Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)

1874-06-02 / 124. szám

— Henriette! — Igen! Albéric szerette Henriettet. Henriette volt egyedüli szerelme. Téged csak szeszélyből sze­retett, — tevém utána, minden egyes szótagot hang­súlyozva. Luisella megrázkódott, de aztán újra az előbbi aggasztó dermedtség vett rajta erőt. Levontam Albéric hullájáról a finom egyenru­hát mely rajta volt, s minthogy korkülönbségünk dacára egyenlő termetünk volt, sietve magamra öl­töttem ruháit; saját zubbonyomat pedig ráadtam a hullára. Tiszti sapkáját is kicseréltem az én durva, barna füvegemmel, melyet fejére tettem. Kabátjának belső zsebében egy meglehetős ter­jedelmű csomagot találtam s fölbontam. Néhány levelet s egy kis arcképet tartalmazott e csomag. Egy bájos fiatal leány arcképe volt. Soha sem láttam eszményibb, kedvesebb arcot, mint e tizenhatéves leány üde arca. E tiszta homlok, szelíd tekintet oly szeplőtlen lelket tüntetett elő, ki egyedül arra van hivatva, hogy tisztelet, szeretet és imádattal közelít­sünk hozzá. Nehány szőke fürt keretező e bájos arcot, melyek még inkább kitünteték e tiszta homlo­kot s még inkább fokozták a tekintet nemességét. Egy fél vad fickóra, a minő én akkor voltam, ez imádásra méltó arc egész mennyei jelenség gyanánt hatott, mely uj világot tárt elém. Sajátságos, zavart, kimagyarázhatlan érzés ke­letkezett bennem e kép szemléleténél. Úgy tetszett nekem, hogy nem ugyanaz volt azzal, melyet je­gyesem iránt éreztem s mely Albéric iránt féltéken­­­­nyé tett. A valódi szerelmet Henriette iránt éreztem. — Nézd, mily szép ő! — szóltam, az arcképet Luisella szeme elé tartva. Nem tudom, vesztegelt-e tekintete csak egy pil­lanatra is e képen ; csupán egy gyönge remegés adott életjelt róla. Fölbontam a leveleket, de nem tudtam azokat elolvasni; újra összehajtogattam gondosan és vissza­tettem zsebembe. Aztán elhagyom a kunyhót. Május végén már rövidek az éjek, és igy nem maradt vesztegetnivaló időm. Amaz ösvényt választom, mely az erdőbűl kifelé­­ vezetett s midőn az erdőszélhez értem, jobbra-balra tekintgettem, s csakhamar föltaláltam a mit keres­tem : Albéric paripáját. Egy fa törzséhez köté ő azt, mielőtt a kunyhót fölkeresni indult. Eloldtam a kantárt s az ösvényen visszavezet­tem a lovat a kunyhóhoz. Felöleltem Albéric hulláját s keresztülfektettem a ló derekán. Az okos állat re­megett gyászos terhe alatt, melyet szíjakkal rákötöt­tem. Aztán fölvetem magamat a nyeregbe. A ló meg­­kisérté az ágaskodást, de én megtanulván saját lo­vunkon hogy kell a csökönyösségen erőt venni, sar­kammal vékonyába vágtam s néhány perc múlva hátrahagyva az erdőt, gyors ügetésben haladtam Martorano felé. E nap különféle hevélyei után végre szédülni érzem agyamat; szivem lüktetése elállt. Gépies ösz­tönnek engedelmeskedtem e zord után, melyet Bür­ger fekete lovagjáéval hasonlítok össze. Az éj sötét és csöndes volt; a csillagok már halványulni kezdtek, noha a hajnal nem jelenkezett meg; minden oly nyugodtnak látszott e nagyterje­­delmü síkon, melyen kettős tehertől tajtékzó lovam mint halálhirnök ügetett tova. Gyors léptei viszhang­­zottak az út kövén s koronkint szikrákat hánytak rajta a patkók. Amaz árok felé lovagoltam, hol szerencsétlen társaim aludták örökálmukat s leemelvén Albéric hulláját, arcát eléktelenitém késemmel s ledobtam a többi holttest közé. — így aztán teljes lesz számuk ! — mormogám e borzalmas műtét után. Újra lóra ültem s Sainte-Euphémie felé irány­zóm utamat. Hajnali három óra tájban, midőn a ko­rony első derűje kezdé megvilágítani az eget, ismét beléptem Luisella kunyhójába. Ugyanazon a helyen találtam a leánykát ahol hagytam; azonban haloványsága nem volt oly nagy, sem dermedtsége nem volt oly aggasztó. Koronkint egyegy sóhaj szakadt föl kebléből, mely után lassan­­kint a rendes lélekzetvétel is kezdett visszatérni. Csak most kezdtem én is izgalmat érezni iránta s meghatva szólok hozzá: — Luisella! jer velem ! távozzunk innen! Men­tanács tagjai közül is sokan voltak jelen, többnyire díszmagyarban, kardosan, köztük gróf Károlyi György (ki az akadémiának tiszteleti tagja is), báró­­ Vay Miklós, Majláth György, Szögyény Lászlója­ miniszterek közül Trefort, Bartal, Pauler Tivadar, s kiknek a politika itt sem hagyott békét, mert jött egy fiatal úr s minisztertanácsi jegyzőkönyvet íratott alá velük sürgősen, az akadémia nagy, virágos sző­nyegén, mely ily ünnepélyes üléseken mindig szét­terítve szokott bennünket emlékeztetni a magyar hölgyek ama buzgalmára, midőn kézi munkájukkal is kívántak járulni a fölépült palota belső díszítésé­hez. A tudósok »fekete seregé«-nek látványát főpapi díszruhák ibolya és piros színei is eleveníték; Hay­­nald érsek, Ipolyi püspök és Rónai Jácint nagypré­post teljes gálában jelenvén meg. Ott piros lett a Nagy János szombathelyi őrkanonok vörös palástja és kerek arca is, folyvást mosolyogva, tán azon, hogy 1838 óta a nyelv és szép­ tudományi osztály rendes tagja, még pedig régtől fogva fizetéses. A katonai egyenruha szintén képviselve volt Hollán Ernő hon­védezredesi atillája által. Horváth Mihály püspök csak egyszerű fekete atillában jelent meg, mintegy azt példázva, hogy ő e csarnokban nem főpap, hanem a toll embere. Ráth Károly főpolgármester panyóká­­san képviselte a fővárost, többedmagával. Az elő­adók is mind díszben, kardosan jelentek meg. Szóval a külső pompa nem hiányzott. Az elnöki asztalnál gróf Lónyay és Csengery Antal elnökök ültek Arany János főtitkárral és Gyulai Pál osztály­titkárral. A közönség jó nagy részére nem lehetett elmon­dani, hogy udvariasságuk a pontosság lett volna, mert a terem kemény kockatalaját folyvást kopog­tatók és recsegtetők a későn érkezők. Tehát »extra muros« (az emelvényen kívül is) megvolt a hiba arra nézve, hogy gróf Lónyay Menyhért elnöki be­szédének elejéből sok szó elmosódjék. Pedig érdemes lett volna minden betűjét jól meghallani, mert nagy vonásokban örvendetes képet festett az akadémia háromévi munkálkodásáról. Ugyanis három éve, hogy őt első ízben elnökké választók, s most midőn őt újabban is érte e kitüntetés, melyet beszéde ele­jén megköszönt, üdvösnek találta visszatekinteni az elmúlt három év legyőzött akadályaira és kivívott eredményeire. Nem használt szóvirágokat, mert elég­nek tartá, (a­mint hogy elegendő is volt), a tények és számok ékesszólását. Az akadémia iránt — mint jünk el messze-messze innen a kárhozat e helyétől, hogy együtt élhessünk halhassunk a távolban. Ő nem hallá szavaimat. Ideges remegés fogta el, mely mindinkább gyöngébb lett. Megkisérlem őt föl­emelni, de újra visszahanyatlott a zsámolyra. — Luisella! —kiáltok föl újra; —válaszolj szavaimra; én mindent megbocsátok neked. Úgy látszott, mintha meredt, üvegesedő szemé­vel keresni akart volna valakit. — Luisella! — ismétlem aggálylyal, — szólj már valahára! — Henriette! — susogó a leány. E név volt utósó sóhaja. Hiába igyekeztem őt föléleszteni, szivemhez szorítgatva, már elszállott be­lőle a lélek. A fájdalom erőt vett rajtam s zokogásban tör­tem ki. Majd átlépve a végzetes hajlék küszöbét, újra fölvetem magamat a paripára, elhagytam az erdőt s jobbra fordulva, Martoranotól ellenkező irány­ban választom utamat. Lovam és egyenruhám megvédtek minden gya­nútól. Minden akadály nélkül utaztam át Calabria egy részén, míg végre három nap múlva Casalnová­­ba érkeztem. Tervemmel már tisztában valók. Már a háború kezdetekor s mióta Murat a fő­parancsnokságot Manhés tábornokra bízta, ki hatal­mát oly rettenetesen érvényesité, csaknem mindenki átkot szórt Calabria e hóhérjára, míg Vauguyon Pál tábornok jóságát mindenki elismeréssel emlegette. Ép­oly nemeslelkü mint derék katona volt é s a mily emberiesen gondolkozó a legyőzöttek iránt, époly rettenthetlen a harcolókkal szemben. A lovagias hő­siesség eszménye volt benne megtestesülve. Caselnovába érkezve kérdezősködtem, hol talál­hatom Vauguyon tábornokot. Érzésemre esett aztán, hogy hadtestével Nocera és Nápoly közt ütött tábort. Azonnal Nocerába indultam. A tábornok épen San­ Severinoban szállásolt. Kihallgatásért folyamodtam hozzá, mondván, hogy Mandés tábornok küldöttje vagyok. Midőn el­fogadott, minden habozás és szépítés nélkül elbeszél­tem neki mindent, a­mint történt. (Folyt. köv.) A tudományos akadémia közülése. (Május 31-én d. e. tíz órakor.) (K.) Az akadémiának aligha volt egy-egy ör­­vendetesebb éve, mint a­melyről vasárnap délelőtt a nagy­közönségnek számot adott. Sokoldalú és sike­res tevékenység képét mutathatta be, bevégzett és megkezdett nagy munkákkal, anyagi és szellemi gyarapodással. Hanem ezt a pezsgő élénkséget a közgyűlésen csak a szó fejezte ki, s nem egyszer­smind az előadás h­a­n­g­j­a is, mely két óra hosszán át — egészen a Pulszky Ferenc fölléptéig­­ oly »hallatlanul" hangozott, hogy a nagydiszti közönség csak az akadémia iránti tiszteletből nem szunnyadt el lassú, egyhangú, álomba ringató folyása mellett. »Othelló« harmadik felvonásában az élces »bo­lond«, (mely a színpadról rövidítés kedvéért szám­űzve van), azt mondja a zenészeknek: »ha tudtok valami olyan zenét, mely nem hallatszik, kezdjétek azt!« Az akadémia köz­lése tegnapelőtt körülbelől ilyenforma zenével szolgált. Igen szép lehetett, de nem hallatszott. A hölgyektől virító karzat közön­sége például vajmi keveset kaphatott az elnöki mag­vas beszédből, a titkári jelentésből és az emlékbe­szédből, úgyhogy csak napok múlva nyomtatásból fogja megtudni, hogy voltaképen mit hallhatott volna vasárnap délelőtt, ha a jó természet tudományt és hangot egyforma mértékben osztogatna a kitűnő­ségeknek. Pedig az a nagy közönség, mely összegyűlt, megérdemelte volna, hogy minden tekintetben kielé­gítve távozzék. El volt foglalva földszinten és karza­ton valamennyi ülőhely. Kitűnő hölgyek és urak, mindkét nembeli fiatalság egész nagy serege várta kegyeletes érdekeltséggel a közülés megnyitását. Fő­úri családok tagjai közül is számosan jelentek meg, köztük gróf Lónyay Menyhértné, az elnök neje, gróf Szapáry István pestmegyei főispán, stb. Az akadé­mia emelvényén pedig nem is jutott szék minden tagnak, — tudniillik az ülés elején, mert később fenn és lenn egyaránt ritkulni kezdtek a sorok, kifáradva ama meddő küzdelemben, mely akkor szokott be­állni, midőn az ember hallgat, de nem hall. Egy dara­big kárpótlást adott az, hogy a szem nézett és­­ látott. Látta egy nagy csoportban a tudomány, köl­tészet és közélet számos oly kitűnőségét, kiknek ne­vét mindig tisztelettel szoktuk kiejteni. Az­­igazgató­mondó­s annyira él a nemzet részvétteljes érdekelt­sége, hogy az intézet tőkéje három év alatt vagy százharmincezer forinttal gyarapodott, mely összeg­nek felét immár be is fizeték. A tőke jelenleg na­gyobb egymilliónyolcszázezer forintnál s az évi kiadás tavaly 42,426 írt 81 krra ment. Js mi­nek köszönheti az akadémia ezt a folytonos részvé­tet ? Nemcsak annak, hogy a nyelv mivelése által erősíti a nemzetiséget, hanem annak is, hogy gyara­pítja azt a hatalmat, melynek neve tudomány. Mind a­­három osztály működése kitűnő eredményeket szült. A nagy szótár, e nemzeti mű, be van fejezve. Újra hallottuk, hogy ily művet az összes francia akadé­mia harminchat év alatt tudott elkészíteni. (Igaz, hogy aztán Littré maga húsz év alatt csinált egy jobbat, de az akadémia meglevő szótára után csi­nálta.) Ismét felhangzott a hálaszózat és éljenzés az ősz Fogarassy felé s a kegyeletes megemlékezés hangja Czuczor Gergely árnyékához. A tudományos repertórium készítése is megindult. A régi nyelvem­lékeket olcsóbb kiadásban inditák meg. A »corpus poetarum« kiadását elhatárzák. Hunfalvay Pál és Budenz a külföldre is kiható nyelvészeti munkákat adtak ki. Bálint keletről új nyelvkincsekkel tért meg. Olyan okmánytárak jelentek meg, mint a »Ma­gyar országgyűlési emlékek« Fraknói Vilmostól, a »Rákóczi-okmánytár«, e gazdag kutfő-munkák. Nagy­­értékű levéltári kutatások történtek nemcsak benn, hanem Olasz- és Spanyolországban is. Gyarapodott a régészet-, a természet- és jogtudomány. A pálya­kérdésekre jeles művek érkeztek, (kivéve a drámaia­kat.) A könyvkiadó bizottság külföldi világhírű munkák fordításának egész csoportját adta a kö­zönség kezébe, ismeretterjesztés végett. Megalapíták és támogatják a »Budapesti Szemlé«-t és a »Magyar nyelvőr«-t. Szóval az akadémia, melynek nem föl­adata, hogy a tudományt egymaga képviselje, hanem hogy a hézagokat betöltse, a tudományossá­got és műveltséget gyarapítsa, e hivatásának minden irányban igyekezett megfelelni. Kell, hogy a­miben eddig elé legnagyobb eredményeket mutatott fel, a magyar nyelv és történelem ápolása ezentúl is egyik fő feladata legyen, de alkotmányos időben élvén, kell, hogy maga elé egy újabb célt is tűzzön ki: az állam­tudományok fejlődésének előmozdítását. Az akadémiá­nak ki kell hatnia a közgazdászati életre s ez­által az anyagi jólét emelésére. E végett indítja meg már 544

Next