Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)

1874-06-02 / 124. szám

Kedd, junius 2. 1874. 124. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői Iroda, Budapest, Lipót­ utca 43. u. földszint. nan.Előfizetési dij: 8 frt. Negyedévre.........................4 Megjelenik a Csnegi utcai napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések ■itntugy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athcenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ideális lelkek. (Elbeszélés.) Írta: Endrő­di Sándor. (Folytatás.) V. »Nincs gonoszabb érzés, mint mikor unjuk a vi­lágot, az életet s annyira közönyösek vagyunk, hogy resteljük magunkat felakasztani!« — gondolá ma­gában Feldesi Tihamér harmademeleti szobájának négy fala közt sebesen járkálva föl-alá. Változatos­ság kedvéért kinyitotta az ablakot s szemlélni, néze­getni kezdte az utcán hullámzó tömeget. Tihamér bölcsész is volt egyúttal. Sok különöset és meglepőt látott az emberek nyüzsgésében. Hogy sietnek, rohannak! Egyik ke­nyér, másik élvezet, kések után ! Egyik koldus kö­penyben s gyalog, a másik robogó hintóban, fényes ruhában! A nyomor a gazdagsággal vegyül itt ösz­­sze; a fölösleg a szükség kényeivel áll szemben! Mily durva különbség! mily zord egyenlőtlenség Lehe­tetlen fájdalom nélkül nézni a rettentő hajszát! a valóság e vastag realizmusát, e gyilkos élet­játék meg­döbbentő ellentéteit! Költő kebelnek minden kétsze­res fájdalmat okoz s Tihamér már közel állt a sírás­hoz, de csak­­ tüsszenteni tudott. A tüsszentést egy látogató követte: Ködfi Gusz­táv lépett be az ajtón. Ködfi az egyike volt a legphan­­tasztikusabb alakoknak s a leggyakorlattabb szem sem fedezhette volna föl benne a fűszerkereskedő-se­­gédet, inkább hasonlított művészhez, mint valamely üzlet könyvvivőjéhez. Haja kétségbeesetten rendet­len, szemei szórakozottan ide-oda villogók, szája kes­keny, járása gyors, mint egy őzé. Felhősi Tihamér meglepetve nézett az idegen lakra s egy fejbiccentés után bizonyos fensőbbséggel intézte hozzá a kérdést: — Miben lehetek uraságodnak szolgálatára ? — Én Ködfi Gusztáv vagyok, — válaszolt Gusz­táv ur félig zavartan, félig hanyagul, — s felkeresni jöttem önt, hogy nehány dalomat bemutassam. Tihamér leültette Ködfit. — Tehát ön is a költészettel foglalkozik, fiatal barátom ? Szép! Nincs is annál istenibb foglalkozás. A semmiből teremteni! Nemde ön is azt tartja, hogy ez csak a legmagasabb lények hivatása lehet ?! — Kétségtelenül uram, s ép ezért bátorkod­tam. . . . — Nagyon jól van, — szakította félbe a vendé­get Tihamér, — bennem teljesen bízhatik. Itt van­nak a dalok ? Gusztáv úr egy nagy csomag dalt vett elő ka­bátja zsebéből, s mély bólintás közben nyújtotta át Tihamérnak. Tihamér azok közé a csodálatos emberek közé tartozott, kik némelykor szeretik az angol phlegma­­tikust játszani s nem árulják el, hogy megrettentek. Ily pillanat volt a dalok elfogadása. Tihamér arcán egyetlen­egy vonás sem változott: végtelen nyuga­lommal és méltósággal vette át a csomagot. Lapozni kezdte. Mindig kiváncsiabban lapozta. Olykor egy­­egy felkiáltást hallatott: »Bravo, fiatal barátom!« »Ez igen sikerült!« »Valóban, gyakorlott kéz mű­ve !« Gusztáv ilyenkor elpirult és szemei örömtül ra­gyogtak. — Ködfi Gusztávnak nevezik önt ? — kérdé egyszerre Tihamér. — Igen, úgy neveznek. — S állása? — Fűszerkereskedő. — Ab! a lángész pulpitus mellett! A világosság véka alatt! A sas kalitkában! Ön nem maradhat az üzleti világ sorvasztó légkörében, önnek szabadságra van szüksége Ködfi úr! A tehetséget fejleszteni kell s ennek tápot csakis a teljes szabadság adhat. Hogy ne menjek tovább: példa vagyok rá magam s igy nem vádolhat ön azzal, hogy a levegőbűl beszélek. Hisz e dalok gyönyörűek ! e dalok egészen uj genre­­ba vágnak. Könnyedek, majdnem légiesek és mégis mély érzéssel irvák, egytől-egyig! A szerelem bölcsé­­szete ez, az érzés játsziságával vegyülve. Csokonai és Sapphó csodálatos összeolvadása, Himfy és Berend ölelkezése. — Uram! — Semmi szerény­kedés ! Ez a mai világban mit­­sem ér! Az embert kigúnyolják értte, vagy sült bo­londnak tartják. A lángész különben sem szokott sze­rény lenni; valódi jellege a rakoncátlanságban áll. Nem tűri meg a rendes medreket. A nagy lélek felöl­eli az egész világot, s ha korlátokat vonnak eléje annyi, mintha szárnyát nyirbálnák meg. A lángész büszke, de ehhez joga van. Ködfi egy fejjel magasabb lett e szavak halla­tára. — És talán otthon, lakásán még több ily dala is van önnek, — folytatá kérdősig s büszkén Tihamér. — Igen , utóbbi kísérleteimbe nem hoztam ma­gammal. — Felkeresem önt lakásán! Legjobb lesz, ha együtt megyünk. Olvasni akarom műveit. Felfede­zem önt a világnak és a halhatatlanságnak. Egy fű­szerkereskedő dalokat ir ! Burns földmives volt! tud­ja ön ? mi lett a pórfiúból! A világ egyik költője! Menjünk az istenért! egy percet sem szabad elveszí­tenünk ! S karon fogva Kodfit, ki az elragadtatástól, a di­csőség első mámorától alig tudott lábra állni, kiro­hant vele a szobából. Egy sörház mellett haladtak el. — Ejh! ne mennénk be néhány pillanatra poha­­razni! Legyen ön vendégem, kedves Ködfi ! — szólt barátságos mosolylyal Tihamér. — Szivesen, Feldösi úr, de e kitüntetés és biza­lom. . . . — Mondtam már önnek, — vágott szavába Ti­hamér, — hogy a szerénységet félre kell tennie. A lángész kidobja magából a salakot. Ködfi rögtön kiegyenesedett s arcvonásai kellő határozottságot nyertek. Bementek a sorházba. S a két lángész elkezdett inni sört. A lángész nem tűri a rendes medreket, mondá Tihamér s ez ál­lításához erősen ragaszkodott a valóságban. Ködfit magával vonta elméleteiben. Ez a szerencsétlen ha­landó, mint rabszolga, követte Tihamért s nem győz­te eléggé kimutatni, mily büszke a költő bizalmára. Tihamér pedig örült, hogy talált embert, a­kivel fen­­sőbbségét éreztetheti. E látszólagos ellentétek vonzód­tak egymáshoz: a közös foglalatosság, a poézis, volt a kapocs, mely már a találkozás első pillanatában összekötötte őket. A további ismerkedés csak elő­nyükre válhatott. A bizalom bizalmat szült s a gyor­san fogyatkozó sör mindjobban lelkesítette őket. Egy óra múlva »brúdert« ittak, és elvárhatatlan barátok lettek. Meg voltak arról győződve, hogy ők kiegé­szítik egymást; két külön lángész, mely egy befeje­zett világot alkot. A felfedezés örömére Ködfinek kel­­­lett a sört kifizetni. Barátságuk szilárd volt, csak lá­baik ingadoztak kissé, midőn az est közeledtével a bazsarózsa-utca felé vették útjukat. VI. Mióta az újabb idők romantikus költőit olvas­tam s vastag ellentétül látom a kor anyagias törek­véseit, a gyárak füstjét, a gépeket, a kalmárpiacok nyüzsgését, meg vagyok arról győződve, hogy nincs szebb és költőibb jelenség a világon, mint egy hol­das éj. A valóság kőszénfüstös légkörében tönkre­megy minden, a­mit a szellem eszményinek gondol; a holdas éjek csendje visszahozza a tovariasztott álmokat. Tihamér rajongott a természet szépségeiért s amaz elvnél fogva, hogy a költészet mindent szebbít, na­gyít,­ kész volt a bazsarózsa-utcai sikátorban (a mint Ködfivel együtt arrafelé ödöngött) a végtelenség csodáiról és titokzatosságáról ábrándozni. Képzeleté­ben lehullottak a láthatárt korlátozó keritésfalak s egy nyilt, szabad, a távol messzeségbe vesző rónaság tűnt fel szemei előtt, mely felett, mint a végtelenség öröklámpája, függött a hold, és megannyi örökmécs gyanánt a kedves pislogású csillagok. A lelkesedés amaz órája volt ez, melyet részben az elfogyasztott sörnek, de részben saját költői hajlamainak is köszön­hetett. A hajlam és a sör egykép közreműködött arra, hogy Tihamér e pillanatban mentül szebbnek lássa a világot. Agyában bizonyos magasabb nemű lázzal keringtek a gondolatok s amaz ingadozás, bizonyta­lanság, mely lényében nyilatkozott, kihatott a vég­telen természet jelenségeire is: ezek is bizonytalanok lettek és szintén ingadoztak. A gyönyörű hold »ren­gett,« a csillagok »lépdeltek«, az árny »suhant,« az épületek »elmosódtak,« a szűk utca »tágult,« szóval semmi sem maradt meg abban a közönséges állapotban, melyben egy prózai halandó látni szokta az eléje tü­­nedező tárgyakat. Úgy tetszett, a magasabb hatal­mak szeszélyeik játékát űzik s kibontakoznak az olympi ködbül, hogy egy »kiválasztottat« boldogít­sanak isteni komédiáikkal. Felfedték az éjszaka rej­telmeit, hogy Felhősi Tihamér később versbe szed­hesse azokat. A mindenség kétségtelenül meg volt arról győződve, hogy méltóbb poétát nem találhatott­­ volna Tihamérnál, s míg a költő öntudatos büszke­­­­séggel emelte fel tekintetét a magasba, a csillagok,­­ úgy tetszett, lekötelezve érezték magukat a hódolat­­ e férfias nyilatkozatának láttára. (Folyt. köv.) Darbas kapitány. (Francia beszély.) írta: Pontmartin. (Folytatás.) — A boldogság és ama remény nevében, me­lyet Montmeillan Henriettéhez kapcsol — kit ön­­ Franciaországban hagyott és a kihez visszatérend ! — fölhívom: védje magát, Albéric ! E hirtelen tett nyilatkozatomra Luisella ájultan rogyott a padolatra. — Ördögökkel szövetkeztél-e ? — kérdé Al­béric elbámulva. — Nem én; azonban van fülem, hogy meghall­­­­jam a szót, midőn engem halottnak képzelve, köze­­­­lemben beszélgetnek. Albéric! még egyszer fölhívom,­­ Henriette nevében, védje magát! A búskomorság és a megbánás érzete tükröző­dött most az ifjú arcán. Átvette a tőrt s állásba he­lyezte magát. Azonban ő csak gyöngén védelmezte magát, holott én feltűnően gyakorlottabbnak látszom e fegy­ver kezelésében. Mint a kigyó siklottam el mellette s markolatig szúrtam tőrömet mellébe. Az ifjú lélek-­­ telenül omlott össze. E jelenet alig tartott egy percnél tovább. Aztán Luisellához mentem, ki még mindig élet­telenül terült a földön. —­ Kelj föl! — szóltam hozzá. A leány sem nem felelt, sem nem mozdult. — Luisella! kelj föl! — ismétlem! Ugyanaz a mozdulatlanság, ugyanaz a hallga­tagság. Fölemeltem karjaim közé s leültetem egy zsá­molyszékre. Majd fölnyitá szemét s meredten, a ha­lálküzdelem és téboly kifejezésével, tekinte rám. Végre alig hallhatóan susogá.

Next