Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)
1874-06-10 / 130. szám
Szerda, junius 10. 1874. 130. szám, Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 42. u. földszint. Előfizetési di . jpélévr« . . * .... 8 írt. »Negedévre.........................4 w 51 eljelenik *s üxraG£ utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivata Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere. Athenatum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Anyám születésnapjára. (Junius 3-án. »Hogy ne adjak neked semmit« — Azt mondottad énnekem ; Pedig lásd, az egész évben Ez legnagyobb ünnepem. S ünnepnap : a természet is Fényesebb köntösbe jár, S messze földről, tengeren túl Zöld gályát hoz a madár. Mit adjak hát én tenéked, A mit tilalmad nem ért ? Mert megszegni, amit mondtál, Nem akarnám semmiért! Letekintek a szivembe, S onnét hozok föl neked — Mint tengerből fényes kagylót — Rejtett, igaz érzetet! Ott van áldás, ott van hála, Imádatos szeretet! Mindezt adnám mai napra Ajándékul teneked. De ezzel nem rendelkezem, Mert ez immár réges-rég, Amint úgyis jól tudod, hogy A sajátod, a tiéd ! Azért fogadd jóságoddal, Mit lelkem egybefoglalt: Értted szóló hő imámat, E virágot és e dalt. Majthényi Flóra: Sárika grófnő. (Elbeszélés.) Írta: Mikszáth Kálmán. (Folytatás.) A herceg gyanakodólag nézett utána, mialatt Fekete Miklós választalanul távozott szobájába, a kerti lakba. A herceg jól gondolta, az az árny Sárika grófnő volt. Amint végig ment a folyosón, izgatottan lépett be a társalkodónője szobájába, kibágyadtan az ijedtség és az út fáradalmai miatt megtörve feküdt a pamlagon. Sarolta mellé ült egy karszékbe és lehajolt szép magas homlokát megtapogatni, ha nem forró-e ? Nem volt forró, üterét is rendben találta. — Hogy van, kedves Tini ? Képzelem mennyire meg volt ijedve, szegény barátnőm. Tini kisasszony biztosítá, hogy az egész csak a felindulás és boszúság múló gyöngesége. — Mint bánt önnel a herceg ? — Jól, nagyon jól. Amint észrevette a vasútnál, mert odáig ő külön utazott, hogy engem hozott el a grófnő helyett, oly búskomor lett, hogy még nekem kellett őt vigasztalnom. Sárika grófnő kedélyesen kacagott fel, de csakhamar komoran nézett maga elé. — Ugyan mondja, kedvesem, kit hitt elrablójának eleintén? Ugye hogy valaki másra gondolt? Vallja meg nekem igazán. — Senkire. Sarolta fürkésző gyanakodással szögezte rá fagyos tekintetét. — Tehát csakugyan nem volna önnek senkije ? Lehetetlen az, hihetetlen az. Tini szomorúan rázta fejét, azután kis kezecskéibe temette gömbölyű barna arcát, azért-e hogy egy ásitást elnyomjon, vagy hogy a rajta elömlő pirt eltakarja. Sarolta boszús ingerültséggel rázta fejét s más oldalról kezdett manevvíirozni. -- Valóban, édes barátnőm, kije is lenne itt önnek ebben a Saharában? szegény Tinim, elvirágzik anélkül hogy észrevegyék, mint a bokor háta mögé szorult ibolya. Egyetlen önnek való fiatal ember sincs a vidéken, a tiszttartó fia nagy mamlasz, ami pedig Fekete Miklóst, a mérnököt illeti.. . . Sarolta fürkészőleg nézett Tinire, kinek azonban arca nem árult el érdeklődést: hideg volt és közönyös. — Ami a mérnököt illeti — folytatá Sa volta — eleintén anständig embernek hittem, hanem — — Hanem ? — vágott közbe Tini önkénytelenül. — Legújabban úgy értesülök, hogy az egy jel- s lemtelen nőcsábító. De már ez több volt az elégnél. A szerető szív megdobban a nagy vádra és erőt , ad a lankadt tagoknak. Tini felszökött helyéről, termete kiegyenesedett, mint egy párducé, szeme megé villant fenyegetőleg, mint két pisztoly cső, a vér pedig mind odatódult halvány arcába. Megragadta a grófnő karját s reszkető hangon kiáltá: — Az nem igaz ! Az hazugság! A grófnő felháborodva hátrált két lépést. Tini heroizmusa keserű könyekbe ment át. — Megcsalták, én istenem! Rosz emberek elsámították a grófnőt Én ismerem őt, én tudom milyen. Az egy félisten! Még annál is több. Sokkal több. Büszke lehet az a föld, amit megtapod. — Ah! Hát igy vagyunk ? — kacagott fel görj esősen Sarolta s sietve hagyta oda a szobát. És Tininek úgy fájt az a gúnyos kacagás! Hát mi kacagnivaló van abban, hogy ő szeret ? Mi nevetséges van abban, hogy az isten szivet teremtett az embernek ? Ugyan tudta-e a teremtő, hogy milyen veszedelmes ajándék az a föld fiának, hogy még ebben a világban ténfereg, hol ide-oda lökdösve ütik verik a sors és viszonyok, addig búra-bajra még egy másik világot is hordozzon, a szivet, melyben kikiüt az egyeduralom és egy hadsereggel sem lehet elnyomni. De Saroltának is fájt valami, egész éjjel nem hányta be szemét, álmatlanul hánykolódva vánkosain, az fájt neki, hogy milyen boldogok mások, milyen büszke volt ma az a lány, mikor ideálja jellemét védelmezte. Egy királyné, ki trónjáról mennydörög le. Mire lehet büszke ilyen nyomorult szegény lény, kinek egyebe sincs, mint szép szeme, piros arca ? S az a lány még sem cserélne vele, ő vele, gróf Kelendy Saroltával, kinek több a szolgája, mint mennyi hajszál az ő fején, azon az árva gyámoltalan főn, mely mégis kedvesebb Fekete Miklósnak mindennél a világon. Kétségtelen, hogy szeretik egymást. Azt bizonyítja a mai affaire is a herceggel. Oh, milyen gőgös hanglejtése volt annak a kiállhatatlan parasztnak, mikor egy hercegnek szemtül-szembe azt merte mondani : »impertinens ember,« mert ő helyette a kis Tinikét bátorkodott elrabolni. Ha »csak« őt rabolja el, akkor az persze semmi, viheti a pokolba, senki sem kérte volna számon, mert nincs egyetlen férfi sem környezetében. Mind nulla! Az az egy még, aki van, mást szeret, annak meg Kelendy Sarolta »nulla.« Oh milyen nagyon fáj pedig nullának lenni annak, ki mindenütt a legnagyobb szám ! Ok milyen gyűlöletesek a boldog emberek, kik el vannak bízva egymásban! Sárika háborút üzent a boldogságnak. Az emberi hiúság és a rosz nevelés vétke ez. Azt óhajtani, ami nincs, nem tűrni semmi olyat másnál, amire még ő rá nem unt. A lélektan eléggé megmagyarázza. Az a kis darab hús, a szív, tele van ellenmondással, kegyetlenséggel és hiúsággal. A hiúság pedig olyan, mint a tolvaj, semmi sem szent előtte, feléri a legnagyobbat és lehajol a legkisebbért is. Minden egyformán édes neki, ha a »másé.« És nem válogat az eszközökben, hogy hozzá jusson. Sárika grófnő kacér kezdett lenni. Másnap kilovagolt udvarlói kíséretében a király-erdőbe, hol véletlenül Fekete Miklós húzatta a láncot, ott aztán véletlenül kedve jött megállapodni, megéhezett, tehát felteríttette lovászaival a villás reggelit és személyesen bízta meg a mérnököt. Az nem fogadta el, először, mert nem szokott kétszer reggelizni, másodszor, mert nem ér rá — s azzal ott hagyta az udvariaskodó grófnőt a faképnél és dolga után látott. Sárika boszús volt ; egész nap dúlt, fűlt és kiméletlenkedett az urakkal. Péter báró meg is neheztelt érzékenyei, és estefelé elutazott ezredéhez, Győrbe. Azontúl aztán ritkán lehetett Sárikát jókedvűnek látni: mindennap érte valami kellemetlenség. Következő nap összevisszavagdalva hozták haza Iván herceget valahonnan. Senki sem tudta, mi baja történt. Egy hang sem beszélt arról. Sarolta meg volt győződve, hogy párbajt vívott Fekete Miklóssal. Ki is kérdezte Feketét, ha nem tudja ő, mi történt Kukuleff herceggel? Az aztán csinált hozzá olyan együgyű arcot, hogy öröm volt nézni. Hát hogyan tudná ő azt, szegény rögturkáló, hogy mit csinálnak a magas uraságok unalmukban. — Bizonyosan párbaja volt a hercegnek. Szokott ön vivni? — Szoktam, mikor logaritmusokkal megostromolom a fraktákat. Hanem már a kard és pisztoly nem az én mesterségem. — Tehát nem is használja soha ? — Soha nincs bajom senkivel, grófnő. — De lehetne. Tudom, hogy önnek is van olyan valakije, kinek a becsületén ejtett foltot le akarná mosni vérrel. — Valóban, nekem van olyan valakim. És ezzel egyszerre el volt metszve a párbeszéd fonala. Nem lehetett szőni egy hajszállal sem odább. Sarolta büszkén billentett fejével és távozott szobáiba, hogy ott kedvére kisírhassa magát, a miért után, útfélen sértegeti egy szemtelen, pimasz ember. Oh, azok a sebek az Iván herceg testén, melyek a Tini két fekete szeméért voltak oda szabdalva, jobban fájtak neki ezerszer, mint magának Iván hercegnek. Átkozott legyen az a két fekete szem, mely oka volt nekik, és ezerszer átkozott az a kéz, mely adta őket ! (Vége köv.) Garbas kapitány. (Francia beszély.) Írta: Pontmartin. (Folytatás.) Minden haladásnál, melyet a szív és lélektanban tettem, mélyebb-mélyebb vonzalmat éreztem Montmeillan kisasszony iránt, de ugyanakkor eszembe jutott, mennyire nem vagyok én méltó ő hozzá. Ama benső képzettség, mely engem Henriettéhez annyira vonzott, még inkább áttörhetlen akadályul tűnt föl előttem, közte és köztem. Szomorú előérzetem azt sugalta, hogy az a nap, amelyen lelkem az övével egyenmagasságra emelkedik, választana el minket egymástól. Midőn először kérdést intézek önmagamhoz, miért ne remélhetnék én, s a megtört szívek az első szerelem után miért ne éledhetnének föl újra egy második szerelem lekétől, ugyanakkor harcra szálltam reményeim ellen , küzdve önmagammal. Vájjon belátott-e lelkembe Henriette ? Vájjon a tavasz fugalma ugyanazt az érzést kelté-e föl keblé-