Fővárosi Lapok 1875. március (49-72. szám)
1875-03-02 / 49. szám
Egy falevél a viharban. (Elbeszélés.) Írta D oda. (Folytatás.) Küzdelmes élete volt. Szülei nyomorú, földhöz ragadt szegények. Házassága csak keservesen javított helyzetén. Naponkint mezei munkát kellett végeznie, gyomlálnia, kapálnia, aratni, vinni a vinni valót, dolgozni napkeltétől naphánytáig. A forrólázzal, éhséggel, a földi bajok minden fajával ismerős volt. Hanem most öreg korára aztán megvan a nyugalma. Két meghalt fia, kik jobb szerencsét mentek próbálni más világrészbe, hagyott egy kis pénzecskét számára, meg egy kis kunyhója is maradt, egy darabka földje, sertése és gyümölcse. Most már csak megélhetett Bernadouval, és tíz évig boldog is volt, nagyon boldog, akár hidegséget, akár nyájasságot tapasztalt Berceau részéről. Elég, ha Bernadou mindig szíves volt hozzá. A »gyerek,« amint a huszonöt éves legényt nevezte, szilárd és egyeneslelkü volt; ruházatában tiszta, alkatára izmos, kék szeme északra emlékeztetett, ábrázata nyílt és nemes volt. Korán kezdett a dologhoz, s a késő est is munkában találta kis földecskéjén, mely életfentartását szolgáltatta. A földet nagyanyjával munkálta, kit tisztelt és becsült állandó tisztelettel, szeretettel. Bölcsnek nem volt mondható; ő nem tudott sem írni, sem olvasni; hitt a papnak és felebarátainak, és munkálta a földet, melyet bölcsőjétől kilépve szeretettel vett körül, míg Keine Allix által felneveltetett. Sorozásra sohsem szólították, ha megjelent, azt mondták: — Menj vissza a nagyanyádhoz, míg él, légy dolgos, munkás, erkölcsös, mint eddig voltál. Többet nem mondtak. Az öreg néha Bernadounak is elmondta : — Gyermekségemben nagy fehér zászló volt a kastélyon, aztán levették és vereset tűztek helyébe, mig ez is letört, akkor trikolor került a helyére. Aztán valaki egy csomó fehér ibolyával jött egy nap s a réod fehéret megmutotta, de mielőtt a. na.n leszállt, «ara—g———a—abmw—— ez is len volt, s a trikolor került fel, mely most is ott lobog. Voltak, kik e színváltozás miatt boszankodtak, én azonban semmi jelentőséget nem tulajdonítottam az egésznek. Bármily szín kerekedett felül, a kenyér csak oly drága volt, az álom csak oly jótékony, mint azelőtt. Bernadou, bár sohsem ismert mást a háromszínű lobogónál, hitt az öreg jóakaró beszédének. Városban sohsem volt, kivéve az első áldozást, melyet a négy mérföldnyire eső kis városban végzett. Mást nem ismert, mint ezt az egyszerű, becsületes, szerény életet, melyet kezdettől fogva folytatott. Senki mással, mint e kis mezőség és erdőség embereivel, nem volt köze, sem találkozása. Csak egyszer jött egy idegen Berceauba; valami házaló volt mindenféle olcsó holmival, képekkel. Vad, fekete szemei voltak és alamuszi ábrázata; azt mondta Bernadounak, hogy elnyomott, eltiprott rabszolga, hasonló a legutósó marhához, mely hoz és visz, hogy a gazdag hizlalja testét, a bárgyú, hüle, ki mindent a maga javára s a szegény kárára cselekszik. Bernadou elámult arccal figyelte az embert, azután elmosolyodott, mely arcát egészen megvidámitotta és igy szólt: — Nem tudom miről beszél figyelmed. Igaz-e, nem-e? Nem tudom. Én soha senkinek nem maradtam adósa csak egy sou-val sem, sohsem mondtam hazugságokat, erőm van, hogy megvédjem magamat a gúnyolódok ellen, és elégedett vagyok, ahol vagyok. Ezzel megelégszem! A házaló nyúlnak nevezte Bernadout, aztán szitkok közt elment s azóta nem is jött senki háborgatni a berceauiak nyugalmát. Évente azonban a falu kis korcsmája mégis népes volt. A falu jómódú parasztjai közül többen gyűltek össze, kik a kommunizmusról beszéltek oly módon, mely nem volt egészen érthető: emelkedett hangon és lázas pírral, mint az összeesküvők szoktak. Hanem ezek száma is mindig kisebbedett. Az összegyűltek, borukat elfogyasztva, néha karonfogva, dalolás közt az utcán végig is járkáltak, és dudolásaikkal nem is hagytak fel addig, míg mérges feleségeik ki nem dugták fejüket a tornácokon s az ablakokon, mig fehér főkötőjük meg nem látszott a holdvilágon s ki nem kiabáltak férjeiknek, hogy feküdjenek már le és ne csináljanak efféle ostobaságokat, mire az összeesküvők rendesen elcsendesedtek s meghúzták magukat. Ha Berceau de Dieu-ben a korcsmában el nem aludt is a forradalom, a fehér főkötők elnyomták, s visszaállt ismét a régi nyugalom. Hanem ezek közé a zajos hazafiak közé Bernadou sohsem tartozott. Megvolt benne a francia paraszt ösztönszerű konzervatizmusa , mely oly éles ellentétben van a francia iparos lázas szocializmusával. Szerette a földet, és ez a szeretet úgy belégyökerezett, mint a nagy tölgy ott a föld belsejében. Páristól félt, borzadt, mint valami vadállattól, mely elnyeli, megsemmisüléssel fenyegeti. A kormányzat minden formája iránt érzéketlen volt. Míg az ország ez a kis zuga békében lehetett, mig a jótékony nap megérlelő gabnáját, és gyümölcsét, mig az éhség távol tartá magát küszöbétől, és szomszédai is békességben éltek vele, addig boldog volt és nem törődött, akár monarchiának, akár császárságnak vagy köztársaságnak is hívják is a címet, mely alatt boldog. Ezt a bölcseséget, melyet az elégedetlen házaló apathiának, gyávaságnak nevezett és megátkozott, a természettől és Reine Allix nevelése következtében nyerte. — Láss dolgod után otthon, — mondá minduntalan neki. — Az erkölcsös, becsületes embernek elég ez a dolog. Ne töltsd az idődet úgy, mint az urak, kik szüntelen azzal ostromolják az istent, hogy nem teremtette a világot máskép, mert a patkányok megrágják kazaljaikat, migyen a gyermekek hasztalan erőködnek kiabálásukkal. Bernadou figyelemmel hallgatá az öreg nő szavait , de nem is volt nála derekabb, munkásabb, őszintébb és jámborabb legény az egész vidéken. Jámborsága mellett korántsem volt hitle, sőt annyi ügyesség volt benne, hogy a zenében is megállta helyét, a vetemények közül pedig kiválóan értette a dolgát. Olyan jókedvvel végzett mindent, a kis kert egészen betelt a dalokkal, melyeket oly szépen énekelt. (Folyt. köv.) Radziwill herceg. (A régi lengyel életből.) — Soplica özévér emlékirataiból. — II. A párbeszédről, Rejten azonnal tudósitá Tryznát, s másnap Rdubowsky gróf, mint korelnök, megnyitá az országgyűlést, felhiván azt, hogy elnököt válaszszon. Felhívására a templom, minden zugából (mert ott volt a gyűlés) hangzott: »Éljen Radziwil!« »Beleegyezünk!« hangzott ismételve. Ekkor azonban Haraburda uram tolakodott a középre, mondván: — Én ugyan igen szerencsésnek érezném magamat ő hercegségére szavazni, de egyéni meggyőződésemet ez esetben a törvény alá kell rendelnem, mely határozottan kimondja, hogy az, aki ellen igényper van, az hivatalt nem viselhet! Mi erre rögtön kardot rántottunk, de Bialopiotrowitz lecsitított bennünket, azt indítványozva: döntsön a gyűlés. — No, hadd lássuk azt az igénypört! — ordítottuk. — Nekem ugyan semmi igényem nincs, de van Tryzna uramnak; ime itt van ő maga. Retten uram ezen felbőszülve, ugyancsak oda szólt neki, hogy mit törődik ő a más bajával, mire Haraburda sem maradt adós, feleletül adva: ne beszéljen ő, ha nem viszket a nyelve, s ne tanítsa azokat, a kiknek ép annyi eszük van, mint jómagának. — Halljuk tehát Tryzna urat ! A herceg eközben bajszát pödörve ingerülten járt fel s alá közöttünk. E pillanatban az eddig hallgató Tryzna felállt s reszkető hanggal, mely mély bút sejtetett, igy szólt: — Valóban ő hercegsége ellen kártalanítási igényem van, de mint hazafi, szokva vagyok saját érdekemet alárendelni a közérdeknek, s miután erős meggyőződésem az, hogy ő hercegsége elnöksége hazámnak javára szolgál, ezennel minden félreértés kikerülése végett igényemről lemondok. A herceg erre a középre rohan s elfogultságában csak annyit tud mondani: ■— Bár az asztalnak arra haragszom, alázatosságát és bizalmát hasonlóval igyekszem megjutalmazni. Erre felharsant: »Éljen a hercegelnök!« Éljen Tryzna az asztalnok!« A herceg azonnal elfoglalta elnöki székét s miután dél már elmúlt, az ülést másnapra halasztotta. Adubowskyhoz mentünk ebédre, ki palotájánál tágas csarnokában mindnyájunkat elszállásolt. Az asztalnok is ott volt. Pohár mellett kezdtük őt a herceggel békéltetni. A herceg poharát emelve, a csomót szavakkal vágta kissé: — Én szeretem Tryznát, nem vizvér az, hanem ősi lengyel sarj, ősanyám is egy Tryznát szült. Holdyczewet is visszaadom neki. De miután ő engem bolondnak nevezett, személyesen sértett meg, azért ki porondra, ki a legény a vívásban! Hiába szabadkozott Tryzna s hiába Rechewsk biró ur, Tryznának elvégre is kardot kellett rántani; 3 jelenlétünkben kezdtek vívni. A herceg oly erélyesen támadt, hogy Tryznának heves védelme dacára is markolatban tört el a kardja. A védtelent a bin úr fedezte saját kardjával. A herceg örömében odakiáltott: — Tryzna öcsém, ugye értek a vívás mesterségéhez ? Ismerd el, s aztán igyuk meg a béke poharai Csodás humorban volt a herceg. Rettennek az mondá: »Ne félj Mihály úr, te leszsz a jegyző, batorovkámmal *) szétverem az egész ellenpártot.« Tryznával aztán Bialopiotrowitz ur közbenjárásával teljesen kibékült. A nemesség elragadtatva a herceg viseletétől fenhangon dicsérte a herceg vivásbeli ügyességét, bá Tryzna uram szívós védelmét is kellőleg méltányolták, ki a vívásra nem is gondolt s csak gyönge törös pengével jelent meg. Ebéd után a bernardinus klastromba mentünk vissza, s noha már is hatalmasan be voltunk csipvl előlrűl kezdtük az ivást. Szép haddelhadd következett. Nemesség, zascankik,bocskoros nemesek, tisztviselők, zászlós urak mind tetű barátokká lettek. A herceg egy rongyos fövegü nemesnek a sajá kucsmáját nyomta fejébe. Példáját nyomban követtük, mind föveget kezdtünk cserélni, s a csere égésségére inni, mig elvégre nem is tudtunk különbsége tenni fövegünk meg a fejünk közt. Erre a herceg,k már jócskát nyakait be a jóból, vetkőzni kezdett egyes öltönydarabokat a nemességnek adva. Aztál ingben egy hordóra ült, melyet a nemesség Novgorodek utcáin végig vonszolt. Minden lépten-nyomai megálltak a hordóval s boldog, boldogtalan ihatott a mennyi betétért. A herceg pedig minden egyes ivóhoz kenetes szavakat intézett, hogy válaszszák meg Rejten urat, maradjanak hívek a Radziwillekhez, s több efféle bölcs mondást: »Éljen Lithwánia!« mindig ezzel végré. Beszédei alatt a nemesség összecsoportosult körülötte, fülhegyezve és szájtátva lesvén szájából a nem épen legbölcsebb igét. Este kilenc óráig folyt a dinom-dánom, de rendben, mert féltek, hogy ha rendetlenkednek, könnyen összetűzhetnek a vajda embereivel. Visszatérvén a kolostorba, a herceg leönteté magát fris kútvizzel, mire kijózanodott. Egyed atyával szorgalmasan elvégezte az esti imát, lefeküdt és elaludt, aludva a boldogok álmát. Másnap reggeli nyolc órakor összegyűltünk, s a herceg e szavakkal nyitá meg a gyűlést: — Parancsotokra átvettem a gyűlés vezetését, mely tartományi jegyzőt van hivatva választani. Van szerencsém tudatni, hogy két jelölt van: az egyik Rejten Mihály ur, lithwáni senátor; a másik Haraburda Kázmér ur starost, (kerületi gróf.) Legyetek tehát szívesek nyilatkozni: kit akartok a kettő közül ? — Rejten Mihály urat akarjuk, — kiáltá a nagyobb rész. — Beleegyezünk, — viszonozta a bocskoros nemesség. — Nem! Haraburda urat akarjuk, — kiáltá a másik, de jóval kisebb rész. Egyikünk sem rántott kardot, mert a herceg megparancsolta, hogy erőszakoskodásra alkalmat ne szolgáltassunk, mert ő hivatalát békében akarja viselni. — Szavazzunk, szavazzunk hát! — kiáltánk. Erre aztán Haraburda úr, nehogy pártjának gyöngeségét leleplezze, eltávozott. Retten uram tehát ekképen jegyző lett. A gyűlés még hat napig tartott, de biz az már csak dorbézolás volt. De mégsem haszon nélkül telt el az idő. Mert harmincnál több pert intéztek el a herceg buzdítására. A békítő szerepét a legtöbb esetben Bialopiotrowitz vitte. Ezt éltük át az Ur 1781-dik esztendejében.* Ilyenek voltak a szokások és erkölcsök az északi szomszédban egy század előtt. És bizony nálunk sem sokkal voltak különbek. Strommer Lajos. * Batorovka még Báthory István lengyel király koriból fenmaradt görbe szablya, mely mintegy a török és egyenes magyar kard összetétele. *) Látszik tehát, hogy e díszes szokás napirenden volt a választásoknál. 212 —■WBQMiTiii thhtimp—MBwmumwmuiimmw itt —n—i ........................