Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)
1874-11-01 / 250. szám
Szerencsémre a levél szélén egy pársoros kis jegyzést fedeztem föl, mely angol nyelven volt írva és melyben Hop Sing kereskedőies vonásaira ismertem. Tartalma ez volt: »Szivesen veszem látogatását St. Sacramento . . . szám alatt, péntek este nyolc órakor. Pontban kilenckor beázunk. Hop Sing.« Ez mindent megfejtett. Annyit jelentett ez, hogy látogassam meg Hop Sing boltját, a kbinai ritkaságok és újdonságok tárát, elköltendő ott a hátsó teremben, csevegés közben egy csésze ritka finomságú theát, élvezve a felséges szivarokat és megszemlélve a khinai színházat vagy templomot. Ez volt Hop Sing dicséretreméltó programmja, mikor ő, mint a Ning Foo társaság főügyvezetője vagy igazgatója vendéglátó tisztét gyakorolta. Péntek este nyolc órakor betoppantam Hop Sing árucsarnokába. Sajátságos,kellemes illatvegyülék áradt abban szerte, melyet már azelőtt is éreztem ott. Egész sora volt ott a különféle ritka tárgyaknak, a korsóknak és egyéb kőedényeknek; a groteszk különböző változatai mértani pontossággal s ritka ügyességgel voltak fölállítva, úgyszintén mindenféle törékeny apróság és csecsebecse a színek teljes öszhangjának tekintetbevételével; úgyhogy ott minden oly szépnek s nem mindennapiasnak látszott. Óriási sárkány- és lepkealakok díszelegtek ott, oly sárkányok melyek a légnyomásra ölyű-hangon kiáltoznak; továbbá roppant nagy papírsárkányok, melyeket fiatal gyerek fölereszteni képes sem lenne; hanem hát Khinában a sárkányeregetés a felnőttek kedvelt időtöltései közé tartozik. Hát azok a rettenetesen ocsmány khina-ezüst és bronz-istenek, melyek hogy az emberben vonzalmat, rokonszenvet ébreszthessenek, teljes képtelenségnek lehet tartani! Meg azok a tálban diszlő cukorművek, melyek a Confucius erkölcsi mondataival voltak borítva; a kosáralakú kalapok s a kalapalakú kosarak; selymek, oly finomak, hogy megszámlálhatlan négyszög yardnyi átméretűt keresztülhúzhatnál azon a gyűrűn, melyet kisujjadon viselsz, olvasom. Efféle és még számtalan egyéb tárgy merült itt föl szemem előtt. Átvonulva a félig világított árucsarnokon, egyenesen a hátsó teremnek tartottam, mely társalgóteremül szolgált, hol a már rám várakozó Hop Sing fogadott. Mielőtt tovább mennénk, figyelmeztetni szükség itt az olvasót, hogy nem afféle cifranadrágos, aranyszegélyű s apró csengettyűkkel díszített zubbonyos khmnait képzeljen itt magának, kivel csak ujjmutatással, néma jelek által lehet társalogni. Ő komoly, tiszteletregerjesztő s csinos külsejű gentleman volt. Termetét, kivéve a fejéről alá nyúló csápot, szépen zománcozott barna mousselinszövet födte. Szemei feketék és tüzesek, orra egyenes és csinos alakú, ajka kicsiny s fogai vakító fehérek voltak. Rendesen sötétkék selyem felöltőt viselt, mig utcán, hideg időben asztrahánbőr-bekecset öltött magára. Nadrága, melyet viselt, szintén kék brokátból készült, mely csinosan szőrűlt borjúbőr-saruja fölött a lábizülethez. Modorában nyájas, lovagias, noha nagyon komoly természetű volt. Franciáid, angolul folyékonyan beszélt. Szóval, én kételkedem, hogy önök e pogány boltoshoz hasonlót találhatnának a san-franciscói keresztyén kereskedők közt. Kívülem kevesen voltak nála vendégek: a szövetségtanács egyik bírája, egy hírlapkiadó s egy előkelő kereskedő. Miután theánkat megittuk s némi kis cukorsüteményt megizleltünk egy különös alakú tálból, Hop Sing fölkelt s ünnepélyesen fölhiván minket, hogy kövessük: megindult s egy földalatti hajlékba lépdelt alá. Amint leértünk, nagyon elbámultunk a fényes világítás láttára és a fölött, hogy az aszfalt-padolaton számos szék volt félkörben elhelyezve. Midőn minket szívélyesen megkínált a székekkel, igy szólt: — Oly előadásra hívtam meg önöket, melyről jót állok, hogy önök előtt még idegenek hasonlót nem láttak. Wang, az udvari bűvész érkezett ide tegnap reggel. Ő még soha azelőtt a császári palotán kívül nem tartott előadást. Meghívtam őt, hogy mulattassa barátaimat. Ő neki nem kell színház, színpadi kellék, vagy valamely szövetséges társ — semmi egyéb, mint amit önök itt látnak. Ám ha úgy tetszik, uraim, legyenek szívesek önmaguk megvizsgálni a talajt. E fölhívás folytán megvizsgáltuk a padolatot, mely ép olyan volt, mint bármelyik pinceraktár talaja San Franciscóban, vízhatlan tapasztékkal ellátva, hogy a nedvesség ki ne üssön rajta. Megkopogtattuk a burkolatot botjainkkal, úgyszintén a falakat is, hogy szíves gazdánk e kívánságának eleget tegyünk, de semmi más célból. Mi tökéletesen megelégedtünk azzal, ha ügyességgel járó bűvészetet szemlélhetünk. Ami engem illet, én arra el voltam készülve, hogy bizonyos mérvig az én szememet is meg lehet csalni s ha én előre kinyilatkoztatom, hogy mi fog következni s magyarázatát is adom a mutatványoknak, ő valószínűleg mellőzni fogja azokat. Ámbár meg vagyok győződve, hogy Wangnak mutatványai átalában a legnagyobbszerűek voltak azok között, melyek e nemben addig Amerika földén láthatók voltak, azóta azonban oly átalánosakká váltak azok, és sok olvasóm előtt annyira ismeretesek, hogy részletezni felesleges fáradság lenne, így a többi közt, legyező segélyével papírból készült nagymennyiségű lepkét röpített föl, melyek az előadás tartamában folyvást a légben lebegtek. Élénken emlékezem még a szövetségtanács birájára, amint ez egyet kezével elkapni megkísértett, mikor a térdére szállott, de oly gyorsan elröpült az, mintha csak élő rovar lett volna. Pedig akkor Wang csöndesen tarta legyezőjét, s apró csirkéket rázott ki kalapjából, majd narancsokat tűntetett el, végtelen sok réfnyi hosszú selymet húzott ki zubbonyujjából; szóval, mindenféle jót és szépet varázslóit elé, melyek vagy a föld alól látszanak előteremni, vagy a saját felöltönyének az ujjából! Majd késeket nyelt el s tagjait kificamitgatta. Aztán kifeszitett testtel a levegőben feküdt, anélkül hogy észrevehetőig valamin föntartotta volna magát. Azonban előadásának koronája olyasmi volt, mit én sem azelőtt, sem azután nem láttam senki által utánozva: a legcsodálatosabb, legtitokszerűbb bűvölet. E hosszadalmas bevezetés miatt egyedüli mentségem, hogy az, a mit leírok, a valódi történetnek genezise. Eltakarított ő minden nehezebb tárgyat mintegy tizenöt járdnyira a talajról s ekkor mindnyájunkat fölkért, hogy vizsgáljuk meg azt újra figyelmesen., Mit sem lehetett a vízhatlan burkolaton minden szemlélődés és tapogatás után sem észrevenni. Aztán egy zsebkendőt kért kölcsön tőlünk, s minthogy én legközelebb állottam hozzá, fölajánlottam neki a magamét. Átvevén azt, leteritette a padolatra. E fölött egy nagy négyszögű selymet terített szét s ezt újra eltakarta egy csaknem oly nagy shawl-lal, mint a minő az általa elébb kijelölt térség volt. Ekkor az egyenszög egyik végére állván, elkezdett egyhangú dalt énekelni, közben panaszos, gyász dallamot vegyítve abba. (Folyt. köv.) A párisi temetők. (Maxime du Camp könyve után.) (T. Gy.) Ha van város, mely nemcsak a mulatni, hanem a tanulni vágyó embernek is egyaránt bő anyagot szolgáltat, úgy bizonyára a franciák fővárosa az. Többi közt alig találhatni együtt valahol annyi kitűnő községi intézményt, mint Párisban, mely nemcsak az élők jólétéről, hanem a halottak nyugalmáról is oly gyöngéden gondoskodik. A temetőhelyek kezdetben Párisban is az uralkodó egyház tulajdonát képezték, mígnem a forradalom 1791 május 15-dikén államvagyonnak nyilvánítá azokat. Mennyire volt jogosult a politikai hatalom eme rendszabálya, azt könnyen beláthatjuk, ha megfontoljuk, hogy az egyházi hatóság semmiféle rendelet által sem volt arra bízható, hogy a temetőket a város falain belül megszüntesse, s hogy a vagyonos osztály egyes tagjainak, az egyházak belsejében s így a város legnépesebb részeinek közepében állandó sírboltok építése által az egész környék légkörét megmételyezni, veszélyes miazmákkal eltölteni ne engedje. Jelenleg Párisnak három történeti nevezetességű s legnagyobb temetőjén (Père Lachaise, Montmartre és Montparnasse) kívül van még vagy húsz kisebb sírkertje, melyek azonban csekélységük miatt számításba sem jöhetnek. De a régiek s most már teljesen elhagyottak közt nem egynek múltja érdekes, annyival inkább, mert világtörténeti eseményekkel is szoros összefüggésben áll. Ilyen a szent Magdolnáról nevezett temető, melyben Lafayette-t, a hires szabadsághőst, a szerencsétlen XVI. Lajost és és nejét Mária- Antoinette-t temették el. A szerencsétlen királyi pár tetemeit azonban titkon kiásták s jelenlegi nyughelyük a legfürkészőbb búvár előtt is ismeretlen. Később 1793-ban megtelvén e sírkert, helyette a Mousseauxpark közelében egy új temető nyílt meg, mely a tőszomszédságban lévő »des Errands« című utcától nyerte nevét. Ebbe temették Corday Saroltát, s ebben fekszik egyszersmind a hegypárt több tagja: Bourbotte, Romme, Goujon, Duquesnoy, Duroy és Soubrany. A szent Margit- és szent Antal-temető XVH. Lajos hamvainak köszöni hírét, melyeket abban 1795. június 10-dikén örök nyugalomra tettek, de még azon az éjjel, felsőbb parancs következtében a szent Karalin-temetőbe helyeztek át. E század elején csak két temetője volt Párisnak: a Vaugirard és a Clamart. Az előbbiben fekszik La Harpe, az utóbbi pedig, még a forradalom első napjaiban megtelvén, már 1793 elején teljesen bezáratott. Nevével mindamellett még többször találkozunk, mert a tőszomszédságában levő szent Katalin-kórház külön, nagyobb temetővel bírván, azt a Clamart elzáratása után közhasználatra bocsátá. Itt a szent Katalin-temetőben nyugosznak a múlt század legékesszólóbb néptribunjának, Mirabeaunak a hamvai, kinek sírját könnyen meg lehet még ismerni egy rézlemezről, melyen nevei és címei mai nap is világosan olvashatók. Itt aluszszák örök álmukat a »nivose« a köztársasági év negyedik hónapjának áldozatai; itt tették örök nyugalomra Bichat és Pichegru tábornokot, ki egyházi ruháját katonai zubbonynyal cserélte fel s kinek hamvait időközben Arbois-ba vitték. A régi Clamart-temető már egészen eltűnt s helyén a kórbonctan palotája emelkedik; a szent Katalin temetőt pedig a szent Marcel boulevard metszi át, s régi, történeti nevezetességű nyomait nemsokára egy uj tanintézet fogja végkép elenyésztetni. Páris csak e század elején jutott egy komolyan átgondolt temetői rendszerhez, melynek alkotója Frochot, szajnai praefectus, még most is élénk emlékezetben él polgártársainál. Hivatalába léptekor 1801 március 12-én elhatározta, hogy a városon kívül három nagyobb terület alakíttassák át temetőnek, nevezetesen a város északi, déli és keleti oldalain. Indítványait jóváhagyták s a Mont-Louis kertek megvásárlását elrendelték. A császár ezenkívül a kápolnák és templomokban való temetést is szigorúan megtiltván, a város rendelkezésére négy temetőt bocsátott, két régit: a Vaugirard és szent Katalin nevűt s két újat, az északit, Montmartre s a keletit, Mont Louis, vagy Père Lachaise-t. A két régit később egy ujjal pótolták, az úgynevezett Montparnasse-szal, mely három képezte hosszú ideig Páris temetkezési helyeit. A temetők Párisban a község tulajdonát képezik. Jogában áll tehát a községnek a temetőkben kisebb területeket eladni, vagy öt évre bérbe adni, vagy csak kikölcsönözni. S habár jelenleg maradandó sírboltnak csak 61,216 sírterület hasittatott ki s adatott el, melyet visszavenni a község hatalmában nem áll többé, mégis nagy zavarokat idézhet elő Frochot amaz intézkedése, mely az örökvételt lehetségessé tette. Száz halott közül átalában tizet sírboltba, huszonhetet külön, hatvanhármat pedig közös sírban temetnek el. Legnevezetesebb valamennyi közt: a Père Lachaise, vagy Mont-Louis. Területe kezdetben a párisi püspökség tulajdonát képezte, melytől vétel útján 1547-ben egy gazdag fűszerkereskedő birtokába került. Később 1615-ben a jezsuiták birtokába ment át, kik szép mezei lakkal, ültetvényekkel és fasorokkal disziték föl. Midőn egy ízben utcai harc folyt Páris falai közt, XVI. Lajos — mint gyermek — onnét szemlélte annak a lakosságra nézve oly gyászos kimenetelét. A hízelgők nem készek a dombot »Mont-Louis«nak nevezni el, mely nevét 1676-ig tarta meg, midőn gyóntató atyjának, Lachaise atyának ajándékozta azt. Utóbbi egy nyaralót építtetett annak kellő közepén, mely 1820-ig állt fen, s ennek helyén épült 1834 ben ama nehézkes ízlésű központi kápolna, mely még mai nap is létezik, s melyre, valamint a temetőre is, egyaránt átment a hajdani tulajdonos neve. E temető régibb része csodálatos szépségű. Különösen nevezetes benne a Bosquet Delille, mely nevét a hasonlónemű vak költőtűr nyerte s melylyel szemben évszázados fák árnyékában nyugosznak a halhatlan színművész, Talma hamvai. Újabb része pompásabb, de mig a régiben a természet maga hinté el pazar kézzel szépségeit, ebben nagyobbára ízléstelen diszszel találkozunk. Gazdag »épider«-k, mindennemű pénzemberek itt emeltek önszeretetüknek ércszobrokat, melyek fényes külszínükkel, még e kegyeletes helyen is csak az aranyborjú hatalmának megörökítéséhez szánták. A holtak sorsa előbb-utóbb feledés. A kegyelet is mindig újabb meg újabb tárgyakat keres magának Folytatás a mellékleten: 1088