Fővárosi Lapok, 1874. december (11. évfolyam, 275-298. szám)

1874-12-01 / 275. szám

A csókolózási járvány ellen írta Martialis ez epigrammot is: »Kikerülhetlenek a csókolózók. Sür­getnek, várnak, zaklatnak. Szembe jönnek innen, on­nan, mindenünnen. Sem az érdes sebhely, sem a tüzes pattanás, sem a kenőcsös ajkak nem tartják őket vissza. Összecsókolják az izzadót és a didergőt. Nem oltalmaz meg sem a fejre húzott csuklya, sem a hord­­széknek takarója, sem annak becsukott ajtaja. Nem kímélik azt sem, ki tisztán akarja tartogatni csókját nejének vagy jegyesének. A csókoló betör minden ha­­sadékon, nem retten vissza sem a konzulátustól, sem a népvédők komoly vesszőnyalábjától, sem a lármás lictorok bárdjától. Ha a magas tribunalon ülsz és a sella curulisról szolgáltatsz igazságot, feltolakodik oda is. Megcsókolja a hideglelőst és a siránkozót. Csókot áldoz az ásitozó tátott szájára s a lézengő ittas ké­pére.« A tolakodó csókolózást is találóan festi a költő. Tizenöt évi távollét után tért vissza Rómába, de annyi csókkal árasztják el, mennyit Catulus sem kapott barátnőjétől Lesbiától. Az összes szomszédság, a borotválatlan paraszt csókjával halmozta el; innen a takács, onnan a kallós, a bőrrágó varga. Nem érde­mes — úgy­mond — visszatérni, ha ennyit kell ki­­állani. Nem érdektelen az az állás, melyet a csókolód­­zási szokással szemben a keresztyének foglaltak el, kiknek szigorú felfogása hihetőleg a pogányság elle­nében nyilatkozott. Mert az egyházhoz tartozó hívek egymás közt egészen hivatalos színezetűvé tették a csókot, mely a keresztyének közti benső közösségnek, szövetségnek és hitrokonságnak záloga és jelvénye volt. A hitbuzgó keresztyének a béke csókjával (os­­culo pacis) üdvözölték és az imának végét is csókkal jelezték, (osculo obsignari), kivéve a böjt napjait. Ezen­kívül náluk szokás volt, hogy az úrvacsora előtt (pe­dig ez minden este volt), a diakónus felhívta őket: »osculamini vos invicem osculo sancto !« Ima után is csak jött. Ez az »amen reale« volt. De a nők és fér­fiak külön ültek, mint a kálvinistáknál ma is, vagy a­mint meg van parancsolva a drezdai hatvannégy­­szobrú udvari templomban is: »Männer rechts, Frauen links!« Ily körülmények közt a jámbor keresztyének csak oly csókokat váltottak, melyek a testvériség és barátság hőfokát nem hágták túl. A mi a keresztyén egyházi atyákat illeti, ezek ízlés dolgában igen különböznek egymástól. Chrysos­­tomus szerint oscalum animos sociat recon­­ciliat mentes, et unum corpus ostendit. Ugyan­ez az aranyszájú egyházi atya szenvedélyes részre­hajlással igy ítél: »Szent a csók — igy szól ő ; — érezzük, hogy társítja a lelkeket, kibékíti a kedélye­ket és egyesíti a testeket,mert egygyé uláni látszatunk.« Más kint vélekedik Tertullianus, ki szerint: csók által eszményileg lemondunk a szeméremről. Csók kérgesíti meg a homlokot, az törli le a pirulást, az gyakorolja be a tetszésvágyat. De térjünk vissza a római törvényhozókhoz, kik sok fontos dolog közt a csókról sem feledkeztek meg. A jegyesek közt gyakori volt már akkor is a kedveskedő ajándékozás s a­mily ellenszenvvel kerül­ték valaha az ajándékozást, és úgy megkedvelték egyéb keleti szokások közt ezt is, főleg a byzantinus korban. A kérdés oly gyakorlativá lett, hogy Cons­tantinus már 336-ban kimondta, miszerint a meny­asszonytól eredő ajándék nem tartható meg, sőt visz­­szaadandó neki vagy örökösének, ha az eljegyzés meg­hiúsult és nem lett belőle házasság. A menyasszony részéről adott ajándék úgy vélelmezt­etik, mintha vi­lágosan ama föltétel alatt adatott volna, hogy létre jön a házasság, de ha nem jön létre, az ajándék meg­tartására nincs elegendő jogalap. Ha az ajándékot a vőlegény adta márkájának s nem lehetnek egygyé, kérdés: mi történik az ajándékkal? Mielőtt erre felelne Constantinus, elég kíméletlen azt tudakozni: váljon az ajándék csók kíséretében adatott-e át vagy a nélkül ? Constantinus azonban nem lehetett sta­tisztikus, hogy a számokat is tudakozta volna, de sőt vizsgáló bíró sem volt, hogy a »törvény nevében« ki­derítette volna: vájjon a tett előtt, alatt,vagy után tá­madt-e a menyasszonynak szándéka, kivívni a csók visszaadásában a számok arányát. Sőt egészen prózai ember lehetett, mert arról sem kíván tudomást venni: vájjon beleegyezés útján szállt-e át a csók a rózsás ajkakra, vagy pedig karhatalommal, tanúk előtt-e vagy titkon? Ha az ajándékot egy ihletett csokis kísérte ráadásul, ezt a komoly és vallásos imperator nagyraveszi és hiteles pecsét rangjára emeli. A csók­­— szerinte — legvilágosabb és beszédesebb kifejezése a beleegyezésnek s ha a jegyesek össze nem kel­hetnének is, a csókot adott vagy kapott menyasz­­szony megtarthatja az ajándék fele részét, vagy fele értékét. Tehát a római leányok tudták, hogy a csók­ról is igaz: »in hoc signo vinces.« (e jelben győzesz.) Egy menyasszonyi csók annyit ér, mint a vőlegény valamennyi ajándékának fele. Ha ellenben a meny­asszony nem vitte csókig a dolgot, a rideg jogász elmarasztalja az egész ajándék visszaadásában. Míg a menyasszony csókjában a házasságba való megegyezést és ennek előizleltetőjét látták, addig a vő­legény csókjában erre nézve sem erényességének alább szállását, sem a beleegyezés kifejezését nem tekinték; ekkér anyagilag nem is részesíték jutalomban. Az urak csókjából komoly következtetést csak együgyű nő vonhat, de mindenesetre nyomorult ember, ki je­gyesének bájaira ilynemű fogyasztási adót vet ki, azt be is szedi s aztán hűtlenül odább áll. Constantinus intézkedésének indokát sokan találgaták. Némelyek a csókot abból a szempontból nézik, hogy általa a vőlegény oly gyönyör élvezésében része­sül, melynek engedményéért a menyasszony érdemes az ajándék fejére. Képtelen fikcióval lép elő Tertullia­nus, egy irigy gouvernantehez méltóan azt állítván, hogy a nő lelki szemérmetességről mond le a csók által. Szerinte az csak rokonok közt volt megengedve. Ha tehát a menyasszony csókot adott jegyesének, vagy a csókot elfogadta, már ez által neki feláldozta fele részben ártatlanságát. Ez áldozatért akarta őt Constantinus kárpótolni. A jó Tertullianus ezúttal is úgy elmélyedt az ártatlanság érintk­etlenségének el­méletébe, hogy észre sem vette azt a tényt, mely sze­rint némely nő háromszor is férjhez megy, kinevetve a jámbor atyát, ki minden menyasszonyt ártatlan leánynak képzelt. Mások is tűnődtek azon, mi inditá Constanti­­nust, hogy oly súlyt fektetett egy csókra és ahhoz ily fontos joghatályt kapcsolt a nő javára. Ama rende­letnek, mely egyenesen a hispániai kormányzóhoz volt intézve, belső indokát az akkori hispániai erköl­­csökből és szokásokból kell kimagyaráznunk, miről nekünk némi fogalmat ad Seneca egyik lappangó művének töredéke, melyet Arnoldus Ferronius ipar­kodott helyreállítani. E szerint Cordovában oly nagyrabecsülték a házassági szertartásokat, hogy a­kik azok nélkül keltek össze, kizáratták a végrendel­kezésből. A pártot még csókkal sem érintették, kivé­ve ha Ceresnek volt felajánlva. Ha pedig valaki e ro­konság vagy a szomszédok jelenléte nélkül csókkal illette jegyesét, joga lett ugyan azt nőül venni, de a szülő e leányát a rá néző javak egy harmadának elvé­telével büntethette. Tehát ez a törvény a cordovaiak helyi szokásjogára vonatkozik és igy Constantinus alatt nem birt átalános kötelező erővel, s nézetem szerint csak Theodosius és Justinianus kölcsönöztek annak ily birodalomszerte kötelező erőt, miután föl­vették codexükbe. Voltak Rómában is nagy számmal oly nők, kik­nek csókjait nem számították, s kikre nézve azt lát­ták : a jószívűségnek nem lehet határokat szabni. A csók iránti jognézetek további alakulására nézve megjegyzendő, hogy már a középkorban sza­bály volt: »Niemand mit den geheiligten Jungfrauen d­armiren sollte« azaz velök senki ne kacérkod­jék! A longobárd hűbérjog szerint: a vazallus elvesz­te a hűbért, ha urának feleségét megcsókolta. Né­metalföldön azt mondja a régi példabeszéd: »Veel Küskens op der Lipckens macht vrintscap onder der schlipkens.« Az angoloknál még a múlt század elején is szo­kásban volt, hogy a nőket nemcsak rokonaik, hanem a társaság más tagjai is csókkal köszönték s ugyan­­ily alakban nyerték a viszonzást is. A királyi vérből származó hölgyek azonban az alattuk állókat nem csókolták meg, hanem velök csak kezet szorítottak. Az ó-angol és amerikai illem szabályai szerint: a csók oly hirdetmény, mely a házasságra való pályáza­tot tartalmazza. A franciákról azt beszéli Salmuth, hogy bármelyik gazda megtiszteltetésnek tekinti, ha feleségét, nővérét, fiát sőt hajadon leányát is megcsó­kolja az érkező vendég. Hát magunkról mit mondjak ? Ne tagadjuk, hogy ép oly szívesen kapunk a csókon, mint bármely más nemzet fiai. Ebben a nemzetközi jogban képviselve vagyunk. Annyi bizonyos, hogy ha nem is csókolóz­­nak birodalmunkban többet, mint egyebütt, de több­ször emlegetik és beszélnek róla. (»kezét csókolom nagysád!«) Hazánkban a csóknak azonban csak e­m­b­eri, nem pedig törvényi jelentősége van. Még a legújabb büntetőtörvényjavaslat sem vesz tudomást a csókról, mintha ezt nem is lehetne lopni. Nálunk a nagy for­galomban levő csók »forgalmon kívüli megbecsülhet­­len tárgy.« De ne feledjük, hogy a római jog a for­galmon kívüliek közé sorozta azt a mi szentek­, a mi kegyeletes, a mi szent, (res sacrae, sanctae, religiosae). Érzi ezt a romlatlan női szív, ha nem is apácák nevel­ték, és érzi a nemes jellemű jogász, ha csupa absen­­tiája van is a római jogból. A régi tan elavult, s a csók használata korunk­ban oly belügy és oly hagyományos élvezet, melyből vagyoni igény nem támad. Nem a Tiberius-féle tila­lom vagy Constantinus-féle kedvezés korában, hanem udvariasabb légkörben mozgunk. Nálunk a csóknak nincs piaci ára. A­kik a csókot könnyen adják és fogadják, ne feledjék el, hogy ha annyit kapnak is, a­mennyi zálog van farsang után a zálogházban, még­sem biztosítja az nekik a házasságot. De más­részt a becsü­letes, lovagias férfi tudja, hogy non omne quod licet, etiam oportet. Tudja, hogy a női becsület és tisztásság kérdésében nincs in integrum restitutio. Érezze min­den férfi társadalmilag, hogy a magyar jog a nők iránt lovagias. Dr. Vécsey Tamás, 1199 Fővárosi hírek. * A nőképző-egylet második s ez idényben utósó felolvasási estélye vasárnap este volt az evangélikusok nagy termében. Igen díszes közönség jelent meg ismét, még pedig a múltkorival nagyobb számmal. A fővá­rosi szép nem értelmi arisztokráciáját láttuk együtt, mely nemcsak hallgatja az előadásokat, hanem meg is tudja azokat ítélni, bírálni. Nem csekély kitüntetés volt tehát Szász Károlyra és dr. Balogh Tihamérra, hogy felolvasásaikat nemcsak nagy érdekeltséggel hallgatták, hanem meg is tapsolták. »A nők az olvasó asztal mellett,« ez volt a Szász Ká­roly felolvasásának címe és tárgya. Érdekesen beszélt a könyvek jó társaságáról s részletesen, helyes ítélet­tel sorolta elő, hogy a nők milyen történelmet, termé­szettudományt, milyen regényírókat és költőket olvas­sanak. Jellemző a jó és rész írókat átalánosan és egyenként is. Ránk nézve fölösleges volna ez előadá­sában élénk, tartalmában magvas és komoly irányú értekezésből kivonatot vagy idézeteket adni, miután az egészet közölni fogjuk lapunk tárcájában; ezúttal tehát csak azt említjük meg, hogy nemcsak írva, de felolvasva is igen jól volt s élénk hatást tett a hallga­tókra, a minőt fog tenni kétségkívül olvasóinkra is. Balogh Tihamér »A kendőzésről« olva­sott. E munkában az elevenség szerencsésen párosult az irány komolyságával, megírásában a belletristának és komoly orvosnak egyforma része lévén. S az elő­adáshoz hozzá­járult még a felolvasói képesség, mely élénken árnyalt, színezett, hanggal sőt néha geszti­­kulációval is. A tetszvágyat oly természetes ösztönnek mondá, mely csak akkor róható meg, midőn kilép az okosság és jóizlés határaiból. Ilyen kilépés a kendőzés is, melynek történetéből sok érdekes és pikánt adatot sorolt föl, végül pedig orvosilag ismerteté a bőr alkat­részeit (azt egy képben is bemutatva,) s elmondá, hogy az arcfestés mily betegségeket szül s hogy a drágán árult szépitőszerek rendesen mily haszontalan s mily mérges (higany, ólomsó) részeket foglalnak ma­gukban. Elmondá, hogy napjainkban a kendőzés — a műveltség hatása alatt — kevésbbé átalános, mint régebben; kivált a magyar hölgyek körében nincs na­gyon elterjedve; s végül hangsúlyozá, hogy nincs elő­nyösebb szépítő szer, mint a tisztaság, az okos és ne­mes életmód. Megtapsolták az érdekes előadást, s midőn a közönség eloszolt, nemcsak a felolvasók arat­tak elismerő köszönetet, hanem Veresné Beniczky Hermin urhölgy is, ki ily estélyek rendezése által a nemesebb élveket kedvelő hölgyeket mindig lekötelezi. * A képviselőház tegnapi ülésében kihirdették a szentesített választási törvényt, Grhyczy pénzügyér pedig a cseléd-, tőke-, játék-, kocsi- és ló­adó behoza­taláról szóló törvényjavaslatokat tette a ház asztalára. — A főrendek ülésében K. Vay Miklós koronaőr emlékeztető a kormányelnököt arra az interpelláció­jára, melyet ő egy év előtt tett a felsőház újra­szervezése végett. Bittó kormányelnök azt vála­szolta rá, hogy a felsőház reformjáról szóló törvény­­javaslat már kész, s talán tárgyalható is lesz az or­szággyűlés utosó ülésszaka alatt. * Liszt Ferenc egy barátjától fölkérettünk e Trefort miniszterhez intézett felszólalásának kinyomatására: »Vájjon tisztában van-e a miniszter úr azzal, hogy Liszt Ferenc elfogadja ama zeneaka­démia vezetését, melynek szervezeti munkálatára őt magát elfeledték meghívni, s mely — úgy látszik — egészen gr. Festetich Leó bölcsességére bízatott? Megtudni ezt annál fontosabb dolog, mivel az ország­­gyűlésnek — a mai pénzügyi viszonyok közt — kevés hajlandósága lehet megszavazni évenként igen jelenté­keny összeget oly intézetre, mely — személyes kedve­zések következtében­­— gróf Festetich Leó urnak es­hetnek martalékul?« * Zichy Antalnál most pompás régiségek, kü­lönösen ritka keleti fegyverek gyűjteménye látható. Ez az ő hires képiró fivérének tulajdona, Szentpéter­várról érkezett ide, s csak ideiglenesen van főváro­sunkban. Később alkalmasint Zichy Mihály párisi mű­termébe kerül. Megemlítjük ez alkalommal, hogy a kitűnő művésztől az orosz lapok igen melegen vettek búcsút. Nagy tehetsége mellett különösen kiemelték azt a nemes tulajdonát, hogy soha sem ártott művész­­társainak, sőt mindig előmozdítá azok törekvéseit. »Kevés ember akad, — írja az egyik, a­ki oly ki­váltságos állásban mindig oly nemeslelkűleg cselke­dett volna, mint ő.« * »Emlékeim« címmel Jókai Mór tal (s az ő legújabb fényképével,) két kötetnyi gyűjtemény jelent meg Ráth Mórnál. Korrajzi képek, humoresz­kek, történetek, koreszmék, útleírások sat., vannak benne. »A magyar néphumorról« írt értekezés a gyűj­temény egyik legérdekesebb darabja. A díszes kiállí­tású két kötet ára négy forint. Toldy Istvántól pedig »Tarka képek« című szépirodalmi kötet fog meg­jelenni, Jankó által készített rajzokkal. * Az iparosok »körében« vasárnap este tartott műkedvelői előadás megnyerte az összegyűlt közön­ség tetszését. Kövér Lajos »Egyik a kettő közül« című vígjátékában Makay Mariska (Betti) és Nikászy Ka­­rolin (Sára asszony) kisasszonyok igen ügyesen, siker

Next