Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-15 / 209. szám

Kedd, szeptember 15. 1874. 209. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda.r ■■■■■ ■bihhd Lí ®B® ®BH nginpi Hirdetések “nar’*** Tpfu/ATi fivlT T A Pille -«■físs.*«»* Előfizetési dij: B % J lí fii I Bl V /ll J L B 1 jfm ■ N­ J b­ (Budapest, barátok­ tere, Félévre ■■■ TM ■■■■■ ■■■ HIHil Athenaeum-épület) Negyedévre....................... . .. —KSSSZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a k­ a “ bi ”ta­­b­a Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK" október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat fölkérjük, hogy megrendelésüket szíveskedjenek szeptember végéig annyival is inkább eszközölni, mert az ősz-téli évnegyedekben napi­lapunk közönsége mindig jelentékenyen meg szokott szapo­rodni, s a kiadó­hivatalnak ilyenkor még nagyobb szüksége van rá, hogy a nyomatandó példányok száma iránt jó előre tájékozhassa magát. A lap tartalmát, írói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erők­kel egyesülnek, s irmodorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagy­közönség támogatását, módunkban és kötelessé­günkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a műveit olvasók igényeit kielégíthesse. Erre irányul minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyob­bodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés lírni. V­a­d­n­a­i Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalvá­nyok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 írt, egész évre 16 forint. A hálátlan. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — Erős lélek, — szólt magában Stand néni. S elégedetten tekintett nevelése eredményére. — Érzéketlen gyermek, — szólt magában szo­morúan az orvos úr. Az ő érzékeny szívének könyek kellettek volna, több melegség, több szeretet. Nem szólt, de szemei nedvesek lettek, valahányszor rá gondolt, s olyankor nem volt maradása otthona; a nagy vendégfogadóba kellett sietnie. Ott mindig talált valakit, egy pohár borra, egy partié kalabriászra mindig akadt társ. Kaszinó gya­nánt szolgált az a kis mezőváros honoratiorjainak s a doktor ur itt szokott fogdosni magának vendégeket ebédre, vacsorára s nem mindig szalonképes vendége­ket, mint az a házi nő tisztét végző hölgy savanyú ar­cáról leolvasható. in. A fiatal színész jól látta a lenéző pillantást, mely az idős hölgy szemeiből rá szállt, de úgy tett, mintha észre nem venné. Nem mutatott zavart, de a lángpi­­rosság arcán meghazudtolta a színtett érzéketlenséget. A hölgy, a­nélkül hogy egy szót intézett volna hozzá, kiment. Talán, hogy intézkedjék az ebéd vé­gett. A doktor célszerűnek vélte utána sietni, hogy némi lépéseket tegyen az elfogult hölgy kiengesztelé­sére s a magával hozott fiatal­ember javára. Zengvári Ödön csak néhány töredezett hangot hallott át a másik szobából, de hallotta a megvető szót, mely újra arcába kergette a vért. —­­gyönyörű vendég­­­korhely, csavargó. Az ifjú fölszisszent. Mint a láng átfutott szivén a fájdalom, a keserűség, a gyűlölet, de mint a láng el is lobbant egy perc alatt, csak sötét hamva maradt. Annyi hamu hullt már e fiatal szívre, hogy ki­hűlhetett s megkérgesedhetett volna. Régóta járt a nyomor iskolájába, hol a köznapi lelkek megtanulnak durvák és érzéketlenek lenni. És mégis elpirult, s aztán nyomban utána elsápadt. Csaknem ijesztő halványság terült el arcán. Kalapját szorongatta kezében és fölállt. Egy pil­lanatig habozott, ne hagyja-e el e helyet ? El innen, ki akárhová, dideregni, éhezni, megfagyni az utca­sar­kon ! Inkább megfagyni! De a másik pillanatban már a tompa, keserű ön­megadás hangja szólalt föl keblében. A legnehezebb percen már átesett, már átment a szégyen jármán ,mi érhetné még egyéb ? Az orvos úr belépett. Zengvári Ödön leült és maradt. Igaza volt, a legnehezebb percen már átesett. A visszatérő büszke urhölgy már nem ama lenéző pil­lantással tekintett rá. A vendéget elutasító hidegség­gel fogadta, a szegény elhagyott beteg előtt, ki könyö­­rületre szorul, készségesen kitárta szivét és ajtaját. Ama természetes nagylelkűség, mely e büszke szívnek fenekén rejlett, nem engedte, hogy könyörte­len maradjon a szerencsétlen iránt. A beteg, a nyo­morék, a koldus mindig bizton számithatott pártfogá­sára. Szánakozva nézte a sápadt ifjút s jóakaró kér­déseket intézett hozzá. Nyájas leereszkedéssel kínálta minden tál ételből s mintegy kiengesztelni igyekezett ama sértő fogadtatásért, melyet az első percben iránta mutatott. Az ifjú hallgatag és tartózkodó maradt. A ke­­vély urhölgynek tetszett e magaviselet, melyet a mély tisztelet és alázat kifolyásának tartott. Annyira kü­lönbözött a fiatal ember modora más vándorszínészek lármás, bizalmaskodó, nyegle modorától, hogy ő nagy­sága nyájas leereszkedéssel ama megjegyzést kegyes­kedik ajkain kibocsátni, miszerint látszik, hogy a fiatal ember nemrég van még a színészetnél. — Egy éve, — viszonzá az ifjú kurtán. Ő nagyságát érdekelni kezdte a fiatal ember sor­sa. Lehet, hogy talán jó házból is származott. Vannak példák efféle eltévelyedett fiatalokra, kik megszöknek az iskolából s beállnak ilyen csavargó társaságba. If­júkori könnyelműség, rosz példa, valami csíny, mely miatt szüleik haragjától félnek. ... Ki tudja, mi az ok ? Az ilyen fiatal ember meggondolatlan. A nagy­sága fogadni merne, hogy ennek a fiatal embernek sem igazi neve az a Zengvári. — Nem, nem az a nevem, — viszonzá az ifjú ko­moran. Lám, hogy kitalálta ő nagysága. De nem kar­ja tovább faggatni őt. Ha szükségesnek véli, megőriz­ni családi nevének titkát, ám őrizze meg. Ő nagysága nem veszi azt rész néven, sőt helyesli. Az csak arra mutat, hogy a fiatal­ember szivéből nem halt ki még a nemesebb érzés s kímélettel viseltetik a családi név szentsége iránt. — Nem, nem azért, — viszontá az ifjú még ko­­morabban s csaknem nyersen. De ő nagysága azért tudja, a mit tud. Neki hi­ába mondja a fiatalember. Szegény fiú, ily ifjan és ily elhagyottan! Várjon mint aggódhatnak miatta szülei! — Szüleim ? — viszontá az ifjú és most már igazán nyersen. — Nekem nincs senkim. Senkim a kerek ég alatt. Anyámra keveset emlékszem. Ameny­­nyire homályosan előttem áll, szép, magas, barna nő volt. Körülbelől hat éves lehettem, mikor megszökött egy katonatiszttel. Atyám nem kerestette. Később hal­lottuk, hogy attól a katonatiszttől egy másikhoz ke­rült s atyám azt mondta rá, hogy valami szemétdom­bon fog meghalni. Én sírásra fakadtam s atyám ke­gyetlenül megkorbácsolt. Kilenc éves voltam akkor. A vér végig csurgott kezemen lábamon s úgy vettek föl a cselédek és lefektettek. Ezek az én gyermekkori emlékeim. Stanci néni s az öreg orvos mindketten elször­­nyedve csóválták fejüket. A fiatal színész hidegen meghajtotta magát. — De hisz ez a történet untatja ő nagyságát és a tekintetes urat. .. . — Cseppet sem, sőt ellenkezőleg, — erősité az öreg orvos. Folytassa! — Szegény fiú! — sóhajtott ő nagysága. — Két évvel anyám megszökése után atyám újra megházasodott. Apró testvéreket kaptam, kik hajamat húzogatták, füleimet rángatták s ha kezökre vertem, atyám megkorbácsolt. Örültem, ha a házon kívül le­hettem, a paraszt gyerekekkel kószáltam az erdőben s akárhogy büntettek otthon, mindig elszöktem. Mos­toha anyám tudta előre s mondta is férjének, hogy belőlem nem lesz egyéb, mint csavargó, valami lump, a­ki szégyent hoz rá. Ha a tanárok az iskolában meg­dicsértek jó tanulásomért, mostoha­anyám tudta, hogy az csak tettetés tőlem, azért még­sem lesz belőlem egyéb, mint lump. A fiatal színész arca nem volt már sápadt, láng­gal égett. Tán az erős bortól, tán még inkább a vissza­emlékezéstől. — De minek mondom én mindezt el ? Az orvos úr biztatta, hogy csak mondja. — Mikor tizenhatéves lettem, — folytatá az ifjú, — atyám azt mondta, hogy most már magam is ke­reshetem a kenyeremet. Sokan vannak a testvéreim, sok kell reájok; atyám nem győz még ilyen ingyenélő vén kamaszt is eltartani, mint én vagyok. Nem szól­tam semmit, összehajtogattam csekély holmimat. Egy zsebkendőbe befért az egész. Csak másnapig vártam, akkor elindultam, magam sem tudtam hová. Ki a nagy világba. Út nélkül, cél nélkül. — Szegény fiú! — hangzik ismét ő nagysága sóhajtása. — Atyám künn járt a kukoricaföldön. Egy da­rabig haboztam, elbúcsúztam-e tőle. Nem, gondoltam magamban, nem búcsúzom el. Mi ő nekem s mi va­gyok én ő neki ? Eh, tán nem is vagyok fia ? Először jutott eszembe a rút gondolat s örültem, hogy eszem­be jutott. Nem tartozunk egymásnak semmivel. Ki­mentem a kapun, a­nélkül hogy egy szót szóltam volna bárkinek. A szolgáló látott s utánam bámult, de nem szólított meg; vállat vont és befordult a kony­hába. (Folyt. köv.) Egy kártyás életéből. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Néhány nappal később a San Isabel kénesforrá­­sok tulajdonosa, mr. Oakhurst ismert csinos kézira­tában a következő sorokat kapta: »Kedves Steve! Önnek ajánlatát, Nichol ne­gyedrészének megvételére vonatkozólag, megfontol­tam s elhatároztam magamat, ez ügyletbe vágni. Azonban nem tudom elképzelni, mikép lehet az egész­ből jövedelmet látni, mielőtt azt nagyobb kényelem­mel be nem rendezzük a vendégek és pedig elsőrendű vendégek számára­­ értem a magamféle embereket. Egyelőre mindenesetre szükséges a főépületet kibőví­­teni s legalább is három vagy négy cottage-ot építtet­ni. Én majd leküldök egy ácsot, ki mindent magára vállal. Nejét is magával viszi. Gondoskodjék ön felö­lök akkér, mint ahogy a magunkhoz hasonlókról szo­kott. Alkalmasint magam is lerándulok, mihelyt a ma­­rysvillei lóversenynek vége lesz. A bankot azonban ez idényen nem állítom föl. Egyébiránt maradok az ön híve John Oakhurst.« A levél zárszavai többféle gyanitgatásokra ad­tak okot. — Én elképzelem magamnak, — szólt mr. Ham­lin, mr. Oakhurstnak kartársa, kinek e levél szintén kezébe került, — hogy Jack könnyen rászánta magát e sok költségbe kerülő építkezésekre, mert biztos jö­vedelmet igér s kilátásai óriásiak, ha ő maga rende­sen lejő ide. De az, hogy ő ez évben nem szándékozik bankot állítani, s pénzének egy részét építkezésekbe s díszítésekbe verve, miképen horgászsza azt vissza, az nem fér sehogysem a fejembe. Csak arra vagyok ki­váncsi, minő tervek lappanghatnak agyában. A »saison« mr. Oakhurstra nézve rendkívül ju­talmazó volt s rendkívül megrontó az államtörvény.

Next