Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)
1874-06-02 / 124. szám
— Henriette! — Igen! Albéric szerette Henriettet. Henriette volt egyedüli szerelme. Téged csak szeszélyből szeretett, — tevém utána, minden egyes szótagot hangsúlyozva. Luisella megrázkódott, de aztán újra az előbbi aggasztó dermedtség vett rajta erőt. Levontam Albéric hullájáról a finom egyenruhát mely rajta volt, s minthogy korkülönbségünk dacára egyenlő termetünk volt, sietve magamra öltöttem ruháit; saját zubbonyomat pedig ráadtam a hullára. Tiszti sapkáját is kicseréltem az én durva, barna füvegemmel, melyet fejére tettem. Kabátjának belső zsebében egy meglehetős terjedelmű csomagot találtam s fölbontam. Néhány levelet s egy kis arcképet tartalmazott e csomag. Egy bájos fiatal leány arcképe volt. Soha sem láttam eszményibb, kedvesebb arcot, mint e tizenhatéves leány üde arca. E tiszta homlok, szelíd tekintet oly szeplőtlen lelket tüntetett elő, ki egyedül arra van hivatva, hogy tisztelet, szeretet és imádattal közelítsünk hozzá. Nehány szőke fürt keretező e bájos arcot, melyek még inkább kitünteték e tiszta homlokot s még inkább fokozták a tekintet nemességét. Egy fél vad fickóra, a minő én akkor voltam, ez imádásra méltó arc egész mennyei jelenség gyanánt hatott, mely uj világot tárt elém. Sajátságos, zavart, kimagyarázhatlan érzés keletkezett bennem e kép szemléleténél. Úgy tetszett nekem, hogy nem ugyanaz volt azzal, melyet jegyesem iránt éreztem s mely Albéric iránt féltékennyé tett. A valódi szerelmet Henriette iránt éreztem. — Nézd, mily szép ő! — szóltam, az arcképet Luisella szeme elé tartva. Nem tudom, vesztegelt-e tekintete csak egy pillanatra is e képen ; csupán egy gyönge remegés adott életjelt róla. Fölbontam a leveleket, de nem tudtam azokat elolvasni; újra összehajtogattam gondosan és visszatettem zsebembe. Aztán elhagyom a kunyhót. Május végén már rövidek az éjek, és igy nem maradt vesztegetnivaló időm. Amaz ösvényt választom, mely az erdőbűl kifelé vezetett s midőn az erdőszélhez értem, jobbra-balra tekintgettem, s csakhamar föltaláltam a mit kerestem : Albéric paripáját. Egy fa törzséhez köté ő azt, mielőtt a kunyhót fölkeresni indult. Eloldtam a kantárt s az ösvényen visszavezettem a lovat a kunyhóhoz. Felöleltem Albéric hulláját s keresztülfektettem a ló derekán. Az okos állat remegett gyászos terhe alatt, melyet szíjakkal rákötöttem. Aztán fölvetem magamat a nyeregbe. A ló megkisérté az ágaskodást, de én megtanulván saját lovunkon hogy kell a csökönyösségen erőt venni, sarkammal vékonyába vágtam s néhány perc múlva hátrahagyva az erdőt, gyors ügetésben haladtam Martorano felé. E nap különféle hevélyei után végre szédülni érzem agyamat; szivem lüktetése elállt. Gépies ösztönnek engedelmeskedtem e zord után, melyet Bürger fekete lovagjáéval hasonlítok össze. Az éj sötét és csöndes volt; a csillagok már halványulni kezdtek, noha a hajnal nem jelenkezett meg; minden oly nyugodtnak látszott e nagyterjedelmü síkon, melyen kettős tehertől tajtékzó lovam mint halálhirnök ügetett tova. Gyors léptei viszhangzottak az út kövén s koronkint szikrákat hánytak rajta a patkók. Amaz árok felé lovagoltam, hol szerencsétlen társaim aludták örökálmukat s leemelvén Albéric hulláját, arcát eléktelenitém késemmel s ledobtam a többi holttest közé. — így aztán teljes lesz számuk ! — mormogám e borzalmas műtét után. Újra lóra ültem s Sainte-Euphémie felé irányzóm utamat. Hajnali három óra tájban, midőn a korony első derűje kezdé megvilágítani az eget, ismét beléptem Luisella kunyhójába. Ugyanazon a helyen találtam a leánykát ahol hagytam; azonban haloványsága nem volt oly nagy, sem dermedtsége nem volt oly aggasztó. Koronkint egyegy sóhaj szakadt föl kebléből, mely után lassankint a rendes lélekzetvétel is kezdett visszatérni. Csak most kezdtem én is izgalmat érezni iránta s meghatva szólok hozzá: — Luisella! jer velem ! távozzunk innen! Mentanács tagjai közül is sokan voltak jelen, többnyire díszmagyarban, kardosan, köztük gróf Károlyi György (ki az akadémiának tiszteleti tagja is), báró Vay Miklós, Majláth György, Szögyény Lászlója miniszterek közül Trefort, Bartal, Pauler Tivadar, s kiknek a politika itt sem hagyott békét, mert jött egy fiatal úr s minisztertanácsi jegyzőkönyvet íratott alá velük sürgősen, az akadémia nagy, virágos szőnyegén, mely ily ünnepélyes üléseken mindig szétterítve szokott bennünket emlékeztetni a magyar hölgyek ama buzgalmára, midőn kézi munkájukkal is kívántak járulni a fölépült palota belső díszítéséhez. A tudósok »fekete seregé«-nek látványát főpapi díszruhák ibolya és piros színei is eleveníték; Haynald érsek, Ipolyi püspök és Rónai Jácint nagyprépost teljes gálában jelenvén meg. Ott piros lett a Nagy János szombathelyi őrkanonok vörös palástja és kerek arca is, folyvást mosolyogva, tán azon, hogy 1838 óta a nyelv és szép tudományi osztály rendes tagja, még pedig régtől fogva fizetéses. A katonai egyenruha szintén képviselve volt Hollán Ernő honvédezredesi atillája által. Horváth Mihály püspök csak egyszerű fekete atillában jelent meg, mintegy azt példázva, hogy ő e csarnokban nem főpap, hanem a toll embere. Ráth Károly főpolgármester panyókásan képviselte a fővárost, többedmagával. Az előadók is mind díszben, kardosan jelentek meg. Szóval a külső pompa nem hiányzott. Az elnöki asztalnál gróf Lónyay és Csengery Antal elnökök ültek Arany János főtitkárral és Gyulai Pál osztálytitkárral. A közönség jó nagy részére nem lehetett elmondani, hogy udvariasságuk a pontosság lett volna, mert a terem kemény kockatalaját folyvást kopogtatók és recsegtetők a későn érkezők. Tehát »extra muros« (az emelvényen kívül is) megvolt a hiba arra nézve, hogy gróf Lónyay Menyhért elnöki beszédének elejéből sok szó elmosódjék. Pedig érdemes lett volna minden betűjét jól meghallani, mert nagy vonásokban örvendetes képet festett az akadémia háromévi munkálkodásáról. Ugyanis három éve, hogy őt első ízben elnökké választók, s most midőn őt újabban is érte e kitüntetés, melyet beszéde elején megköszönt, üdvösnek találta visszatekinteni az elmúlt három év legyőzött akadályaira és kivívott eredményeire. Nem használt szóvirágokat, mert elégnek tartá, (amint hogy elegendő is volt), a tények és számok ékesszólását. Az akadémia iránt — mint jünk el messze-messze innen a kárhozat e helyétől, hogy együtt élhessünk halhassunk a távolban. Ő nem hallá szavaimat. Ideges remegés fogta el, mely mindinkább gyöngébb lett. Megkisérlem őt fölemelni, de újra visszahanyatlott a zsámolyra. — Luisella! —kiáltok föl újra; —válaszolj szavaimra; én mindent megbocsátok neked. Úgy látszott, mintha meredt, üvegesedő szemével keresni akart volna valakit. — Luisella! — ismétlem aggálylyal, — szólj már valahára! — Henriette! — susogó a leány. E név volt utósó sóhaja. Hiába igyekeztem őt föléleszteni, szivemhez szorítgatva, már elszállott belőle a lélek. A fájdalom erőt vett rajtam s zokogásban törtem ki. Majd átlépve a végzetes hajlék küszöbét, újra fölvetem magamat a paripára, elhagytam az erdőt s jobbra fordulva, Martoranotól ellenkező irányban választom utamat. Lovam és egyenruhám megvédtek minden gyanútól. Minden akadály nélkül utaztam át Calabria egy részén, míg végre három nap múlva Casalnovába érkeztem. Tervemmel már tisztában valók. Már a háború kezdetekor s mióta Murat a főparancsnokságot Manhés tábornokra bízta, ki hatalmát oly rettenetesen érvényesité, csaknem mindenki átkot szórt Calabria e hóhérjára, míg Vauguyon Pál tábornok jóságát mindenki elismeréssel emlegette. Époly nemeslelkü mint derék katona volt é s a mily emberiesen gondolkozó a legyőzöttek iránt, époly rettenthetlen a harcolókkal szemben. A lovagias hősiesség eszménye volt benne megtestesülve. Caselnovába érkezve kérdezősködtem, hol találhatom Vauguyon tábornokot. Érzésemre esett aztán, hogy hadtestével Nocera és Nápoly közt ütött tábort. Azonnal Nocerába indultam. A tábornok épen San Severinoban szállásolt. Kihallgatásért folyamodtam hozzá, mondván, hogy Mandés tábornok küldöttje vagyok. Midőn elfogadott, minden habozás és szépítés nélkül elbeszéltem neki mindent, amint történt. (Folyt. köv.) A tudományos akadémia közülése. (Május 31-én d. e. tíz órakor.) (K.) Az akadémiának aligha volt egy-egy örvendetesebb éve, mint amelyről vasárnap délelőtt a nagyközönségnek számot adott. Sokoldalú és sikeres tevékenység képét mutathatta be, bevégzett és megkezdett nagy munkákkal, anyagi és szellemi gyarapodással. Hanem ezt a pezsgő élénkséget a közgyűlésen csak a szó fejezte ki, s nem egyszersmind az előadás hangja is, mely két óra hosszán át — egészen a Pulszky Ferenc fölléptéig oly »hallatlanul" hangozott, hogy a nagydiszti közönség csak az akadémia iránti tiszteletből nem szunnyadt el lassú, egyhangú, álomba ringató folyása mellett. »Othelló« harmadik felvonásában az élces »bolond«, (mely a színpadról rövidítés kedvéért száműzve van), azt mondja a zenészeknek: »ha tudtok valami olyan zenét, mely nem hallatszik, kezdjétek azt!« Az akadémia közlése tegnapelőtt körülbelől ilyenforma zenével szolgált. Igen szép lehetett, de nem hallatszott. A hölgyektől virító karzat közönsége például vajmi keveset kaphatott az elnöki magvas beszédből, a titkári jelentésből és az emlékbeszédből, úgyhogy csak napok múlva nyomtatásból fogja megtudni, hogy voltaképen mit hallhatott volna vasárnap délelőtt, ha a jó természet tudományt és hangot egyforma mértékben osztogatna a kitűnőségeknek. Pedig az a nagy közönség, mely összegyűlt, megérdemelte volna, hogy minden tekintetben kielégítve távozzék. El volt foglalva földszinten és karzaton valamennyi ülőhely. Kitűnő hölgyek és urak, mindkét nembeli fiatalság egész nagy serege várta kegyeletes érdekeltséggel a közülés megnyitását. Főúri családok tagjai közül is számosan jelentek meg, köztük gróf Lónyay Menyhértné, az elnök neje, gróf Szapáry István pestmegyei főispán, stb. Az akadémia emelvényén pedig nem is jutott szék minden tagnak, — tudniillik az ülés elején, mert később fenn és lenn egyaránt ritkulni kezdtek a sorok, kifáradva ama meddő küzdelemben, mely akkor szokott beállni, midőn az ember hallgat, de nem hall. Egy darabig kárpótlást adott az, hogy a szem nézett és látott. Látta egy nagy csoportban a tudomány, költészet és közélet számos oly kitűnőségét, kiknek nevét mindig tisztelettel szoktuk kiejteni. Azigazgatómondós annyira él a nemzet részvétteljes érdekeltsége, hogy az intézet tőkéje három év alatt vagy százharmincezer forinttal gyarapodott, mely összegnek felét immár be is fizeték. A tőke jelenleg nagyobb egymilliónyolcszázezer forintnál s az évi kiadás tavaly 42,426 írt 81 krra ment. Js minek köszönheti az akadémia ezt a folytonos részvétet ? Nemcsak annak, hogy a nyelv mivelése által erősíti a nemzetiséget, hanem annak is, hogy gyarapítja azt a hatalmat, melynek neve tudomány. Mind ahárom osztály működése kitűnő eredményeket szült. A nagy szótár, e nemzeti mű, be van fejezve. Újra hallottuk, hogy ily művet az összes francia akadémia harminchat év alatt tudott elkészíteni. (Igaz, hogy aztán Littré maga húsz év alatt csinált egy jobbat, de az akadémia meglevő szótára után csinálta.) Ismét felhangzott a hálaszózat és éljenzés az ősz Fogarassy felé s a kegyeletes megemlékezés hangja Czuczor Gergely árnyékához. A tudományos repertórium készítése is megindult. A régi nyelvemlékeket olcsóbb kiadásban inditák meg. A »corpus poetarum« kiadását elhatárzák. Hunfalvay Pál és Budenz a külföldre is kiható nyelvészeti munkákat adtak ki. Bálint keletről új nyelvkincsekkel tért meg. Olyan okmánytárak jelentek meg, mint a »Magyar országgyűlési emlékek« Fraknói Vilmostól, a »Rákóczi-okmánytár«, e gazdag kutfő-munkák. Nagyértékű levéltári kutatások történtek nemcsak benn, hanem Olasz- és Spanyolországban is. Gyarapodott a régészet-, a természet- és jogtudomány. A pályakérdésekre jeles művek érkeztek, (kivéve a drámaiakat.) A könyvkiadó bizottság külföldi világhírű munkák fordításának egész csoportját adta a közönség kezébe, ismeretterjesztés végett. Megalapíták és támogatják a »Budapesti Szemlé«-t és a »Magyar nyelvőr«-t. Szóval az akadémia, melynek nem föladata, hogy a tudományt egymaga képviselje, hanem hogy a hézagokat betöltse, a tudományosságot és műveltséget gyarapítsa, e hivatásának minden irányban igyekezett megfelelni. Kell, hogy amiben eddig elé legnagyobb eredményeket mutatott fel, a magyar nyelv és történelem ápolása ezentúl is egyik fő feladata legyen, de alkotmányos időben élvén, kell, hogy maga elé egy újabb célt is tűzzön ki: az államtudományok fejlődésének előmozdítását. Az akadémiának ki kell hatnia a közgazdászati életre s ezáltal az anyagi jólét emelésére. E végett indítja meg már 544