Fővárosi Lapok 1875. április (73-98. szám)
1875-04-01 / 73. szám
73. szám Csütörtök, 1875. ápril 1. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................3 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-ter., Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« aprító júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre 16 forint. A posta utalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A távol. Halál a távol, oh bizony halál az, Vagy ha rokonnéi, egy testvér vele . Kérdő szavadra nincs ő nála válasz, Oly néma ő, mint a sír kebele. Nyomában fátyoláz a bús felejtés Lassú kézzel, de biztosan szövi . Sűrűbb, sűrűbb lesz és csak gyönge sejtés Sugara az, mely néha áttöri. Hiába zárod szived rejtekébe Az elhagyott nyájas, hü képeket: Meglásd, hogy az irigy távol ködébe Mind elmosódik s meg nem védheted. Halottad az, bármint szivedre forra, Kitől sorsod búcsúzni kényszerít, Kit messze tér, völgy, erdő, bércek orma Elrejt előled s mélyen elmerit. Mit ér, hogy búcsúddal a vidor élet Szinében bú s baj nélkül hagytad őt : Talán, mig ily alakban látni véled, Akkor teritnek rá gyász szemfedőt! Az uj találkozást remélve várod, Hol visszatér a megszakadt öröm, Hol hívedet megint kebledre zárod S boldogság int az újra nyílt körön. Ahigy vagy azzal is, kit szivszakadva Tettél a sírba, a mely elnyelé, Midőn eltűnt kedves képét kutatva, Könyűs szemmel tekintesz ég felé. Pedig meg nem mondják az égi boltok: Kit elhagyál, örül-e még veled ? Vagy távolléti halál után a boldog Találkozás csak drága képzelet ? Lévay József: A Tyilki prókátor kliensei. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Lajos, I. Azt mondták: menjen kend jobbra, azután balra, azután megint egyenesen, s ott lesz kend a nagy kéttornyú templomnál. A nagy templommal szemben van egy szomorú szent a sarkon, ott lefordul kend megint balra, s ott rá jön kend megint a pallóra, megy a pallón egyenesen egész a kerekes kútig, s a kerekes kútnál, ha jobbra fordul, mindjárt ott van a piac. Ha mint ott megáll, egyszerre csak előtte van kendnek egy háji-bájó nagy vén épület, kormos fallal, nagy magas emelettel. Egy nagy mennykő kétfejű sas van a kapuja fölött, katona is strázsál előtte. El nem téveszheti kend gazdáram. Az a vármegyeháza. A gazduram szerencsésen odaért, meg is látta a nagy épületet, a sast is rajta, a katonát is, sőt nagy népcsoportot is, legtöbbnyire ügyes-bajos parasztot ácsorogni előtte, kik oly félénk alázattal állottak ott, hogy az épület előtt maga előtt már majdnem levették a kalapot — de azért a nagyobb bizonyosság kedvéért mégis csak kérdezősködött még egyszer. Megtörölte a homlokát, megigazította a fésűt tisztes ősz hajában s előre rántotta a szőrtarisznya szíját. A csinos, szép legényke, kihez kérdését intézte, mert nyílt, mosolygó tekintetével leginkább vonta magához a megközelítést, nyájasan felelt neki, de egyúttal kérdést is csatolt feleletéhez. — Alkalmasint nem erre a vidékre való kegyelmed, hogy nem tudja. — Nem lesz én. Sarkútra való vagyok, ha tudja öcsém hol van. — Odalenn a Gernyeszegben. Bizony jó meszszire van, kivált ilyen öreg embernek, s legkiváltképen ha gyalog jött kegyelmed. — Pedig úgy jöttem, mert már nem győzőm kivárni három esztendő óta, hogy hová szakad a bajom. De mivelhogy nemcsak minden vagyonom, hanem még a becsületem is forog a dologban, a miben fáradok, hát biz én már csak rá szántam magamat a nagy útra, ha az inam belészakad is. — Akkor csakugyan nagy baja lehet kegyelmednek is. — Nagy!..Az árvák atyja vagyok, azaz hogy voltam, azaz hogy még most is az volnék addig a meddig a faluban. Závor Mihály a becsületes nevem. Becsületes eddig, s szeretném, ha ezután is az maradna. Gondolja lelkem öcsém, hatezer forint magyar bankót adtam be, ami a nyakamon veszett. — No pedig erről csak szomorú hírt mondhatok kegyelmednek. Jobb lett volna, ha ezért fel sem kel kegyelmed. Elégették a magyar bankót az utósóig. — Tudom! Be kellett adni, hát én arról nem tehetek, s hogy beadtam, arról van írásom. Nem is erről az oldaláról volna a bajom, hanem máskint, tudniillik lelkem öcsém, azt kell bebizonyítanom, hogy nem a magaméval, vagy a faluéval cseréltem föl. Mintha akár nekem, akár a nyomorult falunak lett volna annyi pénzünk egyszerre. — Mondom, ki kell mutatnom, hogy annak a bizonyos árvának a vagyona valósággal magyar pénzben lett a kezembe adva, s épen olyan időben, midőn azt már semmiképen sem adhattam ki kölcsön. Ha mindezt be nem bizonyíthatnám, — ha nem volna írásom attól, aki beadta szám szerint, bankó szerint, reám vetnék a kártérítést, utána veszne minden vagyonom... — De igy hát itt sincs baj, bátyám uram, — Így hát erről az oldalról is rendében volna minden. — Hála istennek, úgy volna, de még sincs úgy. Ha igy egymás közt elmondjuk, mint én lelkem öcsémnek, akárki megérti, egyszerre kiviláglik az igazság.. Kár, kár, de a kárt nem én okoztam, s a törvény előtt mégis egészen hosszú soron kell menni a dolognak. _ Az irataimat ki kellett adnom a kezeim közül, és ez az, ami miatt már annyi idő óta sem éjjelem sem nappalom. Többet elvett az életemből tiz esztendőnél.. Nem bírom a végét várni, — hová dől el a törvény előtt... — Van e már prókátora? — Miért kérdi öcsém uram ? Talán valami jót ajánlott volna ? — Csak azért kérdem, — felelt az ifjú nevetve — nehogy az enyimbe botoljék bele, bomlott volna meg a ki rám dicsérte. — Miért? — Azért, kedves bátyám uram, mert azt hiszem, hogy az enyimnek kisebb dolga is nagyobb, mint a szegény ember ügye... A kezdetén van mindig s nem végzi soha. Valahányszor kerestem még, mindig csak a bor és kártya mellett találtam — s néha még dolgot adott az odúját is kinyomoznom... — így azután eltarthat az ember ügye-baja tiz esztendeig. — És bizony — s a fiatal ember is megvakarta a füle tövét. — Fele életemet én is ebbe ölöm, — vagy tizedszer szaladok be már hozzá Bardócsáról. — Hát lelkem öcsém sem ide való.. — Nem! Hiszen ha ide való volnék, a hátán ülnék annak a prókátornak, s a sarkantyúmmal dirigálnám. — Azután csak ne mindig más lakása volna valahányszor a városba jövök, hogy az egész délelőttöm abban fogy el, mig ráakadok. Pedig az én ügyeim is sietősek, keservesen sietősek. — Nekünk is a végveszély fenyegeti minden vagyonúnkat, mely fölött mig én a honvédségem után be voltam sorozva, el akarták verni a port. — De szerencsére a jó szülőmnek is megvannak reményt és segélyt nyújtó írásai. — Hogy röviden elmondjam: édes atyám árendás volt a bardócai határban a két hidközi csárdában, és míg ő tudja isten hol, mert kupec is volt, elveszett járáskelésében abban a zavaros világban, addig itthon a csárda leégett a csata alkalmával. Édesanyám hogy élhessen, hogy az életmódot folytathassa, jó reménység fejében a csárdát, az istállót, az állást is még pedig zsindelyre újra felépíttette — a saját pénzén. Sok pénzt beleölt, majdnem minden pénzt beszedett az adósoktól, kiknél az apám kupecságából gyűlt nyereség kint volt kamaton. Most azután, hogy új urat kaptunk, hát nem akarják neki az építést visszafizetni, még azt mondják neki, ő keresse, hogy a sajátját beleülte, ő bizonyítsa ki, — s azután vegye meg a pénzét a régi uron, a ki régen meg van halva s a vagyonát régen szétszedték, — vagy még uram bocsásd, azzal csúfolják ki — vegye meg Kossuthon vagy a császáron. A fiatal ember sóhajtott s folytatá: — Most hát azután bizonyítja, keresi is a szép vagyont, melyet idegenek birtokába fektetett. Megvan a haszonbéri szerződés, s mert édes atyám okos, iskolákat járt ember volt, meg van emlékezve benne az elemi csapásokról is. S mivelhogy az adósoktól ama keserves időkben szegény édes anyám csupa jóindulatból csak kitől felét, kitől negyedét szedegette be a tartozásnak, s mindenike még valamennyi tartozásban maradt, s megvannak az adós levelek, mindenikre rá van jegyezve a nap, mikor és mennyit törlesztettek. Hát most már szépen rendbe jön minden, meg lehet az utósó fillérig határozni, mennyit épített be édesanyám. Azok a jó becsületes emberek még tanúskodni is készek. Biztat mindenki, hogy lehetetlen azt a port elveszíteni. C íme csak a prókátor húzza-halasztgatja a dolgot, csak ő tolja naprólnapra, hogy ekkor meg ekkor fogja azokat a becsületes embereket kihallgattatni, — s az az » ekkor« csak nem akar eljönni soha, — mert nem egyébért késlekedik, csak hogy mennél tovább húzhasson bennünket. .. Megcsóválta a fejét. (Folyt. kov.) A kitüntetett. (Francia elbeszélés.) Irta Henri Bocage. I. D . . . nek ezerötszáz léleknyi lakossága büszkén emlékezik városkájáról és pedig joggal. Kies, erdős halmon fekszik e helység. Alját susogó folyó mossa, mely fehér kavicsos mederben hömpölyög tova, sűrű lombboltozat alatt. Kis kőházai, a főúton levők kivételével, rendetlenül, szétszórtan hevernek vén fák környezetében, melyek védelmet nyújtanak a téli éles szelek ellen, melyek a völgyön átsüvöltenek. Gyönyörű nép lakja a . . . helységet. Női átalában szépek, noha túlságosan pirosak, mig a férfiak rendkívül izmosak és csontosak. A gyermekek üdék, rózsás arcúak és szőkék s olykor csakúgy hemzsegnek az utcák mohos kövezetén. D . . . n nem látni más járművet, mint közönséges szekeret, mely a vasúti állomásról a helységbe szállítja azokat, kiket ügyük-bajuk oda utazni kényszerít. Idegeneket nem igen lehet ott észrevenni, mert a vasút hat kilométernyire fekszik oda. Még a szorongóknak sincs idejük arra, hogy ott székesegyházat keressenek, a mi D . . . ben tulajdonképen nincs is, lévén csupán egy kis templom, melyben egy becsületes jámbor lelkész végzi az egyházi szertartást. A lakosok nem túlzásig ájtatosok; még az egyházmegyebeli érsek is csak afféle kisigényű papot küld oda, aki csak a türelmes juhok iránt érdeklődik