Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)
1875-02-02 / 26. szám
lyet, minthogy jellemzők, az Írók szokott indiskréciójával sietek közzé tenni. A fiú levele: »Kedves papám ! Tudni fogod, hogy ismét az öreg Harságyi társulatánál vagyok. Szeretem leányát, a szép Lizit komolyan, s nőül akarom venni. Máskép nem adják oda, mint ha te, édes papám, beléegyezel s valami jegyajándékot vagy özvegyi tartást biztosítasz. Megígértem, hogy meg fogod ezt tenni, s reményem, nem hagysz cserben. Kérem tehát ily komoly ügyben atyai tanácsodat, illetőleg áldásodat. Isten veled! Szerető fiad Fredo. Utóirat. Egy kis adósságom is van, amit nem csodálhatsz. Csak valami 1600 frt sürgős. Ha kifizetheted, tedd meg, különben később sokkal többre növekszik. Pá!« Az apa válasza: »Kedves fiam! Házasodni akarsz ? az a te dolgod, én ilyenekbe, tudod jól, soha nem avatkozom, s így neked tanácsot sem adhatok. Ha valami szerződésféléről lesz szó, fordulj e részben családi ügyvédünkhez, kit jól ismersz. Pénzem most nincs, áldásomat, mely semmibe sem kerül, megkaphatod, ha kívánod »in natura« is. Anyádat is mindenesetre értesítsd. Adieu. Atyád Corradi.« A célbavett családi összejövetel, a jegyváltás vagy az esküvő is megtörtént-e azóta ? arról nincsenek adataim. Tudva azt, hogy egykor Petőfi is színész volt, sőt a komoly Arany is, mint ezt »Bolond Istókja« második énekében eléggé elárulja, kis ideig bár ő »Musa pedestris« szolgálatában állott, nem teszek le a reményről, hogy az én Alfrédemből is válhatik valami, ha kiforrja magát. Idővel, ha családi élete lesz, tán saját és mások tévedéséből is okulva fog ő egy-két jó tanácscsal s útbaigazítással szolgálhatni gyermekeinek, s aligha fog a magárahagyás elméletének hívei közé sorakozni. Nem adtam még számot a szép Belláról. Sokáig megmaradt lóidomitási szenvedélyénél, helyesebben szólva: művészeténél, melylyel későbbi éveiben lovak és cselédség hiánya miatt kelle, fájdalom, felhagynia. Emlékezem, hogy egyszer, midőn egy különösen vad és makrancos ménparipát, mely minden lovászon kifogott, sikerült galambszeliddé varázsolnia, s e ritka diadala közcsodálat és dicséret tárgya lön, ily szárnyas szavakra fakadt előttem: »ha találkoznék férfi, a ki engem is úgy megtörne« ... ?! Nem egészíté ki e mondatot, hanem fülig elpirult, s észrevéve magát, hirtelen befogó száját. Találkozott-e ? Még harminc éves koráig, úgy tudom, senki, ezen túl pedig, úgy hiszem, mindig nehezebben megy. Ez a nő az egész férfinem iránt véghetetlen lenézéssel viseltetett, főleg az olyat, aki, mint magam is, még csak nem is szivaroz, valami se him- se nőnemű csodateremtménynek nézte, melyet a maga mythologiai nevén meg is nevezett s kitömve valamely múzeumnak szánt. Ő maga a szivarról rég áttért már a csibukra s ettől a nargillére, úgy hallom, hogy egy lapot is ad ki: »Nőemancipáció« cím alatt, mely kétségkívül nagy hézagot pótol irodalmunkban, s mint címe is mutatja, mély társadalmi jelentőséggel bir. Saját szakmámban lévén ggj^ttasaegaBBiMWHE jagvffM.MiBi<aroBgspig.iiüiliíi|iiiwg5aBMH—i—a——■ A D i c k „babá“-ja. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Egyszerre kiderült a nő arca s mosolygott. Azt mondá, hogy én őt egészen megrémítettem oroszlánokul való csevegésemmel. Azonban, úgy tapasztalom, hogy a szegény babáról adott rajzom, melyet eleven színekkel ecseteltem, megható anyai szivét, s boszantá Sylvester eljárása, melyet kőszívüségnek nevezett. Én nyájasan tekintek a kis mrs. Brown-ra, azonban a Watson ebeivel való eset kissé nyugtalanított. Mrs. Brown elhatározta, hogy fenvivaszt velem a bocs megérkezéséig. Éjfél utáni egyet ütött az óra, de a baba még nem érkezett meg. Két óra, sőt három is elmúlt. Körülbelül négy óra lehetett, midőn künt erős lódobogást haltánk s egy kocsi állapodott meg a kapu előtt. Legott fölnyitám azt s egy idegennel álltam szemközt. Ugyanabban a pillanatban a lovak megrebbentek, odább akartak állani a kocsival. Az idegen megjelenése engem, őszintén szólva, meglepett. Ruházata ugyancsak rongyos és megviselt volt; vászontarisznyája úgy csüngött le vállain,mint valamely herold-jelvény. Egyik keze be volt kötözve, arca összekarmolva, boglyas fején pedig nem volt kalap. Ami az átalános hatást fokozó: úgy látszott, hogy ez ember ivás által javában igyekezett szomorú állapotán enyhíteni, úgyhogy jobbra-balra támolyogva, a kapukilincsben igyekezett megkapaszkodni. Aztán dörmögő hangon mondá, hogy ő engem keres. Eközben a lovak újra megrebbentek. Mrs. Brown úgy vélekedett, hogy valamitől félnek a szegény párák. — Félnek!? — kiálta fel keserű kacajjal az idegen. — Oh, nem! Nem félnek azok semmitől. Ugye, Bill, nem félnek? — kérdé a kocsishoz intézve kérdését. — Csak kissé meg vannak hajtva, annyi az egész. Most is ketten vannak a stocktoni orvos kezelése alatt. De mitsem tesz az. Hatszáz dollár minden kárt kipótol. Én mit sem szólva az idegen csevegéseire, a kocsi felé indultam. Az idegen bámulva, ijedten tekintett utánam s úgy tetszett, mintha egyszerre egészen kijózanodott volna. — Azt gondolja ön, a kérdésető tűl talpig végig mérve szemével, — hogy egymaga is elbánhatik azzal az állattal ? Semmit sem válaszoltam neki, hanem bátran oda léptem a kocsihoz s elkiáltam magamat. — Baba! — No, jól van. Oldozd el a szíjat, Bili, és aztán mehetünk! A baba megszabadult kötelékeitől, lepottyant a zsákból a földre. Aztán odacammogott mellém, bohókás fejét hozzám dörzsölve. Emlékszem, a két ember hangosan fejezte ki bámulatát. Aztán a mámoros idegen szótlanul fölkapaszkodott a kocsiba és tova hajtatott. És a baba ? Igaz, hogy megnőtt, kissé nagyobb lett, de megsoványodott és a rosz bánásnak félreismerhetlen nyomai voltak észrevehetők rajta. Gyönyörű szőre kócos, fésületlen volt, finom, acélos karmai megdurvultak s tekintete nyugtalan, szilaj kifejezést nyert s az eddigi bamba vidorságot értelmes bizalmatlanság váltá nála föl. Az emberekkel való érintkezés mindenesetre fejlesztő értelmét, anélkül hogy vele született természetét szelídítette volna. Nagy bajom volt vele míg étvágyát kielégíthettem a mrs. Brown éléskamrájának ízletes tartalmával. Végre azonban bevittem szobámba, hol egy zugban leheveredve, elaludt. Én még sokáig nem tudtam elszenderedni, egyre a bocs jövője fölött tervezgetve. Végre elhatároztam magamban, hogy Oaklandba viszem, hol egy kis nyári lakást építtettem s hol rendesen a vasárnapokat szoktam tölteni. Majd a házi boldogságot rózsás színben ecsetelgetve magam előtt, végre elszunyadtam. Midőn fölébredtem, világos nappal volt. Szememmel legott ama zugot kerestem föl, ahová a baba feküdt. Azonban ő eltűnt. Kiugrottam ágyamból, kutattam alatta, átfürkésztem a szobát egészen, de hiába. Az ajtó be volt zárva, hanem az ablak párkányán, — elfeledvén azt becsukni, — világos nyomait láttam durva karmainak. Bizonyos volt, hogy ez után szökött meg, — de hová ? Az ablak egy erkélyre nyílt, hová csak a teremből lehete jutni. Ő nem távozhatott a házból. Kezemmel már a csengetyűszalagot fogtam, de rögtön elbocsátom azt. Ha ő senkit nem háborgatott, miért zavarjam föl a házat? Felöltözködtem hirtelenében s kiléptem az előcsarnokba. Az első, amit ott kint megpillantok, egy csizma volt a lépcsőzeten. Legott észrevettem rajta a baba fogainak a nyomait s amint szemlét tartok a csarnokban, nyilván láttam, hogy az újonnan tisztított csizmák és cipők nincsenek, mint rendszerint, a kérszolga ajtaja előtt. Amint a lépcsőkön lementem, megint találtam egy másik csizmát, melyről a fénymáz le volt nyalva. A harmadik emeleten újra két-három csizmát találtam kissé megrágva, de itt nyilván kitűnt, hogy a baba a fénymáz izétől megundorodott. Kissé távolabb létra volt egy nyitva hagyott rácsajtóhoz támasztva. Fölmásztam e létrán s a lapos tetőre jutottam. A kémény mögött úgy vettem észre, mintha valaki leskelődnék. A megszökött baba volt. Porral, szeméttel s apró üvegdarabokkal volt befödve a bundája; azonban ő csak ott üldögélt tovább, egy nagy halmaz cukros mogyorót nagy élvezettel tömve magába, mig tekintete a bűnösség tudatának s az édes elégtételnek vegyes érzetét fejezte ki. Midőn feléje közeledtem, első lábainak egyikével épen a gyomrát dörzsölte. Tudta ő jól, hogy én szemmel tartom s tekintete mintegy ezt tolmácsolá: »A mi gyomromban van, az legalább biztosítva van.« (Vége köv.) nak még gallért is szab. Ő olyan nyakas kálvinista, hogy nyaka sincs. Móricz beszédjén a klasszikus készültség műformáit ne keressük. Nála a beszéd természet adománya. Mondatszerkezete provinciális, nyelve csiszolatlan, előadása nyers, érvei egésségesek, okoskodása világos, célzásai inkább felszínen vannak mintsem elrejtvék. Ilyen beszéd nem esemény, hanem momentum; nem ragad el, mégis gyakran hat. Első nap a karzat népesebb volt, mint rendesen, azonban sok pad üresen maradt. Második nap már fél tízre annyi képviselő volt a helyén, mint máskor fél tizenegykor. A főrendek korán kelő része mind elfoglalta a karzat helyeit. A későn ébredő fiatal urak álltak, sőt — az ajtót is elállták Az irói karzaton ismert fürtök, szemüvegek mögött egy invázió ágaskodott. Mind iró az ? Ha nem is hirlapiró, de tegnapról még tintás a nyelve. A szabad karzaton egy sor görnyedő hát mögött egy nagy összeg izzadó fej, vigyorgó ajk, mozgékony szem és sok haj látszik. A hölgykarzat boldogjai azok, kiknek az első sorban jut hely: látnak és láthatók. A második sorban ülők már szerencsétlenek, s érzik is ezt mélyen, de még mélyebben fogják érteni a jegyszerzői férjek, a hol t. i. a jegyszerzés még a férj kötelessége. A közkiváncsiságot e nap nem az agglegény Zsedényi elégítette ki, hanem Pulszky, a papa. Zsedényi szónok, és nem causeur, mint Pulszky; épen ellentéte ennek. Zsedényi mereven áll, néha előre és újra előre hajlik, előadása száraz, hangja olyan, mint A képviselőháziból. (Visszatekintés). Mindnyájan más meg más okból járunk a képviselőházba. Egyiket a kötelességérzet, másikat az otthoni szobatisztítás, harmadikat az unalom, (miután délelőtt itt unhatja magát legkellemesebben az ember), és így tovább, ki tudná elmondani, hogy kit mi hajt a képviselőházba. Én a házban leginkább azt szeretem, mit Byron a hazájában »our little riots to show we are free men.« Ilyen csetepaté a budget tárgyalása. Épen annak élénk rajzolása, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, mutatja, mennyire vagyunk szabadok. Megkísérlem vázolni e vitát úgy, mint e lapok szelleme megengedi s amint Musset Alfred írja, a mi ezentúl is jelszavam lesz: Qu’ importe le combat, si l’éclair de l’épée Peut nous servir dans l’ombre avoir les combattants ? Régen nem várták annyi érdeklődéssel, kíván-csisággal a költségvetés tárgyalását, mint most. A jobboldal több kapacitása kijelentette jelentőséggel, hogy kijelentendi kijelentendő jelentékeny aggodalmait. A pénzügyi bizottság is makrancoskodott. Még az előadó sem lett Széll Kálmán, hanem báró Lipthay Béla. Megannyi inger. Lipthay Béla emelkedett és erőteljes beszéde nyitotta meg a vitát. O. M. képviselő e találó sorokat irta róla: »Láttad miként vitte, — Vontatott léptekkel — Idegen türelmét A szónokszékre fel? Hallottad miként sirt Hangtalan beszéde ? Mintha a föld alól Kisérteni jönne !« Lipthay helyzete nem volt könnyű. Védeni kellett a pénzügyi bizottságot és nem támadni meg a kormányt; védeni kellett a költségvetést és indokolni a törléseket. Feladatának ha nem is felelhetett meg teljesen, de azt nem is kompromittálta. Ghyczy Kálmán beszéde nem tett nagyobb hatást. Az önmagában is kétkedés hangjával bizalmat gerjeszteni nem lehet.*) De még sohasem is lehet népszerű az, ha a miniszter pénzt, sok pénzt, adófölemelést kér. Ghyczy a maga nehéz helyzetében a cynikusokat élénken emlékeztető a német népdalra: »Auf dem Dache sitzt ein Greis Der sich nicht zu helfen weis!« Nem mintha Ghyczy sokat, nagyon sokat ne tudna; azonban amit ő akar, azt a párt nagyjai nem akarják és ő most nem akar, mert tán bukni óhajt. Móricz Pál következett, kinek a szabója leghizelkedőbb ember az egész országban, mikor kabátjai *) Azt hiszszük, hogy pénzügyérünk azon kétkedik főleg, megvan-e az egész nemzetben a kellő áldozatkészség. Szerk. 112 nagyon elfoglalva, nem tartozom e becses szaklapnak sem előfizetői sem munkatársai közé, a mi szolgáljon, magában véve is, annak némi ajánlásául. Gróf G. pedig, mint tudjuk, még nem lett belügyminiszterré, s így b. Karanyi sem intendássá.