Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-16 / 210. szám
Szerda, szeptember 16. 1874. 210. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre...........................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« Megváltozik lassankint a világ Megváltozik lassankint a világ. — Ugye te kedves, lelkem jobb fele ? — Bármerre nézünk, bárhová megyünk: Körülünk suttog a múlás szele. Fényben, virágban koldusabb lett Az egykor olyan gazdag kikelet; Szelidebb gyász közt hullat őszszel A ritkuló lomb sárga levelet. Halkul a zaj, a szenvedély zaja, Mely úgy viharzott szivünk mélyein; Nincs küzdelem már, mely halálra ver, Bár boldogsággá olvad benn a kín. És mintha künn is csöndesebbé Vált volna minden néhány év alatt. Mi megriasztna, annyi rémből — Most már mosolyghatsz — semmi sem maradt.! S ábrándjaink? Az a nap hűvösebb, Bizonynyal érzed te is, kedvesem! Csalóka képet most már nem teremt A képzeletnek délibábja sem. Ám a valóság, abba mélyed A csöndesülő, tiszta érzelem . A szétfoszott álmok helyébe Lelkünk nyugalmát hozta a jelen. S van-e okunk azért kesergeni, Hogy ily alakot öltött a világ ? Hogy biztos révből nézhetjük, miként Röpül tovább a lázas ifjúság? A nyugalom bennünk s körültünk Szentelt napok derűjét önti szét, S mi, férj s nő, együtt ünnepeljük A szerelemnek csöndes ünnepét I Névy László: A h á 1 á 11 a n. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) Mintha az emlékek mindegyre komorabb árnyékot vonnának lelkére, a fiatal színész homloka mindinkább elborult. — A konyhából fris kalács és pecsenye szaga hatott ki. Éhes voltam, dél felé járt az idő, de nem maradtam ebédre. A kertben teleszedtem szilvával a két zsebemet, az volt ebédem és vacsorám aznap. Körülnéztem, mint valami tolvaj, hogy nem látnak-e. Amint ki akartam fordulni, mostoha anyám gyermekeit pillantottam meg. A fűben ültek és játszottak. A legnagyobbik csufolódva kiöltötte rám a nyelvét s a három kisebb utánozta példáját. Szép uj ruha volt rajtok s kékszalagos kis szalmakalap a fejükön. Összehasonlítottam a saját kopott, ócska ruhámmal s a fakó, zsíros kalappal, mely fejemet födte. Elfogott a düh s végtelen keserűség ömlött át szivemen. A gyermekek gúnyolódva kiabáltak utánam s rothadt almával hajigáltak. Egy épen az arcomba csapódott. Mintha még most is érezte volna, megrázkódott a fiatal ember, aztán halkan, tompán folytatá: — Visszafordultam s kivettem hosszú tollkésemet, a ki megmoccan, halál fia. Reszkettek s engedelmeskedtek. Megetettem velek a mennyi rothadt almát a fa alatt találtam, aztán összehasogattam szalmakalapjaikat, levetkőztettem őket egy ingre s ruháikat bedobtam abba a nagy pocsolyába, mely a kertünk alatt elterült. O nagysága már nem sóhajtott, a szánakozás iszonynyá kezdett változni keblében. A fiatal ember rideg, tompa hangon folytatá: — Megbetegedtek mind. A legkisebb nyavalyaszoros lett, úgy hallottam. Én nem láttam őket azóta. Hallottam, hogy atyám esküdözött, hogy agyonlő, ha megtalál. De nem keresett föl. Én egyenest Pestnek tartottam s el is jutottam oda rettenetes nyomorult állapotban, kiéhezve, rongyos csizmában, tetőtül-talpig porosan, sárosan. Anyámnak valami nagybátyja lakott ott, penzionátus helytartósági hivatalnok, akit mi sohasem láttunk s csakúgy hallomás után tudtam, hogy a világon van. Összehúzódó, zsugori agglegény volt, hanem szerencsés percben találtam, oly időben épen, mikor megnyílik az ilyen összegémberedett szív is. Később aztán megbánta, hogy befogadott, hanem már hozzám szokott s nem könnyen bírt nélkülözni.Én tisztítottam a csizmáját, én főztem reggel a kávéját. Magam csak egy száraz zsemlét kaptam. A nagysága mindinkább elidegenedve hallgatta a fiatalember elbeszélését. Csúnya történet, dikdált nép, kikkel ő nagysága nem szeret foglalkozni. — Három évig voltunk együtt, nagybátyám és én. Ez egész idő alatt nem vert meg soha, mert gyönge, roskatag öreg ember volt, én pedig csontos, erős fiú, aki egy szorítással megfojthattam volna. Talán eszében is forgott ez nem egyszer. Minden éjjel kizárt szobájából s rátolta az ajtóra a nagy kettős vas reteszt, nekem a sűtetlen előszobában kellett hálnom. Jól tette, a pénzét őrizte.— Kern jól tette, — szólt közbe az orvos arraszólólag. — Miért ? Az embernek veszedelmes gondolatai , támadhatnak, mikor éhezik és fázik. A csizmámnak nem volt talpa, úgy jártam a fagyos sárban tél idején. De legalább iskolába járatott nagybátyám. Úgy okoskodott, ha tanulok és valami lesz belőlem, idővel még vissza is fizethetem neki, amibe tartásom kerül most. Eölitt mindent pontosan, egy kétkrajcáros zsemlét sem felejtett ki. Az ócska rongyos ruhákat, melyeket kaptam tőle, teljes árban jegyezte föl,amennyit ő fizetett azokért új korukban. Nem csalt meg, lelkiismeretesen megmutatta a szabó-kontót. Oh, a becsületességre sokat tartott. Százhúsz percentet vett a szegény megszorult adósoktól s lenyúzta a bőrüket, de hozzá nem nyúlt volna idegen pénzhez. Ha valaki tévedésből pár krajcárral többet adott, visszavitte neki s ha egy hatost talált az utcán, addig nem nyugodott, mig föl nem kereste, hogy ki vesztette el. Az öreg orvos azt gondolta magában : hitvány ember volt mégis, akármilyen becsületes. Ő nagysága orrát fintorította: fi done! A fiatal ember keserű gúnynyal folytatta: — Becsületes ember volt és okos. Össze tudta egyeztetni e két ellenkező végletet, amit az emberek oly ritkán tudnak. Kitűnően értett a számítás mesterségéhez. Én kettős hasznot hajthattam neki. Egyet jelenleg, amennyiben egy inás helyét pótoltam s kevesebbe kerültem, mint bármily más cseléd; másikat a jövőben, ha kifizetem jelenlegi tartásom költségeit. Természetesen a kamatokkal együtt. Minden évnegyedben kötelezvényt kellett adnom róla, melyben becsületszavammal kötelezem magamat a nevezett öszszegnek lefizetésére egy évvel doktori diplomám megszerzése után. — Ah, doktori diplomája után, — szólt közbe az orvos úr. — Igen, — viszonzá a fiatal ember. — Nagybátyám jó sokáig várhat. Hanem akkor még nem tudtuk, sem ő, sem én. Bennem égett a vágy, hogy egykor megszerezhessem azt a pénzt s oda dobhassam lábához. Ah, mint gyűlöltem s mint utáltam ez embert ! A szenvedély föllobanása volt ez egy pillanatig, láng csapott a fiatalember arcába, szemeibe, de a következő percben már mérsékelni tudta magát s hideg, nyugodt, metsző hangon folytatá: — Nagybátyám oly életpályát óhajtott számomra, hol biztosítva legyen, hogy megkapja a pénzét. Magam is olyat akartam. A pénzvágy befészkelte magát szívembe, vagyont óhajtottam szerezni, kincseket öszszehalmozni. Hallottam beszélni híres orvosokról, kiknek aranyakkal fizetnek minden percet. Orvos leszek, gondoltam magamban. Nagybátyám helyeselte. Talán számított már arra is, hogy ingyen fogom gyógyítni, ami nála, gyakran betegeskedvén, nem csekély kiadást képezett. Ő nagysága homlokán redők húzódtak össze. Sajnálni kezdte, hogy ez elbeszélést megindította. Ő nagysága nem alázza le magát odáig, hogy véleményt nyilvánítson ebben a dologban, de a fiatal ember észrevehetné, hogy ő nagyságát untatják ezek az andelikát históriák. Az ifjú nem látszik észrevenni az urhölgy arcán a roszaló kifejezést, vagy nem sokat törődött vele. Csak folytatá: — Harmadfél évig jártam az orvosi tanfolyamra. Tanáraim dicsérték, hogy szorgalmas vagyok; nagybátyám fölemelte az évnegyedes díjat. Hiszen ha oly kitűnő orvos válik belőlem, akkor kissé többet is fizethetek. Elnyeltem a szavakat, melyek a nyelvemre tolultak, hisz én ennek az embernek végre is hálával tartoztam. Nélküle földönfutó, csavargó lettem volna; ő segít tisztességes állásra a világban. Oly gyakran elmondta azt nekem, hogy nem lehettem az iránt tudatlanságban. Oly gyakran dicsekedett saját jótéteményeivel s oly kevésre becsülte az én csekély szolgálataimat, hogy parányiságom érzetében, mint valami égi nemzőre kellett a porból föltekintenem. — De hát miért hagyta ön abba az orvosi pályát ? — kérdő Lépes doktor úr, kit most már főleg az érdekelt. — Lám, lám, kollegák lehettünk volna. — Nem való voltam a tisztességes emberek sorába, — felelt a fiatal ember komoran. — Mostoha anyám azt előre megmondta. Egyszer este rá hagytam magamat beszélni egy iskolatársamtól, hogy menjek vele színházba. Ah, mily tündérvilág tárult ki itt , előttem! Társam nevetett az én naiv csodálkozásomon , én gyönyörben úsztam. Mikor eloszlott a tündérvilág s kiléptünk ismét a rideg valóságba az utcára, akkor jutott csak eszembe, mit fog mondani nagybátyám, hogy ily késő ideig elmaradtam? Pirongatásra számítottam s elszontyolodva ballagtam hazafelé. Társam el akart vinni vacsorára is, de nem mentem. Szepegtem, mint valami gyermek, aki csínyt követett el. Gúnyos mosoly futott át ismét ajkain. (Folyt, köv.) Egy kártyás életéből. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) — És ezért még inkább rám kellett volna ismernie! Hát ki alakított engem ennyire át? Ön egy gyámoltalan, nyomorék, beteges, szegénységben élt nőt látott bennem egykor, ki saját kezeivel varrt ruhát viselt s ön életet, egésséget, erőt és jólétet adott neki. Ön az, ki engem mindezekben részesített, mint azt önmaga is jól tudja, uram! Minőnek találja ön művét ? Ezt mondva a nő, ruhája oldalredőit kissé emelitve, kecsteljesen meghajta magát. Aztán egyszerre a legszívélyesebb arcot öltve , mind a két kezét oda nyújta. Erősen meg vagyok győződve, hogy olvasónőim nagyobb része e beszédet kihívónak, nőietlennek találja, de mindamellett tartok tőle, hogy ez, mr. Oakhurstnak rendkívül tetszett. Nem mintha ily előzékenység a szépnem részéről szokatlan lett volna előtte, — hanem hát őt ilyesmihez a színfalak világában s ezekhez hasonló légkörben szoktaták, nem a zárdát vagy ezzel rokon sphárákban, a hová ő mrs. Deckert sorozni szerette. Midőn egy betegágyához kötött párritánnő, egy szenvedő szent, ki fájdalmait ascetaitű-