Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-08 / 104. szám

Szombat, 1875. május 8. 104. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A lassú viz. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Az esküvő napját megelőző este Marie és Lívia, Arcytól kisérve, kihaladtak a kastély kapuján s a lel­kész lakására mentek. Távolról Céleste kisérte őket, s kendője alatt egy fehér rózsákból kötött bokrétát rej­tegetett. Midőn a lelkészhez értek, az teljes papi díszben fogadta őket. Valamint öcscse is legjobb ruhájában. Arcynak egy rokona szintén ott volt, ki Párisból jött St.-Miguelbe, hogy Gaston esküvőjén, mint tanú le­gyen jelen. Marie reszketve tűzte föl Lívia fejére a mirtus­­koszorút, mely egyszerű fehér ruhájához nagyon jól illett s­zéleste kényes szemekkel adta kezébe a ró­zsabokrétát. Mindnyájan a templomba mentek. Az egész társaság szokatlan halvány és csendes volt. Az ősz pap reszkető hangon mondta el az eske­­tés szavait s az ifjú pár is reszkető hangon mondá azt utána. A két tanú gondolkozó szemekkel nézett maga elé s Marie egy karszékbe fogazott, hogy össze ne essék. Déleste távolabb állt és sirt. Midőn elhangzottak az eskü szavai, az öreg lel­kész megáldotta az ifjú párt, a tanúk beírták nevei­ket s aztán mindnyájan visszatértek a kastélyba. Hazaérkezvén, az erkélyre ültek. A nap lement, s a tengeren csak vörös sugarai tükröződtek vissza, mely fény egybeolvaszta a tengert az éggel, s a véres felhők a habokon látszottak úszni. — Mintha vértenger folyna előttünk, — mondá izgatottan Lívia. — Mily különös világítás. Sz­ivemet reszketni érzem. — Gyönyörű látvány, — viszonzó Arcy s neje kezét ajkaihoz vonta, ki szerelmes pillantást vetett rá. Nem vették észre, hogy Marie nesztelen léptek­kel hagyta el az erkélyt. Nem is tartották volna vissza őt. Nem is gon­doltak rá. Tudták, hogy pár óra múlva a grófné és Villeroix gróf megérkeznek s ekkor Arcynak el kell hagyni a kastélyt, s e perceket addig érezni akarták. S e percek hamar múltak. Alig volt idejök né­hány szerelmi vallomást kicserélni, midőn Céleste az erkélyre lépvén, jelenté, hogy a vasúttal jövő s a nésznépet hozó fogatok feltűntek a láthatáron. Arcy sietve búcsúzott el s nehéz szívvel haladt ki a kastély kapuján, mialatt Livia és Marie a lépcsők aljánál várták az érkezőket. A grófné kegyesen csókolta meg leányát s Ma­riénak nyájasan bólintott fejével, de — mint mondá — fáradt az úttól s rögtön a számára készített szobák­ba vonult, hová csak komornája kisérhette. Villeroix gróf a társalgóterembe követte a leányokat, két más rokon kiséretében, kik szintén részt akartak venni az esküvőben s mint tanúk voltak meghíva. Helyet fog­laltak s Villeroix gróf Líviával beszélgetett; de nem vette le szemét Mariéról, ki halványan s különös kifejezéssel ült helyén, nagy szemeit szórakozva jár­­tatta körűl a társaságon s tekintetén az látszott, mintha nem tudná, hol és kik között van. Mintha gondolatai e helytől távol tévedeznének. Végre megszólította a vendégek egyike s ő rög­tön magához térve a legnyájasabban felelt. Társal­gása alatt arca kipirult, s a szép vonások életet nyertek, úgyhogy a társaság figyelmét egészen lekö­tötte. Livia ellenben hideg, kimért s majdnem dacos volt. Bátyjának rövid feleleteket adott s két rokoná­hoz alig szólt. Kirívó különbség volt a két leány között. Marie szelíd, nyugodt társalgása, nagy szépsége és finom modora mindenkit elragadott . Villeroix, ki már kü­lönben is ellenszenvet érzett menyasszonya iránt, el­ragadtatva szemlélte a szép leányt. Soha sem érezte annyira az áldozatot, melyet sógornője kedvéért hoz, mint e percben. Önkényte­­len föltűnt előtte a jövő. E dacos, villogó szemű s őt gyűlölő nő, kivel egy életet kell töltenie, és e bájos, szelid leányka, ki boldog lenne, ha őt magához emel­né. Csak jobb neve volna! gondolta magában. Végre is Villeroix grófné lenne, bárhogyan hívják is most! Oly szép, a­minőt még keveset láttam! így fűzte gondolatait tovább. Elhagyta helyét s fölkelve Livia mellől, Marié­hoz ült és hosszasan társalgott vele. A leányka min­denhez értett. Baudine kisasszony büszke lehetett e növendékére, mert az, bár sok keserű órát töltött az intézetben, de sok hasznát is vette ottlétének. Mindaddig oldalánál maradt, mig a grófné meg nem jelent. Ekkor mindnyájan az ebédhez mentek, hol a társalgást Villeroix grófné vitte. A többiek mind valami különös nyomás alatt látszottak lenni. Hallgattak. Ebéd után ismét a társalgóterembe mentek, hol a grófné néhány kellemteljes bókot mondva leányának, leginkább az urakkal, és különösen sógo­rával társalkodott, ki egyszer halkan azt kérdezte tőle, hogy tetszik neki Marie ? A delnő, szemére emelve üvegét, hosszasan nézte meg az e tekintet alatt piruló leánykát, s aztán vál­lat vont. — Elég szép, — mondá nevetve. — Nagyon is szép arra, hogy Dupont Mariénak hívják. A gróf nem felelt. Apró dolgokról folyt a társalkodás, mig végre a grófné elhagyta a szobát. Az urak is ajánlották ma­gukat s midőn a két leány szintén távozni akart, Villeroix megragadta Livia kezét. — Néhány szám volna önhöz, Livia. Kérem ma­radjon. — A jövőről akar beszélni ? — Nem arról fogunk beszélni, a­miről gondolja. Egészen másról. Kérem, maradjon. Livia habozott. — Menj Marie, — mondá aztán, s helyet fog­lalt. Ketten maradtak. — Ön gyűlöl engem, Livia, nemde ? — kérdé a gróf. — Teljes szivemből. — Ezt régen tudom s nem is akarom önt sem­mire kényszeríteni. Livia vállat vont. Rövid szünet állt be. — Fölmentem önt adott szava alól. Válaszszon férjet tetszése szerint. Én barátnője, Marie kezét óhajtanám megkérni. Livia nem akart hinni füleinek. — Marieét ? — kérdé álmélkodva, —­a Ma­­rieét? Oh mondja, ismételje ezt még egyszer, és adja rá becsületszavát. — Ön kételkedik szavamban, Livia. Ezt nem hittem volna. De a gyűlölet sokra viheti az embert. Gondolja meg azonban, hogy hibás lehetek, de Vil­leroix vagyok. Livia erre sokat mondhatott volna. — Adja becsületszavát, — sürgeté. — Becsületszavamra! Ekkor a leányka elragadtatva, futott nagybáty­ához, megragadta kezét, s hevesen szorongatta és majdnem nyakába borult. — Mily boldog vagyok e percben, — mondá. Kétszeresen boldog, saját sorsom és a Marieé miatt. Tudja-e, — folytatá, óvatosan nézve körül a terem­ben, — hogy én már nem is lehetnék nejévé, mert ma délután másnak lettem nejévé. Falunk lelkésze esketett meg Arcy Gastonnal, kit teljes szivemből szeretek, a­ki nélkül élni nem tudtam volna. A hol­napi esküvőn azért semmit sem kell változtatni. Ma­riét mi rávettük, hogy az én ruhámban, sűrűn befá­tyolozva esküdjék meg önnel, nevem alatt. Ön csak az esküvő után tudta volna meg a cserét. Mi történt volna ezután, arra nem mertünk gondolni. Ez őrült tervet a kétségbeesés sugalta s Marie önfeláldozó ba­rátságból állott rá. De annyit mondhatok, hogy ön nem vesztett volna e játékban. A gróf bámulva hallá e beszédet. — És ön Livia ? — kérdé elfogultan. — Én mint Dupont Marie s mint Arcy Gas­­tonné fogok e helyen élni, mely saját birtokom. A többi örökségemről szívesen lemondok, hogy Gas­­toné lehessek. — Ön tehát szeretni is tud, még pedig ily mé­lyen, ily feláldozással. Lássa, most sajnálom,hogy el­vesztettem. Jégszivűnek és érzéketlennek tartom önt s úgyszólván boszúból ragaszkodtam házasságunkhoz. — Hála istennek, hogy átlátta, hogy nem va­gyunk egymásnak valók. A holnapi esküvőn tehát mit sem kell változtatnunk. A grófnénak nem oko­zunk szomorúságot. Önök, mint ki van kötve, el­utaznak, a­nélkül hogy Marie valakivel szóba állna. — És Marie ? hogyan vállalkozhatott ő e lépés­re; ő, e komoly, érzésteljes leányka? — Ő fel akarta áldozni magát érettem, mert imád. Ö azt hitte, hogy ön észrevéve a csalást, egy­szerűen elűzi őt s akkor zárdába vonul. Én pedig azt hittem, hogy ön megszereti őt, s örülni fog, hogy nem velem esküdött meg. — Kegyed furfangos ügyvéd volna, Livia. — mondá nevetve a gróf s melegen szok­ta meg a lány kezét. Még nem tudom e percben, hogy rendezzük e dolgot, de remélem, hogy Marie nem utasítja el ke­zemet. — Erről biztos lehet. Ő, ki annyira szeret en­gem, hogy egész jövőjét ért nem akarta föláldozni most kétszeresen örülni fog; először, mert nem kell önt megcsalnia, és másodszor, — folytatá némi habo­­zással, — bármily önzéstelen is Marie, de ön végre is jó parthie! — És még­sem kellettem önnek. — Az egészen más dolog. Én Villeroux Livia vagyok, barátnőm pedig Dupont Marie. Ő álmában sem remélhetne ily férjhezmenetelt. Én pedig beér­tem egy festészszel.­­ — És ki az az Arcy Gaston ? — A legszebb és legkedvesebb ember a világon. Igazi francia, tele szellemmel, szívvel és regényesség­gel. Szerelmében mély és gyengéd, föltételeiben ki­tartó, vakmerő és oly csinos, a­minő kevés van, — mondá lelkesülten Livia s arca égett e szavak alatt. — Ez már kitűnő ember lehet, — mondá némi gúnynyal Villeroix, — de ki ő és miből él ? — Tehetségéből. Ez a legtiszteletreméltóbb forrás. A gróf mosolygott. — Ez igazi asszonyi okoskodás. Adja isten, hogy jóra vigyen. Ön, a­ki annyit áldozott e házas­ságnak, sokat is kívánhat férjétől. Tudja-e, hogy az nagy dolog a­mit tett. Nevet, vagyont, világi állást minden összeköttetést, szülőket, rokonokat, szóval mindent eldobott. Reméli-e, hogy férje mindazért kárpótolni fogja ? Livia szánakozva nézett nagybátyjára. — Ha ismerné őt, nem beszélhetne így. Részem­ről nem áldozat, a­mit tettem, s e dologban csak Marie az, a­ki feláldozta volna magát. De a jó sors nem fogadta el ez áldozatot sem. Nemde ön szeretni és boldogitni fogja őt. Ő olyan jó, mondhatnám : egy szent. — És nagyon szép, — folytató helyét elhagyva a gróf. — Beszéljen vele, Livia, ma este, aztán reggel értesítsen engem. Engem az a lány megbabonázott. Kezet fogtak s mindketten elhagyták a termet. (Vége köv.)

Next