Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)
1875-02-05 / 28. szám
Péntek, 1875. február 5. 28. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. s,7. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 fr*Negyedévre.........................* * Megjelenik az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A hű piquetista. (Víg beszély). Lauka Gusztávtól. (Folytatás.) A szerelmesen boldog férj, mint a philantropiai osztály főnöke, végtelen számsorokba mélyedve, épen valami Stájerország által relaxálandó tíz krajcárt keresett, midőn háromórai kutatás után azt feltalálva, eszébe jutott, hogy minő üdvös volna egyszer kedves kis feleségecskéjét meglepni csöndes otthonában. Ahogy gondolta, úgy cselekedett. Amint lakásának előszobájába nyitott, ismert hang üte meg füleit. Ő a szerelemféltést eddigelé csak a vígjátékokból ismerte, de most mégis olyan szokatlan valamit érzett kebelében, hogy egyetlen lépéssel a rohamosan kinyitott ajtón át Pepi és Náci előtt termett. Szerencse, hogy Podhorcsák egy kényelmes kanapén ült, mert különben ő nem várt meglepetésre bizonyosan hanyatt esett volna, így csak elhalványult és ajkai reszkettek. Pepike azzal a lelki nyugalommal köszönte Bódiját, melyben a nők erősebbek a leghíresebb hadvezéreknél. Bódi pedig hirtelenében nem talált szavakat megütközésének kifejezésére. Ez volt szerencsétlensége. Míg ő indulatrohamában a tőr sikeres kivetéséről gondolkozott, melyben a térje után ólálkodó rókát megfoghatta, addig az ügyesebb nő oly felvilágosítást adott, mely a megzavarodott hivataltisztet is útba igazitá. — Épen a szobát szellőztetém és az ablakon tekintek ki, mikor Podhorcsák úr a hivatalba menve erre tartott. Megállitam és felkértem magamhoz. — És én engedelmeskedtem. Noha a hivataltisztnek még csak sejtelme sem volt arról, hogy Pepike a kitekintéssel és felhívással hová céloz, mégis nyugodtabban kezdte maga érezni, mint ha a vallatást az elképedt férj rajta kezdte volna. — Remélem, hogy fontos ok volt a mert Podhorcsák urat magadhoz kéretted ? — kérdé a férj olyan hanglejtéssel, mint Pepike eddig sem nem hallott, sem nem ismert. Náci e kérdésre egész lelki éberségét visszanyerte. Pepikének a válasza után ő is biztosabban tájékozhatta magát s megnyugtatóbban és megállhatóban válaszolhatott. Pepike a rögtöni válasz helyett nevetni kezdett. Náci, aki már előbb elhatározta magában, hogy mindenben a háziasszonyhoz alkalmazkodik, szintén nevetett. — Hogy nem nevet, ennek van némi értelme, — szólalt föl, a férj indulatosan, — de mi joggal és kin vagy min nevet ön ? — Hogy kin és min nevetek — válaszolt Podhorcsák a piquet-társ bizalmasságával, — azt bajosan tudnám megmondani, de az a bolond természetem van, hogy a mint más nevet, én is azonnal nevetek. E válaszra mind a hárman nevettek. — Kedves mauzikám! — kezdé most Pepike férje nyakába csimpaszkodva, — én biz azért kértem fel Podhorcsák urat, lenne szives számomra kevés levélpapirost, borítékot, réztollakat és tintát hozni a hivatalból. Hogy ezt le nem kiálthatom az ablakon, magad is belátod, mert ha e kérésemet valami dühös ellenzék meghallotta volna, azonnal kiírja, hogy a hivatalnokok egész családjukat a szegény nép verítékéből vásárolt állami irodai requszitumokkal tartják. Podhorcsák ez ügyes fillentés után azonnal esküt tett magában, hogy soha sem nősül meg; a Pepikénél megkezdett udvarlást azonban folytatni fogja. A válasz Skontra Bődit tökéletesen megnyugtatta: — Igazad van, a hivataltiszteknek legtöbb alkalmuk van kevéske papirost és tintát meggazdálkodni. Na de most siessen Podhorcsák úr a hivatalba, mert az rettentő volna rám nézve, ha valamelyik rész emberem azt a részakaratú hírt hozná forgalomba, hogy egyik hivataltiszt a hivatalos óráit az én feleségemnél szokta eltölteni. A requizitumokat legyen szíves nekem átadni, én azt az én kedves kis mauzikámnak híven átszolgáltatom. Podhorcsák egy nagyot cuppantott a Pepike kacsójára és megelégedetten távozott. — Mauzikám, nem haragszol meg, ha valamire figyelmeztetlek ? — Mauzikám! Nagy dolognak kellene akkor történni, mikor én rád megharagudhatnám. — Csacsi hát! Pepike olyan arckifejezéssel nyújta oda ajkait, mint mikor a gyermekeknek az orvosságot kell lenyelniük . Bódinak azonban minden kételye és aggodalma egyszerre megszűnt. — Mauzikám! Az ablakból ki az utcára a legjobb ismerőst sem illik egy nőnek megszólítania, mert az ilyen falakon kívüli társalgás megszólásra, rágalomra és gyanúsításra nyújt alkalmat. — Mauzikám, de Podhorcsák ? — Értelek, angyalom! Ij. föld alá kellene bújnom, ha csak össze is mérném vele magamat s holtra kellene pirulnom, ha a hivataltisztre a féltés érzetével gondolnék ; de a világ, a rosz emberek. Bódi ismét megcsókolta Pepikéjét. — ígérd meg nekem, Mauzikám, hogy az ablakból nem fogsz férfiúval társalogni. — ígérem, soha többé! — A mint ismertek, idegrángásokat kellene kapnod, ha olyasmi ütné meg füleidet, hogy a világ, a rosz emberek azzal gyanúsítanának, hogy a Podhorcsák udvarlásait elfogadod. — Mauzikám, azt hiszem erényes nőre nézve mindegy volna, akár Podhorcsák, akár a flandriai herceg. — Igaz! úgy gondolkozol, mint Lukrécia és én e perctől fogva nemcsak boldog, hanem büszke is vagyok. A philantropiai osztály tanácsossága olyanforma mint a cayennei kormányzóság, ahol és amelyben nemcsak a száműzöttek, de a hivatalnokok is büntetve érzik magukat, de azért Skontró Bódinál nem volt most boldogabb hivatalnok egész Magyarországon. Este hat órakor már ismét együtt piketíroztak a tanácsos és hivataltiszt, Podhorcsák, talán először életében két forintot nyert játszó társától. Mégis igaz hát, hogy valamint a szerencsétlenség, úgy a szerencse sem jár egyedül. A hivataltiszt e megjegyzéssel dugta zsebre a tanácsos két forintját. — Ez már ma tehát a második szerencséje ? — kérdezé Skontra egyszerűen kíváncsiságból. — Igazán szólva, e két forint nyereményt csaknem vétek a másik nyereménynyel említenem. — Tehát a másik szerencsénél nagyobb összegről van szó ? — E két szerencse nem is egyforma természetű. Míg ennél zsebem gyarapodott két forinttal, amannál szivem lett milliomos. — Még megérem, hogy Podhorcsák úr is megházasodik ? A hivataltiszt mos először húzta ki korszikai spádéjának hosszú pengéjét, hogy azzal a boldog Skontró nyugalmát kissé megszurkálja. — Míg a világon egyetlen férfi házasodik, én nem házasodom. Skontró kacagni szeretett volna, de nem tudott, igyekezett mégis lehetőleg gúnyorossá lenni, s miután a hivataltisztet minden irányban végigmérte, ekképen nyilatkozott: — Hallottam már magam is olyasmit, hogy míg mások nősülnek, hivatott és szerencsés udvarlóknak kár volna a legirigylendőbb szabadságot feláldozni, de amicének társadalmi helyzeténél és különösen külsejénél fogva, azt sem volna szabad elfelednie hogy a Don Juanok nem az irodai asztalok mellett teremnek. Skontra nagyon meg lehetett elégedve visszavágásával, mert be sem várva a Podhorcsák válaszát, kalapja után nyúlt és távozott. Ismét szerencsétlenségére, mert meglehet, hogy játszó társa, sértett hiúsága érzetében a boszúvágytól ingerülve, olyasmit is mondhatott volna, ami tán egyes tagokat olvashatóvá tett volna, a papiros, plajhász és tinta történetéből. A boldog férj hahotával nyitott neje szobájába. — Tudod-e mauzikám, Podhorcsák mért és meddig nem házasodik ? — Ugyan ki ne tudná! Mert nincs annyi fizetése, hogy egy családot eltarthasson, s mig annyira nem lesz, addig nem is fog megházasodni. — Ohó ! Az extózdiáknak uriasabb és magasabb eszméi vannak. Ő addig nem nősül, mig egyetlen férfi lesz, aki megnősül, ami annyit tesz, hogy ő nem tisztességes családi életben, hanem tiltott után keresi a boldogságot. Pepike kacagni kezdett, de úgy, hogy a szemben álló tükörben magát egészen megláthatta. — Van-e férj, aki Podhorcsákra gyanakvó vagy féltékeny lehetne ? — kérdé Pepike még mindig a tükörből. — Én részemről nem képzelhetek olyan szerencsétlen furulyást. (Folyt. köv.) A parlagi troubadour. Schlägel Miksa beszélge. I. — Ne menjen tovább, kedvesem! Biztosítom önt, hogy onnan felülről semmivel sem lát többet, mint amennyit e völgy majd minden pontjáról láthat: egy kis tó partján egy kis vendégfogadót. Felülről ugyanezt látja s még nehány ezer lábnyira meredő barna kőszikla-rakást, halálra untató egyformaságban. Négy hete, hogy a kis vendéglőben roszul alszom, étvágytalanúl eszem s a kis tó folytonos látása már boszantani kezd, gyötrelemig untat s biz én nem fárasztom magamat halálra, hogy most ötszáz méter magasságból ugyanazt az egyhangú képet lássam. A hölgy, kinek sebes francia beszéde versenyezni látszott a Poschiavino gyors hullámaival, melyek épen lábai előtt rohantak el, megállt s kellemes, bár nem egészen ifjú vonásai határozottan fejezték ki dacos mondását: biz én nem fárasztom magamat. Kissé kövér volt; tagjai, úgy tetszett, egy fél ütenynyel mindig elmaradnak szelleme élénk ugrándozásaitól. A fáradtságtól lihegett s látszott, hogy a séta nincs valami nagyon ínyére. Beszédje után genfinek gondolta az ember. Egy régi hid előtt állt, mely olasz modorban volt épitve s roncsolt ivei a főutcáról a meglehetősen rosz kocsiútra vezettek, midőn hidakat Puschlaw keskeny utcáin különben eleget találhatunk. A genfi nő megfogta társának karját, mintha óvni akarta volna attól, hogy a hidra lépjen. E társ, egy magas, karcsú s körülbelül harminc éves nő, nevetve fordult vissza s dallamos hangon, de kissé kemény kiejtésű francia nyelven, ahogy az olasz nők szoktak beszélni, így szólt: — Bár fájdalommal nélkülözném társaságát, mégis bátor vagyok önt kérdeni: mert van már négy hét óta e vidéken, melyet úgy látszik, szive mélyéből gyűlöl ? A genfi nő társának szemébe nézett, mintha valami váratlan fölfedezést hallott volna tőle s szemecsiptetve válaszolt.