Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-15 / 11. szám
11. szám Péntek, 1875. január 15. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre......................... 3 Megjelenik az ünnep Utáni napokat kivéve m minden tíip. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok” tizenkettedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 1. írt. A postautalványok és pénzes levelek e cim alatt küldendők : a „Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapest.“ Az árny. (Elbeszélés.) Irta Endrődi Sándor. (Folytatás.) 1. Körülbelől húsz éve, hogy e vidéken tartózkodom, — kezdé Fedor. — Midőn először léptem át e ház küszöbét, nem volt semmi gondom, az életet játéknak láttam. Kedélyem derűit, lelkem ép, szivem menti minden aggálytól. Falumban az együgyű, jámbor népen kívül nem volt senki, kivel az időt eltölthettem volna és én jól mulattam a néppel. Milyen aratási ünnepélyeket rendeztem ! Milyen víg szénagyűjtéseink voltak! A kukoricafosztás és a kendertilolás több mulatságot szerzett az ünnepeknél! Képzeljen egy embert, kinek nincs fogalma önmagáról : ez voltam én akkor. Beleélni a világba, elfoglalni a lelket oly dolgokkal, melyek nem zavarják ki nyugalmából, mosolyogni, mulatni, álmodni: milyen élet ez! De nekem nagyon szeszélyes természetem volt s szerettem a változatosságot. Tudja mire gondoltam legelőször is? Arra, hogy megnősülök. Gazdasszony kellett a házhoz, aztán magamnak is kellett valaki, akivel téli estéimet eltölthessem. A többivel nem törődtem. Ez a gondolat volt az első bolondság tőlem, hanem a gondolatok ellen nem lehet véteni. Ami ezután következett, az mind folytatása volt e gondolatnak. Egy ízben, zúgó novemberi éjszakán, mikor már lefeküdtem, iszonyúan kezdett gyötörni a magányosság, hánykolódtam álom nélkül s elkeseredtem szivem mélyéig. Künn az éles szél nagyokat hahotázott, bizonynyal engem csúfolt. Az az eszeveszett ötletem támadt, hogy ilyen zivataros időben szerfelett mulatságos lehet a szabad, nyílt mezőkön, vagy a rengeteg boltos utain lovagolni. Felugrottam fekhelyemből, ruhámat gyorsan magamra kaptam, kirohantam a szobából, lovamra pattantam s tovavágtattam, be a meszsze vadonba, az egymásra torlódó felhők zajlása közt. Lovam zablásáról s szügyéről fehér, fényes bab omlott alá s szakadozva maradt el mögöttem. Hajnaltájt egy vadászlakhoz értem, ott összerogyott alattam a ló. — Gizela, Gizela ! — hangzott e pillanatban a vadászlak udvaráról, — valami történt odakünn, — egy lovas a kapu előtt, — siess ki, — nézd meg, ki érkezett ? Én azalatt talpra álltam s homlokomat törültem. A következő pillanatban, hogy szememet fölvetettem, egy sugár karcsú, fiatal szép lány állt előttem, életpiros arccal, nagy kék szemmel, gyönyörű fején egy kis tarka kendővel, mely alól legszebb szőke haj omlott alá. — Ah, istenem! Ön rettenetes utat tehetett az éjben, — szólitott meg csengő, dallamos hangon, — lova halálig hajszolva. . . . Ha nem sértjük meg, szívesen fölajánljuk önnek szolgálatunkat. Hagytam, hogy kezemnél fogva bevezessen a tágas barátságos szobába, melynek nagy ablakain az első napsugarak játszottak. Gizela anyja e szavakkal lépett a szobába: »Oh hiszen ez Zelkay ur ! a mi egykori ifjurunk!« s kezet akart nekem csókolni. Régebben apámat szolgálta az egész család. Azóta sem hallottam felőlük. — Sohase erőszakoskodjék, jó Márta, — szóltam az öregasszonyhoz, ki minden áron meg akarta csókolni kezemet, — de öleljen meg inkább, hiszen mi nagyon régi ismerősök vagyunk. Mintha mélységes álomból ébredtem volna fel a legkellemesebb valóságra: oly derűlt és kedves volt körültem minden. Egy őrült gondolat eszeveszettségei után ime, nyugalmas, tiszta, őszi reggel, mely lelkem békéjét ragyogja vissza, s e zárt magányban két áldott lény, kik védőleg, szeretve vesznek körül. Vannak oly pillanatok, mikor az ember szivéből, mintha varázs érte volna azt, egyszerre minden rész kipusztul: ez is ily pillanat volt. Édes bágyadság fogott el; kimerültség, mely hasonló volt a kéjhez; nyugalom, mely jóvá tett. Felvetettem tekintetemet Gizelára. Röviden öszszefoglalom önnek: mi történt velem. Éreztem, hogy vonzódom valakihez, jobban, mint eddig bármikor. A vágy, mely mindez ideig bennem homályos álomlátáshoz hasonlított, most egyszerre kifényesült. Zavarba jöttem és nem akartam hitelt adni indulataimnak. E gyorsaságot, e rögtöni világosságot nem értettem, annál kevésbbé, mert mindezt egy egyszerű lény megjelenése okozta. Ez volt az első hatás. Sokat tűnődtem rajta, de végre is igazat kellett adnom e hatásnak. Éreztem, gondoltam, de cselekedni mégis óvakodtam. Az első véletlen látogatás után majdnem mindennapos lettem Márta asszony házánál. Ha egy-egy nap nem mehettem, akkor mindig úgy éreztem magamat, mintha hiányoznék valamim. Ez az elérzékenyülés, vagy olvadékonyság jobban sértett bárminél. De Gizela oly jó volt, oly szép, oly végtelenül szelíd, hogy társaságában elfeledtem minden boszúságomat; ismét és ismét vonzódtam hozzá! Ő mindenben tökéletlen volt, kivéve a szelídséget. De hát ez volt-e, amit én kerestem, amire vágytam ? Én a szelídséget mindekkorig a közönségességgel azonosítottam, egyértelműnek vettem a nyárspolgári bájokkal, melyektől irtózom ; előttem kiállhatatlan volt mindaz, ami türelmes, lanyha, szenvedélytelen s íme, most ép a szenvedélytelenség bilincsel magához ! April vége volt. Az alkonyt gyönyörű, tiszta, csillagos éj váltotta föl. Sokáig jártam föl-alá kertemben, aztán majdnem öntudatlanul, kitértem a távol mezőkre s nemsokára az erdőszélig jutottam. A sápadtan ingadozó hold fényes vonalakat szórt az erdei útra, egy keskeny gyalogösvényre, mely egyenesen Gizeláék házához vezetett. Követtem a fényt, mint az alvajáró. Rövid félóra múlva az erdei lak kertkapujánál álltam, mely nyitva volt, mintha várt volna rám. Beléptem a kertbe. Lábujjhegyen, lélekzetemet is elfojtva mentem végig néhány után a fenyvesig. A fenyves szélén egy méhes állt. Tudtam, hogy Gizela az esti órákat rendesen itt szokta tölteni s tudtam azt is, hogy ez esti órák igen gyakran a késő éjszakába nyúlnak. Az ajtó itt is nyitva volt. Belopóztam. A félsötétben egy fehér alak tűnt szemembe, arcát tenyerébe rejtve. Egyedül volt. Még csöndesebben lopóztam tovább, egészen közelébe. — Gizela! — szólítottam meg őt csendesen. Ijedten rezzent fel álmodozásából. Ahogy megpillantott, felugrott helyéből s szótlanul a nyakamba borult. Magamhoz szorítottam és megcsókoltam. Igen igy történt. Megcsókoltam, először életemben. Csók, ölelés, öröm, megfeledkezés, — mind oly önkénytelenűl jöttek. — Fedor! Fedor! Oh mily boldogság! mennyire szeretlek. A lány még mindig keblemen csüngött s e szavakat félig zokogva suttogta fülembe. Válasz helyett ismét megcsókoltam őt. — Akarsz-e nem lenni? — kérdem tőle később. — Egészen a tiéd vagyok. Tehetsz velem, amit akarsz. Nőd vagyok, szolgád vagyok, — válaszolt zavartan s elborított csókjaival. — Anyádnak nem lesz semmi ellenvetése ? — Örülni fog. — Te szeretsz engem, ugye nagyon szeretsz, kedves Gizela ? Hangos zokogásba tört ki s keblemre hanyatlott. Magamhoz vontam, gyöngéden leültettem s vártam, mig fölhagy zokogásával. — Gizela, — szóltam hozzá azután, az és mindig alkalmas arra, hogy tisztán pillantsunk be lelkeinkbe. Hiszed-e te azt, hogy boldogok leszünk. — Veled élni! nekem nem kell több boldogság! — válaszolt remegve. (Folyt, köv.) Mindörökre. Oh kincs éj, oh gyászos óra! A perc, holott ítélt a végzet; Nem volt idő, szó bucsuzóra, S fájó szivem zokogva vérzett; Hogy a halál ott volt közöttünk, Kértem : frigyünk ne törje ketté, Mégis, mégis, hajh, gyászt kötöttünk ... Lelkem e gyászt el hogy’ feledné ! Hisz jól tudom, hogy sírba térnek A szép, a jó, a fény, az árnyék ; Partján a lét hús tengerének, Mikintha sir porába járnék. Virág lehull s illatja veszve, Csak hamv a tűz, ha már kiége, Kihűl a vér, kihal az eszme : 8 tudom, hogy ott már vége, vége ! * Csak tégedet, lehullt virágom, Elszállt napom letűnt sugára , Lekötni nem fog örök álom, ítélve nem vagy elmúlásra, Csak az, mikor, lerázva régen, A földi nyűg bilincse törve . . . Szárnyad csattog a tiszta jégben, Most vagy miénk, óh, mindörökre! Az istentől a föld poráig Mindenben ott vagy, tűnve, szállva, Midőn a jég csilláma játszik, És ott a nyár dús illatába’. Imádkozom s te mondasz »áment,« Szemem könyyét ez űzi szélylyel, S ha a vihar felettem átment, Beám borulsz elomló fénynyel. Lányod, fiad, hozzád ha vágynak : »Édes mamánk, oh merre, hol van ?« Gyors szárnyain a napsugárnak ott vagy legott fényes mosolyban. — Nem járt az még, ez névtelen volt, — Az angyalok sírtak felette — Hogy mindenük egy néma sírbolt. .. S áldásodom, hogy fölnevelte! Jobb nem, szebb vagy, mit birsz — az éggel. Minden hűháj ott van szemedben; A napsugárt, azt öltözöd fel : Mi bima rá, hogy ezt feledjem ? Sátán jöhet s bájos szirének, De szép szavuk le nem igézne: Lelkemmel én te nálad élek, S halott vagyok e földre nézve! Szász Gera: A Rs amazon. (Francia beszély.) Irta Michel Aubray. (Folytatás.) VI. Maurice több napon át szenvedi forró lázban, de aztán kezdett üdülni. Beszédesebb lett, rendezgette eszméit s igyekezett magának a helyzetről fölvilágosítást nyerni. De azért még nem volt teljesen helyreállva egéssége, s elméje is még mindig hamis világításban látta a dolgokat s az okok és tények között nem volt képes láncolatot hozni létre. Arra ugyan jól emlékezett, hogy megsebesült és sokáig hevert az Ognon partján; hogy aztán elszállították a szomszéd faluba s ott egy nagy teremben szalmazsúpon helyezték el, de innét kezdve emlékezete oly zavaros volt, hogy az álmot a valóságtól nem volt képes határozottan megkülönböztetni. Úgy tét-