Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-16 / 111. szám

A budapesti ij indóház. (A kiállított tervek után.) Valamely ország fővárosa annál nagyobb igényt tarthat a »világváros« névre, mennél több irányból szakadnak bele a vasutak, melyek a világ minden részéből odaszállítják a kereskedőt, a kéjutazót és a különböző kereskedelmi cikkeket. Példák rá Páris, London és Bécs, hová tömörek vaspálya fut be, azonkívül még külső kerületükön is nagyobbára egy-egy körpályával bírnak, mely a különböző állomásokat egymással közvetlenül összeköti. Budapestnek ez a sokat jelentő előnye ma még nincs meg, mert mindössze is csak négy irányban sugárzanak ki belőle a vonalak, s hazánk több nevezetes városával sincs egyenes összeköttetésben, melyekbe ez idő szerint csak nagy kerülővel juthatni, holott némelyiknek nemcsak nagyszámú lakossága, de kereskedelme is megérdemelné a rövidebb vasutat. Sőt a Budapestnél különböző irányban szétágazó vaspályáknak az a hiányuk is van, hogy nincs köztük közvetlen kapcsolat, kivévén az osztrák és magyar államvasutakat, melyek Kőbányánál egy kanyarulattal összekötvék, s ez összeköttetésen egy transito vonat mindig átmehet a magyar államvasútról az osztrákra, anélkül, hogy a vonat terhét a város egyik felén kirakván, közönséges kocsikon kellene szállítani a város másik végére újabb fölrakás végett. Ez összeköttetés célszerűsége eltagadhatatlan. A királyi család is fölhasználta már előnyét, midőn Gödöllőre utazott, mert a váci úti indóház esős idő alkalmával sokkal kényelmesebb a leszállásra, mint a losonci pályaudvar, melynek nincs födött személycsarnoka. Az összeköttetés előnyét a budai pályafő egészen nélkülözi, miután a széles Duna ennek kivitelét nagy mérvben akadályozza. Ha e folyamot Dévényből Orsováig végig nézzük, nem igen fogunk azon csodálkozni, hogy a vasúttársulatoknak nem nagy kedvük támadt rajta egy-egy hidat építtetni. Tervezve is csak két dunai vasúti hid volt: az egyik Pozsonynál, a másik Budapestnél. A pozsonyiba még belé sem fogtak, a budapestinek pedig most alapozzák oszlopait. Ha ez az adó vasúti hid kiépül, vígan fog rajta átrobogni a vonat, mintegy füttyöt hányva Azzal elfutott s ott hagyott hat iszonyatos nénje martalékának. — Remélem, csak meg tudja szerencséjét becsülni, — mormogá Jane tante. — úgy hiszem, ön kellőleg ismeri Flórát, — mondá fontosan Thea tante. — Nem tudom, értesülve van-e ön a felől, hogy Flora unokatestvére, a lovas hadnagy holnap megérkezik, — sipegő Lilli tante. A többi tante nem szólt, csak a fejét rázta mindenik, s ugyanazzal a tekintettel néztek az ég felé, mint a minővel a többiek mindegyike kisérte mondókáját. És midőn a vén Karén a kapun kibocsátott, e szavakat sugó fülembe : — Ha tudná az ur azt, a mit én tudok, nem igen habozna eljövetele fölött. Nem is haboztam tovább, hanem másnap a kitűzött percben tetőtül talpig felöltözve vártam érttem jövő barátomat. Oly díszesen valók felöltözve, hogy szinte magam is bámultam magamat; különösen jól sikerült a hajfodrozat, aztán újdonatúj fekete öltözet, szépen hímzett nyakkendő, (a kis Constance ajándéka) egy pár lakcipő oly fényes, oly uj és oly feszes, hogy szinte nem tudtam, melyik lábamra álljak, végül kalap melyet én ma hoztam a boltból, és — oh szörnyű fényűzés! — valódi francia keztyü! — Na, ha te ma este meg nem alapítod szerencsédet, akkor soha ! — mondá barátom, miután tetőtűl talpig megnézett. Magam is valami hasonlót gondoltam, s mindkettőnknek igaza volt. Határtalan örömömben körül akartam egyszer táncolni szobámat, hogy barátom ámulatát újonan tanult művészetemben is fölkeltsem, — de oda már az első fordulatnál erre a szerencsétlen golyóra léptem, melyet a Kis Peti, mosónőm fia, ejtett el, midőn anyja a frisen mosott fehérneműket hozta haza. Jobb lábam kisikamlott, baltérdem pedig a földet érintő és a gyönyörű fekete nadrágom orvosolhatlan szakadást kapott! A földön feküdtem, s ott feküdtek mellettem szép reménységeim. (Folyt. köv.) földszintes helyiségek vesznek körül. A födött csarnok negyvenkét méter (133 láb) széles leend, tehát szélesebb, mint az osztrák-magyar birodalom akármelyik indóháza, a bécsieket sem véve ki. A bécsi osztrák államvasúti indóház 40 Vs, az osztrák-északnyugatié 39, a déli vasúté 36 méter szélesek; tehát keskenyebbek, mint a budapesti lesz; azonkívül a ■ budapestin csak egy fesztávú födél fog állani, míg a társulat bécsi pályaudvarának födélszékét a középen egy oszlopsor támogatja. Legmagasabb pontja 25 V* (80 láb) magas, tehát egy minden tekintetben feltűnő építmény méreteit hordja magán, és nem csekély díszére fog szolgálni a most még ugyan fejletlen, de később szép bérházakkal ellátandó váci töltés vidékének. A csarnokba hat sinnyom vonul be, úgyhogy egyszerre hat vonat állhat benne készen, három indulásra, három pedig érkezőben, anélkül hogy egymást és az utazók föl s leszállását akadályoznák. Ugyanis két szélén a föl- és leszálló oldalakon, egy emelt perront alkalmaznak, s hasonló perront helyeznek az egész csarnok közepén is, a harmadik és negyedik szint közt. A csarnok nagy nappali világosságot kap az emeletnyi magasságban elhelyezett ablaksorból, míg éjjeli megfelelő mennyiségű gázlámpákkal ragyogóan világítják. A kellemetlen mozdonyfüst a Polonceau-féle vas fedélszéken alkalma■ zott nyílásokon át akadálytalanul illanhat el. A jegyváltó pénztárnok és márkafeladó helyiségek szembeötlő helyen állanak. Ami pedig a váró i termeket illeti, azok is úgy vannak elhelyezve, hogy a harangjelre mindenki hosszú kerülő és útmutatás nélkül közvetlenül léphessen be a vagyonba. E váró i termek a legtúlzottabb igényeket is ki fogják elégíteni, mert perfekt ízléssel lesznek berendezve s az éttermek közvetlen összeköttetésben állnak velők s az első és másodosztályú várótermek egy szintben az éttermekkel, mig a harmadik osztályú utasok vendéglője a váróterem alatt fog elterülni. Lesznek öltöző szobák, szivarárudák sat., mind úgy elhelyezve, hogy bárki is könnyen rájuk találhasson. A podgyász fölrakása a vagyonokba külön vágányon történik, hasonlókép a posta kezelése is, hogy a közönség semmikép se legyen gátolva járás keresében. A posta számára külön emeletes helyiséget 486 mert ha csak kissé nehezebb volt is egy mondat, az én hamis kis tanitványom mindjárt e szavakkal csapta be a könyvet: »Ez igen fárasztó, ez igen unalmas,« s midőn én egy mondat magyarázatának közepén voltam, azt állitá, hogy mára már elég szabályra oktattam, és különben is ezer oly dolgot kell még tőlem megkérdenie, mint sokkal inkább érdekli. Ekkor aztán elkezdett vallatni, s nekem mindent el kellett beszélni, ami velem az utosó francia óra óta történt. Különösen szigorúan tudakozódott mindig egy családnál tett látogatásaim felől, melyről neki egyszer véletlenül beszéltem. Egy özvegy asszonyból és két leányából állt e kis család. Egyik leányka még iskolába járt, a másikat pedig pár hét előtt konfirmálták. Az anya, valamint leányai is virágokat készítettek, s e kereset és csekély nyugdíjuk segítségével annyira mentek, hogy ha nem is kényelmes, de független életmódot szereztek maguknak. Én e kis családdal véletlenül ismerkedtem meg, alkalmam lévén mint szomszéd és leendő orvos, e jó embereknek segíteni, midőn az idősebbik leányka jelentékenyen megégette karját. Ez idő óta néha-néha meg is látogattam őket, hogy lássam, mit csinál az én »első paciensem,« ahogy a kis Constance nevezte magát. A nagy érdekeltség, melylyel Flóra kisasszony Constance hogylétéről, nála tett látogatásaimról és a leánykával folytatott beszélgetésünkről tudakozódok, feltűnt nekem, s midőn egyszer e rendkívüli részvét okát tudakoltam, akarata ellenére elárulta magát. Egyszerre oly mélyen elpirult, mint egy bazsarózsa, s szikrázó szemmel kérdé: »Talán azt hiszi, hogy féltékenység?« Ez a kérdés oly hízelgő és egyszersmind oly fenyegető volt, hogy egy percig szó nélkül állottam. De egy perc épen elég egy nőnek arra, hogy összeszedje magát. Hangosan felkacagott s mondá, hogy saját magam és egész nemem határtalan önhittsége készüt e nevetésre. Midőn azonban nevetése megszűnt, mégis hozzá tette: — Ami engem illet, megvallom, hogy ha egy orvos jegyese vagy neje volnék, nem tűrném, hogy az oly szép kis leányt orvosoljon, mint Constance. A következő éjjel nem aludtam, úgy el valók ragadtatva. Néhány nap múlva pedig, midőn én a rendes tanításhoz akartam fogni, Flóra az ő szokásos csintalan mosolyával mondá, hogy nem készült a leckére s tréfásan folytatá: — Azonban se baj. Készüljön egyszer ön is valamire. — Én? Mire? — Bálra! — De én soha sem táncoltam. — Vegyen leckéket, én is úgy tettem. — Kegyed tréfál, kisasszony. — Dehogy tréfálok. Én már öntül annyit tanultam, amennyi csak nekem szükséges, s nagyon háládatos is vagyok önnek érette; most önön a sor megmutatni, hogy nincs nehéz fölfogása. Mához két hétre atyám nagy bált ad, melynek oka az, hogy egyetlen leánya aznap éri el azt a veszedelmes huszadik évet. Ön akar az egyedüli lovag lenni, ki e tornában nem vesz részt? • S valóban örömet szerezne az önnek, engem oly szerencsétlen, ügyetlen lovagnak látni, minő lennék, ha csakugyan meg kellene jelennem a tánc sorompóin belől. Parancsolja inkább, hogy Babylonba zarándokoljak s onnan egy marék régi követ hozzak s elhozom. — Én nem parancsolok, én csak kérek. S gondolja meg jól, ez a legelső kérésem, s ha a bálban meglátom, lovagpróbáját kiállottnak tekintem, s igy sem Oberon, sem Titania segítségéhez nem kell folyamodnia. Eljön ? Persze lehetlen volt ellent mondanom, s e szerint igent mondtam. Az igaz, hogy inkább szerettem vizsgálati tanulmányaimat elől kezdeni, mint magamat e nevetséges táncleckék alá vetni; de hiába, nem ment másképen, s mint az ókor vándorlovagjai, mindjárt hozzáláttam egy jóakaratú ezermester fölkutatásához. Találtam is ilyet a hirdetések segítségével, úgy hiszem Reff volt becses neve. A szerelem csodákat mivel, s három óra alatt az ezermester megtanított ama démoni mozdulatokra, melyeket közönségesen polkának, keringőnek és galopnak neveznek ; de a mazurka már magasabb misztériumnak látszott előttem, melybe beavatottnom nem volt oly könnyű dolog; e nélkül is azonban megállapíthatjuk szerencsénket, a vigasztalt jóakaratú mesterem. De mennél inkább közeledett a bál, annál jobban növekedett aggodalmam. Az azt megelőző este benéztem Flóra kisasszonyékhoz, hogy ha valami ürügy alatt fölmentést nyerhetnék. — Isten mentsen ! — kiáltá ő kacagva, midőn az alatta mászkáló propellerekre és ladikokra, s a szegény utas is meg lesz szabadítva lánchíd és alagút hosszadalmas útjától, s esetleg a bérkocsisok túlfeszített követeléseitől, ha a Dunán át kell haladnia. Akkor, de még inkább ha a központi indóház is kiépül, vége lesz ama sok félreértésnek, melyek mostanában még sok külföldinek okoznak boszúságot. A pesti pályaudvarok egyikét, a váci útit, a közönség »államvasútnak,« a magyar államvasutét pedig »losonci pályaudvarnak« nevezi; s ha már most egy a vasutak elnevezésében jártas, de Budapesten járatlan ember az államvasutak állomását kérdi, bizonyosan a váci útra fogják utasítani, s akkor mehet aztán Bécsbe, habár ő talán Hatvanba kivánt utazni. Ily félreértések ugyan máshol is előfordulhatnak, de ott soha, ahol központi indóház van, miután akkor ez egy indóházból valamennyi vonalra indulnak volnatok. Ha lesz is azonban központi indóházunk, (ami erég nagy kérdés!) nem válnak fölöslegesekké a mostaniak sem, mert ezek mindegyikében csakúgy fölülhetnek az utasok akkor is, mint jelenleg. Kitetszik ez az osztrák államvasút szándékából is, mely most egy új indóházat akar építeni, s hogy előre megnyerje a közvélemény tetszését, ki is állítá terveit közszemlére a képzőművészeti társulat termeiben. És e tervek kitűnően szépek, életrevalók, teljes kényelmet és célszerűséget ígérve. Az osztrák államvasúti társulatot több ok indíthatta e költséges építkezésekre, többi közt az utazó közönség kényelme ép úgy, mint Budapest szépítési terve. A nagy körút terve ugyanis a margitszigeti hídtól a városba vonultában és az államvasút telkén megy át, mégpedig úgy, hogy a mostani indóházat derékon metszi. Az állomást tehát okvetlenül hátrább kell helyezni, a körút szélességének megfelelő mérvben. A társulat szem előtt tartván az igényeket, melyeket Budapest, — mint összes vonalainak legjövedelmezőbb állomása, — kívánhat magának, iparkodik új állomási épületet,, mind műépítészeti ízlés, mind pedig berendezés tekintetében kitűnően alakíttatni át. Miután az állomás egy fejállomás, az átalános berendezésnél a mostani indóházat vették irányadónak, és valóban az ut csakis kivitele által fog különbözni a maitól. Lesz ugyanis egy födött csarnok, melyet szögletein emeletes pavillonok s egész oldalhosszában ebbeli igyekezetemet észre vette. — Hiszen ön egészen szabad akarattal bír. Talán a kis Constance is ép születése napját ünnepli, s én nem szeretném a kedves gyermeket megfosztani az örömtől, hogy önt mint vendégét láthassa. — Csak szenje meg bátran ha nem jöhet!