Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-15 / 209. szám
Kedd, szeptember 15. 1874. 209. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda.r ■■■■■ ■bihhd Lí ®B® ®BH nginpi Hirdetések “nar’*** Tpfu/ATi fivlT T A Pille -«■físs.*«»* Előfizetési dij: B % J lí fii I Bl V /ll J L B 1 jfm ■ N J b (Budapest, barátok tere, Félévre ■■■ TM ■■■■■ ■■■ HIHil Athenaeum-épület) Negyedévre....................... . .. —KSSSZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a k a “ bi ”taba Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK" október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat fölkérjük, hogy megrendelésüket szíveskedjenek szeptember végéig annyival is inkább eszközölni, mert az ősz-téli évnegyedekben napilapunk közönsége mindig jelentékenyen meg szokott szaporodni, s a kiadóhivatalnak ilyenkor még nagyobb szüksége van rá, hogy a nyomatandó példányok száma iránt jó előre tájékozhassa magát. A lap tartalmát, írói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erőkkel egyesülnek, s irmodorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagyközönség támogatását, módunkban és kötelességünkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a műveit olvasók igényeit kielégíthesse. Erre irányul minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyobbodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés lírni. Vadnai Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 írt, egész évre 16 forint. A hálátlan. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — Erős lélek, — szólt magában Stand néni. S elégedetten tekintett nevelése eredményére. — Érzéketlen gyermek, — szólt magában szomorúan az orvos úr. Az ő érzékeny szívének könyek kellettek volna, több melegség, több szeretet. Nem szólt, de szemei nedvesek lettek, valahányszor rá gondolt, s olyankor nem volt maradása otthona; a nagy vendégfogadóba kellett sietnie. Ott mindig talált valakit, egy pohár borra, egy partié kalabriászra mindig akadt társ. Kaszinó gyanánt szolgált az a kis mezőváros honoratiorjainak s a doktor ur itt szokott fogdosni magának vendégeket ebédre, vacsorára s nem mindig szalonképes vendégeket, mint az a házi nő tisztét végző hölgy savanyú arcáról leolvasható. in. A fiatal színész jól látta a lenéző pillantást, mely az idős hölgy szemeiből rá szállt, de úgy tett, mintha észre nem venné. Nem mutatott zavart, de a lángpirosság arcán meghazudtolta a színtett érzéketlenséget. A hölgy, anélkül hogy egy szót intézett volna hozzá, kiment. Talán, hogy intézkedjék az ebéd végett. A doktor célszerűnek vélte utána sietni, hogy némi lépéseket tegyen az elfogult hölgy kiengesztelésére s a magával hozott fiatalember javára. Zengvári Ödön csak néhány töredezett hangot hallott át a másik szobából, de hallotta a megvető szót, mely újra arcába kergette a vért. —gyönyörű vendégkorhely, csavargó. Az ifjú fölszisszent. Mint a láng átfutott szivén a fájdalom, a keserűség, a gyűlölet, de mint a láng el is lobbant egy perc alatt, csak sötét hamva maradt. Annyi hamu hullt már e fiatal szívre, hogy kihűlhetett s megkérgesedhetett volna. Régóta járt a nyomor iskolájába, hol a köznapi lelkek megtanulnak durvák és érzéketlenek lenni. És mégis elpirult, s aztán nyomban utána elsápadt. Csaknem ijesztő halványság terült el arcán. Kalapját szorongatta kezében és fölállt. Egy pillanatig habozott, ne hagyja-e el e helyet ? El innen, ki akárhová, dideregni, éhezni, megfagyni az utcasarkon ! Inkább megfagyni! De a másik pillanatban már a tompa, keserű önmegadás hangja szólalt föl keblében. A legnehezebb percen már átesett, már átment a szégyen jármán ,mi érhetné még egyéb ? Az orvos úr belépett. Zengvári Ödön leült és maradt. Igaza volt, a legnehezebb percen már átesett. A visszatérő büszke urhölgy már nem ama lenéző pillantással tekintett rá. A vendéget elutasító hidegséggel fogadta, a szegény elhagyott beteg előtt, ki könyörületre szorul, készségesen kitárta szivét és ajtaját. Ama természetes nagylelkűség, mely e büszke szívnek fenekén rejlett, nem engedte, hogy könyörtelen maradjon a szerencsétlen iránt. A beteg, a nyomorék, a koldus mindig bizton számithatott pártfogására. Szánakozva nézte a sápadt ifjút s jóakaró kérdéseket intézett hozzá. Nyájas leereszkedéssel kínálta minden tál ételből s mintegy kiengesztelni igyekezett ama sértő fogadtatásért, melyet az első percben iránta mutatott. Az ifjú hallgatag és tartózkodó maradt. A kevély urhölgynek tetszett e magaviselet, melyet a mély tisztelet és alázat kifolyásának tartott. Annyira különbözött a fiatal ember modora más vándorszínészek lármás, bizalmaskodó, nyegle modorától, hogy ő nagysága nyájas leereszkedéssel ama megjegyzést kegyeskedik ajkain kibocsátni, miszerint látszik, hogy a fiatal ember nemrég van még a színészetnél. — Egy éve, — viszonzá az ifjú kurtán. Ő nagyságát érdekelni kezdte a fiatal ember sorsa. Lehet, hogy talán jó házból is származott. Vannak példák efféle eltévelyedett fiatalokra, kik megszöknek az iskolából s beállnak ilyen csavargó társaságba. Ifjúkori könnyelműség, rosz példa, valami csíny, mely miatt szüleik haragjától félnek. ... Ki tudja, mi az ok ? Az ilyen fiatal ember meggondolatlan. A nagysága fogadni merne, hogy ennek a fiatal embernek sem igazi neve az a Zengvári. — Nem, nem az a nevem, — viszonzá az ifjú komoran. Lám, hogy kitalálta ő nagysága. De nem karja tovább faggatni őt. Ha szükségesnek véli, megőrizni családi nevének titkát, ám őrizze meg. Ő nagysága nem veszi azt rész néven, sőt helyesli. Az csak arra mutat, hogy a fiatalember szivéből nem halt ki még a nemesebb érzés s kímélettel viseltetik a családi név szentsége iránt. — Nem, nem azért, — viszontá az ifjú még komorabban s csaknem nyersen. De ő nagysága azért tudja, a mit tud. Neki hiába mondja a fiatalember. Szegény fiú, ily ifjan és ily elhagyottan! Várjon mint aggódhatnak miatta szülei! — Szüleim ? — viszontá az ifjú és most már igazán nyersen. — Nekem nincs senkim. Senkim a kerek ég alatt. Anyámra keveset emlékszem. Amenynyire homályosan előttem áll, szép, magas, barna nő volt. Körülbelől hat éves lehettem, mikor megszökött egy katonatiszttel. Atyám nem kerestette. Később hallottuk, hogy attól a katonatiszttől egy másikhoz került s atyám azt mondta rá, hogy valami szemétdombon fog meghalni. Én sírásra fakadtam s atyám kegyetlenül megkorbácsolt. Kilenc éves voltam akkor. A vér végig csurgott kezemen lábamon s úgy vettek föl a cselédek és lefektettek. Ezek az én gyermekkori emlékeim. Stanci néni s az öreg orvos mindketten elszörnyedve csóválták fejüket. A fiatal színész hidegen meghajtotta magát. — De hisz ez a történet untatja ő nagyságát és a tekintetes urat. .. . — Cseppet sem, sőt ellenkezőleg, — erősité az öreg orvos. Folytassa! — Szegény fiú! — sóhajtott ő nagysága. — Két évvel anyám megszökése után atyám újra megházasodott. Apró testvéreket kaptam, kik hajamat húzogatták, füleimet rángatták s ha kezökre vertem, atyám megkorbácsolt. Örültem, ha a házon kívül lehettem, a paraszt gyerekekkel kószáltam az erdőben s akárhogy büntettek otthon, mindig elszöktem. Mostoha anyám tudta előre s mondta is férjének, hogy belőlem nem lesz egyéb, mint csavargó, valami lump, aki szégyent hoz rá. Ha a tanárok az iskolában megdicsértek jó tanulásomért, mostohaanyám tudta, hogy az csak tettetés tőlem, azért mégsem lesz belőlem egyéb, mint lump. A fiatal színész arca nem volt már sápadt, lánggal égett. Tán az erős bortól, tán még inkább a visszaemlékezéstől. — De minek mondom én mindezt el ? Az orvos úr biztatta, hogy csak mondja. — Mikor tizenhatéves lettem, — folytatá az ifjú, — atyám azt mondta, hogy most már magam is kereshetem a kenyeremet. Sokan vannak a testvéreim, sok kell reájok; atyám nem győz még ilyen ingyenélő vén kamaszt is eltartani, mint én vagyok. Nem szóltam semmit, összehajtogattam csekély holmimat. Egy zsebkendőbe befért az egész. Csak másnapig vártam, akkor elindultam, magam sem tudtam hová. Ki a nagy világba. Út nélkül, cél nélkül. — Szegény fiú! — hangzik ismét ő nagysága sóhajtása. — Atyám künn járt a kukoricaföldön. Egy darabig haboztam, elbúcsúztam-e tőle. Nem, gondoltam magamban, nem búcsúzom el. Mi ő nekem s mi vagyok én ő neki ? Eh, tán nem is vagyok fia ? Először jutott eszembe a rút gondolat s örültem, hogy eszembe jutott. Nem tartozunk egymásnak semmivel. Kimentem a kapun, anélkül hogy egy szót szóltam volna bárkinek. A szolgáló látott s utánam bámult, de nem szólított meg; vállat vont és befordult a konyhába. (Folyt. köv.) Egy kártyás életéből. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Néhány nappal később a San Isabel kénesforrások tulajdonosa, mr. Oakhurst ismert csinos kéziratában a következő sorokat kapta: »Kedves Steve! Önnek ajánlatát, Nichol negyedrészének megvételére vonatkozólag, megfontoltam s elhatároztam magamat, ez ügyletbe vágni. Azonban nem tudom elképzelni, mikép lehet az egészből jövedelmet látni, mielőtt azt nagyobb kényelemmel be nem rendezzük a vendégek és pedig elsőrendű vendégek számára értem a magamféle embereket. Egyelőre mindenesetre szükséges a főépületet kibővíteni s legalább is három vagy négy cottage-ot építtetni. Én majd leküldök egy ácsot, ki mindent magára vállal. Nejét is magával viszi. Gondoskodjék ön felölök akkér, mint ahogy a magunkhoz hasonlókról szokott. Alkalmasint magam is lerándulok, mihelyt a marysvillei lóversenynek vége lesz. A bankot azonban ez idényen nem állítom föl. Egyébiránt maradok az ön híve John Oakhurst.« A levél zárszavai többféle gyanitgatásokra adtak okot. — Én elképzelem magamnak, — szólt mr. Hamlin, mr. Oakhurstnak kartársa, kinek e levél szintén kezébe került, — hogy Jack könnyen rászánta magát e sok költségbe kerülő építkezésekre, mert biztos jövedelmet igér s kilátásai óriásiak, ha ő maga rendesen lejő ide. De az, hogy ő ez évben nem szándékozik bankot állítani, s pénzének egy részét építkezésekbe s díszítésekbe verve, miképen horgászsza azt vissza, az nem fér sehogysem a fejembe. Csak arra vagyok kiváncsi, minő tervek lappanghatnak agyában. A »saison« mr. Oakhurstra nézve rendkívül jutalmazó volt s rendkívül megrontó az államtörvény.