Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-14 / 234. szám
Gaillot Arséne. (Francia beszély.) Irta Prosper Mérimée. (Folytatás.) Miksa, a nélkül hogy föl lett volna szólítva, követte de Piennes asszonyt; haza kísérte, sőt be is ment hozzá. Leültek mind a ketten és jó ideig vesztegeltek szótlanul egymás mellett, mig végre a delnő törte meg a csöndet. — Annak a szegény leánynak az állapota szerfölött elszomorít engem, úgy látszik, nincs remény a fölgyógyulásához. — Találkozott kegyed az orvossal ? — kérdé Miksa. — Mit szólt az orvos ? De Piennes asszony lehajta a fejét. — Azt mondta, hogy e szegény leánynak még csak néhány napja van hátra ezen a világon. Ma reggel az utósó kenetben is részesült. — Úgy fáj őt így látnom, — szólt Miksa az ablakhoz lépve, valószínűleg hogy fölindulását elpalástolja. .— Valóban rettenetes az, az ő korában kimúlni, — szólt de Piennes asszony szomorúan, — de ki tudja, várjon ha tovább élne, nem nagyobb szerencsétlenség lenne-e az rá nézve ? . . . Midőn őt a gondviselés a haláltól megmentette, időt engedett neki a megbánáshoz ... Ez nagy kegy volt, melyet most ő sem győz eléggé méltányolni. Dubignon apát nagyon meg van vele elégedve. Nem kell őt oly nagyon sajnálni, Miksa! — Én nem tudom, várjon sajnálatraméltók-e azok, akik fiatalon halnak el, — viszont az ifjú kissé hevesen. — Én részemről fiatalon szeretnék kimúlni. Ami engem leginkább szomorít, hogy azt a leányt oly szerfölött szenvedni látom. — A testi szenvedés gyakran üdvös hatással van a lejekre . . . Miksa, anélkül hogy egy szót is válaszolt volna erre, a terem egyik végében ült le, az ablak függönye által félig beárnyalt zugban. De Piennes asszony munkához látott s szeme az előtte levő hímzésen nyugodott, de azért úgy érzé, mintha Miksa tekintete rája nehezült volna, mint valamely súlyos teher. E tekintet, melyet ő kerülni igyekezett, úgy hitte, hogy ujjain, vállain, homlokán tévedez. Sőt úgy tetszett neki, mintha lábain vesztegelne az ifjú szeme és sietett is azokat ruhája uszálya alá vonni. Van talán mégis valami igaz a delejes áramlatban. — Ismeri-e kegyed, asszonyom, de Rigny tengernagyot ? — kérdé hirtelen Miksa. — Ismerem egy kissé. — Egy szívességre szeretném kegyedet fölkérni ... ha egy ajánló levelet adna kegyed nekem ő hozzá . . . — De hát miért ? — Néhány nap óta valamit tervezgetek, — viszonzá Miksa erőtetett vidámsággal. — Magamba szándékozom térni s szeretnék jó keresztyénhez méltó tettet vinni véghez; csak arra nézve nem jöttem még tisztába, mikép teljesítsem azt . . . De Piennes asszony komoly pillantást vetett az ifjúra. — Mindjárt elmondom, mire határoztam magamat, — folytatá az ifjú. — Sajnos, hogy nem tanultam a gombolyaggal bánni, de hiszen e hiányt még pótolni lehet. Egyébiránt a fegyvert meglehetősen tudom kezelni ... és megvallom kegyednek, rendkívüli vágyam keletkezett, Görögországba menni s néhány törököt leszabdalni a kereszt dicsőségére. — Görögországba! — kiálta föl de Piennes asszony, elejtve gombolyagát. — Igen, Görögországba. Itt én tétlenségben veszteglek, unatkozom, mire sem vagyok alkalmas, nem tudok hasznot hajtani s nincs a világon senki, a kinek valami jót tehetnék. Miért ne mennék én babérokat aratni, vagy fejemet kockáztatni egy jó ügyért ? Különben, én nem is látok más módot, hogy érdemet vagy dicsősséget szerezzek. Képzelje csak asszonyom, mily tisztesség lesz az rám nézve, ha ilyesmit fogjnak az újságban olvasni . .. »Tripolitzából írják nekkünk, hogy Salligny Miksa a legvérmesb reményű ifjú hellén barát a szent ügy, a vallás és a szabadság iránti lelkesültségnek áldozata lett. A vad Kursid pasa, mellőzve minden kíméletet, lefejeztette . . .« Ez az, a mi legroszabb esetben érhet, nemde, asszonyom ? S keserűen nevetett. — Komolyan beszél ön, Miksa ? Csakugyan Görögországba szándékozik utazni ? — A legkomolyabban beszélek, asszonyom; hanem igyekezni fogok, hogy halotti jelentésem mentül későbben jelenhessen meg. — De hát mit fog ön tenni Görögországban ? Hiszen a harcosoknak nincsenek ott hiányában . . . Én meg vagyok győződve, hogy önből jó katona lenne, hanem . .. — Gránátosnak való ember vagyok, öt láb tíz hüvelyk! — kiálta föl talpra szökkenve.— A görögöknek nem lenne jóizlésük, ha ily újoncot nem fogadnának be. Tréfán kívül, asszonyom, — tévé utána, egy támlásszékbe vetve magát, — én azt hiszem, ez a legokosabb, a mit tehetek. Én Párisban nem maradhatok ; (e szavakat némi keserűséggel ejté ki,) engem itt csak a szerencsétlenség üldöz s százféle kellemetlenségnek vagyok kitéve . .. Nincs erőm itt maradni . . . Egyébiránt még erről bővebben is beszélhetünk, mert nem mindjárt utazom ... de mégis elutazom . . . Bizonynyal, el kell utaznom, hogy betölthessem nagy feladatomat. Tudja-e kegyed, hogy én pár nap óta már tanulgatom is a görög nyelvet. »Zooé mou sas agapoo.« Oh mily gyönyörű nyelv ez! Nemde? De Piennes asszony olvasván lord Byront, emlékezett e görög mondatra, mely röpke iratai egyikének refrainjét képezé. A fordítás, mint tudhatják olvasóim, hangjegyekkel is el van látva s igy kezdődik: »Életem, szeretlek én!« (Görögországban nagyon lekötelező, nyájas kifejezéssel élünk , midőn valakit »élet«-ünknek nevezünk.) De Piennes asszony kárhoztatta jó emlékezőtehetségét ; őrizkedett megkérdezni, mit jelent az a görög mondat s csak attól félt, mikép arca el találja árulni, hogy ő azt megértette. Miksa odaült a zongorához s ujjaival egy futamot téve rajta, néhány mélabús akkorodot játszott el. Aztán hirtelen fölkapva kalapját, de Piennes asszony felé fordult s kérdé, nem szándékozik-e estére Dorsenay asszonyt meglátogatni ? — Azt hiszem, meg fogom őt látogatni, — viszonzá a nő némi habozás után. Az ifjú kezet szorítván a delnővel, rögtön eltávozott, mig ez egy addig soha nem tapasztalt nyugtalanságot érzett lelkében. (Vége köv.) A természet köréből. .. Egy csöpp vízben. Nemde olvasom, szép a tiszta, ragyogó harmat- ] csöpp, mely a félig nyílt májusi rózsa kelyhében remeg? Nemde elbájoló a szökőkút kristályvize, mely mint ezüst oszlop áll a jégben, szivárványszínű lebegő vízporral borítva? Nemde mindez üdítő, szép? Önts már most e kristályvízből egy keveset egy kis pohárba, melynek fenekén száraz moha vagy murva van, aztán tedd ki e kis készüléket a szép, ragyogó verőfényre, s hagyd ott néhány napig. Ily módon a víz kissé megsárgul, s műneve »öntelék« lesz. Tégy aztán ez öntelékből a napgórcső üvegére egy csöppet. A napgórcsövet Lieberkühn találta föl ezerhétszázharmincnyolcban. Ez egy laterna-magica-szerű készülék, melynek csöve a legfinomabb górcső-lencsékből áll. E cső elé kell tenni a vizsgálandó tárgyat, melyet a készülék mögötti erős fény a górcsövön át megvilágít, s sok ezerszeresen megvilágított képe valamely fehér fal vagy vászon által fogható föl. A tárgy megvilágítására rendesen a Drummondféle fényt használják. Az éleny és köneny-gazométerek csövei egy közös csőbe bocsátják e két légnemet, úgyhogy két térfogat köneny egy térfogat élenynyel vegyüljön, s a veszedelmes durrgáz jöjjön létre. A cső végén e gáz minden veszély nélkül meggyujtható s akkor igénytelen, kis halványkékes lánggal ég. E kis láng azonban minden eddig ismert hőt fölülmúl, s még az erényt is megolvasztja. Ha már most e lángocskát kis krétahengerben égetjük, vakító fehér fény áll elő, mely fény az eddig előállított fények között a legerősebb. E készülék képezte az Ehrenberg berlini tanár hajóját, melynek segítségével egy új világ Kolumbusa lett. Igen, a parányvilág egy egész új, ismeretlen világ, melyben minden vízcsöpp legalább is egy-egy ország. Meglepő látvány egy ilyen országba betekinteni. A vásznon, melyre a napgórcső a tárgy képét veti, egy nagy, két-három öl átmérőjű fénykör látszik, melyben a vízcsepp lakosai mozognak. Az első pillanatban kábító e roppant nyüzsgő színes hangyaboly. A szem káprázik a sok phantasztikus tarka alak sürgölődésétől. A másik percben azonban már meg tudjuk különböztetni a tömeg egyedeit. Legelőször a legnagyobb s alakok tűnnek föl. Ezek halványvörös, hosszú angolnaforma szalagok, melyek villámgyors kigyódzó mozgással siklanak ide s tova az egész körben. Ezeknek fensőbbségi jogai vannak, hat. i. elfogadjuk ama belga miniszter mondását, ki azt állitá, hogy a jog az erő. És ezeket az arisztokratikus jogokat az átalagok gyakorolják is. Minden alsóbb kasztbelit, mely utjokba esik, rögtön elnyelnek, hogy meggyőzzék őket fensőbbségükről. Ha azonban az alsóbb rangú kissé tekintélyesebb : csak néhány tucat lábbal adózik a hatalmas vörös uraknak. Ily tekintélyesebb alsó kasztot képez egy ezerlábú halványsárga állat, mely átlátszó kocsonyaszerű állományból látszik állani, s igen hasonlít a tengeri sáskarákhoz (Palinurus vulgaris.) Ez igen szelíd kedélylyel látszik bírni, s ha vérmérsékletet akarnák találgatni, leginkább a nyálkás természetűekhez lehetne őt számítani. Lassan, csendesen evez, — néhányezer lábával — népes hazájában ides tova, s csak néha-néha nyel egyet-egyet el ázalag felebarátai közül. Ha azonban megharagítják, néhány száz polgárt is fölebédel. A harag jó étvágyat csinál neki. Az ő tekintélyes lassúságának épen ellentéte egy barnászöld fickó, mely egy gömbből és egy vékony farkból áll. Ez egy izgalmas legény, s ha az ázalagoknak érzelmei vannak, bizonyosan internationalista érzelmű. Mint villám siklik, forog, gurul, úszik összevissza, kormányozza magát a vékony farkkal, mely nem tudom, hogy mi: a gömbnek nyujtványa-e vagy pedig a gömb az ő csimbókja. Ennek valami távoli rokona lehet az a valami, mely olyan, mint egy vöröshagyma szárastól. Csakhogy szára trombita-szárban végződik, s a hagymáról hosszú fehér szakál függ alá. Ez csöndesen lebeg a vízben, s a trombitával halászatot tart az apró szalagokra. A vízcsöpp-ország örökké sietve nyüzsgő lakói közt nagy számmal vannak az úgynevezett csillaszőrök. Ezek olyanformák, mint a sárga fűtej őszkor szálló pelyhei. Ezek nem esznek, mert nincs szájuk. Hanem hoszú szőreikkel megragadják áldozataikat, ezeket parányi szivacsszerű testükhöz nyomván, a táplálékukra szükséges nedveket azzal felszívják. A kasztok közt valószínűleg az a legalsó, mely a vízcsöppország növényzetén élősködik. A növényzet talán még phantasztikusabb, mint az állatország. Finom mohák, melyek az állatok között úszkálnak, úgyhogy alig lehet azoktól megkülönböztetni; tollszerű parasztok, fenyőgalyforma lombos ágazatok, nyálkás gályagáncsnemű ázatag fűnyalábok, egyes szögletes sejtek, edények, phantasztikus, alaktalan dolgok, melyeknek még emberi nyelv nem adott nevet, — ezek a vízcsepp növényei. E növények az öntelék agyát képező fű vagy murva korhadásaiból, feloldott sejtjeiből, csirázataiból képződnek. Ezekre vannak tapadva az elődi állatok. Ilyen például a sok közül a csengettyűké. Azért nevezik így, mert alakja olyan, mint egy hosszúkás kis csengő. Színe változó és egész teste egy cső, melynek egyik vége a harangalakú nyílás, a másik pedig a növényhez van tapadva. Az itt említett állatok és növények az ország legnagyobbjai közé tartoznak; hát még ama megmérhetlen parányi állatkák, melyeket az eszközök tökélytelensége miatt csak sejdíthetünk! Minek lehetnek ezek ? E lények száma egy vízcsöppben megszámlálhatlan. Neveket a tudomány nem adhatott nekik, mert minden vízcsöppben más meg más apró szörnyek vannak. A természet örökös, kifogyhatlan újságot tár elénk e parányi fiainak teremtésében. E csodás kis férgek egész léte nem más, mint örökös támadás és örökös önvédelem; megtámadják társukat, hogy fölfalhassák, s midőn őket akarják megemészteni, ellent állnak. Szóval egész életük: küzdés a létért. Midőn már megelégeltük e nyüzsgés-mozgás szemléletét, vegyítsünk egy parányi rumot a csöpp vízbe. Az apró szörnyek nem szeretik a szeszes italokat. Meghalnak tőle. Az ország ilyetén kipusztulása olyan benyomást tesz, mint midőn egy zsebóra gépe megáll. Az arisztokratikus vörös angolna még egyet kigyódzik halálos vonaglásban, aztán megmered; a szelidkeblű fehér ezerláb még egyet evez átlátszó csápjaival, aztán megnyugszik mindörökre; a farkas gömb vagy gömbös fark még egyszer körültáncol az országon nagy mérgesen, aztán többé soha sem mérgelődik. Meghalnak az úszó trombiták, hagymák, harangok, golyók, hatszögű, ötszögű, csillagok, csövek, karikák. Roppant pusztulás áll be. Minden fajból ezer egyed van, s a fajok száma megszámlálhatlan, s ezek mind keserves halált szenvednek. Legutójára pusztul el egy igénytelen fekete bogárnem, mely a kutatások szerint leginkább a Duna vizében tenyész. Ezek a halálkínok között ide stova szaladoznak. Ki hinné, hogy ez apró lények agóniája tán még nagyobb, mint a más teremtményeké ?! 1020