Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-14 / 234. szám

Gaillot Arséne. (Francia beszély.) Irta Prosper Mérimée. (Folytatás.) Miksa, a nélkül hogy föl lett volna szólítva, kö­vette de Piennes asszonyt; haza kísérte, sőt be is ment hozzá. Leültek mind a ketten és jó ideig vesztegeltek szótlanul egymás mellett, mig végre a delnő törte meg a csöndet. — Annak a szegény leánynak az állapota szerfö­lött elszomorít engem, úgy látszik, nincs remény a fölgyógyulásához. — Találkozott kegyed az orvossal ? — kérdé Miksa. — Mit szólt az orvos ? De Piennes asszony lehajta a fejét. — Azt mondta, hogy e szegény leánynak még csak néhány napja van hátra ezen a világon. Ma reg­gel az utósó kenetben is részesült. — Úgy fáj őt így látnom, — szólt Miksa az ablakhoz lépve, valószínűleg hogy fölindulását elpa­lástolja. .— Valóban rettenetes az, az ő korában kimúlni, — szólt de Piennes asszony szomorúan, — de ki tudja, várjon ha tovább élne, nem nagyobb szeren­csétlenség lenne-e az rá nézve ? . . . Midőn őt a gond­viselés a haláltól megmentette, időt engedett neki a megbánáshoz ... Ez nagy kegy volt, melyet most ő sem győz eléggé méltányolni. Dubignon apát nagyon meg van vele elégedve. Nem kell őt oly nagyon saj­nálni, Miksa! — Én nem tudom, várjon sajnálatraméltók-e azok, a­kik fiatalon halnak el, — viszont­ az ifjú kissé hevesen. — Én részemről fiatalon szeretnék ki­múlni. A­mi engem leginkább szomorít, hogy azt a leányt oly szerfölött szenvedni látom. — A testi szenvedés gyakran üdvös hatással van a lejekre . . . Miksa, a­nélkül hogy egy szót is válaszolt volna erre, a terem egyik végében ült le, az ablak függö­nye által félig beárnyalt zugban. De Piennes asszony munkához látott s szeme az előtte levő hímzésen nyugodott, de azért úgy érzé, mintha Miksa tekintete rája nehezült volna, mint va­lamely súlyos teher. E tekintet, melyet ő kerülni igye­kezett, úgy hitte, hogy ujjain, vállain, homlokán téve­­dez. Sőt úgy tetszett neki, mintha lábain vesztegelne az ifjú szeme és sietett is azokat ruhája uszálya alá von­ni. Van talán mégis valami igaz a delejes áramlatban. — Ismeri-e kegyed, asszonyom, de Rigny ten­gernagyot ? — kérdé hirtelen Miksa. — Ismerem egy kissé. — Egy szívességre szeretném kegyedet fölkér­ni ... ha egy ajánló levelet adna kegyed nekem ő hozzá . . . — De hát miért ? —­ Néhány nap óta valamit tervezgetek, — vi­szonzá Miksa erőtetett vidámsággal. — Magamba szándékozom térni s szeretnék jó keresztyénhez méltó tettet vinni véghez; csak arra nézve nem jöttem még tisztába, mikép teljesítsem azt . . . De Piennes asszony komoly pillantást vetett az ifjúra. — Mindjárt elmondom, mire határoztam maga­mat, — folytatá az ifjú. — Sajnos, hogy nem tanultam a gombolyaggal bánni, de hiszen e hiányt még pótolni lehet. Egyébiránt a fegyvert meglehetősen tudom ke­zelni ... és megvallom kegyednek, rendkívüli vágyam keletkezett, Görögországba menni s néhány törököt leszabdalni a kereszt dicsőségére. — Görögországba! — kiálta föl de Piennes asszony, elejtve gombolyagát. — Igen, Görögországba. Itt én tétlenségben veszteglek, unatkozom, mire sem vagyok alkalmas, nem tudok hasznot hajtani s nincs a világon senki, a kinek valami jót tehetnék. Miért ne mennék én ba­bérokat aratni, vagy fejemet kockáztatni egy jó ügyért ? Különben, én nem is látok más módot, hogy érdemet vagy dicsősséget szerezzek. Képzelje csak asszonyom, mily tisztesség lesz az rám nézve, ha ilyesmit fog­j­nak az újságban olvasni . .. »Tripolitzából írják nek­­­künk, hogy Salligny Miksa a legvérmesb reményű­­ ifjú hellén barát a szent ügy, a vallás és a szabadság iránti lelkesültségnek áldozata lett. A vad Kursid­­ pasa, mellőzve minden kíméletet, lefejeztette . . .« Ez­­ az, a mi legroszabb esetben érhet, nemde, asszonyom ? S keserűen nevetett. — Komolyan beszél ön, Miksa ? Csakugyan Gö­­­­rögországba szándékozik utazni ? — A legkomolyabban beszélek, asszonyom­; ha­nem igyekezni fogok, hogy halotti jelentésem mentül későbben jelenhessen meg. — De hát mit fog ön tenni Görögországban ? Hiszen a harcosoknak nincsenek ott hiányában . . . Én meg vagyok győződve, hogy önből jó katona len­ne, hanem . .. — Gránátosnak való ember vagyok, öt láb tíz hüvelyk! — kiálta föl talpra szökkenve.­­— A görö­göknek nem lenne jóizlésük, ha ily újoncot nem fo­gadnának be. Tréfán kívül, asszonyom, — tévé utána, egy támlásszékbe vetve magát, — én azt hiszem, ez­­ a legokosabb, a mit tehetek. Én Párisban nem ma­radhatok ; (e szavakat némi keserűséggel ejté ki,) en­gem itt csak a szerencsétlenség üldöz s százféle kel­lemetlenségnek vagyok kitéve . .. Nincs erőm itt ma­radni . . . Egyébiránt még erről bővebben is beszélhe­tünk, mert nem mindjárt utazom ... de mégis eluta­zom . . . Bizonynyal, el kell utaznom, hogy betölthes­­sem nagy feladatomat. Tudja-e kegyed, hogy én pár nap óta már tanulgatom is a görög nyelvet. »Zooé mou sas agapoo.« Oh mily gyönyörű nyelv ez! Nemde? De Piennes asszony olvasván lord Byront, em­lékezett e görög mondatra, mely röpke iratai egyiké­nek refrainjét képezé. A fordítás, mint tudhatják ol­vasóim, hangjegyekkel is el van látva s igy kezdődik: »Életem, szeretlek én!« (Görögországban nagyon le­kötelező, nyájas kifejezéssel élünk , midőn valakit »élet«-ünknek nevezünk.) De Piennes asszony kárhoztatta jó emlékezőte­hetségét ; őrizkedett megkérdezni, mit jelent az a görög mondat s csak attól félt, mikép arca el találja árulni, hogy ő azt megértette. Miksa odaült a zongorához s ujjaival egy futa­mot téve rajta, néhány mélabús akkorodot játszott el. Aztán hirtelen fölkapva kalapját, de Piennes asszony felé fordult s kérdé, nem szándékozik-e estére Dor­­senay asszonyt meglátogatni ? — Azt hiszem, meg fogom őt látogatni, — vi­szonzá a nő némi habozás után. Az ifjú kezet szorítván a delnővel, rögtön eltávo­zott, mig ez egy addig soha nem tapasztalt nyugta­lanságot érzett lelkében. (Vége köv.) A természet köréből. .. Egy csöpp vízben. Nemde olvasom, szép a tiszta, ragyogó harmat- ] csöpp, mely a félig nyílt májusi rózsa kelyhében re­meg? Nemde elbájoló a szökőkút kristályvize, mely mint ezüst oszlop áll a jégben, szivárványszínű lebegő vízporral borítva? Nemde mindez üdítő, szép? Önts már most e kristály­vízből egy keveset egy kis pohárba, melynek fenekén száraz moha vagy murva van, aztán tedd ki e kis készüléket a szép, ra­gyogó verőfényre, s hagyd ott néhány napig. Ily mó­don a víz kissé megsárgul, s műneve »öntelék« lesz. Tégy aztán ez öntelékből a napgórcső üvegére egy csöppet. A napgórcsövet Lieberkühn találta föl ezerhét­­százharmincnyolcban. Ez egy laterna-magica-szerű készülék, melynek csöve a legfinomabb górcső-lencsék­ből áll. E cső elé kell tenni a vizsgálandó tárgyat, me­lyet a készülék mögötti erős fény a górcsövön át meg­világít, s sok­ ezerszeresen megvilágított képe vala­mely fehér fal vagy vászon által fogható föl. A tárgy megvilágítására rendesen a Drummondféle fényt hasz­nálják. Az éleny és köneny-gazométerek csövei egy közös csőbe bocsátják e két légnemet, úgyhogy két térfogat köneny egy térfogat élenynyel vegyüljön, s a veszedelmes durrgáz jöjjön létre. A cső végén e gáz minden veszély nélkül meggyujtható s akkor igényte­len, kis halványkékes lánggal ég. E kis láng azonban minden eddig ismert hőt fölülmúl, s még az erényt is megolvasztja. Ha már most e lángocskát kis kréta­hengerben égetjük, vakító fehér fény áll elő, mely fény az eddig előállított fények között a legerősebb. E készülék képezte az Ehrenberg berlini tanár hajóját, melynek segítségével egy új világ Kolumbusa lett. Igen, a parányvilág egy egész új, ismeretlen világ, melyben minden vízcsöpp legalább is egy-egy ország. Meglepő látvány egy ilyen országba betekinteni. A vásznon, melyre a napgórcső a tárgy képét veti, egy nagy, két-három öl átmérőjű fénykör látszik, melyben a vízcsepp lakosai mozognak. Az első pillanatban ká­bító e roppant nyüzsgő színes hangyaboly. A szem káprázik a sok phantasztikus tarka alak sürgölődé­­sétől. A másik percben azonban már meg tudjuk kü­lönböztetni a tömeg egyedeit. Legelőször a legnagyobb s alakok tűnnek föl. Ezek halványvörös, hosszú angol­naforma szalagok, melyek villámgyors kigyódzó moz­gással siklanak ide s tova az egész körben. Ezeknek fensőbbségi jogai vannak, hat. i. elfogadjuk ama belga miniszter mondását, ki azt állitá, hogy a jog az erő. És ezeket az arisztokratikus jogokat az átalagok gya­korolják is. Minden alsóbb kasztbelit, mely utjokba esik, rögtön elnyelnek, hogy meggyőzzék őket fensőbb­­ségükről. Ha azonban az alsóbb rangú kissé tekinté­lyesebb : csak néhány tucat lábbal adózik a hatalmas vörös uraknak. Ily tekintélyesebb alsó kasztot képez egy ezerlábú halványsárga állat, mely átlátszó ko­­csonyaszerű állományból látszik állani, s igen hasonlít a tengeri sáska­rákhoz (Palinurus vulgaris.) Ez igen szelíd kedélylyel látszik bírni, s ha vérmérsékletet akarnák találgatni, leginkább a nyálkás természetűek­­hez lehetne őt számítani. Lassan, csendesen evez, — néhányezer lábával — népes hazájában ide­s tova, s csak néha-néha nyel egyet-egyet el ázalag felebarátai közül. Ha azonban megharagítják, néhány száz pol­gárt is fölebédel. A harag jó étvágyat csinál neki. Az ő tekintélyes lassúságának épen ellentéte egy barnás­zöld fickó, mely egy gömbből és egy vékony farkból áll. Ez egy izgalmas legény, s ha az ázalagoknak ér­zelmei vannak, bizonyosan internationalista érzelmű. Mint villám siklik, forog, gurul, úszik összevissza, kormányozza magát a vékony farkkal, mely nem tu­dom, hogy mi: a gömbnek nyujtványa-e vagy pedig a gömb az ő csimbókja. Ennek valami távoli rokona lehet az a valami, mely olyan, mint egy vöröshagyma szárastól. Csakhogy szára trombita-szárban végződik, s a hagymáról hosszú fehér szakál függ alá. Ez csön­desen lebeg a vízben, s a trombitával halászatot tart az apró szalagokra. A vízcsöpp-ország örökké sietve nyüzsgő lakói közt nagy számmal vannak az úgyneve­zett csillaszőrök. Ezek olyanformák, mint a sárga fű­tej őszkor szálló pelyhei. Ezek nem esznek, mert nincs szájuk. Hanem hoszú szőreikkel megragadják áldoza­taikat, ezeket parányi szivacsszerű testükhöz nyomván, a táplálékukra szükséges nedveket azzal felszívják. A kasztok közt valószínűleg az a legalsó, mely a víz­­csöppország növényzetén élősködik. A növényzet talán még phantasztikusabb, mint az állatország. Finom mohák, melyek az állatok között úszkálnak, úgyhogy alig lehet azoktól megkülönböztetni; tollszerű parasz­tok, fenyőgalyforma lombos ágazatok, nyálkás gálya­­gáncsnemű ázatag fűnyalábok, egyes szögletes sejtek, edények, phantasztikus, alaktalan dolgok, melyeknek még emberi nyelv nem adott nevet, — ezek a vízcsepp növényei. E növények az öntelék agyát képező fű vagy murva korhadásaiból, feloldott sejtjeiből, csirázatai­­ból képződnek. Ezekre vannak tapadva az elődi álla­tok. Ilyen például a sok közül a csengettyűké. Azért nevezik így, mert alakja olyan, mint egy hosszúkás kis csengő. Színe változó és egész teste egy cső, mely­nek egyik vége a harangalakú nyílás, a másik pedig a növényhez van tapadva. Az itt említett állatok és növények az ország legnagyobbjai közé tartoznak; hát még ama megmérhetlen parányi állatkák, melye­ket az eszközök tökélytelensége miatt csak sejdíthe­­tünk! Minek lehetnek ezek ? E lények száma egy vízcsöppben megszámlálhat­­lan. Neveket a tudomány nem adhatott nekik, mert minden vízcsöppben más meg más apró szörnyek van­nak. A természet örökös, kifogyhatlan újságot tár elénk e parányi fiainak teremtésében. E csodás kis férgek egész léte nem más, mint örökös támadás és örökös önvédelem; megtámadják társukat, hogy fölfalhassák, s midőn őket akarják megemészteni, ellent állnak. Szó­val egész életük: küzdés a létért. Midőn már megelégeltük e nyüzsgés-mozgás szemléletét, vegyítsünk egy parányi rumot a csöpp vízbe. Az apró szörnyek nem szeretik a szeszes italo­kat. Meghalnak tőle. Az ország ilyetén kipusztulása olyan benyomást tesz, mint midőn egy zsebóra gépe megáll. Az arisztokratikus vörös angolna még egyet kigyódzik halálos vonaglásban, aztán megmered; a szelidkeblű fehér ezerláb még egyet evez átlátszó csápjaival, aztán megnyugszik mindörökre; a farkas gömb vagy gömbös fark még egyszer körültáncol az országon nagy mérgesen, aztán többé soha sem mér­gelődik. Meghalnak az úszó trombiták, hagymák, ha­rangok, golyók, hatszögű, ötszögű, csillagok, csövek, karikák. Roppant pusztulás áll be. Minden fajból ezer egyed van, s a fajok száma megszámlálhatlan, s ezek mind keserves halált szenvednek. Legutójára pusztul el egy igénytelen fekete bogárnem, mely a kutatások szerint leginkább a Duna vizében tenyész. Ezek a ha­­lálkínok között ide s­tova szaladoznak. Ki hinné, hogy ez apró lények agóniája tán még nagyobb, mint a más teremtményeké ?! 1020

Next