Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)
1874-06-03 / 125. szám
Szerda, junius 3. 1874. 125. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. u. földszint. Előfizetési díj: filérre ....... 8 frt. negyedévre....................... Kegysletik a nanogi utáni napokat kivév. mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. A szellemek strike-ja. A temetőt szél járja át. A toronyban éjfélt ütött, Kecseg a korhadt fakereszt A düledező sír fölött. Dagad a sirdomb s úgy mozog Mint vakandtúrás gyep alatt, S íme fehéren, mint a fal, Előlép egy nagy rémalak. Előlép s csontkarjával int Észak, kelet, nyugat felé, S fölremeg rá a temető, S ahány szellem, mind jön elé. »Halljátok csak ! — vihognak ők, ■— Mily hihetetlen vakmerés, Elégetik a holtakat És nem lesz többé temetés. Sőt nem lesz többé temető, A kripta vig lakóra vár, A szellemnek hely nem marad, A honnan kísérteni jár. Hamuvá égetnek legott És skatulyába tesznek el, Később holmi rongyok mellé Kasznitetőre tolva fel. S ha mi — ősi szokás szerint — Onnan járunk kisérteni, Azt mondja még a gyermek is : Ni, tán a bábunk ugra ki! Nem, nem , mi ezt nem tűrjük el! Ez ellen óvást emelünk ! A sötét éjnek urai, Azok örökre mi leszünk !« * Régi dolog, hogy a szellem Egy jogától el nem áll: Szellemének tette ellen Örökösen protestál. Gr. Zichy Géza: Ideális lelkek. (Elbeszélés.) irta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) A mi a bazsarózsa-utcában látható volt: minden tárgy és jelenség megilletődést, meghatottságot mutatott. Ködfi előtt elveszett az éj szépségeinek és költészetének nagy része ; ő jobban megszokta a söritalt, mintsem néhány nyomorult pohár kihozta volna rendes kerékvágásából s megzavarta volna természetes vérkeringését. Ahhoz pedig, hogy valaki a tavaszéj csodáit kellő mértékben tudja méltányolni (különösen, ha a tavaszéj egy szűk sikátor falai közé szorul) szükséges a vér szokatlanabb izgalma, bizonyos természetellenesség, mely nyílt ellentétben áll a rideg józanság koldusnyomorúságaival. — Mily fenséges éj! — kiáltott fel egyszerre Tihamér. Ködfi (ki még folyton Felhösit bámulta) lelkesedetten mondta utána. — Valóban, fenséges éj ! — Megszállt az ihlet! Agyam ég, szédül. — riadt fel újra Tihamér s erősen megragadta Gusztáv karjait. — Gusztáv ! nincs nálad plajbász ? — Nincs, de mindjárt elérjük lakásomat.... — Siessünk ! S rohanni kezdtek. Ha valaki látta volna őket, így rohanva és közbe-közbe dülöngve, minden egyebet gondolt volna, csak azt nem, hogy e sajátságos futás eredetileg az ihlet következménye. Tihamér hasonlított egy széllel űzött felhőhöz s Gusztáv úgy csüngött karján, mint egy melléklet ködből, vagy árnyból. Felvették a szellemvilág alakjainak bizarr kinézését s ha lépteik nem okoznak zajt a kövezeten, bizonynyal két kisértetnek nézik őket, melyek a fal mellett tovasuhannak. . Tihamér a suhanás dacára, mely bizonyos lengést feltételez, bizonyos távolságot a durva talajtól, egyszerre megbotlott s majdnem orrára esett. A botlást egy gyors káromkodás s egy sikoltás követte. A káromkodás Tihamér ajkairól, a sikoltás egy közeli ablakból hangzott. Tihamér miután rendbe szedte magát s minden erejét megfeszítette, hogy újra egyenes állást foglaljon el, a sikoltó ablak felé fordította arcát. Egy fehérbe öltözött nőalakot látott az ablakban. Meghökkent és majdnem sóbálványnyá változott. Savaszina szemét oda meresztette a fehér alakra és nem tudott továbbmozdulni. E költői jelenség, amint a holdfény arcára hullt s a leomló fürtökön is végig folyt; ez ábrándos, és szelíd tekintet egy ismeretlen ház földszinti ablakából; ez epedés, e szépség ily magányosan s ily tündéri alakban megtestesítve, feléje tündökölve: mindez nem hétköznapi zavarba hozta Tihamért. A csodálatos alak szemben ült vele. Mintha valamely boszorkányvarázslat egyszerre odabüvölte volna. Nem álom volt, de létezett: ingott, fejét mozgatta, könyökével az ablakpárkányon pihent, nem úgy mint képzeletének alakjai, melyek a felfedezés első gyönyörei közt rendesen szárnyakra keltek s mindörökre, visszahozhatlanúl tovasuhantak. Ez a valóság legszebb s meglepőbb játéka volt. Majdnem hihetetlen és mégis igaz. A durva, prózai valóság iparkodott az álmokat megszégyeníteni. Dacolni látszott a költő vádjaival s megmutatta erejét, mire képes. Tihamérnak nem kellett attól tartani, hogy valamely váratlan esemény (az istenek szeszélye) ez alakot ködgomolyra bontja fel s szétmossa a levegőben. A hófehér alak ott maradt továbbra is s minden vonása elárulta, hogy él! Tihamér egy ideig küzdött a kedves meglepetés hatásaival; nem törődött vele, hogy Gusztáv úr erősen szemügyre vette s minden áron tovább akarja vonszolni. De nemcsak a meglepetés hatásaival, saját gyávaságával is bírókra kelt. A sör korántsem párolgott el még annyira fejéből, hogy bátor ne lehessen. Az izgalom kisebb-nagyobb mértékben vakmerőkké teszi az embereket s Tihamér érezte, hogy e csodálatos pillanat hőssé alakítja. Megszűnt gyáva lenni s felhasználta az ihlet és a mámor perceit. Kiszakította magát Gusztáv karjaiból s előrerontott. Közvetlen az ablak előtt hadarni kezdett: — Venus, Diána, Psyche, Roxane, Euridice, Helena, ti a nagy mindenség csodálatos, bűvölő halhatatlan, örök ideáljai, — egy alakot öltöttetek-e magatokra, hogy szememet megvakitsátok ? Istennő, ne hozz zavarba! Valld be, hogy most hagytad el az eget s leheletlábaid még nedvesek a mennyei magasság harmatcseppjeitöl. ... Ki vagy ?! Szólj, mert megőrülök. . . . Gusztáv előretört a homályból, hogy megmentse barátját. — Kisasszony! — szólt Perjei Tildához. — Íme bemutatom önnek Felhősi Tihamért. . . . Tilda felsikoltott. Tihamér és Gusztáv egymásra néztek. Tilda elpirult s valamit hebegett. Nem lehetett érteni, mit mond. Hihetőleg az angyalok beszédét akarta utánozni. Az éj e regényes alakjai az első zavarban nem tudtak egy becsületes mondatot kisütni. Az ideál nem kevésbbé szeretett volna a föld alá bújni, mint a merész lovagok, különösen Tihamér, ki ekkor már ismét kezdett a hősbül visszafelé alakulni. Mint sötét vészfelhő, lebegett egy ideig felettük a pauza ólomszárnya s elnyomta agyvelejük könnyű gondlatait. Végre is Gusztáv törte meg a csendet: — Igen, Tilda kisasszony, a mai naptól kezdve Felhősi Tihamér jóbarátom, a kinek szép költeményei mellett annyiszor lelkesedtünk. Tilda csak egy sóhajt hallatott: — Ah! De ez »ah!« mindent elbeszélt s oly romantikusan hangzott, hogy Tihamér lassan kint kezdett magához térni kábultságából s képes volt ismét beszélni : — Valóban? . . . szerencsés lehettem a kisaszszony tetszését megnyerni ? Mily boldogság! Mily fényes kárpótlás a század közönyével szemben! s mily meg nem érdemlett jóság az ön áldott szivétől! — Oh, uram. . . . — Igen kisasszony, e naptól kezdve számitom életemet, mert ön adott vissza engem újra az életnek. Az átszenvedett évek után ime egy boldog pillanat, mely mindörökre feledhetetlen marad. Gusztávnak nem nagyon tetszett a lelkesedés. Megrémült e gyors fellobbanástól; barátja nagy szenvedélyei komolyan aggasztották őt. Azonnal (bár mégis későn) megvillant agyában a gondolat, hogy elvesztheti Tildát s képes lett volna rögtön felorditani a fájdalomtól, mint egy szívig sebzett vad ; de attól tartott, hogy ezzel zajt csinál. Tűrni kényszeri■tette lelkét, megfékezte indulatait s e nemes törekvésben sok része volt annak, hogy Felhesit nem szűnt meg folyton bámulni rendkivülisége miatt. Legyen ez est egészen az övé, az ünnepelté; a holnapot majd ő fogja felhasználni s Tilda ma ingadozó hajlamait másnap ismét egyensúlyba hozza! — Hogy tévedtek e magányos utcába, Felhősi úr ? — kérdé Tilda csöndesen. — Én imádom a magányt! — válaszolt Tihamér. — Ah, én is ! — sóhajtott Tilda. — A magány a szellem legjobb tanítója, — jegyezte meg Tihamér. —• S az éj csendje bizalmasabb világok megteremtője, — egészítette ki a kisasszony. — Nincs szebb mint a csillagos, csöndes éj! — sóhajtott a költő. Tilda lesütötte szemét. — Kegyed szereti a költészetet ? — kérdé Tihamér. — Végtelenül! — volt a válasz. Gusztáv úr fészkelődni kezdett. — Mintha egy kissé hűs lenne, — szólt Tihamérhoz. — A kit a költészet melege hevít, az nem fázik sohasem, — felelt amaz méltóságosan, mindazáltal öszszébb vonta kabátját. (Folyt, köv.) Garbas kapitány. (Francia beszély.) Írta: Pontmartin. (Folytatás.) Beszédem alatt hősies arca bánatos jelleget öltött. — Ezt csak a megtorlás törvénye követelte! — szólt. — Ez a rettenetes harcok következménye ! Majd kimondhatlan jósággal megfogva kezemet imigy folytatá: — Paolo ! Ön kegyetlen volt ugyan hoszúállásában, de megbocsátható az. Ama véres esemény, melyet ön nekem elbeszélt, válaszfal legyen múltja és jövője közt. Paolo Garba calabriai pásztornak, amaz embernek, ki az ellene elkövetett árulást tőrrel boszálta meg, nem szabad többé léteznie; ő meghalt, ő agyonlövetett a martoranói ároknál. Ön ezentúl Paul Garbas lesz, először a sereg gyermeke, majd katona, kit az egyenruha ujjáteremt s a lőpor megtisztítand. Óhajtja-e ezt ?