Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-01 / 223. szám
oltárképek, az állomások, szenteltvíz-tartók s minden egyéb tárgy époly idegenszerűnek látszott előtte, mint például önök előtt, szép olvasónőim, a kairói mecset fülkéjében levő feliratok. Mintegy huszonöt éves lehetett e nő, azonban jól meg kellett figyelni, hogy idősebbnek ne nézze a szemlélő. Noha fekete szeme élénken, ragyogott, alját kékes vonal költté, halvány arca s színtelen ajka szenvedést árult el; mindamellett is ama bizonyos merészség és vidámság, mely tekintetében mutatkozott, élénk ellentétet képezett betegesnek látszó külsejével. Öltözékében szintén a hanyagság és keresettség bizar vegyületét lehetett észlelni. Művirágokkal díszített rózsaszinka lapkája inkább beillett volna esti pongyolához. Kasmir nagykendője, amelyről egy nagyvilági nő gyakorlott szeme legott észrevette volna, hogy annak e nő nem első tulajdonosa volt — oly ócska kartonszoknyát takart, a melynek rése legfelebb húsz sous-ba kerülhetett. Végre lábait oly cipők fedték, melyeken meglátszott hogy nagyon sokat szenvedtek a kimélytelen kövezettől. Mert tudni kell, szép olvasónő, hogy az asphalt-járdának akkor még hire-hamva sem volt. E hölgy, kiről önök kitalálhatják, mily állást foglalt a társadalomban, ama kápolna felé közeledett most, a hol de Piennes asszony ájtatoskodott s miután egy pillanatra nyugtalan s félénk tekintettel szemlélte az épen távozni akarót, közeledett hozzá. — Nem tudná-e nekem megmondani, asszonyom, — szólt kedves nyájassággal s szelíd mosolylyal, — kihez fordulhatnék én itt a végett, hogy egy viaszgyertyát gyujtathassak ? E beszéd idegenebből hangzott de Piennes aszszony fülében, semhogy egyszerre megérthette volna. A hölgynek világosabban kellett magát kifejeznie. — Nagyon szeretnék itt a szent Rókus-egyházban viaszgyertyát gyújtatni, de nem tudom, kinek adjam a pénzt. De Piennes asszony sokkal fölvilágosultabb hive volt az egyháznak, semhogy az efféle népies babonákra valamit adott volna. Mindamellett sem nevette azokat ki, mert az áhitatosság minden nemében van valami megható, bármily közönséges legyen is az. Elgondolva, hogy e nő valamely fogadást, vagy effélét akar teljesíteni, másrészt pedig szánalommal tekintve végig a rózsaszínkalapos nő öltözékén, szívélyesen mutatott a közeledő egyházfira. Az ismeretlen hölgy megköszönvén az útbaigazítást, odafutott e férfihoz, ki őt legott megérteni látszott. Mig de Piennes asszony fölvette imakönyvét s fátyolát elrendezgette, látta a mint a fiatal nő egy kis tárcát vett ki zsebéből s egy ötfrankost adott át az egyházfinak, ki nyájas mosolylyal hallgatott a suttogó leányra. Mind a két nő egyszerre hagyta el az egyházat, de a viaszgyertyával áldozó nő sokkal gyorsabban lépdelt, úgyhogy de Piennes asszony csakhamar elveszte őt szem elől, noha ő is ép abban az irányban haladt. Amaz utca szögleténél azonban, ahol ő lakott, újra találkozott a hölgygyel, ki ugyancsak rejtegetni igyekezett azt a négyfontos kenyeret, melyet a szomszéd boltban vett. Midőn de Piennes asszonyt meglátta, lesüté a fejét s elmosolyodott, megkettőztető lépteit. Mosolyával mintegy ezt látszott mondani: »Nos, mit tehetek én arról, hogy szegény vagyok? Ám nevessen ki ön. Jól tudom én azt,hogy rózsaszín kalapban és kasmir-kendőben nem szoktak kenyeret vásárolni.« Az álszemérem, lemondás és kedélyesség eme vegyülete nem kerülte ki de Piennes asszony figyelmét. Nem minden szánakozás nélkül gondolt e leánykának látszólag mostoha körülményeire. »Az ő kegyessége — mondá magában — sokkal méltánylandóbb, mint az enyim. Valóban ő jóval nagyobb áldozatot hoz tallérjának fölajánlásával, mint midőn én a feleslegből juttatok a szűkölködőknek, a nélkül hogy azt a legkisebb mérvben is megérezném.« Majd eszébe jutott az özvegy két fillére, mely kedvesebb volt isten előtt, mint a dúsgazdagoknak hánykolódva adott alamizsnái. »Én nem gyakoriok elegendő jótékonyságot, — tűnődött tovább, — legalább nem teszek annyi jót, amennyit tehetnék.« Efféle szemrehányást téve magának, érkezett haza. A viaszgyertya, a négyfontos kenyér és főleg a szegény leány egyetlen nagy pénze: az ötfrankos tallér bevéste de Piennes asszony emlékébe a fiatal hölgy alakját, úgy tekinte őt, mint a kegyesség mintaképét. Gyakran találkozott aztán vele a templom melletti utcában, de az egyházban soha. Valahányszor ez ismeretlen hölgy de Piennes asszony mellett elhaladt, mindannyiszor lesüté a fejét s édesben mosolygott. E szelid mosoly nagyon tetszett de Piennes aszszonynak. Úgy szeretett volna alkalmat találni, melylyel azt a szegény leányt maga iránt lekötelezhesse, ki eleinte mindjárt érdekeltséget, majd szánakozást ébresztett benne, mert észrevette, hogy a rózsaszín kalap fakulni kezd, a kasmir-kendő pedig eltűnt. Kétségkívül visszavándorolt az a zsibárushoz. Annyi bizonyos, hogy szent Rókus nem fizette százszorosan vissza azt az áldozatot, melyet neki a leány hozott. Egy nap de Piennes asszony egy koporsót látott a szent Rókus-egyházba Anni, mely után egy szegényes öltözetű, fátyoltalan kalapé, ember lépdelt. Olyan kapunyitogató embernek látszott ez. A viaszgyertyás hölgygyel már egy hó óta nem találkozván de Piennes asszony, az jutott eszébe, vájjon nem e leányt, temetik-e most ? Mi sem látszott valódbszínűnek, mert hiszen ő oly sápadt, oly sovány volt, midőn, de Piennes asszony vele utószór találkozott. Tudakozódott az egyházfinál, ki aztán megkérdezte a koporsót követő embertől a halott kivoltát. Ez azt válaszolta, hogy ő a Nagy Lajos-utcának egyik házában kapus, s miután az elhunyt Guillot asszonynak sem rokonai sem barátai nincsenek, csupán egy leánya: ő— a kapus — jószívűségből kiséri a koporsót, hogy legalább legyen valaki jelen a temetésénél. De Piennes asszony azonnal azt hitte, hogy a halott amaz ismeretlen nő, ki bizonynyal nyomorban halt el, gyámol nélkül hagyva hátra leánykáját, s föltette magában, hogy legott tudakozódni fog ama lelkész utján, kit ő rendesen jótékony adományainak kiosztásával szokott megbízni. Másnap, midőn hazafelé kocsizott, egy átvonuló taliga tartotta vissza pár percig útjában. Szórakozottan tekintve ki a kocsiból, egy szegletkő mellé húzódva látta amaz ismeretlen leányt, kit ő már halottnak vélt. Azonnal ráismert, noha sokkal halványabb és soványabb volt. Gyászruhát viselt, de nagyon szegényeset s a keztyű és kalap is hiányzott nála. különös arckifejezése volt. Szokott mosolya helyett merev komorság ült vonásain s nagy fekete szeme törődött volt. De Piennes asszony felé forditá e leány tekintetét, a nélkül hogy ráismert volna, mert hát ő mit sem látott. Egész lényéről nem annyira a fájdalmat, mint inkább bizonyos vad elhatározottságot lehett leolvasni. (Folyt. köv.) Lamartine levelezése. (A negyedik kötet.) Számot adtunk már a nagy francia költő levelezésének három kötetéről, elmondva, hogy mennyi ékesszólást, mennyi kellemet és mily fesztelen egyszerűséget lehet azokban találni.Most jelent meg a negyedik kötet. A harmadiknak végén ép akkor váltunk el Lamartinetől, midőn keleti utazására készült. De bár az olvasó már várja, hogy a következő kötet elején mindjárt útra kelt, Plovencben tartóztatják őt kancellári kötelességei, mely hivatalát azonban mindinkább megunja. Érdekes az a józan és tiszteletteljes levél, melyet anyjának ir e tárgyról 1827 november tizedikén.Ugyanez évből valók a Dumont lelkészhez intézett levelek is, melyek érdekesek, mivel Lamartine természetének egy eddig igen kevéssé ismert oldalát mutatják. A szívélyes viszony Dumont-nal, az egyszerű falusi pappal, jobban megérteti velünk, hogy mi indíta Lamartine-t a »Jocelyn« című szép költeménye írására. Néhány hónappal később végkép megunja a diplomáciát és már észre lehet venni kívánságát, hogy »nemzetét a kamarában képviselje.« 1828 június 12-dikén Virieu-höz intézett levele szintén igen érdekes, s látszik abból, mennyire nagyobbra becsüli Lamartine a földművelést az iparnál. Ugyanez év végén, visszatérve Franciaországba, többet foglalkozik költeményekkel, mint valaha. Ezt mutatja Virieu-höz december 11-dikén intézett levele is: »Mikor verselek, akkor keveset írok, tehát ma csak egy szót intézek hozzád.« De ami e levelezés fő érdekét képezi és a mi oly vonzóvá teszi, az amaz értelmi lelki szabadság, melyet minden lapon találunk. Mindenütt józan ítélet, magas felfogás, igazságos és elnéző ész mutatkozik e bizalmas, barátságos és néha oly vig beszélgetésekben. 1829 március 16-kán Virieu-hez irt levelében különös megjegyzést tesz diplomáciai pályájáról: »Oh mennyire igaza volt Ninon de Lenclos-nak, midőn azt mondá: »ha valaki ilyen életet ajánlott volna nekem, inkább felakasztottam volna magamat.« Nevetni fogsz, hogy épen Ninon-t idézem, én aki őt mindig megvetettem, de ez azért van, mivel most Saint- Evremond-t olvasom s néhány levelet találtam benne, melyek igazán elég jók. Ami Saint-Evremond-t illeti, mindig oly kedvesnek találom, és oly eszes és talán még egyszerűbb, mint Voltaire. Jó régi emlékpénz, a Pericles képével. Az ilyen fajta emberek már eltűntek.» Figyelme azonban mindinkább a politika felé van fordítva, s nincs érdekesebb, mint ama lassú, de következetes és határozott változást kísérni, mely eszméiben történik. Látni fogjuk, mint megy át észrevétlenül a régi világ elveiből az alkotmányos monar- chiák elveire és aztán a köztársasági eszmékre. Gyakran legbizalmasabb leveleiben annyira helyes nézeteket mond ki, melyek az olvasót meglepik. Nemcsak hogy jól felfogja az eseményeket, de néha meg is jósolja, így 1829 augusztus 16-dikán, tizenegy hónappal a forradalom előtt, ezeket írja: »Köztünk legyen mondva, most már hiszek oly forradalom lehetőségében, mely ez uralkodó családot le fogja dönteni.« Három hónappal később kegyetlen csapás éri költőnket. Lamartine anyja meleg fürdőt vevén, a kádban szerencsétlen véget ér, mivel a forró víz csapja hirtelen megnyílt, Mâcon-ban történik ez a szerencsétlenség. Lamartine ekkor Párisban volt. A részleteket óráról órára, Lamartine Alfonz neje adta tudtát Virieu-nek. »Mindennek vége van, — írja e nő. — Az angyal már az égbe szállott. De mi lesz Alfonzból ? Kérje meg Alain urat, hogy el ne hagyja Alfonz-t, se éjjel, se nappal.« Egy hónappal később Lamartine maga írja La Grange grófnak: »Anyám reám nézve életem fele volt. Elvesztettem létem jobb felét, okát és célját is.« Virietnek pedig így ír: »Folytatni fogom életem futását, mely sokkal célnélkülibb, sokkal szomorúbb, mióta anyám nem osztozik velem e földön semmiben. Ez igazi csapás, igazi lecke volt, a legkeményebb, melyet valaha éreztem. A többit még el lehetett felejteni, helyrehozni; de ennek nincs orvossága ; csak örökös emlékezete marad fen, és egy kimondhatlan úr, mely azt mondja: minden el fog múlni!...« Aztán 1830 március havában csakugyan föllép a politikai szónok és lapszerkesztő pályájára. Nem különös-e látni, hogyan ír Yirieu-höz július 8-dikán, három héttel a forradalom előtt, a legitimista párt dühös együgyűségéről: »Vergődjünk ki belőle, — mondja,— amint csak lehet, fogadjuk el az igazat; az erő csak az igazban van. Márpedig Franciaországra nézve az igaz nem lehet oly kormányforma, mely sajnálkozásból, megbánásból, az arisztokrácia, theokrácia, vagy korlátlan hatalom emlékeiből áll. Egyedül az ész valódi szükségeiben rejlik az, a becsületes honfiak, a legszélesb körű érzelmek és különféle érdekek együttműködésében.« S hogyan védi októberben Virieu ellen a forradalmi eszméket: »Hogy 1789 csúfnak tessék, ahhoz az kellene, hogy a mit feldöntött, az szép lett volna. E kérdésre, e tárgyra nézve folt van szemedben. Olyan eszme, melyet az egész világ fölkarol, megért, vall és véd, nem lehet tévedés, csak a tökéletlen alkalmazásában rejlik, de nem önmagában. Sok század fog talán sírjaink fölött elzajlani, mielőtt ez eszme megtalálja valódi alakját; de minden arra mutat, hogy borzasztó vérözön és ezer nyomorúság után végre is meg fogja találni s akkor a világ átalakul. Az emlékek, a bánat, a szokások, a megrögzött gondolatok és személyi állások sokáig csalódásban ringatják az embereket; de fiad már nem fog úgy gondolkodni, mint te, sem az ő fia nem úgy, mint ő. De mit használ a vita ? A világ útban van.« S halljuk most szigorú ítéletét a királypártiakról. »Áldozatokat másneműeket, mint a minőket és a szoros illedelem kíván, a királypártiaknak tenni nem fogok. Nem hazudhatom magamnak. Meg vagyok arról győződve, hogy önkénytesen, jókedvvel, készakarva okozták Franciaország és Európa vesztét, és ha a jó vitéz tízszer bízná újra kezükre, tízszer és ezerszer vesztenék el azt. Többet tudok ezekről, mint te... Ismerem az álarcokat és megvetem « Idézzünk még egy gyönyörű lapot, melyet Virieu-höz 1831 január 30-dikán intéz : »Elgondolom, mily nevetséges akár a királypárti, akár a köztársasági érzelmű embernek, akár a saint-simonistának, állandóról álmodozni ez ideiglenes alkotással szemben. Minden halad a századokkal, minden fölemelkedik és összeroskad, minden képződik, átalakul, megváltozik, elenyészik, és mi panaszkodunk, hogy társadalmi számításaink, melyek ismeretlen alapon nyugosznak, összeomlanak időről-időre... És mondogatjuk, mint a gyermek: újra fel fogjuk építeni e kártyavárat és az egyszer örökkévaló lesz! Mily balgaság! Semmit sem fogunk fölépíteni. Újat fogunk találni, 972