Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)
1875-05-01 / 99. szám
Az ily viszonyokat ments’ isten, hogy helyeselni tudnám; egészben kárhoztatom azokat, de menteni tudom az egyes eseteket, hol enyhítő körülmények forognak fen. Amennyire csak lehet, kicsinyítjük most a cselszövést... tiszta, tiszteletteljes, önzetlen érzelem... csak bimbaja a tiltott gyümölcsnek (mosolygás)... egy felfogott mosoly, a ruha érintése... Plato lóháton, Petrarca térden állva. S elvégre : bonni soit qui mai y pense, — mondá az udvarias király; — egy térdszalag, semmi egyéb. (Nevetés.) A szerelmesek nem tagadják meg egymástól a viszontlátást, naponkint találkoznak a hölgy lakásán, ismerősöknél, színházban, sétatéren, jótékony intézetekben, (nevetés) de mindig mások jelenlétében- A kötelességek, lelki furdalások... már arra is gondolnak, hogy elválnak egymástól, felejtik egymást.. • A minden jó szándék mögött lappangó ördög szerencsétlenségre kedvező alkalmat nyújt a párnak. Tudjuk, a legtöbb döntő fordulat épen a kedvező alkalomtól függ. (Nevetés.) Az ördög váltót irat alá a fiatal emberrel, melyet ez nem bír kifizetni... Este véletlenül semleges téren, egy barátné házában találkozik a hölgygyel. A fiatalember gondolatokba mélyed, nyugtalan, kedvetlen. A nő mindig féltékeny mindarra, mit az általa szeretett férfi levon hódolatából. Mennek a szomszédszobába és forgatják az albumot. A hölgy kérdésekkel ostromolja az ifjút, tudni akarja baját, parancsol, esd, vetélytárstól fél. És a fiatal ember sejteni engedi zavarát, csak hogy megnyugtassa a hölgyet. Nagy isten! A botrány, a szégyen! — Minden áron meg kell menteni a fiatal embert. Hát ennyi az egész? Nem gondol ön barátaira? — A fiatal ember nem akar ez eszközhöz folyamodni, a hölgy sarkalja ... Hisz barátok között mért ne járna egy kis kölcsön ?... Nemsokára úgyis viszszafizeti... (Helyeslés jelei a nézőtérben.) A hölgy kis összeget takarított meg.. gombostűpénzéből. Senki sem fogja megtudni . . . Fogadja el, vagy inkább kétségbeesni engedi ? Szerelmére kéri, fogadja el! Ha el nem fogadja, nem szereti!... A fiatal ember elfogadja az ajánlatot, hogy szerelmét bebizonyítsa a hölgynek. De nagy óvatossággal kell élniök a pénz átadásánál ! A hölgy hazakészül. Későre jár az idő, a fiatal ember nem mehet vele... Küldje szolgáját... bízhatik-e benne ?... Nem, a fiatal embernek személyesen kell mennie... Nincs más mód hátra... A férj uram történetesen nincs honn ... mondjuk, hogy szolgálatban van, például mint nemzeti gárdista... (Nevetés.) Éjfélt üt az óra, ily időtájt megy a fiatal ember a hölgyhöz, midőn mindenki már ágyban fekszik. Belép a kertbe, az ajtó nyitva áll. Hogy biztosabb legyen, jó lesz álarcot ölteni. Ez éjjel épen álarcos bált adnak a Scala-színházban. Szóval megvan mind, ami eltakarhatja a bűntényt vagy egyszerű dicsőséget, a gonosz vagy a jó tettet: homály, csend, titokszerűség . 1. S tudják önök, mért történik ez? Mert a társadalom keresve keresi a szálkát mások szemében, ha ily előkészületeket talál egy nőnél, dehogy gondol valami jó szándékra: tiszta vonzalomra, könyörből történt jótéteményre; ellenkezőleg: képzelme száguldva rohan az emberi gyarlóság legfelső határáig. (Mosolytetszés.) így veszélyeztetik egy nő jó hírnevét, megtámadják becsületét, felzavarják nyugalmát, ide nem számítva a férj, a család, a rokonság büntető, roszóló következményeit, a botrányt, a párbajokat, a pereket. Regényem hőse szerencsésen kikerülte mindezeket a veszélyeket. De dominója megakadt a kertrácsozaton és elszakadt. Sebajki sem ismeri a kalandok vadászát, ki most hazafelé siet. A fiatalember épen lakásához ér s amint be akar lépni a kapun, két rendőr megrohanja, elfogja és bekíséri. Tudtára adják, hogy rablógyilkosságot követett el egy emberen, csak azért, mert ő is, mint a gyilkos, dominót visel és háromezer líla birtokában van. (Tetszés.) Ezzel véget ér regényem első fejezete. Nem szólok többé a költött személyről, áttérek az igazán létezőre, kinek története úgyszólván ugyanaz, mint az elsőé. Mit felel védencem az ellene emelt vádakra? Megvallhatná az igazságot, csak egy pár szót kellene szólnia, hogy elhárítsa magáról a borzasztó gyanút. De nem teszi azt, sőt még téves nyomokra iparkodik , bennünket vezetni, hogy valahogy föl ne fedezzük a valót. Máskép cselekednék, ha közönséges, önző, mihaszna ember volna védencem; de dini úr nemes lélekkel bir; tudja, hogy vannak szentül tartandó dolgok a társadalomban, minő például az álarc, a pénztár zárja, a levél pecsétje... utóbbit nem a postára vonatkozólag értem (nagy derültség). A posta, mondják, erkölcsi intézmény, mig én csak az egyénről szólok. A szentül tartandó dolgok mások titkai, melyekkel mi nem rendelkezünk s melyek iránt tisztelettel kell viseltetnünk. Hát még elárulni a hölgyet, ki csak azért vétkezett, hogy szolgálatot tegyen nekünk — nem a legnagyobb hálátlanság volna ez és férfiúi büntetlenségünk méltatlan visszaélése ? Az elbukottak ama joggal bírnak, hogy ismét fölemeljük őket. Az elbukott nő iránt annyival is inkább tartozunk kíméletet tanúsítani, minél nagyobb tisztelettel illetjük az állhatatos nőt. (Éljen!) Önökhöz szólok, uraim, elárulnak-e önök ily helyzetben barátjukat? Napirenden lehetett ez a zsarnokok fattyú-politikájának idején, (Éljen ! Csend! Csend!) de nemzeti politikánk, hála istennek, jobbá tette úgy a társadalmi, mint a családi életet. Ha csakugyan létezik az olyan gyáva ember, az inkább fölakasztaná magát, semhogy elárulja jótevőjét. (Éljen! Az elnök csendet parancsol, Gordiani még szenvedélyesebben folytatja beszédét.) És ez a haladás nagy győzelme; nemcsak hogy visszaszereztük helyünket a nemzetek és szellemi érdekek között, hanem megtanultuk azt is, mikép kell fékezni gonosz szenvedélyeinket. Ily győzelmet aratott a tiszta erkölcs, az igazi társadalmi morál, a polgárosodás. (Örömnyilatkozatok a jelenlevők ama részéről, mely szereti a hangzatos szólamokat.) Bizonyítékot kívánnak önök, uraim ? Ha mindazok után, miket mondtam, a költött személyemmel egy helyzetben levő ifjú a törvényszék sorompói elé lépne s azt mondaná: »Legyen ide jaj a bűnösnek, mert menekülni akarok...« s tudtunkra adná a nevet, ama hölgy nevét, vájjon mit szólnának hozzá ? (Roszalás a hallgatók soraiban.) (folyt, köv ) A tavasz régi jelképe. (A béka.) Mindenelőtt tisztelt olvasónőimtől kell bocsánatot kérnem azért az udvariatlanságért, hogy idegeiket olyan rémítő dologgal akarom borzasztani, mint a szép holdvilágos tavaszi éjek kardalnoka: a béka. Az igaz, hogy tavaszi tárcához hősünknél költőibb tárgyat is lehetne találni, például a szerény kis ibolyát, a büszke nárciszt vagy az ébredő világország más bájos tagját; de a szegény békát, a tavasz e valódi hírnökét, kissé rokonszenvetlen külseje miatt valóban méltatlanság volna mellőzni. Már a régi egyiptomiak is ismerték e jámbor kétéltű ama tulajdonságát, hogy a telet meredtségben aluszsza át s csak az első tavaszi verőfényre kell életre. Ez okból ábrázolták Khunsut, a világosság istenét, kezében pálmaággal, melynek szárán a tavaszt jelképezve egy béka ül. Hősünk azonban nemcsak ily alárendelt szerepet játszik az egyiptomi mythologiában. Maga a természet anyja Hek is az ő nevét viseli. E főistennőt az ó-egyiptomi vallásos képzőművészet két alakban tünteti elő: őszszel mint gyászruhás, fia halálán kesergő anyát, tavaszkor pedig mint gyermeke föltámadásán örvendő szülőt. Ez utóbbi alkalommal Hek a tavasz jeléül békafőt visel. A görögök hitregéjében a béka Apollo, a világosság istene jelvényei közé tartozik. Kypselos, Karinth ura, mint Plutarch írja, Apollodelphii jóstemplomának arany pálmaágat küldött, hogy ezekből a szentély ékítésére békákat öntsenek. Plinius szerint Maecenas címere szintén a béka volt. Az azonban talány maradt, hogy e híres műbarát miért választá magának épen e különös symbólumot. Több szó véleménye e felől az, hogy hősünk itt Maecenas folyton váltakozó szárazon és vizen való tartózkodását jelenti ; mások pedig azt vitatják, hogy ez a jelkép arra vonatkozik, hogy Augusztus császár e nemeskeblű barátjával megosztá minden földön és tengeren levő vagyonát. Schwenck, a tudós archaeolog azt hiszi, hogy e jelvény Maecenas etrusk származására céloz. Joachimus Camerarius pedig kétszáz év előtt megjelent művében (Symbolorum et emblematum centuria IV. 7.1..) ezeket írja: »Vannak, kik azt állítják, hogy Maecenas a csendhez és nyugalomhoz való nagy előszereteténél fogva választotta magának a seriphusi békát, mert mint Suidas és Plinius mondja, a seriphus-szigetbeli békák teljesen némák, Aelián, Persius és Theoprastus szerint a víz nagy hidegsége miatt.« A görögök azonban már nem számítják a béka erényei közé a hallgatagságot. Maga görög batrachos neve is, úgy látszik, e két szó »boetrachys« (kellemetlen kiáltású) összeolvadásából származik, mit bizonyít Moschus syrakusai hellén költő amaz elég udvariatlan etymologiai interpretációja, melyet harmadik idilljében a batrachos név után tesz: »to gar melos onkalon adei,« (mert rút éneket énekel.) A béka már a legrégibb időkben is kedvenc mesetárgy volt. A Homérnak tulajdonított »Batrachomachia« című ősrégi komikus hősköltemény az ő véres harcait énekli meg, melyeket az egerekkel vívott hajdanában. Ki nem ismeri Aesopus és Phaedrus (I. 24.) meséjét a »rana rupta«-ról, mely hiúságában az ökör nagyságát teste fölfájása által akarván elérni, halállal fizette meg nagyravágyását, bebizonyítva azt a régi igazságot, hogy »in ops potentem dum vult imitari, perit.« (Midőn a nyomorult a hatalmast akarja utánozni, elvesz.) Darwin, az aprólékos élettani tünemények e gondos megfigyelője, a béka e különös szokásáról legújabb művében (The Expression of the Emotions in Man and Animal) igy ír: »A békák és varangyok e tulajdonságát már e legrégibb időben is észrevették, mit Hengsleigh Wedgwood, angol etymolog amaz állítása bizonyít, hogy e szó: varangy több európai nyelvben a puffadás, dagadás főnevekkel egy tőból származik.« Darwin ez érdekes művében a béka fölpuffaszkodását a harag és nyugtalanság külselének tartja. E különös tehetség célja a nagy tudós szerint az, hogy a támadó ellenfél a hirtelen megnagyobbult testtől elijedjen. Bizonyos Günther nevű britt tudós, angol praktikussággal nézve a dolgot, a fölfújt hasnak még azt a nem csekély hasznot is tulajdonítja, hogy az éhes ellenség az egyszerre megnőtt falatot nem tudja elnyelni. Antoninus Liberális, e merész fantáziájú ezüstkori római regeköltő »Metamorphoseon«-jában e kis mesét közli tárcánk hőséről: »Leto két újszülött gyermekével, Apollóval és Arteszszel Lykiába ment, hogy ott egy kristályvizű forrásban megfürödjék. Azonban durva pásztorok, kik karmaikat ugyan forrásból szokták itatni, mocskos káromlások közt űzték el az istennőt. Leto erre a Xanthos folyóban füröszte meg kisdedeit, de aztán visszatért e lykiai forráshoz és megsértőire átkot mondott. A pásztorok erre szögletes mozdulatokkal ugráltak be egymásután a vízbe, s néhány pillanat múlva undok, nagy zöld békák keserves, bűnbánó kuruttyolása hallatszott a patak mélyében.« Antoninus Liberális e mesét azonban a mytkologiától valóban liberális szellemben írta, mert feledte azt, hogy a béka épen Apollo kedvence, hű kísérője és jelvénye. Hősünkről a Korán is megemlékezik. Midőn a gonosz caldeaiak az öreg Abrahám patriarchát tűzbe vetették, egyszerre nagy sereg béka ugrált elő, s a szájukban hozott vízzel a lángokat eloltották. Innen van az, hogy Mohammed követői tisztelik a békát. Mózes ellenben a tisztátalan állatok közé számítja ez amphibiumot, egészen lakonkce mondván ki fölötte az ítéletet: »azt meg ne egyétek« Erre hihetőleg az adott okot, hogy a béka a hét egyiptomi csapás egyike volt. A keresztyén egyház ellenben nem tiltja a batrachophagiát, s az éti béka (rana esculenta) hátsó combjainak csirkehúshoz hasonló pecsenyéje gyakran fordul elő a hívek bojtos asztalán. Svetonius, a »vita imperatorum« írója, Augusztus életrajzának kilencvennegyedik fejezetében csodás dolgokat beszél arról a viszonyról, mely a gyermek Oktavián és a békák közt állott fönn. A mocsárak e zöldruhás lakói ugyanis a kisfiú parancsának híven engedelmeskedtek, úgyhogy még kedvenc mulatságukat, a kuruttyolást is abban hagyták, midőn zsarnokjuk ezt megtilta nekik. Oktavián környezete ezekből azt jósolta, hogy a kisfiúból egykor hatalmas uralkodó lesz. Aelián állattörténeteiben egy adomát beszél el a békáról, melyből az tűnik ki, hogy e tárca hősének sok becses tulajdonsága közé tartozik még a szellemdússág és furfangosság is. Az örökké éhes hydra a Nílus partján ugyanis mindig tátott torokkal szokott lesekedni a békapecsenyére. De a béka elmésen kerüli ki a lenyeletés veszélyét. Szájába keresztbe jó hosszú, erős nádat vesz, s így bátran szembe mer szállani a hydrával, mert biztos abban, hogy nádastúl nem csúszhatik le a félelmes ellenség torkán. A jó régi Joannes Dubravius, olmützi püspök »De piscinis et piscilus« című könyvében hősünket rémes, pokoli gonoszságú szörnynek festi, és részletesen írja le ama borzasztó harcokat, melyeket a béka 442