Fővárosi Lapok 1875. április (73-98. szám)

1875-04-08 / 79. szám

79. szám Csütörtök, 1875. ápril 8. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................3 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátpa­ter Athen­aeum- épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril-júniusi évnegyedére felhívjuk az olvasók figyelmét. A szerkesztőség, jeles írók közreműködésével, igyekezni fog továbbra is oly lapot állitni ki, mely a műveit olvasó közönség igényen kielégítse s folyvást megérdemelje ama nagymérvű pártolást, melyben részesül. Előfizetni legcélszerűbbért postautalványnyal lehet. A lap ára évnegyedre négy forint, félévre nyolc forint, egész évre 16 forint. A posta-utalványok vagy pénzeslevelek e cím alatt kül­dendők : a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.“ A Tyúki prókátor kliensei. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Lajos. (Folytatás.) — De értsd meg jól. Ha Závor Mihály gazem­ber akar lenni, — hogy megmentse eladja ma, értsd meg, a mai nap minden vagyonát, — a pénzt oda teszi ahová akarja, odaadja feleségének, fiának, vagy a­ki­nek akarja, — egyszóval a pénznek se hite, se hamva. Volt. Nincs. És akkor én rajtam veszik meg, az én vagyonomon exequálják a 6000 forintot. Talán épen most is erre kapacitálja a nótárius, a­ki nagyon sajnálja — Závár Mihály uramat. —Zá­vár Mihály uram ugyan nem akar erre hajlani. Min­dig azt mondja: mondjanak neki okosabbak becsüle­tesebbet. De ha majd egyszer mégis hajlik. — Érted-e már ? És Farkas Márton az asztalra ütött öklével. Szünet volt. — Az alatt a szoba közelebb eső részébe kellett jönniök. Úgy rémlett, hogy leültek oda az ablaksarokba a divánra, — s ott az árendásné, a néni, kezdte meg nyugodtan, higgadtan. — De hát oka-e mindezeknek az a leány ? — Oka. Mert ha ide nem hozták volna, akkor mindez nem történnék a mi történik s történni fog, — s oka vagy te is, a ki — midőn az atyja a csata előtt már három hétig itt volt szállva nálunk — a gondolatot adtad neki s rá beszéltél engem, hogy vállaljuk föl. — Ki gondolta, hogy itt vesz, itt marad ennyi ideig ? Különben nem volt károdra, — engem ezért épen nem okolhatsz, nagyon jó segítség volt az a 300 frt kamat évenként. Hidd meg, a nélkül nem men­tünk volna ennyire, kivált az első években, majdnem csak ebben bízva mentünk bele ebbe a jó haszon­bérbe is. — Beszéd, beszéd — odázta el az előbbi szavak értékét Farkas Márton, ■— felment az mindig a leányra; oskoláztattuk, neveltük, ruháztuk. Ismét szünet lett. Természetesen a mire nem volt mit felelni, nem is lehetett más, mint szünet. Újra az árendásné néni törte meg. — Különben mit félsz te olyan nagyon attól az exekúciótól. Közelebb állunk magunkhoz. Aztán a 6000 forintnak ezután is fogod húzni a kamatját. Ki lehet azt csinálni, hogy mindig kiadják. Farkas Márton szomorúan, csüggedten rebegő: — S tudod mi fog történni akkor Závor Mi­hály­lyal ? — Mi történnék vele ? — perel. — ő viszi a pert tovább a magyar bankó kártérítése végett. — S ki ellen ? A kormány ellen ? — kérdé Far­kas Márton fanyar gúnynyal. — No hát a kormány ellen. Farkas Márton nagyot kacagott és keserűen. — Nem az fog történni, hanem az, hogy megbo­­londul, érted, megbolondul, vagy kivégzi magát. Klárika csak borzadt, reszketett, soha nem hal­lott még ilyen irtózatos dolgokat. Szinte jólesett neki, hogy ismét a néni szólalt meg, az mégis meghallhatóbb volt, a­mit beszélt. — Ne gondold. Beszélni fogsz vele előre. Meg­nyugtatod, meg fogod vele értetni a dolgot, hogy mind­ez csak ideig óráig való. Fog jönni idő, midőn a pén­zét visszakapja, ha nem is mind, legalább a felét. Egy szóval úgy, ahogy ki fogsz vele egyezkedni. — Nem értem! — Nem érted ? Csak szabadok leszünk talán a tőkéjével, ha a leány ránk hagyja végrendeletében. S azután téve hozzá, tompán, titokteljesen, úgy hogy Klárika ismét megborzadt, nemcsak megbor­zadt, de rémes hideg is futa át tagjait: — Úgy sem él a soká. Tizennégy éves már, és mégis mily fejletlen testben, lélekben. És elkezdett beszélni valami betegségről, mely­ről Klárika alig értett valamit egy hamar, gyorsan ölő kórral, melyben a gyenge leányok előbb elkezde­nek szintese­dni, azután megsápadni egészen, fogyni napról-napra, elhervadni, s azután meghalni. A falhoz hanyatlott, megrémült, úgy megret­tent, hogy elkezdett hidegen gyöngyözni a hom­loka. Hogyne ? Azt mondták róla: meghal,­­ nem él soká. Klárika szédülő fejével nem hallotta, — de a a bácsi alkalmasint azt mondhatta, hogy gyógyittatni kellett volna, — mert a néni azt felelte rá: — Mi szükség volna azt gyógyítani ? Most már azután sokkal jobban szerette hall­gatni azt, a­mit a bácsi beszélt. Ha haragos, ha vad, ha szilaj volt is, a­mit beszélt, még­sem volt abban annyi gonosz, mint a néni szavaiban. Hallgatta is figyelemmel, most már érdekelte nagyon, s nagy szük­ségét érezte annak, hogy mindent tudjon. — Bármit beszélsz, lemondok a gyámságról. Nem fogom tovább egy óráig sem tartani a há­zamnál. — Mit fogsz vele csinálni ? Hová teszed ? — Vannak élő rokonai. Menjen azokhoz. — Gondolod, hogy kell azoknak ? — Az nem az én dolgom. — Ha óhajtanák, eddig is értte jöhettek volna. — Talán nem is tudták, hogy hol van. — És most már tudják ? — Igen, mert írtam nekik. A néni dörmögött, nem tetszett neki a dolog. — Kellett is ez, ha eddig nem írtál. — Nem írtam eddig, mert nem volt rá szükség. — És kik azok ? Mifélék a rokonai ? — Valami Czank Antal Bereg vármegyében,­­ vagy a­mint most mondják: Bereg-Ugocsában, Szany-­­ béralján. S Klárika az ablak alatt a mint elfojtott lélek­­zettel figyelt minden legkisebb szóra, némi titkos örömmel mondogatá utána magában: — Czank Antal. Bereg-Ugocsában, Szany­­bér alján. Farkas Márton azután beszélt egyfolytában, be­szélt sokat, sok mindenfélét Czank Antalról, a leány családi viszonyairól, atyjáról, anyjáról a lengyel asz­­szonyról, kiről nem maradt a leányra egyéb, mint az az opál szemekkel kirakott kis aranykereszt, me­lyet a nyakán viselt, mig az apjáról az a bizonyos 6000 forint maradt, melyet testvére adott neki a ki­egyezéskor osztályrészében. Az a Czank Antal az a bizonyos testvér. Klárika mindenre figyelt, mindent jól megjegy­­zett. Voltak hát végre olyan körülmények is, melye­ket jól esett hallania. — Honnan tudod te mindezeket ? — Az atyja leveleiből, irataiból, melyeket tudod itt hagyott nálam s ott vannak abban a kis fekete táskában, a sublót második fiókjában. Klárikának úgy dobogott, úgy vert a szive. — Én azt gondoltam, hogy abban nincs egyebe, mint a falu és a Závor írása a 6000 forintról s a ke­resztlevele. — Az is ott van, meg a kereszt is.­­ Most valami fiókhúzást hallott, s csak egyes s­­­érthetlen szavakat, melyek csupán arra vonatkoztak. .. a mivel épen foglalkoztak — a fiúkra s a kis táskára. A néni azután egyszerre ismét egész fenhan­­gon, az eddigiektől egészen elütő hangon megszólalt­­ némi gyönyörrel. — Tudod-e, hogy ez a kereszt igen szép ? ! Alkalmasint a nyakára tette s a tükörben nézte­­ magát. — És nagyon sokat érhet.­­ — Tedd vissza oda ahol volt, — szólt Farkas Márton majdnem annyi szorongással, mint haraggal.­­ — Hadd legyen mindene együtt, s igen jól teszed, s ha a ruháit is mind összeszeded ma. — Miért?­­ — Azért, mert holnap megfogom a kezét s vi­szem a falu házához, — ott adom vissza a hol átvet­­­­tem. A­mint mondtam, lemondok a gyámságról. Az ■ én lelkemnek ártatlanul kell maradni­a Závor ■ Mihály szerencsétlenségétől. Én nem nyújtok ahhoz segédkezet. Csináljanak a bírák uraimék a lánynyal a mit akarnak. Küldjék haza. Már én meguntam a vá­laszt is várni. Az asszony erre határozottan felelt: — S tudod-e, hogy én meg mit mondok erre ? Azt, hogy az nem fog megtörténni. Azt, hogy a leányt nem adom. Az a leány itt fog maradni. Klárika pedig ettől jobban megdöbbent, s nem is hallotta ijedtében, hogy a bácsi mit felelt vissza. Itt maradni, az annyit tesz, mint meghalni. (Folyt, köv.) A kitüntetett. (Francia elbeszélés.) Irta Henri Bocage. (Folytatás.) — Ha Dupontois nem lesz maire, — gondolá — akkor felesége dühös lesz . . . Ekkor a házasság is dugába dől s aztán .. . — Ezalatt Paulin apó, ki azt hitte, hogy csak­ugyan gonosz játékot űznek vele, kezdő értésére adni Jacques-nak, hogy le kell mondani Noémiéről. — Téged ugyan ki akartak játszani, édes fiam. Hiszen azok az emberek tönkre jutottak s szerették volna adóságaikat a Paulin apó talléraival törleszt­e­­getni. A leányka el akarta veled hitetni, hogy téged­­ szeret, s tegnap, midőn Dupontois leszerelte ütegeit, ő ellenmondott és keserves könyeket hullatott. Mi az ő szemükben csupán parasztok vagyunk, hanem mi is legyünk ám büszkék, ép úgy, mint a polgárok. Jacques eleinte kétkedett ez árulásban , de mi­dőn magára maradva elgondolkozott, úgy vélekedett, hogy atyjának mégis csak igaza lehet. Azok, a­kik igazán szeretnek, nagyon érzéke­nyek önbecsérzetükre és könnyen felingerelhetők. Anténor tudta ezt, s ép azt a modort követő Noémié félrevezetésénél, meggyőzni törekedve ezt , hogy Jacques csupán vagyonáért szereti. Azt is mondta, hogy ő, midőn Paulin apónál látogatáson volt, ez Jacques jelenlétében csak mindig a menyasszonyi hozomány felől beszélt, s hogy minden egyezség nél­kül kellett neki, Anténornak, elbúcsúznia Paulin apótól, mert nem volt fölhatalmazva bizonyos összeg megígérésére. Ugyanaz­nap találkoztak egymással a mi szerel­meseink, a­nélkül hogy ezúttal egymást keresték vol­na , de sokkal büszkébbek voltak, semhogy szívükben olvasni engedjenek. Hidegen köszöntötték egymást, sértve hívén magukat szerelmükben. Elmentek egy­más mellett, a­nélkül hogy visszafordultak volna. Fe­jükbe verték, hogy gyűlölik egymást. Az út kanyarulatánál büszkeségük tünedezett; mindketten kényeztek. Csak egyetlen szóra lett vol­na szükség, hogy széttépjék az ármány szálait, mely

Next