ki pedig barátságomat csókokkal kereste, egy sem volt, a ki föl nem kiáltott volna: eviva ungarese! Ámbár a principálisom és az öreg legénye azt gondolták a márványadáskor, hogy ha sem modelem nem lesz, sem senki semmit nem mond, félbehagyom a dolgot: én mindazonáltal egy egész hónapot dolgoztam rajta, míg végre annyira sikerült, hogy társaim az égből lehozott Vénust La Venere Ferenczy-nek nevezték. Nevezetes idegenek is kezdettek ekkor szemmel tartani, nevezetesen a dániai követ háromszor volt ezen idő alatt látogatásomra.— Elment a hir a császári követi palotába is, kinek felesége Kaunitz hercegasszony kiváltképen pártomat fogta, hozzá postákat, principálisomhoz recomendátiót küldött, és a munkát kész tétele után látni kívánta, mert modellé nélkül márványfigurát faragni még Rómában is hallatlan dolog. — Ekkor a principálisom barátságosabb volt ugyan, de munkát még sem adott, hanem megígérte, hogy egy nagyobb darab követ ad és minden szerszámot, amit kívánok, próbáljak valamit modellé után dolgozni. — Én az ő modelljei után vehettem volna egyiket vagy másikat, de derék hazafiakat találván, miért dolgoznék idegeneken ? azért is B-dik Augusti a kezemnél levő kupferstück után a Csokonay mellképét, kezdettem agyagból modellirezni, annakutánna gypszbe önteni, végre márványból dolgozni természeti nagyságban, a dolmány a hetedik gombig nyakravaló nélkül, az inggallér a dolmányra feküdvén feje borostyánnal ékesítve. Ámbár minden nap sok látogatóink vannak, egy sem múllatja el, hogy kilétem felől ne tudakozna s nevét jegyzésbe ne tenné. — Egy ánglus nevezetesen vállamat megveregetvén, igy szólott: »Azt mindig hallottam, hogy a magyar jó katona, jó poéta, de hogy jó künstler is legyen, azt csak most látom.« — Volt a műhelyünkben Kaunicz hercegasszony is két kisasszonyával és egy külső országi gróffal; és midőn a munkát által meg által vizsgálgatták, az egyik kisasszony igy szólt: »ez a magyar poéta engemet igen érdekel.« 12 Octobris kezdettem a principálisomtól elembe adott modellé után a Napoleon testvéröcscse Luciano Bonaparte leányának portraitjához szerencsés előmenetellel, melyet midőn kezemhez kaptam, már ki volt nagyolva, de a művet egészben én fejeztem be. Munkámat a principális jól fizeti és magát többre ígéri. Más nevezetes munkák is készülnek műhelyünkbe, példának okáért Nagy Sándornak győzedelmi triumphja Babylonba. Ez egy bal relief 16 öl hosszú és 4 schuk magas, mint Curtius második könyve V-dik fejezetéből olvashatod. Ezen mű Majlandban egy pompás szálában fog felállitatni. Négy esztendeig lesz rajta mit dolgoznunk s úgy látszik, hogy nekem az oroszlán-rész ki fog jutni a munkából. — Egy más munka készül Lengyelország számára, herceg Ponyatovszky ércből öntött szobra lóháton s III. Károly nápolyi király ugyancsak ércből lóháton; Péter cár mellképe márványból Oroszország számára; több más portraitek, szatuák, bas reliefek márványból. — 24 Oct. érkezett Rómába a nápolyi király, 26-ban délelőtt volt Cannovánál, délután a mi műhelyünkbe, estve a Szent Péter temploma pompásan illumináltatott, az angyalvárában nagy tűzijáték tartatott. 29-ben az úgynevezett Palazzo de Venecia piacán a Bacchus ünnepe tartatott, szintén tűzi játékokkal; mondjuk 9000 tallérba került, mit egyedül egy római uraság fizetett. 1. Nov. a Capitolium illumináltatott, s ismét tűzi játékok tartottak. 6 Nov. innen haza utazott s műhelyünkbe 20 aranyat küldött ajándékban. Kaunicz hercegasszony énnékem az említett Palazzo di Venecia követségi palotában egy minden szükségessel elllátott jó szállást és lakást rendelt, de azért ha levelet írsz, nem oda kell adreszsrozni, mert nappal keveset vagyok otthon, hanem poste restante küld a levelet s úgy a postán marad mindaddig, mig magam ki nem viszem. — Kedves szüleinket a római dolgokról tudósítsd, de hallgass a bécsiekről. — Tégedet a legforróbb testvéri indulattal csókollak, már fájni is kezd, hogy veled oly régen nem beszélhettem. Légy jó egészségben, kívánja tégedet híven szerető bátyád. (Folyt. köv.) Zichy Mihály festészete, i. A franciák egyik legszellemdúsabb írója: Gautier Teofil Szent Pétervárott utaztában megismerkedvén legjelesebb festészeink egyikével: Zichy Mihályfjal, egész tanulmányt irt róla, melyben Zichy -nek különösen személyes tulajdonait s művészi genialitását tükrözted vissza. E tanulmány kivonatosan egyik hazai folyóiratunkban, a »Budapesti Szemlében« is megjelent s azért nem tartom szükségesnek Zichy Mihálynak általa vázolt személyes tulajdonságait részletesebben ecsetelni, csupán annyit említek meg, illetőleg hozok vissza emlékezetünkbe, amenynyi szerintem Zichy egyéniségének fő jellemvonásait képezi. Gautier szerint: Zichy, mint ember, egyike a legelőnyösebb jelenségeknek, telve rajongó szeretettel az emberiség iránt, háttér nélküli szabadságvágygyal és magas miveltséggel, mely utóbbi tulajdonságát Gautier úgy jellemzi: »magyar műveltség, olasz hangulattal.« Mint művész, geniáns természet, mely mindent önmagából teremt és senkit sem követ. Különösen kiemeli ez utóbbi tulajdonsága jellemzésére lángeszű rögtönzési képességét, melyet leginkább ama művészi társulatban ismert meg, mely Pétervárott a művészi élet elevenségben tartására alakult, s hol a barátságos lakomákat, melyek a hét egy-egy napján más-más művésznél tartatnak meg, egy kis művészi vetély szokta megelőzni. Itt kiki rajzónát, vagy ecsetét ragadja meg s egy-két óra alatt eszméiket papirra vagy vászonra dobják, melyek jeleslejei aztán a társulat szűkölködői javára szoktak elárusittatni. Gautier Zichyt ez estélyek főlhőséül tünteti ki, ki bámulatos gyorsasággal veti oda mindig eredeti eszméit, s ki nem egyszer, a társulat mély sajnálkozására — és oly gyorsasággal semmisíti meg rajzai közül mindazt, mi — legtöbbször csak az ő felfogása szerint — az életre nem érdemes. Gautier legnagyobb zavarban van Zichy művészi osztályozásával, midőn kénytelen bevallani, hogy ez a művész sokoldalúsága miatt csaknem teljesen lehetetlenné válik. »Az ember azt hiszi — úgymond — hogy most már csakugyan ismeri, s művészi fokot, modort és genet jelöl ki számára, amidőn egy-