Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)

1875-02-05 / 28. szám

Péntek, 1875. február 5. 28. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. s,7. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 fr*­Negyedévre.........................* * Megjelenik­ az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A hű piquetista. (Víg beszély). Lauka Gusztávtól. (Folytatás.) A szerelmesen boldog férj, mint a philantropiai osztály főnöke, végtelen számsorokba mélyedve, épen valami Stájerország által relaxálandó tíz krajcárt ke­resett, midőn háromórai kutatás után azt feltalálva, eszébe jutott, hogy minő üdvös volna egyszer kedves kis feleségecskéjét meglepni csöndes otthonában. Ahogy gondolta, úgy cselekedett. A­mint lakásának előszobájába nyitott, ismert hang üte meg füleit. Ő a szerelemféltést eddigelé csak a vígjátékokból ismerte, de most még­is olyan szokatlan valamit érzett kebe­lében, hogy egyetlen lépéssel a rohamosan kinyitott ajtón át Pepi és Náci előtt termett. Szerencse, hogy Podhorcsák egy kényelmes kanapén ült, mert külön­ben ő nem várt meglepetésre bizonyosan hanyatt esett volna, így csak elhalványult és ajkai reszkettek. Pepike azzal a lelki nyugalommal köszönte Bódiját, melyben a nők erősebbek a leghíresebb hadvezérek­nél. Bódi pedig hirtelenében nem talált szavakat meg­ütközésének kifejezésére. Ez volt szerencsétlensége. Míg ő indulatrohamában a tőr sikeres kivetéséről gondolkozott, melyben a térje után ólálkodó rókát megfoghatta, addig az ügyesebb nő oly felvilágosítást adott, mely a megzavarodott hivataltisztet is útba igazitá. — Épen a szobát szellőztetém és az ablakon te­­kintek ki, mikor Podhorcsák úr a hivatalba menve erre tartott. Megállitam és felkértem magamhoz. — És én engedelmeskedtem. Noha a hivataltisztnek még csak sejtelme sem volt arról, hogy Pepike a kitekintéssel és felhívással hová céloz, még­is nyugodtabban kezdte maga érezni, mint ha a vallatást az elképedt férj rajta kezdte volna. — Remélem, hogy fontos ok volt a mert Pod­horcsák urat magadhoz kéretted ? — kérdé a férj olyan hanglejtéssel, min­t Pepike eddig sem nem hal­lott, sem nem ismert. Náci e kérdésre egész lelki éberségét vissza­nyerte. Pepikének a válasza után ő is biztosabban tájékozhatta magát s megnyugtatóbban és megállha­­tóban válaszolhatott. Pepike a rögtöni válasz helyett nevetni kezdett. Náci, a­ki már előbb elhatározta magában, hogy mindenben a háziasszonyhoz alkalmazkodik, szintén nevetett. — Hogy nem nevet, ennek van némi értelme, — szólalt föl, a férj indulatosan, — de mi joggal és kin vagy min nevet ön ? — Hogy kin és min nevetek — válaszolt Pod­horcsák a piquet-társ bizalmasságával, — azt bajosan tudnám megmondani, de az a bolond természetem van, hogy a mint más nevet, én is azonnal nevetek. E válaszra mind a hárman nevettek. — Kedves mauzikám! — kezdé most Pepike férje nyakába csimpaszkodva, — én biz azért kértem fel Podhorcsák urat, lenne szives számomra kevés levélpapirost, borítékot, réz­tollakat és tintát hozni a hivatalból. Hogy ezt le nem kiálthatom az ablakon, magad is belátod, mert ha e kérésemet valami dühös ellenzék meghallotta volna, azonnal kiírja, hogy a hivatalnokok egész családjukat a szegény nép ve­rítékéből vásárolt állami irodai requszitumokkal tartják. Podhorcsák ez ügyes fillentés után azonnal esküt tett magában, hogy soha sem nősül meg; a Pepikénél megkezdett udvarlást azonban folytatni fogja. A válasz Skontra Bődit tökéletesen megnyug­tatta: — Igazad van, a hivataltiszteknek legtöbb al­kalmuk van kevéske papirost és tintát m­eggazdál­kodni. Na de most siessen Podhorcsák úr a hivatalba, mert az rettentő volna rám nézve, ha valamelyik rész emberem azt a részakaratú hírt hozná forgalomba, hogy egyik hivataltiszt a hivatalos óráit az én felesé­gemnél szokta eltölteni. A requizitumokat legyen szí­ves nekem átadni, én azt az én kedves kis mauzikám­­nak híven átszolgáltatom. Podhorcsák egy nagyot cuppantott a Pepike kacsójára és megelégedetten távozott. — Mauzikám, nem haragszol meg, ha valamire figyelmeztetlek ? — Mauzikám! Nagy dolognak kellene akkor történni, mikor én rád megharagudhatnám. — Csacsi hát! Pepike olyan arckifejezéssel nyújta oda ajkait, mint mikor a gyermekeknek az orvosságot kell le­nyelniük . Bódinak azonban minden kételye és aggo­dalma egyszerre megszűnt. — Mauzikám! Az ablakból ki az utcára a leg­jobb ismerőst sem illik egy nőnek megszólítania, mert az ilyen falakon kívüli társalgás megszólásra, rágalomra és gyanúsításra nyújt alkalmat. — Mauzikám, de Podhorcsák ? — Értelek, angyalom! Ij. föld alá kellene bújnom, ha csak össze is mérném vele magamat s holtra kellene pirulnom, ha a hivataltisztre a féltés érzetével gon­dolnék ; de a világ, a rosz emberek. Bódi ismét megcsókolta Pepikéjét. — ígérd meg nekem, Mauzikám, hogy az ablak­ból nem fogsz férfiúval társalogni. — ígérem, soha többé! — A mint ismertek, idegrángásokat kellene kap­nod, ha olyasmi ütné meg füleidet, hogy a világ, a rosz emberek azzal gyanúsítanának, hogy a Podhor­csák udvarlásait elfogadod. — Mauzikám, azt hiszem erényes nőre nézve mindegy volna, akár Podhorcsák, akár a flandriai herceg. — Igaz! úgy gondolkozol, mint Lukrécia és én e perctől fogva nemcsak boldog, hanem büszke is vagyok. A philantropiai osztály tanácsossága olyanforma mint a cayennei kormányzóság, a­hol és a­melyben nemcsak a száműzöttek, de a hivatalnokok is büntetve érzik magukat, de azért Skontró Bódinál nem volt most boldogabb hivatalnok egész Magyarországon. Este hat órakor már ismét együtt piketíroztak a tanácsos és hivataltiszt, Podhorcsák, talán először életében két forintot nyert játszó társától. Mégis igaz hát, hogy valamint a szerencsétlen­ség, úgy a szerencse sem jár egyedül. A hivataltiszt e megjegyzéssel dugta zsebre a tanácsos két forintját. — Ez már ma tehát a második szerencséje ? — kérdezé Skontra egyszerűen kíváncsiságból. — Igazán szólva, e két forint nyereményt csak­nem vétek a másik nyereménynyel említenem. — Tehát a másik szerencsénél nagyobb összeg­ről van szó ? — E két szerencse nem is egyforma természetű. Míg ennél zsebem gyarapodott két forinttal, amannál szivem lett milliomos. — Még megérem, hogy Podhorcsák úr is meg­házasodik ? A hivataltiszt mos először húzta ki korszikai spádéjának hosszú pengéjét, hogy azzal a boldog Skontró nyugalmát kissé megszurkálja. — Míg a világon egyetlen férfi házasodik, én nem házasodom. Skontró kacagni szeretett volna, de nem tudott, igyekezett mégis lehetőleg gúnyorossá lenni, s miután a hivataltisztet minden irányban végigmérte, ekképen nyilatkozott: — Hallottam már magam is olyasmit, hogy míg mások nősülnek, hivatott és szerencsés udvarlóknak kár volna a legirigylendőbb szabadságot feláldozni, de amicének társadalmi helyzeténél és különösen külsejénél fogva, azt sem volna szabad elfelednie hogy a Don Juanok nem az irodai asztalok mellett teremnek. Skontra nagyon meg lehetett elégedve visszavá­gásával, mert be sem várva a Podhorcsák válaszát, kalapja után nyúlt és távozott. Ismét szerencsétlenségére, mert meglehet, hogy játszó társa, sértett hiúsága érzetében a boszúvágy­­tól ingerülve, olyasmit is mondhatott volna, a­mi tán egyes tagokat olvashatóvá tett volna, a papiros, plaj­­hász és tinta történetéből. A boldog férj hahotával nyitott neje szobájába. — Tudod-e mauzikám, Podhorcsák mért és meddig nem házasodik ? — Ugyan ki ne tudná! Mert nincs annyi fizetése, hogy egy családot eltarthasson, s mig annyira nem lesz, addig nem is fog megházasodni. — Ohó ! Az ex­tózdiáknak uriasabb és magasabb eszméi vannak. Ő addig nem nősül, mig egyetlen férfi lesz, a­ki megnősül, a­mi annyit tesz, hogy ő nem tisz­tességes családi életben, hanem tiltott után keresi a boldogságot. Pepike kacagni kezdett, de úgy, hogy a szemben álló tükörben magát egészen megláthatta. — Van-e férj, a­ki Podhorcsákra gyanakvó vagy féltékeny lehetne­ ? — kérdé Pepike még mindig a tükörből. — Én részemről nem képzelhetek olyan szeren­csétlen furulyást. (Folyt. köv.) A parlagi troubadour. Schlägel Miksa beszélge. I. — Ne menjen tovább, kedvesem! Biztosítom önt, hogy onnan felülről semmivel sem lát többet, mint amennyit e völgy majd minden pontjáról láthat: egy kis tó partján egy kis vendégfogadót. Felülről ugyanezt látja s még nehány ezer lábnyira meredő barna kőszikla-rakást, halálra untató egyformaság­ban. Négy hete, hogy a kis vendéglőben roszul al­szom, étvágytalanúl eszem s a kis tó folytonos látása már boszantani kezd, gyötrelemig untat s biz én nem fárasztom magamat halálra, hogy most ötszáz méter magasságból ugyanazt az egyhangú képet lássam. A hölgy, kinek sebes francia beszéde versenyez­ni látszott a Poschiavino gyors hullámaival, melyek épen lábai előtt rohantak el,­­ megállt s kellemes, bár nem egészen ifjú vonásai határozottan fejezték ki dacos mondását: biz én nem fárasztom magamat. Kissé kövér volt; tagjai, úgy tetszett, egy fél ütenynyel mindig elmaradnak szelleme élénk ugrán­­dozásaitól. A fáradtságtól lihegett s látszott, hogy a séta nincs valami nagyon ínyére. Beszédje után gen­finek gondolta az ember. Egy régi hid előtt állt, mely olasz modorban volt épitve s roncsolt ivei a főutcáról a meglehetősen rosz kocsiútra vezettek, midőn hida­kat Puschlaw keskeny utcáin különben eleget talál­hatunk. A genfi nő megfogta társának karját, mintha óvni akarta volna attól, hogy a hidra lépjen. E társ, egy magas, karcsú s körülbelül harminc éves nő, ne­vetve fordult vissza s dallamos hangon, de kissé ke­mény kiejtésű francia nyelven, ahogy az olasz nők szoktak beszélni, így szólt: — Bár fájdalommal nélkülözném társaságát, mégis bátor vagyok önt kérdeni: mert van már négy hét óta e vidéken, melyet úgy látszik, szive mélyéből gyűlöl ? A genfi nő társának szemébe nézett, mintha va­lami váratlan fölfedezést hallott volna tőle s szeme­­csiptetve válaszolt.

Next