Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)
1875-05-08 / 104. szám
Szombat, 1875. május 8. 104. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A lassú viz. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Az esküvő napját megelőző este Marie és Lívia, Arcytól kisérve, kihaladtak a kastély kapuján s a lelkész lakására mentek. Távolról Céleste kisérte őket, s kendője alatt egy fehér rózsákból kötött bokrétát rejtegetett. Midőn a lelkészhez értek, az teljes papi díszben fogadta őket. Valamint öcscse is legjobb ruhájában. Arcynak egy rokona szintén ott volt, ki Párisból jött St.-Miguelbe, hogy Gaston esküvőjén, mint tanú legyen jelen. Marie reszketve tűzte föl Lívia fejére a mirtuskoszorút, mely egyszerű fehér ruhájához nagyon jól illett széleste kényes szemekkel adta kezébe a rózsabokrétát. Mindnyájan a templomba mentek. Az egész társaság szokatlan halvány és csendes volt. Az ősz pap reszkető hangon mondta el az esketés szavait s az ifjú pár is reszkető hangon mondá azt utána. A két tanú gondolkozó szemekkel nézett maga elé s Marie egy karszékbe fogazott, hogy össze ne essék. Déleste távolabb állt és sirt. Midőn elhangzottak az eskü szavai, az öreg lelkész megáldotta az ifjú párt, a tanúk beírták neveiket s aztán mindnyájan visszatértek a kastélyba. Hazaérkezvén, az erkélyre ültek. A nap lement, s a tengeren csak vörös sugarai tükröződtek vissza, mely fény egybeolvaszta a tengert az éggel, s a véres felhők a habokon látszottak úszni. — Mintha vértenger folyna előttünk, — mondá izgatottan Lívia. — Mily különös világítás. Szivemet reszketni érzem. — Gyönyörű látvány, — viszonzó Arcy s neje kezét ajkaihoz vonta, ki szerelmes pillantást vetett rá. Nem vették észre, hogy Marie nesztelen léptekkel hagyta el az erkélyt. Nem is tartották volna vissza őt. Nem is gondoltak rá. Tudták, hogy pár óra múlva a grófné és Villeroix gróf megérkeznek s ekkor Arcynak el kell hagyni a kastélyt, s e perceket addig érezni akarták. S e percek hamar múltak. Alig volt idejök néhány szerelmi vallomást kicserélni, midőn Céleste az erkélyre lépvén, jelenté, hogy a vasúttal jövő s a nésznépet hozó fogatok feltűntek a láthatáron. Arcy sietve búcsúzott el s nehéz szívvel haladt ki a kastély kapuján, mialatt Livia és Marie a lépcsők aljánál várták az érkezőket. A grófné kegyesen csókolta meg leányát s Mariénak nyájasan bólintott fejével, de — mint mondá — fáradt az úttól s rögtön a számára készített szobákba vonult, hová csak komornája kisérhette. Villeroix gróf a társalgóterembe követte a leányokat, két más rokon kiséretében, kik szintén részt akartak venni az esküvőben s mint tanúk voltak meghíva. Helyet foglaltak s Villeroix gróf Líviával beszélgetett; de nem vette le szemét Mariéról, ki halványan s különös kifejezéssel ült helyén, nagy szemeit szórakozva jártatta körűl a társaságon s tekintetén az látszott, mintha nem tudná, hol és kik között van. Mintha gondolatai e helytől távol tévedeznének. Végre megszólította a vendégek egyike s ő rögtön magához térve a legnyájasabban felelt. Társalgása alatt arca kipirult, s a szép vonások életet nyertek, úgyhogy a társaság figyelmét egészen lekötötte. Livia ellenben hideg, kimért s majdnem dacos volt. Bátyjának rövid feleleteket adott s két rokonához alig szólt. Kirívó különbség volt a két leány között. Marie szelíd, nyugodt társalgása, nagy szépsége és finom modora mindenkit elragadott . Villeroix, ki már különben is ellenszenvet érzett menyasszonya iránt, elragadtatva szemlélte a szép leányt. Soha sem érezte annyira az áldozatot, melyet sógornője kedvéért hoz, mint e percben. Önkénytelen föltűnt előtte a jövő. E dacos, villogó szemű s őt gyűlölő nő, kivel egy életet kell töltenie, és e bájos, szelid leányka, ki boldog lenne, ha őt magához emelné. Csak jobb neve volna! gondolta magában. Végre is Villeroix grófné lenne, bárhogyan hívják is most! Oly szép, aminőt még keveset láttam! így fűzte gondolatait tovább. Elhagyta helyét s fölkelve Livia mellől, Mariéhoz ült és hosszasan társalgott vele. A leányka mindenhez értett. Baudine kisasszony büszke lehetett e növendékére, mert az, bár sok keserű órát töltött az intézetben, de sok hasznát is vette ottlétének. Mindaddig oldalánál maradt, mig a grófné meg nem jelent. Ekkor mindnyájan az ebédhez mentek, hol a társalgást Villeroix grófné vitte. A többiek mind valami különös nyomás alatt látszottak lenni. Hallgattak. Ebéd után ismét a társalgóterembe mentek, hol a grófné néhány kellemteljes bókot mondva leányának, leginkább az urakkal, és különösen sógorával társalkodott, ki egyszer halkan azt kérdezte tőle, hogy tetszik neki Marie ? A delnő, szemére emelve üvegét, hosszasan nézte meg az e tekintet alatt piruló leánykát, s aztán vállat vont. — Elég szép, — mondá nevetve. — Nagyon is szép arra, hogy Dupont Mariénak hívják. A gróf nem felelt. Apró dolgokról folyt a társalkodás, mig végre a grófné elhagyta a szobát. Az urak is ajánlották magukat s midőn a két leány szintén távozni akart, Villeroix megragadta Livia kezét. — Néhány szám volna önhöz, Livia. Kérem maradjon. — A jövőről akar beszélni ? — Nem arról fogunk beszélni, amiről gondolja. Egészen másról. Kérem, maradjon. Livia habozott. — Menj Marie, — mondá aztán, s helyet foglalt. Ketten maradtak. — Ön gyűlöl engem, Livia, nemde ? — kérdé a gróf. — Teljes szivemből. — Ezt régen tudom s nem is akarom önt semmire kényszeríteni. Livia vállat vont. Rövid szünet állt be. — Fölmentem önt adott szava alól. Válaszszon férjet tetszése szerint. Én barátnője, Marie kezét óhajtanám megkérni. Livia nem akart hinni füleinek. — Marieét ? — kérdé álmélkodva, —a Marieét? Oh mondja, ismételje ezt még egyszer, és adja rá becsületszavát. — Ön kételkedik szavamban, Livia. Ezt nem hittem volna. De a gyűlölet sokra viheti az embert. Gondolja meg azonban, hogy hibás lehetek, de Villeroix vagyok. Livia erre sokat mondhatott volna. — Adja becsületszavát, — sürgeté. — Becsületszavamra! Ekkor a leányka elragadtatva, futott nagybátyához, megragadta kezét, s hevesen szorongatta és majdnem nyakába borult. — Mily boldog vagyok e percben, — mondá. Kétszeresen boldog, saját sorsom és a Marieé miatt. Tudja-e, — folytatá, óvatosan nézve körül a teremben, — hogy én már nem is lehetnék nejévé, mert ma délután másnak lettem nejévé. Falunk lelkésze esketett meg Arcy Gastonnal, kit teljes szivemből szeretek, aki nélkül élni nem tudtam volna. A holnapi esküvőn azért semmit sem kell változtatni. Mariét mi rávettük, hogy az én ruhámban, sűrűn befátyolozva esküdjék meg önnel, nevem alatt. Ön csak az esküvő után tudta volna meg a cserét. Mi történt volna ezután, arra nem mertünk gondolni. Ez őrült tervet a kétségbeesés sugalta s Marie önfeláldozó barátságból állott rá. De annyit mondhatok, hogy ön nem vesztett volna e játékban. A gróf bámulva hallá e beszédet. — És ön Livia ? — kérdé elfogultan. — Én mint Dupont Marie s mint Arcy Gastonné fogok e helyen élni, mely saját birtokom. A többi örökségemről szívesen lemondok, hogy Gastoné lehessek. — Ön tehát szeretni is tud, még pedig ily mélyen, ily feláldozással. Lássa, most sajnálom,hogy elvesztettem. Jégszivűnek és érzéketlennek tartom önt s úgyszólván boszúból ragaszkodtam házasságunkhoz. — Hála istennek, hogy átlátta, hogy nem vagyunk egymásnak valók. A holnapi esküvőn tehát mit sem kell változtatnunk. A grófnénak nem okozunk szomorúságot. Önök, mint ki van kötve, elutaznak, anélkül hogy Marie valakivel szóba állna. — És Marie ? hogyan vállalkozhatott ő e lépésre; ő, e komoly, érzésteljes leányka? — Ő fel akarta áldozni magát érettem, mert imád. Ö azt hitte, hogy ön észrevéve a csalást, egyszerűen elűzi őt s akkor zárdába vonul. Én pedig azt hittem, hogy ön megszereti őt, s örülni fog, hogy nem velem esküdött meg. — Kegyed furfangos ügyvéd volna, Livia. — mondá nevetve a gróf s melegen szokta meg a lány kezét. Még nem tudom e percben, hogy rendezzük e dolgot, de remélem, hogy Marie nem utasítja el kezemet. — Erről biztos lehet. Ő, ki annyira szeret engem, hogy egész jövőjét ért nem akarta föláldozni most kétszeresen örülni fog; először, mert nem kell önt megcsalnia, és másodszor, — folytatá némi habozással, — bármily önzéstelen is Marie, de ön végre is jó parthie! — És mégsem kellettem önnek. — Az egészen más dolog. Én Villeroux Livia vagyok, barátnőm pedig Dupont Marie. Ő álmában sem remélhetne ily férjhezmenetelt. Én pedig beértem egy festészszel. — És ki az az Arcy Gaston ? — A legszebb és legkedvesebb ember a világon. Igazi francia, tele szellemmel, szívvel és regényességgel. Szerelmében mély és gyengéd, föltételeiben kitartó, vakmerő és oly csinos, aminő kevés van, — mondá lelkesülten Livia s arca égett e szavak alatt. — Ez már kitűnő ember lehet, — mondá némi gúnynyal Villeroix, — de ki ő és miből él ? — Tehetségéből. Ez a legtiszteletreméltóbb forrás. A gróf mosolygott. — Ez igazi asszonyi okoskodás. Adja isten, hogy jóra vigyen. Ön, aki annyit áldozott e házasságnak, sokat is kívánhat férjétől. Tudja-e, hogy az nagy dolog amit tett. Nevet, vagyont, világi állást minden összeköttetést, szülőket, rokonokat, szóval mindent eldobott. Reméli-e, hogy férje mindazért kárpótolni fogja ? Livia szánakozva nézett nagybátyjára. — Ha ismerné őt, nem beszélhetne így. Részemről nem áldozat, amit tettem, s e dologban csak Marie az, aki feláldozta volna magát. De a jó sors nem fogadta el ez áldozatot sem. Nemde ön szeretni és boldogitni fogja őt. Ő olyan jó, mondhatnám : egy szent. — És nagyon szép, — folytató helyét elhagyva a gróf. — Beszéljen vele, Livia, ma este, aztán reggel értesítsen engem. Engem az a lány megbabonázott. Kezet fogtak s mindketten elhagyták a termet. (Vége köv.)