Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-28 / 22. szám
Csütörtök, 1875. január 28. 22. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frre-Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenkettedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapest.“_______________________________________ A kényeztetés rész. (Elbeszélés.) Zichy Antaltól. (Vége). Nem is sokra becsülték e drága játékszereket, mert minden újabb szállitmány megunatta velök a régieket, az uj pedig csak addig birt némi ingerrel, mig hüvelyét szétbontva meg nem nézték, várjon mi van benne. Jobb szerették ők a bútorokat, székeket, kisebb asztalokat felforgatni s céljaikra felhasználni, ami nagyobb lármával is járt és találékonyságuknak is több tért engedett. Az, hogy szabad-e valami ? Kérdés soha sem volt, s az együgyű cseléd, aki ily szerénytelen kérdést vagy csak egy kérdő tekintetet is kockáztatott, szigorúan rendre utasítva látta magát. Ennek a cselédségre nézve aztán egy igen jó oldala volt, mert amit vigyázatlanságból eltörtek vagy kárt tettek, az mind a gyermekek rovására ment. Csak, ha rajta érték, hogy olyasmi törött el a kezek közt, amit a gyermekek különösen szerettek, akkor volt jaj nekik, akkor nemcsak bérökkel, hanem bőrükkel is lakolniok kell, amiért aztán csak később kaptak, mindig az elvnek szigorú megóvása mellett, némi kárpótlást, pénzértékre számítva, az igaz, többnyire sokszorosát. A kis Béla már tízhónapos korában t. k. azzal tette magát nevezetessé, hogy egy a műtárlatból hozott drága japáni csészét, melyet »játszani« kezébe adtak, úgy földhöz csapott, hogy az izre porrá törött; s midőn dajkája e feletti elrémülésében majdnem őt magát is kiejté karjaiból, rendreutasitásképen a többi öt csészét is sorjában el kelle hoznia s a kis princnek hasonló kedvtöltés végett kézbesitnie, ki is ez ártatlan mulatságba addig belé sem fáradott, mig az egész service-nek végére nem járt. Két-három éves korában aztán a tükrökre adta magát, a mi később is 8—10 éves koráig kiváló »sport«-ja volt, főleg ha valamely jó ruganyos nyílra vagy pisztolyra tehetett szert, amely e falon függő céltáblákon biztos nyomokat hagyott. A kis Irén a tépésben lelte gyönyörűségét, s rákapott egy csomó brüsszeli csipkére, melyet foszlányokra szétbontani a dajka annál készségesebben segített, mert előtte is az egész valami értéktelen lomnak tetszett, a nagyságos asszony pedig maga próbálta ugyan elvenni tőle s más valamivel helyettesitni, de a kisasszony sirt s mérgesen követelte vissza kedvenc martalékát. Hogy idővel ez a lány mást sem fog tenni, mint lépést csinálni a kórházak számára, az élésből is előre sejdíthető volt. Nyakáról is mindig letépte a mogyorónagyságú korall-füzért, mely lassan kint úgy megfogyott, hogy azt néhány sor igaz gyöngygyel kelle pótolni, de mint előre látható, tíz éves koráig abból is egy szem sem volt már meg. Fülét, bár kínos elhatározással korán kifúratta a mamája, megnyugvást lelve abban, hogy később jobban fogna ez elkerülhetetlen műtét fájni neki, mint zsenge korában, aztán, hogy minő jól fog állani majd az a kis gyémánt fülbevaló, melyet oda szánt. Ez maga, ha semmi egyéb, villogása által már messziről kitünteti, hogy mennyivel különb ő a többi gyermeknél, akiknek rangjuknál fogva, legfölebb vékony arany vagy ezüst fülbevalóik lehetnek. Mikor én láttam, az igaz, már felemás volt. Ie a kis Jolán is, dajkája karján, már hasonló ékszert viselt, egyik fülében apró gyémántokba foglalt rubin, a másikban smaragd csillogott, párja t. i. mindegyiknek a szemétbe veszett. Ezzel egybehangzásban volt a többi öltözék, mely főleg a szalagcsokrok bősége és tarkasága által tűnt fel. E pipere nem annyira az ízlés kitüntetésére, mint inkább annak jelzésére szolgált, hogy e kisasszonykáknak módjukban van és lesz magukat másoktól bizonyos fényűzés által is megkülönböztetni. Az irigyek viszont azt hánytorgatták, hogy a cifra látszatnak nem felel meg az a hófehérségű legnagyobb tisztaság, melylyel mások, szegényebbek is, dicsekhetnek. Hagyján volna a ruhanemű, tevék hozzá, de nézze meg csak valaki e gyermekeknek a füle tövét, halántékait, orr- és szájnyílását, kéz- és lábujjuk közett sat, sat, bizony a test ápolása, mondák, itt igen igen sok kívánnivalót hagy. A valót megvallva, Borosa néni gyengéd szívének nagyon fájt az a kínzás, melyet a csecsemők fürösztésével, mosdatásával némelyek elkövetnek. Inkább egy csibét ölt volna meg mindennap, semmint ezt a dolgot, a gyermek sírása ivása ellenére erőtesse vagy erőtetni engedje. Minden orvos és minden pedagóg, de az aesthetikusok is azt a következtetést fogják ebből levonni, hogy ezek a gyermekek minden gond mellett is, mely rájuk fordíttatott, nem a legegésségesebbek lehettek. Valóban egyik betegség a másikat érte, s a jó Borcsak nem egyszer irigy szemmel nézte a parasztok és béresek porban játszó ronda de piros pozsgás gyermekeit, anélkül hogy saját nevelési rendszerétől ily példák által eltéríttetni hagyná magát. Ő azt tartotta, hogy a természet különféleképen alkotta az emberi lényeket, s ami az egyiknek javára válik, végveszedelme lenne a másiknak. Nagyokat sóhajtott sokszor s belátta ilyenkor, hogy mégis jobb az embernek magát egy kicsit nekikeményíteni, de mi haszna! ő már elhibázta a dolgot, roszul kezdette, s már most kénytelen folytatni. Szomorúbb tapasztalatok s mások rábeszélései után azt is megengedte, hogy neki csakugyan meg kell változtatni rendszerét s a gyermekek egész életmódját; de mikor kezdje meg az időpontot e nevezetes fordulatra, soha sem találta eléggé alkalmasnak. Főleg, miután a kis Jolánt eltemette, s a másik kettő csak nagy nehezen volt életben tartható, a szegény asszony teljesen megzavarodott. Amennyi ok szólt az eddigi kényeztetés elhagyása és az új edzési rendszer behozatala mellett, annyi kétely és aggály támadott viszont ellene is, akár elvi, akár alkalmazási vagy legalább is időszerűségi szempontból. Ezek a szegény gyermekek járni is sokkal későbben tudtak, mint más gyermekek s tizenkét éves korukban még selypítettek, amitől, gondolom, soha sem fognak elszokni. Szmnök halavány, szemök fénytelen, minden mozdulatjuk félénk és ügyetlen volt. Mindegyiket két-két felvigyázó őrizte jobbról és balról, ezek mindent kezükre adtak ugyan, s kedvükért minden bútort kimozdítottak a helyéből, de egyúttal a szabad mozgásban is akadályozták őket s az önálló gondolkozást és öntudatos erőkifejtést csirájokban elfojtották, e helyett az oktalan szeszélynek és vak indulatosságnak engedve át minden tért. Ha egyik megbotlott s elesett, azt a földet vagy padlót verték meg e miatt, ha faág séta közben arcához vagy szeméhez ért, azt a csúnya ágat ily merényért rögtön letörték s széttépték, ha bármi hibát követett el valamelyik, találkozott kísérői közt mindig, ki a büntetést kiáltotta értte. Ne higyje senki, hogy a »Prügelknach« eszméje német találmány s csak e nemzet duoder princei számára találtatott fel; az én jó Borcsa néném ezt magától is kitalálta volna: igaz akkor, mikor egyebütt már rég elhagyták! Elérte a fiú a tizedik, a leány a nyolcadik évet, s még a betűt és a számot nem ismerték, csak híréből, hogy ily kínzó szerek más gyermekeknél alkalmaztatnak. S valóban, ha már e jó mama béketűrése is megszakadt s rendkívüli szófogadatlanság vagy más kihágás miatt fenyegetéshez kelle folyamodnia, ekkor az »iskola« és a »tanító« volt az a mumus, mely a kéményseprő és butyros zsidó helyett ijesztőül használtaték. De azért úgy »benne,« valamint később »gouvernante« mindig volt ám a háznál, hisz volt »módjuk» benne! Ez utóbbiak gyakran változtak, míg végre akadt egy, aki teljesen megnyerte a család bizalmát. Igen okos nő volt, rendes tanórákkal nem kínozta növendékét, s az egész oktatás, nem ugyan a miniszteri tantervek szerint, néhány francia szólam ügyes bemagolására s horgos és hímzett kézimunkára szorítkozott. Nem volt névnap vagy más ünnepélyes alkalom, hol váratlanúl egy-egy diszmó, — p. o. vánkos, óratartó, erszény stb., — elő nem állott volna. Ezeket titkon a nevelőnő készitgette, — a deák azt suttogta, hogy városból készen hozatta, — de a dicséretet értte mindig a kis Irén aratta, s igy jókor és gyakorlatilag megtanulta ama nagy életbölcsességi tant, hogy nem azé az érdem, aki valamit tesz, hanem akit érde megjutalmaznak. Főleg a fiú vehette volna ennek nagy hasznát, mert a férfiúi pályán, a közélet terén, az államszolgálat minden ágában sokkal gyakrabban fordul az elő, mint a szerényebb és zajtalanabb női hatáskörben. A kis Irén el lévén látva, Béla úrfiról is gondoskodni kelle. Mamája, irántam viseltető régi bizalma folytán, engem kért fel, hogy innét a fővárosból valamely alkalmas nevelőt ajánlanék neki. Ismerve az ily megbízatások kényes voltát, csakis többször ismételt kéréseinek engedve tettem ez iránt lépéseket. Hosszabbra nyújtanám ez igénytelen elbeszélést, ha olvasóimmal szemlét tartanék ama tanító és tanárjelölt ifjak fölött, kik nálam jelentkeztek. Néhány a szerfölötti sokoldalúsága által tűnt fel előttem. Csekély fizetésért a gymnáziumi vagy reáltanodai összes tantárgyakon felül ének és zongora, idegen nyelvek, torna és tánctanítására is ajánlkoztak, s mellesleg, ha kivántatnék, valamely írnoki vagy könyvviteli teendők elvállalásától sem idegenkedtek. Találkozott egy komoly és szelíd kinézésű férfiú, aki a sokféléből keveset ígért ugyan, hanem — mint mondá, — különösen az elhanyagolt vagy kényeztetett gyermekeket tette tanulmánya tárgyává, s becsvágya abból állt, hogy ott mutasson föl sikert, ahol mindenki más, még Görög úr is, rég kétségbe esett. Ez volt az én emberem, ezt küldöm le az én kedves Béla öcsémhez. Az eredmény az jön, amire ezúttal nem céloztam, hogy egy optimistát önhittsége édes álmaiból teljesen kijózanítottam. Béla úrfi, kit ekkor már, valamint Irén kisasszonyt is, a cselédek divatosan nagyságolni kezdettek, úgy kifogott rajta, hogy csakhamar megszökött ez úri háztól, melynek hasonló megbízásait azóta nem volt alkalmam teljesíteni. Irén és Béla »ő nagyságaik« hogyan estek át később azon a tortúrán, amelyet »iskoláztatás« és »jó nevelés« címe alatt a társadalmi illem mindnyájunkra ráerőszakol, azt valóban nem tudom, de szolgáljon megnyugtatásul az, hogy az élet vajmi sokszor van hivatva arra, hogy az iskola mulasztásait pótolja, ferdeségeit kiigazítsa s e korrektúra nem ritkán jobbá tesz mindent, mint eredetileg volt. Itt is tán az volt vagy lesz még az eset. Ezzel vigasztaltam évek múlva a jó Borcsa nénit is, midőn keservesen panaszkodott előttem, hogy nem bir »már« gyermekeivel, semmiben sem hallgatnak rá, nem tisztelik, sőt volt eset, hogy még szemrehányással is illették, miért nem tanította vagy szoktatta jobbra őket. Jóért jót ne várj! Mindamellett Trénke ő nagysága korán férjhez ment, saját szíve választása szerint. Ezt egy időben tudtam meg ama megdöbbentő hírrel, hogy férjétől már el is vált. Ugyanekkor a hírlapokban Béla úrnak törvényesen kinevezett gyámja óva intette annak hitelezőit, hogy bizonyos váltók hamisak és soha sem fognak beváltatni. A szegény Borosának pedig szavajárása lett, melyet kényes szemekkel szokott mindunatlan ismételgetni: »Nincs roszabb a kényeztetésnél!«